Month: January 2008

Yosemite

Érdekes hely. A Lonely Planet könyvből:

“During the height of summer, when all facilities are open, more than 9000 people may be packed into Yosemite’s campgrounds on any given night. Those hope to get to touch with nature may find they’re more in touch with their neighbors, who are often clanging pans, slurping beer by the fire or snoring in their tents just 10-or 20ft away.”

“All park campsites include a picnic table, a fire pit with a barbecue grill, and a bearproof food storage locker. Bear s have nothing against your personally, but they do want your food, so use that food locker at all times.”


Azaz röviden összefoglalva: Barátom, ha úgy gondolod, hogy kiszakadva a nagyvárosból, a természet lágy ölén fogod magad halálra relaxálni egy nyári napon a Yosemite parkban… jobb, ha újragondolod az egészet. Egymás szájába fog érni a lábujjatok a kempingben.
Aztán a macik… nyugi, a fekete medve nem téged akar megenni, csak a kajádat. De azt kiszimatolja mindenhol.
Lássuk ugyanerről a helyiek véleményét is.



Tényleg érdekes. Ezek után kíváncsi voltam, lehet-e vadkempingezni? Lehet. De nem ám csak úgy, ukmukkfukk. Kvóták vannak, területekre. Azaz előre be kell jelentened, hogy ekkor meg ekkor itt meg ott szeretnél csavarogni. Erre kapsz egy engedélyt (wilderness pass), aztán nyomhatod. Feltéve, hogy beleférsz a limitbe. Megnéztem, már most, januárban is van olyan terület, ahol július egy-két napjára betelt a természet – nincs hely.

Tetris

Vagy Sokoban. Még én sem tudom. De valami borzalmasan bonyolult logikai játék, az kurvafix.

Amióta kiköltöztünk, nagyjából azt a mintát követtük, hogy lent ide-oda pakolásztuk a dolgainkat, ha pedig valamire nem volt egyből szükségünk, nemes egyszerűséggel felszórtuk a padlásra. Szószerint. Általában Barna nyerte el a feladatot, ő pedig nem vacakolt sokat, már a létráról felhajította a nagy büdös sötétségbe.
Természetesen hamar eljutottunk odáig, hogy ez-az azért kellett volna. De a padlás fekete lyukként viselkedett. Nemhogy válogatni nem lehetett a káoszban, de még csak felmenni sem.
Éreztem, hogy ez nem mehet így sokáig. Ütemeztem is rá időt – melyet persze elsodort az élet. Szerencsére a cégem volt olyan jó fej, visszakaptam az elkefélt napot.
Ma korán reggel egy unikum – hideg van ám a padláson, de nagyon – aztán egész nap tologattam a dobozokat.

Nagyítás

Rögtön az indulás jött a legnagyobb kihívás. Egy szabad négyzetcentim sem volt, amellyel el tudtam volna indulni. Végül a két legkevésbé használt kupacot raktam egymás tetejére, a felszabadult hellyel pedig már boldogultam.

Nagyítás

A fenti kép már menetközben készült. Látszik is, van hely a torony előtt.

Nagyítás

Ez pedig egy ritka kép, szerintem ilyen rálátása a záportározóra rajtam kívül kevés embernek van. Kedves környékenlakók, a mélyítés után így néz ki a záportározó. Tiszta, steril. De hogyan lesznek ebben nyárra békák??

Nagyítás Nagyítás

Ezek a képek pedig már csak úgy vannak. Hogy ne érjen olyan hirtelen véget az írás.

ps:
Persze, a padlást is rendberaktam estére, de a sötétben már nem tudtam fényképezni. Hidd el nekem, táncparkett lett a tér közepén.

Várszegi

Várszegi Tizedes. Nekem már csak ez marad a keresztneve. Ha belegondolok, hogy azóta valószínűleg egy 52 éves szikár jóföldmunkásember lehet Egerbaktán… fura.
A katonai alapkiképzésen ő volt a rajparancsnokom. Egy szavam sem lehet ellene, messze a legrendesebbek egyike volt.
Én már akkoriban is rajzolgattam a magam szórakozására. Észre sem vettem, amikor egyszer mögémállt és nézte, mit alkotok. Amikor hátradőltem, hogy távolról is megtekintsem szakértő szemmel a művemet, akkor vettem észre, hogy ott áll, nagy szemeket meresztve:
– Petrényi, magának ebből a képességből még sok haszna fog származni az életben – jósolta.
– Ugyan már, tizedes elvtárs, ez csak öncélú szórakoztatás – hessegettem el a tömjénfüstöt.
De már késő volt. A bogarat belerakta a fülembe. Én addig ugyanis tényleg csak a magam szórakoztatására rajzolgattam, eszembe sem jutott, hogy ezekből a firkálmányokból bármilyen hasznot is húzzak. Ettől a beszélgetéstől rögződött valahogy belém, hogy figyeljem, mennyire válik be a tizedes jóslata.
Az első választ nagyon hamar megkaptam. Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajúszú szakszi körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni.Mindenhonnan üres papírral távozott. Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.
– Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.

– Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor.
Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyómosás. Meg egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam vérprofi.
Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem lehetett eléggé bizarr.
Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad Coca Cola mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.
Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete filctollat. Akkoriban még szerettem szinpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.
Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.
Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró örömök az ilyesmik, de jól esnek.
Aztán sokáig semmi. Az egyetemen, amikor kollektív őrület volt – VEN – nyilván mindenki igyekezett kamatoztatni a tehetségét. Aki tudott, az hangszeren játszott, aki tudott, kocsmát épített, üzemeltetett, filmet forgatott, aki tudott újságot írt és minden szabad felületet telerajzolt. Itt gyakorlatilag senki nem talált semmi különlegeset abban, hogy én az utóbbi tevékenységekkel foglalkoztam inkább.
Egyetem után dolgos hétköznapok jöttek. Hét évig dolgoztam az akkori munkahelyemen, senki még csak nem is tudott arról, hogy képes vagyok két párhuzamos vonalat rajzolni.
Amikor leszivárgott Veszprémbe a rendszerváltás, két sértett ember újságot alapított. Nem titkolt céljuk az volt, hogy szénné cikizzék az önkormányzatot. Az újság neve Bakonyi Betyár lett és valahogyan én is belekeveredtem. Helyi Hócipőnek szánták, kéthetente jelent meg, talán 10 számig bírta. Az biztos, hogy nem a rajzolói fizetések vitték csődbe, mivel maximum jó szóért dolgoztunk.
Megint hosszú csend. Jó négy évig nem rajzoltam semmit, azt is elfelejtettem, hogy van hozzá érzékem. A gyerek projekt akkoriban jobban lekötött.
Már Pesten laktunk, amikor hozzáfértem a világhálóhoz, valamikor 97 elején. A munkahelyemen Compuserve gateway-n keresztül, otthonról meg lopott dialup accounttal. Ne fújolj, akkoriban te is úgy nyomultál. Volna. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kellene valami személyes honlap. Persze ha már van, nem ártana rá tartalom is.
Végül összejött valami. A nyitólapon volt rólam egy fénykép (az esküvőnkön készült, de Nejt leretusáltam róla), írtam pár sort magamról és felraktam néhány rajzomat. Ezt a weblapot a későbbiekben rengeteget csiszoltam, gyakorlatilag ez volt az az oldal, ahol megtanultam a html kezelés fogásait. De persze ez rajzban nem jelentett semmi változást. Az első tablet beszerzése annál inkább: baráti segítséggel hozzájutottam egy picike AceCad tablethez és innentől semmi nem állt a digitális alkotás útjába. (Itt található az első számítógépes rajzom. Itt meg a második.)
Rövid időn belül eljutottam odáig, hogy egyre több lett a rajz és már elnyomott mindent. Szét is választottam és a rendkívül frappáns Humoros Rajzok néven indítottam el egy új oldalt. Az SWI-nél, persze, akkoriban csak az volt a menő. Ennek az oldalnak a révén ismerkedtem meg a Startlapot elindító sráccal, keveredtem bele az első, meglehetősen szűk körű Startlap bővítésbe… de végeredményben ebből nem sokat profitáltam. Ma már semmi közöm az egészhez, az akkori emberekkel sem tartom a kapcsolatot.
Nem kevés kavarás után kialakult egy Világökörség nevű karikatúramagazin. Ennél az volt a legnagyobb tettem, hogy volt annyi önkritikám és a háttérbe szorítottam magam. Azt jelöltem ki magamnak mint célt, hogy megismertessem Magyarországon a világ élvonalbeli karikatúristáit, a világgal meg a magyar élvonalt. Baromi nehezen indult be ez az egész, aztán egy év múlva a United Media be is záratta. Tény, volt egy kevés szerzői jogsértés, mentségemre legyen szó, hogy akkoriban azt se tudtam, mi az. (Úgy képzeltem, hogy ami kint van a neten, az szabad préda.) A magazin csúcskora a legális újraindítással jött el. Ekkor ugyanis kénytelen voltam leveleket írni a világ legismertebb rajzolóinak. Hogy kultúrák kölcsönös bemutatása. Meg adjon 10 rajzot. Meg vagy küldjön szöveget vagy engedje meg, hogy én írjak. Mindez olyan 1999-ben volt. Meglepődnél, hogy akkoriban mennyire közvetlenek voltak a legnagyobb nevek is. Csomóan belementek, még a magyarok közül is néhányan. A végén eljutottam odáig, hogy elterjedt a magazin híre és innentől nem én kértem rajzokat, hanem nekem kellett válogatnom a kéretlenül küldött rajzok körül. És nem akármilyen nevek küldözgettek karikatúrákat.
Ez négy évig ment, megállás nélkül. Egy hétvégét sem hagytam ki, gyakorlatilag beépült az életembe, hogy hétköznap gyűjtés, hétvégén lapszerkesztés. Mindemellett a rajzaim is egyre jobbak lettek, kezdett formálódni valami stílusféleség. Ekkortájt jutottam el oda, hogy már papírra is egész jól rajzoltam. Pofátlanul be is próbálkoztam nemzetközi karikatúrafesztiválokra és bár nagy díjakat nem hoztam el (nem voltam se ukrán, se török, se orosz), de komoly részsikereket azért értem el. Szintén ekkorra elég komoly kapcsolatrendszerem alakult ki, például belepofázási joggal hozzáférést kaptam az NCA (Amerikai Karikatúra Szövetség) zárt bulletin board-jához. Ez a jogosultság még mindig megvan, de ma már nem érdekel annyira a beszélgetés. Bezzeg akkor… többször magam alá pisiltem, amikor megláttam, milyen nevek közé csöppentem.
Ekkortájt készült el a ‘Szlengünk a szeren‘ című könyv anyaga, durván 80 szócikk és ugyanannyi karikatúra. Összességében másfél évig foglalkoztam vele, a könyvért kaptam 38e forintot, köszönhetően a kiadó sunyiságának. Nem, nem ebből vettem az akkori lakásomat.
Aztán egyszer elég lett. Elfáradtam, meguntam, az új munkahelyem már többet kívánt, nem maradt időm. Bezártam a Világökörséget. (Nagyon kemény döntés volt, hiszen akkoriban már el sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle.) Egy lebutított light verzió megtalálható a lapból Marcinál.
Hogy ebből a szakaszból mit profitáltam? Egyfelől szinte semmit, másfelől rengeteget. Pénzt nem kerestem, de az egóm hatalmasat fejlődött, a rajzkészségem szintén. A világ is kinyílt, valahogyan belekeveredtem a vérkeringésbe, rengeteg országból kaptam pályázati invitálásokat, egyéb leveleket. De ez megint az egógyarapodás rész. Viszont láttam azt, hogy Magyarországon karikatúraélet, az nincs, nulla, odakint meg legalább százezer nálam jobb rajzoló van.
Ennek egyenes következménye volt, hogy jó négy évig megint nem rajzoltam semmit. Nyilván ennek is megvolt az oka, egyfelől az informatika egyre több időmet vitte el, másfelől rájöttem, hogy egy csomó mindent írásban is legalább olyan jól elő tudok adni, mint rajzban – és azért ez gyorsabb.
Szóval így.
Most, hogy az alapszintű szakmai ismeretterjesztéshez hirtelen le kellett porolnom ezt a képességemet, nem kicsit érzem magam hülyén. Egyfelől élvezem a rajzolást. Meg dühös vagyok magamra, hogy ennyi évet kihagytam. Másfelől látom, hogy tévedtem: mindent mégsem lehet szóban úgy előadni, mint egy jól összedobott rajzzal.

Így ismét olyan szakaszba fog kilengeni az inga, hogy megint rajzolgatok. És kíváncsian várom, a végelszámolásnál hogyan fogom érezni: mennyire volt igaza Várszegi Tizedesnek.