Nápolyt látni… és túlélni 01/04

Előzmények, leutazás, első nap
2018.10.20; szombat

Hát, ha hiszed, ha nem, az előzményekben megint a Garmin lesz a főszereplő. Lassan már átnevezhetném a blogot is ‘Garmin-anyázók, ide!’ névre. Lehet, hogy a látogatottság is megugrana.

Különösen fájó, hogy most nem a sportóra volt a hülye.
Van nekem egy ezeréves túraGPS készülékem, a GPSMAP 64 cucc. Tényleg nagyon régen megvan, előtte a GPSMAP 62 volt, az is jól muzsikált. Ezek a készülékek alapozták meg nálam a Garmin jó hírét. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy sportórában is a Garmin infrastruktúra mellett maradok.
És most ez a készülék kapott sebet.
Nem, nem maga a készülék. Szerencsétlen nem tehet semmiről.
Ellenben a Basecamp… hát most kiakasztott.

A rendszeres olvasók emlékezhetnek rá, volt itt némi polémia, némi lelkendezés a részemről. Ugyanis tetszett a termék. Ehhez tudni kell, hogy a Gpsmap6x készülékek kezelése, úgy, hogy mindent fájlszinten kellett rájuk varázsolni, meglehetősen nyögvenyelősen ment. Kinlódtam, szenvedtem és nem egyszer utólag derült ki, már a helyszínen, hogy valamit elcsesztem. A Basecamp ezen a területen vágott rendet. Nem kicsit, nagyon. Minden térképet, melyet feltelepítettem a számítógépemre, pár mozdulattal át lehetett telepíteni a Gpsmap készülékre is. Felfoghatatlanul megkönnyítette a dolgomat. Olyan térképeket is ki tudtam rakni, melyekből csak számítógépes verzióim voltak, *.img alapúak nem. Gondolj bele, egy teljes olasz OSM térkép a számítógépre telepítve 178 darab apró *.img fájl. A telepítő ezt összefésülte és egy fájlban tette ki a készülékre. És ez még nem minden: ugyanolyan könnyedséggel tudtam összecsomagolni waypointokat track-ekkel, majd ezeket lazán kirakni a készülékre. Úgy egyáltalán, az, hogy felkészítsem a készüléket egy hosszabb túrára, mely munka korábban félnapos szenvedés volt, pár percre zsugorodott, ráadásul végig a kezemben volt minden, pontosan tudtam, mit csinálok, mi történik. Már ez is elég volt ahhoz, hogy szeressem a Basecamp programot.

Így érkeztünk el a nápolyi túránkhoz. Nagy terveim voltak: őrületes városi csavargások, illetve az Amalfi öbölben az Istenek Ösvénye túraút. Nem kispálya, látni fogod.
Kell hozzá a Gpsmap? Hogy a fenébe ne.
Jó. Készüljünk fel. Megszereztem a túraút trackjét. Bejelöltem a városban a séták fontosabb pontjait. Térképen alig látható lépcsők beszállási pontjait. Felkészültem. Ahogy szoktam. Majd feltelepítettem – a Basecampon keresztül – az Olaszország térképet, kiraktam a waypointokat és a track-et. Kész. Ennyi. Hátradőltem. Minden más – buszmenetrend, vonatmenetrend, szállásfoglalás, beszállókártya – már mind ki volt nyomtatva. Tényleg kész. Mehetünk.
Szoktak azzal illetni, hogy túl aprólékos, túl paranoiás vagyok. Nem szoktam vitatkozni. Az eredmény számít, nem az, hogy minek tartanak.
Azaz miután mindent megcsináltam, végeztem egy ellenőrző tesztet: kisétáltam a teraszra, majd a túragps készüléken rákarestem a túra kritikus részeire és megnéztem, mi látható a környékükön.
Semmi.
Nem hittem a szememnek.
Gyors ellenőrzés. A készüléken ott volt a térkép. De ha ott van, akkor miért nincs ott?
Nem akarom rabolni az idődet a nyomozás leírásával, csak a végeredményt közlöm: Garminék elbaszták. Megint. Amikor a Basecamp 6.6.2 verziója után kijött a 6.7 verzió, elcseszték a Mapinstall modult. Amikor kijelölsz egy komplikált, több részletből álló térképet, bekattintod, hogy full installt szeretnél, nos akkor csak az első részletet teszi ki. Mely rendszerint a teljes térkép átfogó képe, azaz nagy vonalakban a táj, benne maximum a nagy főutak. Más semmi. Nemhogy túraösvények, de sztrádáknál kisebb rangú utak sem.
Finom, mi?
Mondanom sem kell, enélkül majdhogynem reménytelen lett volna végigcsinálni a tervezett kalandokat.
Anyáztam? Naná.
Volt róla fórumbejegyzés. Mikori? Május 28. Mi történt azóta? Semmi! Most is a teljesen szar 4.7-es verzió a legújabb.
Na, erre megint nem lehet mást mondani, mint hogy ez a vásárló közönség legcinikusabb telibeszarása.
Ja, és mikor derült ki? Az indulás előtt pár nappal. Amikor még két sürgős melót kellett befejeznem, hogy egyáltalán elmehessünk. Csak azzal, hogy kinyomoztam, mi történt, hogy találjak valami workaroundot, elment két nap.

Az OSM térképek oldalán találtam olyan lehetőséget, hogy egyben letölthetem az *.img fájlt. Azt már ki tudtam közvetlenül is másolni a készülékre.

Mely két nap fájóan hiányzott, mindenhonnan. (És ha visszajöttünk, rá kell tennem még pár napot, mire az összes gépen visszaállok a 6.6.2-re.)
Rohadjon meg az egész elkényelmesedett, beleszarós bagázs. Mondom mindezt úgy, hogy pár éve még Garmin rajongó voltam.
Csak hát, közben megismertük egymást.

Na, mindegy. Jöjjön Nápoly.

Illetve még valami. A Wizzair meglepően úrként viselkedett. A jegyeket ugyanis még tavasszal vettem meg, nyáron viszont jött a poggyásztéboly a társaságnál. Összevissza variálták a szabályokat, gyakorlatilag a kiszolgáló személyzet sem tudta, mit lehet, mit nem, időnként érthetetlenül bevadultak, időnként érthetetlenül megengedtek mindent. Megtehették? Persze. Hiszen ha kekeckedsz, akkor nem engednek felszállni. És sokra mész egy esetlegesen megnyert perrel, amikor ugrik a nyaralásod.
Kiváncsian vártam, mi lesz a vége. Négy napra megyünk, szükség esetén beleférünk egy-egy 20 literes hátizsákba is, szóval nem idegeskedtem. Csak egy kicsit. Nem szeretem, ha szórakoznak velem.
Aztán indulás előtt két héttel rendberakták a katyvaszt. Ugyan ez sem lett teljesen világos, de sokkal nyugodtabban vártam. Az online check-in úgyis megmond mindent. Megmondta. Megkaptuk oda-vissza a priority beszállást. Oké. Vihetjük a nappalit is.

Habár tényleg kapkodva készültünk, még a végén is a gps cuccokat piszkálgattam, de indulás előtt váratlanul maradt egy szabad óránk. Ősz van. Új fényképezőgép van. Mindkettőnknek. Naná, hogy kimentünk az erdőbe gyakorolni.

Aztán már tényleg a repülés. Hosszú hétvége, tömeg, zsúfolt gép. Variákolás a leülésnél, köszönhetően a Wizz legújabb szemét húzásának. Mi egy apró cserével egymás mellé kerültünk, mások viszont egész komoly passziánszokat toltak, négy-öt figurával.

Időben érkeztünk. A terminálból simán kisétáltunk és már egyből a városban is voltunk. Ami jó. Ami rossz, hogy nincs tömegközlekedés a belvárosba. Csak shuttle, melyet Alibus helyett simán lehetne Negyven Rabló Busznak is nevezni. A 25 perces utazás 5 euró. Csak viszonyításként: Sorrentó, 70 perc vonatozás, 3,7 euró.

A nagypályaudvarnál szálltunk le, az Európa legocsmányabb tere címre nagy eséllyel pályázó Garibaldi téren.
Ezt rakjuk rögtön az elején tisztába: Nápoly nem szép város. Akár lehetne is, de ahhoz legalább jelzés értékűen takarítani kellene. Itt szemmel láthatóan feladták a küzdelmet. Jó húsz éve folyik a harc szemét fronton a maffiával és még nem dőlt el semmi. A szemét viszont reménytelenül gyűlik. (Bár meglepően sok helyen láttunk szelektív konténereket. De szemetet is.)

Megjegyzem, mi sem lehetünk olyan nagyon büszkék magunkra.

Szóval nem szép. De őrülten hangulatos. Azt mondod, New York nyüzsög? Lófütty. Nápolynál szédültebb város nincs. Itt minden megtörténik és ugyanakkor mindennek az ellenkezője is. Ha nyitottan és kellően ellazulva (pl bor) vágsz neki a városnak, végig fogod mosolyogni. Amikor azt mondod a harmonikásnak, hogy ‘nem’ és erre megsértődik, mondva, hogy “ilyen szép Lady-nek nem lehet nem játszani valami szépet” amire persze rávágod, hogy “de!”, és ekkor már mindketten röhögtök. Szóval ilyenek. Ide nem érdemes nagy tervekkel jönni. Kimegyünk este az utcára. Aztán valami lesz.

Mielőtt jeleznéd, hogy ellentmondást észlelsz, Nápolyban a gps-nek annyi szerepe volt, hogy két, egyébként nem könnyen megtalálható lépcső (Salita della Pedamentina, illetve Rampe del Petraio) beszállási pontjait tettem el, ezeket is egy délelőtti túrához. Estére nem terveztünk egyszer sem semmit. Csak sétáltunk.

Ez volt az első fényképem a városban.

Igen, a hapsi fogta a trombitáját és bement az utca közepére. Trombitálni. Az autók közé.

Az elején volt némi izgalom. Szokás szerint szerettem volna felvenni a Revolut kártyámról a rárakott eurókat. Első automata. Csak olaszul beszélt, ráadásul valami zavarbaejtő kérdéssel kezdett, melyet nem tudtam értelmezni. Skip. Második automata. Szintén csak olasz, valami nagyon hosszú szöveggel. Ebből azt silabizáltam ki, mintha ideiglenesen nem működne. Következő. Unicredit. Végre beszél angolul is. Pin, összeg, mehet… hoppá, rossz a pin. Biztos elgépeltem. Kezdjük újra. Pin, összeg, mehet… érvénytelen bankkártya, beszéljek a bankommal. Mi van?!?! Már kezdtem bepánikolni, hogy be is vonja, de aztán kényelmesen, lassan kiadta. Huh. Menjünk innen. Egy sarokkal arrébb ránéztem a Revolut appból, mi is történt. Nem hiszed el. Tipikus idióta olasz folyamatszervezés. Az automata bekérte a pinkódot, de nem validálta. Bekérte az összeget és a két adatot egyszerre küldte el a banknak. A bank pedig, a hibás kód miatt, visszautasította a kifizetést. Az automata meg ebből azt a következtetést vonta le, hogy érvénytelen a kártya. Ezért másodjára már meg sem próbálta. Vicces.
Kerestünk egy negyedik automatát, most már figyeltem a pinkódnál, meg is kaptam a pénzemet. Volt némi megkönnyebbülés.

Menjünk randizni.

Már a találkahelyünk is sokat elárult. A szállásadónk a San Domenico Maggiore teret javasolta, mint ami 1 percre van a szállástól. Tudod, melyik ez a tér? Az óváros egyik kicsi, de leghangulatosabbnak tartott tere. Különösen éjszaka, amikor még nápolyi viszonylatban is erősen pezseg. Hja, közel az egyetem, közel az élet.

Találkoztunk. Bemutatkoztunk. Átsétáltunk. Leesett. Mármint az állunk.

Már amikor 2009-ben először voltunk itt, akkor is ezekbe az öreg lakóházakba bújkáltam, fényképezni, hangulatot szívni. Úgy elképzeltem, milyen lehet egy ilyenben lakni.
És erre itt van.
Maga a lakás belülről már más volt, tipikusan lakáskiadásra felújított belső, takaros, praktikus, nem érheti szó. De én folyamatosan a lépcsőházban, az ablakban, a gangon, a befelé nyíló lodzsán lógtam és gyönyörködtem. Abban, hogy milyen elképesztő gányolásokkal épült, mit épült, fejlődött evolúciósan, szervesen a ház. Hogy a felső két szint szemmel láthatóan később épült rá, mert lépcsőház híján egy kitett vasbeton trepnin lehetett csak felmenni. A mindenfelé ad-hoc feltákolt árnyékolók. Bármiből. A virágtartó egy falra szögelt műanyagvödör. Hogy az ajtónk négy centi vastag acélból van, de mellette a gangra nyíló ablakon nincs még rács sem. Hogy akárhányszor kijöttem a fürdőszobából egy szál alsónadrágban, mindig akkor ment el valaki a nyitott ablak mellett és bámult be. Itt az emberek szószerint a másik szájában élnek. De tényleg. Nem egyszer látni olyat, hogy a család üzletből átalakított lakásban lakik. Azaz a külső ajtó nem előtérbe nyílik, nem konyhába, hanem egyből a nappaliba. És ezek az ajtók általában nyitva vannak. A durván forgalmas, szűk utcákra.

Nem is vacakoltunk sokat. Elszaladtunk boltba, kaja, bor.

Utána irány a város.

Ez a kép itt fent a San Domenico Maggiore tér sarka, pontosabban az azt keresztező utca. És hol volt még a szombat este!

Előtte ugyanis a pizza jött, a sarki étteremben.

Illetve amíg vártuk a pizzát, arcokra vadásztunk. Volt miből.

És a kedvencem. Az az önfeledt, csendes boldogság… Vedd észre, a leányzó nem mobiltelefont bámul, hanem eszébe juthatott valami boldog pillanat és elmosolyodott rajta.

Habár a nápolyi pizza vékony tésztájú, de elég rendesen telepakoltuk magunkat vele. Nem gond, lesétáljuk. Nem is volt kérdés, merre menjünk: a mellettünk lévő szűk, forgalmas utcának szemmel láthatóan egyik irányban sem volt vége. Ráadásul a múltkori alkalommal teljesen ki is maradt.

Ez az utca egyike az óváros három keresztutcájának. Tulajdonképpen ezek a főutak. Ezeket szeli át északról lefelé tömérdek sikátor.

A sikátorok már nem olyan zsúfoltak. Itt akár félhettünk is volna, de valahogy elfelejtettünk.

Egy kis zene.

Hosszú sor egy borbolt előtt.
Néha voltak ilyen nehezen érthető dolgok. Például ez a borbolt is. Nem is egy volt nyitva közülük. Mégis, csak ennél gyűlt össze ekkora tömeg. Aztán ugyanez pizzával is. A legtöbb pizzéria szolíd forgalom mellett üzemelt, de láttunk egyet, amelynél 40 méteres, tömött sor állt az ajtó előtt, hogy egyáltalán az emberek bejuthassanak. Milyen pizzát adhattak ott?

A szombat éjszaka Nápoly óvárosában… olyan, mint egy óriási házibuli. Nagyjából olyan könnyedén is lehet közlekedni, mint egy tömött lakásban a konyha és a nagyszoba között.
Csak itt még motoros kentaurok is cikáznak a népek között.

A jó öreg nápolyi trükk. Éjszakára bezárják a 3 méter magas, vastag tölgyfa ajtót. És ilyenkor már csak a belevágott macskajáraton keresztül lehet közlekedni.

A séta után még ittunk egy pohár bort, aztán szunya. Holnap 4.30-kor már ébresztő.
Hogy miért? És miért pont vasárnap? Majd ott elmesélem.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban is.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *