Nápolyt látni… és túlélni 04/04

Hazautazás
2018.10.23; kedd

Megint kényelmes ébredés. 10.30-ig kell elhagynunk a szállást, a gépünk 15.00-kor indul, tényleg időmilliomosok vagyunk. Belefér egy bőséges reggeli – kell is, mert ma mindent meg kell ennünk, innunk – és belefér egy jó nagy séta is, hiszen mindketten inkább a várost járjuk, minthogy egy terminálon ücsörögjünk. Oké, voltak zavaró tényezők, megpakolt hátizsákok a háton, Nejnek meg a deréktáji problémái, de ő is inkább a sétára szavazott. A lassú sétára.

Szóval nagy zaba reggelire. Eredetileg azt terveztük, hogy azt a bort, melyet nem tudunk meginni, a jó régi szokás szerint lila pillepalackba töltjük és séta közben kortyolgatjuk el, de nem volt rá szükség. Elfogyott a reggelihez.

Időben el is indultunk. Most annyi tervezés azért volt, hogy az óváros felső részét céloztuk meg, amely valahogy mindig kimaradt eddig a szórásból.

– Te, meg se fogjuk ismerni a várost!
– Miért?
– Gondolj bele, eddig csak sötétben és esőben láttuk.
– Mármint?
– 2009-ben négy napon keresztül egyfolytában borult volt az ég, esett az eső. Nápoly fekete volt, feketék voltak a kövek is és minden nedves volt, az eső meg esett. És most? Első nap este sétáltunk, minden fekete volt, aztán jött egy napsütéses nap, de ekkor sötétben mentünk, sötétben jöttünk, napközben meg az Amalfi parton voltunk, utána pedig egyfolytában esett az eső. Megint. Nem is tudom, hogyan fogadom el, ha Nápoly világos és vidám lesz. Az már nem is Nápoly.
– Meg fogjuk szokni.

Időben indultunk. Az utcákon persze ugyanakkora tömeg. Kedden. Délelőtt.

Én persze nem bírtam magammal, bebújtam minden érdekesebb lakóházba.

Na most, amire viszont nem gondoltam, az az, hogy a felső részben a felső keresztutca már nem volt olyan forgalmas, mint az alsó kettő és üzletek se nagyon voltak rajta. Mi viszont mára terveztük, hogy ajándékokat veszünk. Nem sikerült. Végül kínunkban Barnának vettünk a Garibaldi téren egy arancini-t, mert tudtuk, hogy szereti. Aztán ennyi.

Ja, meg én is megleptem magam valamivel, de arról majd külön írok.

Na szóval, ez a felső út szép is, meg romantikus is, de aki a nyüzsgést, a kiabáló árusokat, a pezsgő életet kedveli, az maradjon inkább az alsó kettőnél.

Mentünk, mendegéltünk… aztán a távolban feltűntek a Garibaldi tér teraszai. Sóhaj.
Oké, ennyi volt.

Felszálltunk az Alibuszra, besétáltunk a terminálba, átevickéltünk a szekun, szóval innentől már rutinmunka.
Rohadt sok időnk maradt. Bóbiskoltunk, sétálgattunk. Aztán indulás előtt egy órával Nej felvetette, hogy nem érdekli, mekkora rablás, de igyunk már egy sört.
Normál esetben hülyén néztem volna rá. De most priority jegyünk volt, piszkosul ráértünk akár az utolsó pillanatban is megérkezni, nem kellett idegeskednünk a poggyászkvóta miatt. Emberek, a priority jegy jó dolog.

Nem, nem jó, persze, hogy az ördögtől való. De a mostani Wizzair zsarolásban ezzel tudod csak garantálni magadnak a stresszmentes beszállást. Innentől meg már csak matek.
A Wizzair meg gebedjen meg. Naponta ötször.

És ezzel a képpel zárnám is a beszámolót. Megkerestük a kapunkat, közvetlenül mellette volt egy étterem, kértem két pofátlanul drága sört és miközben a kapunál már emberek furakodtak, mi békésen sörözgettünk. Majd amikor láttuk, hogy elindul a boarding, felálltunk, odasétáltunk és a prió soron kényelmesen átballagtunk.

A délelőtti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Mivel zárhatnám stilszerűbben, mint az időjárással? Leszálláskor a pilóta többször is jelezte, hogy cifra az idő, de végül gond nélkül letette a gépet. Többen meg is tapsolták. A lúzerek. Aztán amikor itthon megtudtam, hogy milyen időjárásba érkeztünk, sajnálni kezdtem, hogy én nem tapsoltam. Ember, orkán erősségű szélben landolt a pacák, pihe-puhán.
Ja, és Nápoly. Az a bizonyos vasárnap éjjel, melyet kómásan átaludtunk. Amikor itéletidő volt a környéken. Mondom, melyet bortól, túrázástól hullára fáradtan egyszerűen átaludtunk. (De olyan mélyen, hogy amikor hétfő reggel a szállásadónk érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem értettem, mire fel aggódik.)
Ahogy Nej fogalmazta, ha ez a hegyen kap el minket, ahol a csúszós kövek a sártól és a víztől sokkal csúszósabbá válnak, simán ott is maradhattunk volna.

Penge élén jártunk.

De rettenetesen jól sült el. Semmiképpen nem hagytam volna ki az életemből.

Link:
Fényképalbum