A nyolcvanas évek elején eszeveszett Doors rajongó voltam. Ma már ott járok, hogy újra meg tudom hallgatni a zenéjüket. A kettő között volt egy elkeseredett kivonulás a részemről: a kilencvenes években a nagy média felfedezte a zenekart, a lázadásból lázadásipart csinált, összenyálazta, összetaknyolta mindazt, amit az alkotók eredetileg alkottak. Annyira gusztustalannak éreztem azt, hogy minden seggfej ‘dorszozott’, hogy el is ment az összes kedvem az egésztől.
Hasonló zajlik napjainkban a Gyűrűk Urával. Az is nagy kedvenc volt, már 1981-ben megvettem a könyvet (1 havi zsebpénz), azóta legalább ötször olvastam ki. A filmeket is megnéztem egyszer, megállapítottam, hogy nem rosszak, de azért nem helyettesítik a könyvet.
Erre megint beindult a szargyár, lassan odáig fajul a dolog, hogy ledarálják Tolkien íróasztalát, a fűrészport merített papírba szórják és kiadják, mint olyan Gyűrűk Ura jegyzetet, amelyikről az írója sem tudott. (Jó 10 nappal ezelőtt volt egy film, a ‘Gyűrű átka’ címmel. Egyszerűen nem értettem, miért adtak ilyen hülye címet az eredeti helyett, mely korrekten az volt, hogy ‘A Niebelung legenda’. Aztán rájöttem: a ‘Gyűrűk Ura’ tömegsiker lett – a legutolsó nyáladzó nyomorult is Aragornnak képzelheti magát, amint kitántorog a Tabdi borozó ajtaján. Ezzel szemben a Niebelung mondakör alig mond az embereknek valamit: pedig jócskán merít belőle Tolkien is – meg George Lucas is.)
De nem ez a legdurvább kommercializálódás. Már régóta kajánul vigyorgok azon, hogy a bősz antikapitalista Che Guevara személyéből ‘márkavédjegy’ lett. A piac ráérzett arra, hogy mindenki polgárt akar pukkasztani. Che meg termeli föld alatt az áramot Kubának.
Nyugodtan mondhatnám, hogy ettől már rég nem pukkadnak a polgárok, szedjük hát elő azonnal Hitlert: az azért egy kicsit erősebb dózis. Mondhatnám, de nem mondom, mert azt hihetnéd, hogy loptam az ötletet.
De még mindig nem ez a legdurvább. Ehhez nem fűzök semmilyen kommentárt, mert megfogadtam, hogy ebben a témában nem fogok megszólalni.