Nápolyt látni… és túlélni 03/04

Önfeledten Nápoly. És nedvesen.
2018.10.22; hétfő

Kialudtuk a tehénből a bornyút. Azaz fél nyolckor keltünk. Hja, így van az, ha öregszik az ember.
Persze semmi gond, végülis nem aludni jöttünk, hanem csavarogni. Amíg Nej elvonult a fürdőszobába, megterítettem az asztalt, raktam ki kolbászt, sonkát, pekorínó sajtot, bagettet, kunyhótúrót (cottage cheese, szóljon, aki jobb nevet tud), zöldparadicsomot, szárzellert, vajat… na és persze az elmaradhatatlan frizzantét. Egyszer élünk. (Bár ha így folytatjuk, nem sokáig.)

Reggeli után kinyitottam az ablakot. Hagy leselkedjenek be a helybéliek. Mi is be szoktunk, szóval egalité. Odakint szakadt az eső. Baromira ráértünk.
Kávé. Szivar. Fürdőszoba.
Utána bor. Szivar.
Beszélgettünk. Elvoltunk.

Tíz óra körül csendesedett el az eső. Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a fellegvár. Vagy a bolt.

A helyzet az, hogy sem a várak, sem a múzeumok, de még a templomok sem különösebben érdekeltek. Valahogy már megcsömörlöttünk az ilyesmiktől. Az emberek, a táj, a város szerkezete, épületei sokkal jobban vonzanak. A fellegvárba is azért mentünk fel, mert egyrészt mind a felfelé menő, mind a lefelé jövő lépcsők nagyon hangulatosak, másfelől fentről gyönyörű a kilátás a városra. Már amikor van. Kilátás.
Ja, és nem mondtam: fent, nem sokkal a vár mellett van egy focipálya méretű bevásárlóközpont, tele mindenféle finomsággal.

Igen, ez is része volt a tervnek: vasárnap reggel feljönni és vastagon bevásárolni. Csak hát borult.

Hozzáteszem nem rossz móka a kis boltokban, zegzugos lyukakban kofáktól vásárolni, de ez igazából csak móka. Ha ehető dolgokat szeretnénk, normális áron, akkor azért kell a nagyobb bolt.

Szóval elindultunk. Az éber esőfelelős egyből felkapta a fejét és ‘Hohó!’ felkiáltással megnyitotta a csapokat.

Nehogy már megússzuk szárazon.

– Te, nincs hiányérzeted? – kérdezte indulás előtt Nej.
– Mindig van.
– Arra gondolok, hogy még nem találtunk piacot a városban.
– Tényleg nem.

Gyorsan gugliztunk egyet, majd miután kiderült, hogy pont útbaesik, beugrottunk.
Nem nyűgözött le.
Valójában nem is piac, inkább szűk utcák, apró boltok sűrű hálózata. Mint az egész óváros. Meg a Spanyol Negyed.

Ráadásul a kerülő a gps track-ről is lemaradt, mert amikor beléptünk egy templomba – az emberek miatt, mit vigyorogsz – akkor leállítottam, kilépéskor meg elfelejtettem visszaindítani, a túragps-t meg nem vittem, szóval ma megint olyan tré lett a nyomvonalunk.

Viszont egyből megtaláltuk a Salita della Pedamentina lépcsőt. Nem mutatom be, a linken mindent megtalálsz róla. Jó hosszú, jó magas. Olyan 250 méter szint. És megint lépcső. Errefelé tényleg jó biznisz lehet lépcsőket gyártani.

A tetőről pedig csodálatos volt a kilátás. A felhőkre. Fényképeztem sötét felhőt, világos felhőt, kerek felhőt, szögletes felhőt, hosszú felhőt, rövid felhőt, gömbölyű felhőt, lapos felhőt, tömör felhőt, lyukas felhőt… és a fene tudja még, milyeneket.

A várat elegánsan megkerültük. A múltkor kétszer is be akartunk menni, egyszer sem sikerült. Most már nem is erőlködtünk. Irány a bót.
Szerencsére annyi eszünk azért volt, hogy a borokat megvettük korábban, egy lenti boltban. Csücskös lett volna innen hátizsákban hazacipelni. Igazából sajtokért jöttünk. Olaszországban valamiért fillérekért adják azt a Grana Padanót, melyet nálunk aranyért. Szicíliában 10 euró kilója, de a múltkor, Gallaratéban találtam 7,5-ért is. Add hozzá, hogy nálunk 5-6e forint.
Nos, itt pofáraesés volt: 18 euróért adták. Nem győztem levegőért kapkodni. Hogyan lesz így otthon több kiló sajt télire? Hát úgy, hogy arrébbmentünk egy fakkal. A Pecorino Romano sajtot ugyanis – mely általában jóval drágább a Grana Padanónál és melyet jobban szeretek – most akcióban 8,9 euróért nyomták. Nem értettük, de elfogadtuk. Három kiló sajt elrak. Plusz nem bírtunk ellenállni, dobtunk be pienzai pekorínót is. Tudni kell, hogy Pienza a pekorinó szülőhazája, az életereje, a legdögösebb, legfinomabb pekorínót ma is ott csinálják. Mondjuk látszott is az áron, 25 euró volt kilója, de egy kis darab azért belefért.
A boltban vettünk még proteincsokit (sportosak vagyunk, vagy miafene) meg útisört (mert az jó), aztán elindultunk megkeresni a lefelé menő lépcsőt.

Nem, ez nem úgy van, hogy az egyik lépcsőn csak felfelé szabad menni, a másikon meg csak lefelé. Mi választottuk ki, melyiket melyik irányban használjuk.

A lépcső neve egyébként Rampe del Petraio és ha jól értelmeztem, egy közeli kőbányáról kapta a nevét. Nem véletlenül, rengeteg követ építettek bele. Rengeteg, esőben különösen csúszós fekete követ.

Ezzel el is érkeztünk a nap szomorú részéhez.

Sétáltunk lefelé, én egy kicsit elől, Nej egy kicsit hátul, amikor… Sikoly. Ordítás.
Nej megint elcsúszott.
Megdermedtem.
Jézusom.

Visszafordultam, felsegítettem.
– Ugyanott ütötted meg magadat?
– Szerencsére nem.
– Huh.
– De ez is fáj!
– De gondolj bele, ha ugyanott ütötted volna meg, akkor akár komolyabb baj is lehetett volna belőle. Így meg csak egy újabb lila folt.
– Tudsz vigasztalni.
– Igazából csak reménykedek.
– Nyugi, ugyanott nem tudom megütni magamat. Ahhoz kellett tegnap egy szikla az úton. A lapos lépcsőkön nincs ilyen.
– Ez se rossz vigasztalás.

Lassan mentünk tovább. Nagyon lassan. Sokáig nem is történt semmi. Megnyugodtunk.
Én pedig, mint szagot fogott kölyökkutya, elkezdtem rohangálni előre-hátra.
Közeledtünk a Spanyol Negyedhez, ahol a múltkor laktunk.
Ez se rossz terep ám! Oké, az óváros az óváros, de a Spanyol Negyed olykor óvárosabb az óvárosnál. És ez nem csak üres duma. Elképesztő mennyiségű szűk utca. Olyan igazi fő keresztutcából itt csak egy van, a Toledo utca – ebben laktunk – a többi már vagy nem forgalmas, vagy nem húzódik végig, de a hozzá kapcsolódó szűk, sakktábla alakú sikátorhálózat, a zsúfolt ember- és autóforgalmával veri az óvárost.
És megtaláltam! Gps nélkül. Borzasztóan büszke voltam magamra. A régi házunk előtt vadászkutya pózba vágtam magamat és vigyorogva vártam, hogy Nej utolérjen.
Aztán lehervadt a mosoly az arcomról. Nej könnyes szemmel bújt elő.
– Ne mondd, hogy megint elestél!
– De.
– És…
– Felsegítettek.
– Jézusom. Ugye nem ugyanott?
– Mihez képest?
– Tudod.
– Mondtam már, hogy ahhoz szikla kell. De az előzőhöz képest ugyanott.
– Jézusom. Tudsz járni?
– Ha ezt annak lehet nevezni.
– Menjünk?
– Menjünk. Tudod, időnként visszasírom azt a párnát, mely a seggemen volt.

A régi házba persze benéztünk és ez azért feldobta valamelyest a hangulatot. Trükkös ház volt, jókat vigyorogtunk az emlékeken.
Aztán egy jó nagy kanyarral hazaértünk.

A séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Otthon csendes pihenő. Nagyon csendes. Borozgattunk. Szivarozgattam. Talán aludtunk is. Úgy terveztük, hogy négykor megyünk el megint csavarogni. El is indultunk, de ahogy kiléptünk a kapu alól, az addig szemerkélő eső felhőszakadásba váltott. Visszamentünk. Vártunk.
Hatkor megint nekiindultunk, és ekkor már csak közepesen esett.

Nem mintha a nápolyiakat ez bármennyire is zavarta volna. Hétfő este, zuhogó esőben, ugyanolyan sokan voltak az utcákon, mint máskor.

Nem terveztünk semmit, mentünk a tömeggel szemben… és tök véletlenül ugyanazt a kört tettük meg, mint szombaton, csak most fordított irányból. Igaz, akkor bementünk a dómba, most meg a San Giovanni templomot kerestük fel, de ezek már részletkérdések.

Este még betértünk a pizzázónkba. Az eső miatt már csak a belső helyiség működött, nem is volt olyan hangulatos, mint kint ülni a forgatagban. Kajáltunk. Hazasétáltunk.

Még egy enyhe borozgatás, aztán elmentünk aludni. Holnap meg már utazunk haza.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.