Passau – Bécs, bringával 07/08

Bécsi tekerés
2018.09.21; péntek

Ez viszont már tényleg a teljes lelki béke. Túl vagyunk a 340 kilométeres túrán, túl vagyok az autóvisszahozás stresszén, együtt van minden cuccunk, a kempinget is kifizettük, 250 kilométerre vagyunk a lakásunktól… ez már olyan, mint ha otthon lennénk. Nem történhet semmi baj. Akár haza is mehetnénk, de ha már itt vagyunk Bécs közelében, nehogy már ne tekerjünk egyet a városban. Állítólag bringásparadicsom.
Én pedig felkészültem. Szedtem le track-eket, melyeket más bringások rögzítettek. Töltöttem le kerékpáros térképet. Otthon alaposan átbogarásztam a Google Maps-et. Meg egyébként is, úgy-ahogy ismerem a várost.
Tényleg egy felhőtlen nap áll előttünk.

Reggel kocsival mentünk reggelizni. Mint az urak. Egészen addig, amíg ki nem vettük a kolbászos-sörös szatyrot a hűtőből és olyan Besenyő Pista bácsisan neki nem álltunk falatozni.

A felhőtlenségben azért volt egy árnyék. Rosszul aludtam, reggel érezhetően bennem volt még a tegnapi nap feszültsége. De bíztam benne, hogy a menetszél, a friss élmények majd kifújják.

Rögtön az út elején megoldódott egy rejtély. Otthon hiába néztem, hogyan jutunk át ezen a bonyolult hídkombináción, nem látszott. Megterveztettem a Google Maps-szel, de valami olyat adott ki, melyet nem hittem el. Két, egymás melletti híd, mindkettőn négy sáv. Erre azt mondja, hogy az egyik oldalról vágjak át a túlsó híd másik szélére. Majd nem sokkal később vissza. Hogyan???

Így.

A két híd tartópillérjei közti résben, nagyjából a pillérek fele magasságánál ment a dedikált kerékpárhíd. Legalábbis a Dunaszigetig. Ott lement, majd ferdén áthúzott a híd alatt. (Ezt mutatta a tervező.) Utána egy bringás körszerpentin vitt fel majdnem a híd szintjére, ahol gyakorlatilag egy peremen mentünk át a sziget másik ága felett és érkeztünk meg a túloldalra. Nagyon impozáns út volt. Láttuk, milyen az, amikor a kerékpárosokat egyenrangú félként kezelik. Remek bemutatkozás.

Mely később még jobb lett. A hídról ugyanis a Práterbe jutottunk. Ez a park a bécsiek kedvenc kikapcsolódási helye. Nem mintha a városban nem lenne elég park, de a Práter mindegyiket veri. A fő tengelyében egy 5 kilométer hosszú, széles sétány húzódik, végig hatalmas gesztenyefákkal. Innen nyílnak két oldalra az attrakciók: játszóterek, büfépavilonok, kisvasutak, múzeumok, lóversenypályák, panoptikum, planetárium, óriáskerék és stadion. Szemem-szám elállt. Legszívesebben egész nap itt bringáztam volna.
Aztán ez majdhogynem teljesült is.
A Hauptalle után értünk a Praterstern csomópontba, mely egy meglehetősen zsúfolt közlekedési, illetve tömegközlekedési csomópont. Itt némileg elveszítettük a fonalat. A kerékpárút két irányban is ment tovább, a miénk meglehetősen hamar nyom nélkül megszűnt. Tanácstalanul álltunk: mind a járda, mind az út forgalmas volt. Hogyan tovább? Persze sokáig nem tanakodtunk, mindkettőnknek megvan a budapesti gerillakiképzése, simán bementünk az autók közé.
Megtaláltuk a Ring és a Dunacsatorna találkozási pontját. Szuper. Innen indul a belvárosi túránk. Mentünk, mendegéltünk. Hol levitt az út a csatorna partjára, hol felmentünk a fenti sétányra. Élveztük.

Én mondjuk nem annyira. Igen, az a nyomoronc technika.

Kezdődött azzal, hogy a túragps nem igazán vált be. Ez nem a készülék hibája, egyszerűen by design nem volt alkalmas a feladatra. Ha utca szinten akartam látni, merre menjünk, akkor nagyon bele kellett nagyítanom. Ilyenkor nem láttam a nagy képet. Ha arra voltam kíváncsi, a belváros melyik részében vagyunk és nagyjából milyen irány felé kell törekednünk, akkor meg nem láttam, hogy ez konkrétan melyik utcát jelenti. Menetközben nem igazán tudtam nézetet váltogatni, mert nagy volt a tömeg. Mind kerékpáros, mind gyalogos, mind autós. Ha pedig befékeztem, hogy megvizsgáljam a térképet, akkor vagy Nej, vagy egy másik bringás ütközött nekem. Azaz leginkább ösztönösen mentünk. Bíztam a táblákban. Ami nem is volt rossz ötlet… csakhogy a belváros az egy kerékpáros labirintus.
A vége az lett, hogy ösztönösen kóvályogtunk. Az én városismeretem meg arra volt csak elég, hogy időnként felsikoltsak, detektálva, hogy teljesen máshol vagyunk, mint ahogy terveztük.

De nem ez volt a legrosszabb. Ezt az üde balf@szkodást még akár élvezni is lehetett volna. Az igazi sokkot a gopro jelentette. Totális hisztériában működött, mely egy idő után átragadt rám is. Eleve a navigáció közben nincs túl sok idő elkapni jellemző pillanatokat, vágóképeket, de ha egy kamera ennyire kiszámíthatatlanul működik, ráadásul egy hangos, zajos környezetben, ahol esélyem sincs meghallani a kontroll pittyegéseket, az totál idegbaj. _Egy, azaz egy_ felvétel sem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Nagyjából a felénél ezt észre is vettem és gyorsan korrigáltam. Már ahol lehetett. A többi ment a kukába.
Sírtam.
Pontosabban, dühöngtem.
Ráadásul Nejjel is összerúgtuk a port. Ő valahogy nem kedveli, ha százezres technikát csapkodok akár a földhöz, akár a vázhoz, mindenfélének lehordva mindenkit, akinek valami köze volt a létrehozásukhoz, beleértve a felmenő rokonokat is. Én viszont nem tudom magamban tartani a méltatlankodásomat, különösen akkor, amikor megint elszalasztottam rögzíteni egy csodálatos pillanatot, egy olyat, amely már nem tér vissza.

Az biztos, hogy ennek a goprónak mennie kell. 27-én jön ki az új, egy vevője már biztosan lesz.

Aztán a Karlsplatz végképp betette a kaput. Bekapcsoltam a kamerát, hogy körbebringázom a teret. Erre lefagyott. Megálltam. A speciális kést már el sem raktam, annyiszor kellett darabokra szednem azt a szart. Ahogy megálltam, egy idős japán bácsika ugrott elém és mindenféle vicces ugrálásokat mutatott be, fülig érő szájjal.
Rámosolyogtam.
– Sorry, but the camera is off – közöltem vele végül.
Lehervadt arcáról a mosoly. Legyintett és továbbment.
Erről lemaradtam. Meg ti is.
Majd megpiszkáltam a kamerát és elindultam megtenni a kört. Megint kikapcsolt.
– Hogy az a rohadt mocsok… – kezdtem bele a litániába, amikor észrevettem, hogy most csak az akksi fogyott ki belőle.
– Hmm, ez elég gyorsan ment – jegyeztem meg – De szerencsére van nálam tartalék akkumulátor.
Beraktam. Bekapcsoltam. Jelezte, hogy az új akksi is üres.
Na, itt végképp ledobta az agyam a szíjat. Ugyanis eddig csak a kamerát tudtam szidni, innentől már magamat is. Én. A Barom. Az autóban ott van vagy tíz feltöltött akksi. Az egészet beszórhattam volna a bringatáskába, hiszen ez az utolsó kerékpározásunk. Erre bedobok egyet, ráadásul pont egy lemerültet, mely valahogy belekeveredett a telik közé.
Kamera viszont kell. A fejemben már nagyjából összeállt az útról a videó, ennek fontos része volt az “üde, kellemes” bécsi bringázgatás.

– Mennyire tetszett a Práter? – kérdeztem Nejtől.
– Nagyon.
– Az jó. Mert akkor most még kétszer végigmegyünk rajta.

Ránéztem az órámra. Valamivel tíz kilométer fölött voltunk. Azaz belerakunk a kirándulásba plusz húsz kilométert. Ennyit arról, hogy esetleg kimegyünk Grinzingbe, megnézni a helyi borokat.
Szótlanul tekertünk vissza. Ring. Práter. Gesztenyés sétány. Első híd. Dunasziget. Második híd.
Hátranéztem. Hoppá, valami nem stimmel. Nej sehol.
Vártam egy kicsit. Sóhaj.
Kerítsük elő.

Ez ugyanis a túrázásaink gyenge pontja. Mivel én szervezek, én készítek elő, én rajzolom meg az útvonalakat, Nej gondolkodás – és legfőképpen helyismeret – nélkül követ. Még akkor is, amikor nem lát. Vakon bízik bennem.

Felváltottam kettőt, beleálltam a bringába. Jó lenne még Pozsony előtt utólérni.
Jó kis sprint lett belőle. Végül olyan 2-3 kilométer után sikerült. Intettem neki, majd amikor kaptam végre levegőt, elmagyaráztam, mi a helyzet.
– De hát nem láttalak! – méltatlankodott.
– Azt a baromi nagy nyolcsávos hidat sem? Nem olyan könnyű ám nem észrevenni – morogtam.

A kempingben szó nélkül beborítottam az összes akksit a táskámba. Nej közben meglátogatta a mellékest.
Irány vissza.
A Práter még mindig szép.

Most viszont stratégiát váltottunk. A csatorna mellett elosontunk a Schottenringig, utána pedig a Ring mentén fűztük fel a látványosságokat.

A Rathaus mellett bementünk a Burghoz, onnan a Grabenen a dómig, köröztünk egy kicsit. Végül kis utcákon vissza, Kärntner Straße, Opera és ismét a Karslpatz-on voltunk. De most már körbe tudtam kerülni, bekapcsolt kamerával.
Úgy egyáltalán a kamera mintha kevesebbet hibázott volna, útközben kajáltunk is valami töröknél, sört is ittunk, a téren bedobtunk egy kávét egy mozgóárusnál, szóval némileg lehiggadtam.

– Oké, megvan a belváros – közöltem Nejjel – Most egy kicsit kintebb megyünk.
– Hová?
– A Mariahilferen elmegyünk a Schönbrunni kastélyig, onnan pedig úttalan utakon haza.
– Jó.

Ehhez persze meg kellett találnunk a Mariahilfer utcát. Hülye fejjel megint a gps-t használtam, de azzal nem sikerült. Józan ésszel igen. Innentől viszont sima ügynek látszott, ugyanis az egész track-et a netről loptam, valaki rögzítette. Nincs más dolgom, mint követni a térképen a csíkot.

De előtte még egy felvétel a hangulatos utcáról. Nekimentünk az emelkedőnek, bekapcsoltam a kamerát… és lefagyott. Nem húzom az időt, négyszer mentem fel azon a nyomorult emelkedőn, mire a kamera kibírta, hogy nem állt le. Tajtékoztam.
Nej nem is vett részt az egészben, félreállt valahová.

Elismerem, ekkortájt nem voltam éppen kedves társaság. Meg úgy általában. Egész nap szikráztak körülöttem a villámok.

Egy Nordsee-nél megálltunk harapni valamit. Körülöttünk féltucat gyerek hisztizett.
Elgyötörten néztem rájuk. Pont ez hiányzott még.
– Nincs igazság a Földön – jegyeztem meg.
– Most meg mi van?
– Nézz ezekre a kölykökre! Mind bömböl. Nekik miért lehet? Nekem miért nem?

Schön Brumm.

És egy morcos teletubbi a kastély előtt.

A kastély után már csak annyi volt hátra, hogy az ismeretlen track-en, ismeretlen utcákon hazalavírozzunk. Csak.
Én nem tudom, miért volt ennyire szadista a track megalkotója, de elképesztő helyekre vitt. Volt, ahol csodálkoztam. Ismeretlen, megkapó városrészek. De legtöbbször a küzdés dominált. Az út 80 százalékában egyirányú utcákban mentünk. Szemből.

Az itteni közlekedésszervezőket dícséri, hogy mindezt teljesen legálisan. Ugyanis egyirányú utcában szembebringázni a forgalommal a világ leglogikusabb dolga. Nálunk persze óriási felháborodás lett belőle, az autóslobbi gyakorlatilag el is söpörte. Pedig ha belegondolsz, az utcák jelentős része nem azért egyirányú, mert az autó csak cipőkanállal fér el benne, hanem forgalomszervezési okból. Azaz elfér az utcában még egy egyméternyi csík, ahol a kerékpáros mehet. És itt megy is. Egyetértésben az autósokkal. Senki nem zavarja a másikat.

Többször metszettünk jelzett kerékpárutat. Ilyenkor megingott a magabiztosságom. Mi lenne, ha inkább azon mennénk? Hiszen a jelzett végcél már ismerős, onnan könnyen hazatalálnánk. De el kellett dönteni, hogy tábla, vagy gps. Én pedig a gps-re szavaztam.

Sejted már, mi lett a vége?

Nem, nem a gps volt hülye. Most én. Pontosabban, megint én.
Egyszer csak fogta magát a készülék és kikapcsolt. Miaf? Visszakapcsoltam. Megint kikapcsolt. Visszakapcsoltam és gyorsan megnéztem, hogy áll benne az elem. Sehogy. Totálisan lemerült.
Felnéztem az égre. Én. Az a nyomorult barom. Hiszen reggel is dobhattam volna be tartalékelemet. Amikor visszamentünk kameraakksiért, akkor is dobhattam volna be. Még volt egy teljes garnitúra, és többre már nem volt szükség a túrán. De nem. Eszembe sem jutott.

Oké, meg tudom magyarázni. Ezek baromi nagy kapacitású Eneloop akksik, egy teljesen feltöltött pár közel két napot bír. Meg sem fordult a fejemben, hogy a reggel frissen berakott elemek délutánra már lemerülnek. Nyilván a berakott példányok nem voltak teljesen feltöltöttek. Simán lehet, hogy összekeveredtek és olyat raktam be, amelyik végigtolt már egy napot ezen a túrán. Aztán ennyi maradt még benne. (Az összekeveredés-elmélet magyarázza azt is, hogy miért hoztam üres akksit tartaléknak a gopróhoz.)

Persze ettől még nem lettem boldogabb. Itt álltunk, Bécsben. Valahol. Még csak közelítőleg sem tudtam, hogy hol. Térkép semmi. Most mi lesz?
Aztán eszembe jutott a megoldás.
– Akarsz még fényképezni? – kérdeztem Nejt.
– Nem – morcoskodott.
– Remek. Akkor kérem az elemeket a kamerádból.

Ezekben sem volt sok szufla, de levettem a háttérvilágítást a gps kijelzőjéről és a Ringig kitartottak. Onnan meg már ment fejből.

Persze, ez sem volt ennyire sima. Az egyik bonyolult kereszteződésben, mely közvetlenül egy másik bonyolult kereszteződés után volt, megéreztem, hogy Nej nincs mögöttem, megálltam, hogy visszanézzek, erre persze hátulról belémjött egy bringás, elkezdett ordítozni, nekem is csak ennyi kellett, visszaordítoztam, hiszen autóknál is mindig az a hibás, aki hátulról belemegy, végül a krapek otthagyott, én viszont jól sejtettem, Nej lemaradt, márpedig ha megyek a jó úton, azaz éles kanyarral le a csatorna mellé, akkor Nej megint elzúg valahová és itt a városban tutira nem találom meg, szóval lendületből őt is leordítottam, hogy ha valaki annyira nem ismeri a terepet, mint ő, akkor kutyakötelessége szorosan a nyomomban maradni, naná, hogy ő sem hagyta magát, a vége pedig az lett, hogy szótlanul kerekeztünk végig immár negyedszer a Práteren.
Abban az angyalian szép környezetben.

Pontosabban, nem mentünk egyből végig. Az egyik hangulatos kocsmánál megálltam.
– Üljünk le. Igyunk egy sört! – javasoltam.
– Igyunk – bólintott Nej.

Leültünk.
Ez ott volt közvetlenül a kisvasút mellett. Kiszúrtam, hogy leengedték a sorompót. Hohó, soha vissza nem térő alkalom! A goprót hagytam a fenébe, előkaptam a tuti megbízható Sony kamerát. Gondosan beállítottam az értékeket és vártam a vonatra. Meg is jött. Megnyomtam a felvétel gombot. Semmi. Megint megnyomtam. Erre közölte, hogy SD írási hiba, indítsam újra a kamerát. Idegesen megpróbáltam, de ekkor visszakérdezett, hogy biztosan újra akarom-e indítani? Majd ebbe a menübe belefagyott. Nem reagált semmire. A kisvonat viszont, tele mosolygó, vidáman kiabáló gyerekkel kedélyesen elpöfögött mellettünk.
Egy méterről vágtam bele teljes erővel a kamerát a bringástáskába. Nej persze megint kiakadt, én pedig nem voltam abban az állapotban, hogy elmagyarázzam, mennyit fejlődtem, hiszen régebben nem a puha táskába basztam volna bele a kamerát, hanem a földhöz. Ehelyett jól lecsesztem Nejt, hogy még mindig nem rendelt sört és amikor próbálta elmagyarázni, hogy már intett két pincérnek is, de egyik sem reagált, szótlanul felálltam, kitoltam a bringát és elindultam.
Nej futva követett.
– Most meg mi van?!
– Semmi. Haza akarok menni. Elegem van ebből a napból.

A benzinkútnál még vettünk hideg sört. Odafent átpakoltunk a kocsiba és legurultunk a recepció melletti bérelt helyünkre. Szótlanul megvacsoráztunk, hamar bedörgöltük a hideg söröket.

– Mi az isten van veled? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom. Az első négy nap, amikor bringáztunk… akkor boldog voltam. De amióta Bécsben vagyunk, az egyik nap szarabb, mint a másik. Semmi nem sikerül. A technika kikészít. Nem működik, pedig kellene. Navigációs őrületek. Meg a kamera. Megismételhetetlen dolgok vesznek el.
– Emlékszel valamire a mai napból?
– Csak arra, hogy mennyit dühöngtem.
– Fasza.

Aztán üldögéltünk. Bontottam egy bort, kortyolgattuk.

Élénk dudaszóval megjelent egy fekete Golf. Két kövér csaj ült benne. Hangosan, az ablakon kissé kihajolva reppeltek együtt az autóhifivel, lelkesen gesztikulálva.
Így kell megérkezni este egy kempingbe.

Útvonal:

Ugyanez három dimenzióban is: Bécsi városnézés.

Passau – Bécs, bringával 06/08

Vissza Passauba
2018.09.20; csütörtök

Habár a nehezén túl voltunk, de nem nagyon pihenhettünk. Sőt, ilyen korán egyik nap sem keltünk.
Én még ilyen idegesen sem. Mert mi volt eddig? Reggeliztünk, sátrat bontottunk, tekertünk egy jót, sátrat állítottunk, vacsoráztunk. És ez ment napokon keresztül.
Ma viszont csupa kultúrsokk.

  • Eljutni a rák farkáról (körgyűrű melletti bevásárlóközpontok mellől) a föpályaudvarra.
  • Elcsípni 11.15-kor a vonatot, amelyikre a jegyem szólt. Konkrét vonatra kellett szállnom, másra nem volt érvényes a jegyem.
  • Ez a vonat egy ICE volt. Életemben nem utaztam még ilyenen.
  • Nem volt helyjegyem.
  • Passauban ki kellett szednem öt nap után az autót a parkolóházból. Megküzdeni valami ismeretlen automatával.
  • Majd visszaautózni a bécsi kempingbe.

Nem is bonyolítottam túl a reggelit, egy műzlicsoki, egy előző nap vásárolt dobozos kávé, és már mentünk is. Nej bejött velem a belvárosig, csavarogni Bécsben. Mit üldögéljen abban a kietlen kempingben?

Jól indult. Olyan másfél kilométerre volt tőlünk metróállomás. Automatából megvettük a jegyet.
Itt a külvárosokban a metró a felszínen jár. Ahogy normálisan kell. Nálunk meg nincs pénz levinni a föld alá, ezért inkább nincs is.

Nekem egy átszállás volt a főpályaudvar, Nejnek meg semmi. A Praterstern megállónál érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Nagyon hamar kiértem. Feltérképeztem a pályaudvart.
Még mindig rengeteg időm volt. A vonatokat egy órával előbbre írták ki, nekem meg még két órám volt hátra.
Sétáljunk egyet a környéken. A pályaudvaron ettem némi péksütit, jól esne utána egy kávé. Olyan igazi bécsi kávé valami echte kávézóban. Mit ád az ég, találtam is egyet.

Előtte benéztem egy dohányboltba. Basszus. Emlékeztetett rá, hogy valamikor nálunk is ilyesmi volt. Mindenhol egy kicsi, karbantartott humidor, benne olcsó, közepes és drága szivarokkal. A kedvenc szivarkámból találtam fémdobozost. Azannya, már csak szuvenírnak is jó lesz.

Kávézgattam, szivarozgattam a kávéház teraszán. Egyszer csak elbotorkált mellettünk a járdán egy fiatal, de nagyon lepusztult hajléktalan. Nadrágja középen cafatokban, kilátszott mindene. Lépésenként köpött egy szaftosat, mint sárkány a mérgét. Érezni lehetett az utálatot, az undort az utcán körülötte, amerre haladt.
Valami ilyesminek láthattak minket is, amikor azt a büdös, nélkülözős expedíciót csináltuk a C64-ért.

Visszasétáltam a pályaudvarra. Valahol kint a szélén volt négy monitor, rajtuk az induló vonatok. Ahogy néztem, még volt 10 perc ahhoz, hogy az enyém megjelenjen. Ennyi idő alatt beljebb is sétálhatok – gondoltam és beljebb sétáltam. Igenám, de ott már csak három monitor volt. Egy monitoron nagyjából negyedórányi vonat fért el, azaz itt már 25 percet kellett volna várnom. Mi a fene! Menjünk még beljebb. Nem húzom az időt, odabent, a vágányoknál már csak egy, vagy kettő monitor volt. Azaz a vasútállomáson megvolt az információ, hogy melyik vonat melyik vágányról fog indulni, de monitorspórolás miatt ezt nem írták ki időben. Természetesen visszamehettem volna a világvégi négymonitoros folyosóra, de pont annyit veszítettem volna, amennyivel egy hárommonitoros folyosón le voltam maradva. Így morogva, de beletörődtem, hogy csak az indulás előtt 45 perccel fogom megtudni, honnan indul a vonatom.
Illetve.
Fél 11 körül megjelent az első 11.15-kor induló vonat a képernyőn. Valami helyi vicinális. Két perc várakozás. Majd megjelent a következő 11.15-kor induló vonat. Az sem az enyém volt. Ekkor már fejből tudtam mindent, ami a jegyemre volt írva, de elővettem és alaposan végigolvastam megint. Hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Jó időben. A következő 2 percben B, C, D tervek futkároztak a fejemben. Mi történik, ha a következő vonat kiírása úgy fog kezdődni, hogy 11.16? De aztán letelt a két perc és végre kiíródott az én vonatom is. (Csak megjegyzem, valamiért 11.15-kor négy vonat is indult az állomásról. Fogalmam sincs, mitől lett olyan népszerű ez az időpont.)
Annyira remegtem, hogy utána nem győztem nyugodtra enni magamat péksüteménnyel.

A peronon rengeteg időm volt. Felvettem egy helyi Metropol jellegű újságot. Most már tudom, hogy Trumpnak kicsi a pénisze, Orbánnak meg nagy a hátizsákja.

Aztán megjött a drágaság, betolta azt a bumfordi fehér orrát. Felszálltam, ledobtam magamat az első szabad négyes asztalhoz és körbenéztem. Lássuk, mi a szisztéma? Ravasz módon ugyanis nem vettem helyjegyet. (Nem kötelező.) Rájöttem, hogy mindegyik ülés fölött van egy kis kijelző, mely mutatja, hogy az adott ülés mely állomások között foglalt. Én pont olyan asztalhoz dobtam le magamat, mely csak Frankfurt-Nürnberg között nem volt szabad. Azaz maradhattam. Király módon, egy asztallal ellátott négyszemélyes blokkban.
Nyilván nem tudtam róla, de ösztönösen jól döntöttem. Ha ugyanis veszek helyjegyet, akkor simán kaphattam volna olyan helyre is, ahol nem is volt az ülés mellett ablak. Így meg oda ülhettem, ahová akartam. (Értelemszerűen ezt megtehettem volna akkor is, ha rossz helyre szól a helyjegyem, de akkor lett volna egy feleslegesen megvett jegyem.)

Aztán indulás után rögtön zavarba is jöttem. Mint tanyasi gyerek, amikor először lát metrót. Ugyanis egyből sötét lett az ablak. Oké, gondoltam, alagút. Aztán mentünk. Mendegéltünk. Még mindig sötét. Oké, hosszú alagút. Tíz perc után kezdtem kételkedni. Mondjuk ez a gép megy kétszázzal. Tíz perc, az 33 kilométer. Létezik, hogy ilyen hosszú alagút van Bécs alatt? Nem valószínű. Akkor mi lehet? Csak az, hogy elsötétítik az üveget. Hogy az utasok ne legyenek rosszul a nagy sebességtől. Micsoda technológia, apám!
Aztán pár perc múlva hirtelen kivilágosodott. Mégiscsak egy piszok hosszú alagút volt.

Viszont lehetett nézegetni a tájat. Meglepően kényelmesen lehetett. Valahogy azt hittem, hogy majd elmosódnak a házak, a fák, mélyülnek a színek, meg minden ilyen marhaság, de semmi. Igazából nem is lehetett érzékelni, mennyivel megyünk. Abból lehetett sejteni, hogy valami van, hogy amikor áthúzott a vonat egy vasúti megállóhelyen, akkor bár láttam a tábláját, de elolvasni már nem tudtam.

Azért ez valahol vicces. Négy nap alatt tekertünk le 340 kilométert, visszafelé vonattal két óra. Ja és a vonatjegy 34 euró, nagyjából 10e forint. A menetidő, mint írtam, két óra a 350 kilométerre. Egy komfortos, csendes vonaton. Négy megállóval.
Hogyan is van ez Magyarországon?
Bár tény, hogy stadionban lassan már verjük az osztrákokat.

Miken elmélkedtem az utazás alatt? Például, hogy milyen furán dolgozik az agy. Ugyanis eszembe jutott a Vakond Nadrágja. Abból is az a kép, amikor a vakond viszi a frissen kitépett lenszálat. Mikor is láttam utoljára ezt a képet? Olyan 40-45 éve. Ja, hogy miért ugrott be? Mert napok óta azon filóztunk Nejjel, hogy mi lehet az a növény, melynek táblái mellett bringázgattunk. Nem hasonlított semmilyen haszonnövényre, melyet ismertünk. Erre napokkal később beugrik egy 40 évvel ezelőtti gyerekkönyvből egy rajz. Amelyiken a mesefigura pont egy olyan növényt cipelt, melyet nem tudtunk beazonosítani.

Más. Ausztriában gyakorlatilag minden boltban, minden kocsmában úgy éreztem magamat, mint valami faragatlan fickó. Errefelé ugyanis mindenhol úgy köszönnek, még a Spar pénztárosai is, hogy ‘Grüß Gott!’, ami nagyjából annyit tesz, hogy ‘Isten Áldjon!’. Én pedig lefagytam. Mit illik erre válaszolni? Mi a párja a köszönésnek? Nyilván morogtam valami kivehetetlent, de nem voltam tőle boldog.
Ha esetleg érdekel, itthon utánanéztem.

Grüß Gott is no only used in Bavaria, but in Austria too. The answer to this salutation is just again Grüß Gott. No matter if you are Bavarian or not.
If you feel uncomfortable with this salutation, you can also answer with
Guten Tag
or any other salutation you like. And this is again independent of the region you were born. There are also people in Bavaria and Austria who don’t like to say “Grüß Gott”. Most of them say “Guten Tag”.
link

Aztán megérkeztünk Passauba.

Rögtön be is ugrottam a jól ismert vécére.
Eddig minden rendben.
Gyere parkolóház.

Ötnapos parkolóház külföldön. Olyan, mint amikor bedugod a fejed az oroszlán szájába, majd valamikor később épségben kihúzod.

Elképesztő, mi mindenre képes emlékezni az ember. Nem raktároztam el, igazából meg sem néztem, mégis beugrott milyen szín melyik szektorába álltunk le. Egyből meg is lett az autó. Kerestem egy automatát. Beadtam a jegyet, aztán a pénzt, kiadta a jegyet… és már kint is voltam. Leírni hosszabb volt, mint végigcsinálni. Azannya.

Túl vagyok az összes kultúrsokkon. Megcsináltam mindent, amitől tartottam. Most már csak haza kell vezetnem. Délután kettő, 350 kilométer. Sztrádán. Benyomok valami jó zenét és fütyörészve megeszem a távolságot. Mint üveggolyót.
Sőt még azon is elgondolkodtam, hogy a hosszabb úton megyek, a Duna mentén. Végignézem az útvonalat autóból is. Így is állítottam be a Google Maps-t. Aztán hajrá.

A lendület nem tartott sokáig. Passau után felmentem a sztrádára. Aztán a gps jelezte, hogy torlódás van előttünk, +18 perc csúszás várható. Hát, nem öröm.
Ha tudtam volna…
Másfél óra lett belőle.
Karambol volt. A sor betonkeményre fagyott. Majdnem egy órát álltunk, mozdulatlanul. Utána pedig csak lassan indult meg a sor. 29 kilométerre voltam a baleset helyszínétől. Bele sem merek gondolni, hogy azon a forgalmas sztrádán egy óra alatt milyen hosszú sor torlódhatott fel mögöttem.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy mekkora tömegkatasztrófának kellett történnie egy ilyen hosszú leálláshoz? Nem tudom. A végtelenségig aprólékos rendőrök csak akkor engedték el a forgalmat, miután az utolsó vasreszeléket is felszedték, az utolsó vércseppet is semlegesítették és fel nem fókázták vagy ötször az úttestet. A forgalom feltartása… nem számított.
Na, és akkor képzeld el, mi volt a sztrádán, miután meglódultak az autók. A külső sávot kibérelték a kamionok. Gyakorlatilag egymásba értek. A belsőben pedig egyszerre tülekedett mindenki, aki be akarta hozni az időveszteségét, meg mindenki, aki valamilyen okból lassabban szeretett volna, vagy lassabban tudott csak menni. Totál idegbaj volt.
Én már a dugóban átállítottam a gps-t. A folyóparti út felejtős. Így is sötétben érek már csak vissza a kempingbe.
De hol volt még ez.
Valahol 200 körül kimentem tankolni. A kocsit is, meg magamat is. Találtam egy olyan dobozos lötyit a pultnál, hogy 3in1. Azaz 3 adag eszpresszó kávé egy dobozban. Ez kell nekem, az orvos is ezt írná fel.

Férfi wc. A piszoár mellett óvszer- és művagina-automata.

Aztán vissza a dühöngőbe. A gps nem is bírta, St Pölten mellett lezavart a sztrádáról Krems felé. Szívesen mentem. Legalább látok valamit a tegnapi terepből.
Háát…
Krems előtt volt egy fura elágazás, ahol két sáv is kanyarodott egyszerre a sztrádáról. Nyilván elcsesztem. Szerencsére a város határában vissza tudtam menni a sztrádára. Aztán a város túlfelén, ahol tegnap tökön-paszulyon keresztül bringáztunk, egy kedves egóbajnok autós leszorított a sztrádáról, pontosabban nem engedett vissza a kanyarodóvá változó sávból. Megint szerencsém volt, nem messze volt egy körforgalom, megpördültem és már mentem is vissza.
És ez ment gyakorlatilag végig. Valahogy mindenki idegbeteg volt.

Ja, és még volt egy feladatom, be kellett vásárolnom. Ipari méretekben. A kemping mellett csak egy benzinkút volt, valami Spar Express üzlettel, melyben éppen csak a szükséges cuccok voltak. Mi viszont még négyet étkezünk itt, na meg persze a mindenféle gonosz italok. Jobb ezt kocsival elrendezni. Csak éppen arról nem volt szó, hogy végig sztrádán megyek, ennyire ideges forgalomban.
Hoppá, Korneuburg West lehajtó. Elég nagy város, a Google Maps mutatott is egy csomó üzletet. Persze le kell hajtanom a sztrádáról, de mi baj lehet belőle? Majd visszajövök.
Lementem, bevásároltam.
Megpróbáltam visszajönni.
És a Google Maps most érezte meg, hogy az ő percei jönnek. Olyan szinten bolondult meg, hogy arra nincs szó.
A sztráda és a boltot is magába foglaló külváros között három körforgalom volt. Nyilván vissza kellett volna mennem rajtuk, fel a sztrádára és menni haza. Nyilván.
A gps ehelyett azt javasolta – próbálj meg követni – hogy menjek be az első körforgalomba, menjek ki belőle az első kihajtón (90 fok) a másik körforgalom felé, abba menjek bele, a második kijáraton menjek ki a harmadik körforgalom felé, abban forduljak 360 fokot, azaz menjek ki ott belőle, ahol bementem, jöjjek vissza a második körforgalomba, jöjjek ki belőle a második kijáraton az első körforgalom felé, menjek bele, utána jöjjek ki a második kijáraton, azaz a túloldalán és menjek ott tovább.
Ha ezt most le tudtad követni, akkor gyakorlatilag azt láthattad, hogy ezt az egész cifrázást ki lehetett volna azzal kerülni, hogy már rögtön az első körforgalomban a harmadik kijáraton (azaz 270 foknál) megyek ki és fordulok rá a Duna partjára.
Én hülye elkezdtem a koreográfiát, majd amikor rájöttem, mit akar, azt mondtam neki, hogy kapd be a fülem (oké, nem pontosan ezt mondtam) és visszamentem a sztrádára. Arra a sztrádára, ahová korábban ő navigált fel és amelyiken el lehetett jutni a kempingig.
A gps nem törődött bele.
Mentünk. Erre közölte, hogy menjek le a sztrádáról a Korneuburg Ost lehajtónál. Itt már gyanút fogtam, belenagyítottam az útvonaltervébe. Nem hiszed el. Miután lementem volna a sztrádáról, átvitt volna alatta, aztán fel a visszafelé irányba, a Korneuburg West lehajtónál le, mindezt azért, hogy végigvigyen azon a nyomorult hármas körforgalmon, melyet szerinte nem a megfelelő módon abszolváltam.
Itt már le sem írom, mit mondtam.

Gyakorlatilag a gps ellenére értem haza. Amikor megérkeztem, annyira ziláltak voltak az idegeim, hogy felvetettem, igyuk meg most a maradék grappánkat. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta.

Komolyan mondom, fáradtabb voltam, mint bármelyik nap, amikor 8x kilométert bringáztunk. Nej is, mert ő meg 17 kilométert csavargott. De legalább ő élvezte.

Tegnap este bringával költöztünk le a recepció mellé, ma szintet léptünk. Mindent átraktunk az autóba és mint az urak, lekocsikáztunk az asztalunkhoz. A cigányélet szépségei.

Tovább borzolta az idegrendszeremet, hogy a csodálatos hiperszuper Garmin órám végképp megadta magát. Se powerbank-ről, se konnektorról nem lehetett tölteni. Kész. Ebből két nap múlva egy élettelen vasdarab lesz.

Aztán itthon, amikor már csak 2% szufla volt benne, váratlanul megjavult. Pusztán azért, hogy ne tudjam visszaadni a szervízbe garanciális hibaként.

Mosdó. Lepakoltam a fogmosó cuccomat és a törcsimet egy mosdókagylóhoz, majd átmentem vécére. Mire visszaértem, egy pacák ott töltött vízzel egy marmonkannát. Annál a kagylónál, ahová lepakoltam. Kilenc, tök egyforma mosdó volt a helyiségben. Ebből nyolc üres.
Most vagy én vagyok idióta, vagy mindenki más.
Amilyen rondán csak tudtam, ránéztem, aztán átmentem egy másik csaphoz. Nem zavartatta magát.

Este söröztünk, amíg meg nem hűlt a bor, utána boroztunk. Egészen addig, amíg el nem álmosodtam.
Nem fura? Délután, amikor elálmosodtam, bedobtam egy tripla kávét. El is került az álom, egészen estig. Aztán amikor el akartam álmosodni, bedobtam pár pohár bort.
Kemikáliák… kemikáliák mindenhol.

Passau – Bécs, bringával 05/08

Érkezés Bécsbe
2018.09.19; szerda

Reggel a biztonság kedvéért feltöltöttük a maradék elektromos eszközeinket is. Tegnap milyen büszke voltam arra, hogy besurrantunk abba a szobába és használtuk a konnektorokat. Aztán ma kiderült, hogy a bringáskuckó mellett (fedett tető, 3 asztal) van vagy tíz konnektor, ilyen kicsi oszlopokon. Csak éppen tegnap az egész kuckó foglalt volt. Ma meg korán keltünk, szereztünk asztalt és dugtunk, mint a nyulak.

Tulajdonképpen egy szavunk sem lehet. Oké, nem ágyban aludtunk. De valójában nincs semmi baj a sátorral sem, jó a felszerelésünk, tudunk kényelmesen aludni. A reggeli vizes kibotorkálás a vécére, a csuronvizes sátor elpakolása tényleg nem egy nagy élmény, de belefér. És tulajdonképpen megvolt minden, amit a hoteltől vártunk, sőt, több is. Feltöltöttük az összes eszközünket, kellemesen megvacsoráztunk, megreggeliztünk, mind a kettő mellé tudtam szivarozgatni, ráadásul még a bort is be tudtuk hűteni. Ezek egy hotelszobában nem jöttek volna össze.
Nej beszélt valamit a gondnokkal, kiderült, hogy nem is olyan rossz ember, csak tegnap este már nagyon tele volt a hócipője a munkájával.

Indulás után megint az a Hofer bolt. Amelyik nem a kedvencem.
Most sem lett az.
Gyorsan behajigáltam mindent, amit akartam, majd pénztár. Nyilván megint csak egy. Előttem egy pacák, valami nagy fűrésszel. A pénztáros közölte vele, hogy ezt nem veheti meg. A pacák meg erősködött, hogy de. Végül a fűrész nyert. A pacák boldogan vette elő a pénztárcáját és fizetett. Egy 200 eurós bankjeggyel. Abban a pillanatban megszólalt a riasztó és hátulról kirohant valami biztonsági ember. Alaposan átnézte a bankjegyet, majd bólintott egyet. Mehet.
Nem mondom, hogy nem élveztem a show-t, de igazából ekkor már kint szerettem volna lenni a Duna mellett.

Nos, arra még várnunk kellett.

Újból végigmentünk Krems-en. Már úgy ismertük a várost, hogy akár bekötött szemmel is meg tudtuk volna csinálni. Egészen az iparterületig. Ott ugyanis olyasmi történt, ami a kiránduláson sehol máshol: minden különösebb figyelmeztetés nélkül eltűnt a kerékpárút.
A Krems patak mellett haladtunk a bringaúton. Majd jött egy tábla, miszerint kerékpárral behajtani tilos. Höhö. Milyen hülye vicc már. Semmi alternatív út nem volt. Mentünk tovább. Aztán belefutottunk egy csatornázásba. Ahol a csöveket pont a bringaút alatt fektették le brutális munkagépek. Valahogy átevickéltünk közöttük, fel-le kúszva a sárdombokra, de látszott, hogy tényleg nem ez lesz a nyerő útvonal. Az első hídon átmentünk a túloldalra. Ahol egy eléggé gyanús, keskeny, földes-saras szekérút vezetett. A biztonság kedvéért húsz méterenként egy táblával, miszerint idegeneknek tilos. Ez sem tűnt túl biztatónak. Hivatalos tábla viszont sehol sem volt.
Itt belefutottunk egy négyfős osztrák csapatba, akik szintén tanakodtak. Most jött jól a túragps, ez ugyanis mutatta a jelöletlen földutakat is. Végigbogarásztam a környéket és láttam, hogy ezeken a földutakon ki lehet kecmeregni a hivatalos kerékpárútra a Dunához.
– OK, this will be good! – szóltam oda Nejnek, úgy, hogy az osztrákok is hallják. Majd bementünk az ‘idegeneknek belépni tilos’ táblánál az erdőbe.
Na most rávenni egy osztrákot, hogy a határozottan tiltó tábla ellenére is bemenjen valahová, az majdhogynem reménytelen küldetés. Ez valahogy végtelen kognitív disszonanciába taszítja őket.
Szerintem még mindig ott tanakodnak.

Mindenesetre határozottan örültem, amikor kibukkantunk a Duna mellett. Oké, innentől már menni fog.

Megint hosszú szakaszon nem számítottunk pihenőre.

De arra már végképp nem, amikor az egyik track belevitt a Dunába.
Igen, volt egy szigetszerű öböl, melyen az általam figyelt egyik bringás track (a pacák Passau-ból tekert el Pozsonyig) simán keresztülment.

Hmm. Szerencsére rutinunk volt már az aljnövényzetben bringázásban, viszonylag hamar visszajutottunk az eredeti útra.
Aztán átmentünk egy erőművön.

Éhesen.
– Éhes vagyok – közölte Nej.
– Nyugi. Van nálunk kaja. A kanyarban meg szép lesz a kilátás az erőmű hídjára, biztosan raktak le valami nézelődős padot.

Nos, nem padot raktak le, hanem valami élelmes vállalkozó kihúzott egy lakókocsit és büféként üzemeltette. A térképen legalábbis nem volt rajta. De a sör jó volt, és a csajszit egyáltalán nem zavarta, hogy máshol vásárolt kajával tömtük tele a fejünket.

Jöhetett az újabb szakasz. Érdekes látnivalókkal.
Kezdtük Zwentendorfnál egy atomerőművel. Komoly. Egy igazi, nagy atomerőművel. Melyet már majdnem befejeztek, de aztán mégsem, a zöldek leállították az építkezést. Az egész böszme nagy monstrum ott magasodik a Duna mellett, de csak pöffeszkedik, mást nem tud.
Ja, és a tövében van egy hangulatos kocsma.

De a hely szelleme kötelez. Zwentendorf után volt egy hatalmas, igaziból is működő szénerőmű, majd a változatosság kedvéért egy újabb Chemie IndustriePark, végül legnagyobb döbbenetünkre belefutottunk egy nyiltszíni szénbányába, de szószerint. Annyira közel vitt a bringaút a bányához, hogy az exkavátorok konkrétan mellettünk pár méterre harapdálták ki a földet.

Hát, nem egy Wachau.

Hamarosan egy újabb nagyváros következett, Tulln. Mely nagyvárosból túl sokat nem láttunk, ugyanis meglepő módon nem sok helyen érintkezik a Dunával. Viszont utána jött egy csomó apró falu, melyek már kihúzódtak a Duna partjára és jópofa kocsmákat növesztettek maguknak.
Az egyiknél le is parkoltunk, mert meglett az 50.
Én nem bonyolítottam túl, kértem egy sört, Nej viszont olyat látott, amilyet még nem: cider fröccsöt. Naná, hogy kipróbálta.
Te ne tegyél ilyet.
Eleve már attól felállt a szőr a hátamon, ahogy a nő a fröccsöt csinálta. Itt, a spritzer hazájában, képes volt arra, hogy először a szódát engedte a pohárba és csak utána borította bele a bort. Másfelől meg a cider önmagában sem nem túl erős, sem nem túl karakteres, mindez kisfröccsbe hígítva valami savanykás, teljesen jellegtelen löttyöt adott.
– Hát, ezt is ki kellett próbálni – kommentálta Nej – egyszer.
– Pontosabban, kétszer – korrigáltam – egyszer és soha többé.

De ekkor már határozottan közeledtünk Bécshez. Távolról feltűnt a Göttweig apátság.
Ahogy Nej fogalmazott, ezek, ha egyszer rászánták magukat az építkezésre, akkor mindig odaraktak a hegy tetejére valami baromi nagy komplexumot.

Utána pedig jött a kies Hónaljburg Korneuburg. Biztosan szép kisváros, hangulatos parkokkal, sétányokkal, de nálunk a családi legendáriumba nem így vonult be.

A képnek egy csomó olyan mondanivalója van, melyet nem áll szándékomban kibontani. Maradjunk annyiban, hogy a fenti tárolótelep rekonstrukciójában Nej vastagon benne volt… és ekkor fogadta meg, hogy soha többet nem fog projektet menedzselni. Eddig tartja.

Nem sokkal később elértük Donauinselt, azaz a Dunaszigetet. Ez egy piszkosul hosszú, kifejezetten keskeny sziget, mely gyakorlatilag végighúzódik Bécsen. Nyilván rámentünk. Az alternatíva egy sztrádaszerű út melletti evickélés lett volna.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen keskeny szigeten nem lehet eltévedni.
Dehogynem.
Kettő-három párhuzamos út is megy rajta, egymástól pár tíz méterre.
Azt gondolhatnád, hogy mindegy.
Ádehogy.
Mi kihúzódtunk az északi oldalra… és hamarosan belefutottunk egy FKK strandba. Véletlenül bekapcsolva hagyott kamerával. Ahogy rájöttem, egyből kikapcsoltam, de egy benga nagy, tetovált pacákot sikerült rögzítenem. Egyébként szomorú, de szinte csak hapsik voltak. Nőből csak egy. Ronda.

És most folyamatosan tépelődöm, hogy hangulati elemként belevághatom-e a pacák tetovált popsiját a valamikor elkészülő videóba?

Pedig ez még csak a kezdet volt. Ha el tudtunk tévedni egy 50 méter széles szigeten, akkor képzeld el, mi történt akkor, amikor lementünk a szigetről a part menti forgatagba?
Igazából semminek sem lett volna szabad történnie. Mennünk kellett volna az Eurovelo 6 bringaúton és kész.
Ehelyett rábíztam a navigációt a túragps-re. Mert én egy reménytelen idióta vagyok.
Meg a gps is.
Hiába mondtam neki, hogy tervezzen kerékpáros üzemmódban, csak nagy sokára derült ki, hogy ebben az üzemmódban sem ismeri a kerékpárutakat. Akkor fogtam gyanút, amikor harmadjára is át akart erőltetni egy autók számára épült négysávos alagúton. Merthogy minden más esetben navigációs errort dobott, mely azt jelentette, hogy a feladat megoldhatatlan.
Mondtam már, hogy a parton futott szép kényelmesen az Eurovelo 6, mely vidáman elvitt a kempingig?
Ez is lett a megoldás. Amikor végképp elegem lett belőle, beszineztem a bringautat neonzöldre, hogy jól látszódjon, majd simán begurultunk a kempingbe.

Mely kemping… a túra legvacakabb kempingje volt.
Pedig nem indult rosszul. Éppen elcsíptük a recepciót, a fiatal srác perfektül beszélt angolul, pillanatok alatt megbeszéltünk mindent, fizettem, nem is túl sokat… és kész. Mehettünk sátorhelyet keresni.
Csak hát itt egy eldugott sarokban, a recitől jó egy kilométerre volt a vékonypénzűeknek kijelölt rezervátum. Háromszög alakú sarok. Az egyik oldalon közvetlenül mellettünk négysávos autósztráda, a másikon vasúti fővonal.
Kempinget elhelyezni tudni kell.
Ja, és a rezervátumban nem volt se pad, se asztal.
És itt alszunk hármat.
Túrát tervezni is tudni kell.

A képen látható asztalt már úgy loptuk magunknak.

De aztán kigondolkoztunk a dobozból. Valójában minden cuccunk a bringatáskákban van és éjszakára sem pakolunk ki. Akkor tulajdonképpen akárhová is elgurulhatunk a teljes felszerelésünkkel. A recepció ugyan gyalog piszkosul messze van, de bringával secperc. A kempingbüfé 13-án végleg bezárt, azaz a terasz szabad préda. A recepciónál lévő blokkban van hűtőszekrény, konnektorhegyek, van mellettünk vizesblokk zuhanyozni, vécézni, sőt, egy komplett konyha is… elleszünk. Az meg egyébként is olyan kispolgári dolog, hogy az emberek szeretnek a sátruk mellett tartózkodni. Nincs ott semmi, csak a matrac és a hálózsák.

Arra azért kíváncsiak voltunk, hogy az útitársaink is ezt a kempinget választották-e? Nos, a kövér srác nem, de estére Serena befutott. Ekkor már beszélgettünk is egy kicsit. Nem semmi csaj, Dortmundból jött. Olyan ezer kilométert.

Szóval végül csak azért is jól éreztük magunkat. Nem tudom, mennyire lehetett bizalomgerjesztő a kemping többi, nálunk többet fizető lakója számára, hogy két ember, közvetlenül a bejáratnál vidáman kurjongat egy asztalnyi üres sörösdobozzal, meg grappával, a férfi ráadásul folyamatosan szivarozik, dehát ez már nem a mi bajunk. Legyenek kedvesek padokat és asztalokat rakni a rezervátumunkba és már itt sem vagyunk.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban: Krems – Wien.

Passau – Bécs, bringával 04/08

Krems
2018.09.19; kedd

Jól aludtunk és most végre volt minden: reggelink, asztalunk és napsütésünk. (Bár a reggelibe némi gikszer csúszott: amire azt hittük, hogy kifli, az valójában croissant volt. Jól ment hozzá a csípős kolbász.)

Elképesztően sok a pára. Dupla vízvédelmet használunk a kritikus dolgok csomagolásánál, ehhez képest, dacára, hogy semmi eső sincs, mégis mindenünk vizes. A pára. Reggelre csorog a víz mindenről. Sátor kivül-belül, hálózsákok, matracok. Cipő, zokni. Vidáman cuppognak, miközben botorkálok a vécé felé. Ugye ez a kemping is közvetlenül a Duna mellett fekszik.
De ma este más lesz! Szobában alszunk, ágyban. Lesz fürdőszobánk. Konnektorjaink. Tölteni a lemerült powerbankokat. (Powerbank-eket?)
Az történt ugyanis, hogy abban a bizonyos prospektusban nagyon nem találtam jó szállást. A kilométerek adták, hogy Kremsben kell aludnunk… csak éppen a kemping, amit a prospektus jelzett, elég gáz volt. Rákerestem a neten és kiderült, hogy egy családi panzió, ahol a nem túl nagy udvart kinevezték kempingnek. Hát, izé. Na mindegy, ha már net, rákerestem, akad-e másik kemping is a városban? Akadt. Az ÖAMTC-nek van egy kempingje. De nagyon picike, ránézésre is igen sivár. Ez sem az igazi. Füstölt az agyam: mi legyen? Aztán a prospektusban kiböktem, hogy kint a város szélén, az ipartelepeken, a logisztikai raktárok között van egy dobozépület, bizonyos Orange Wings Hotel. Ahol 37 euróért adnak szobát. Oké, nem egy kies vidék, de a kemping 25 eurós árához képest nem drága és szoba: ággyal, saját fürdőszobával. Döntöttem: ez lesz.

Reggeli után optimista indulás. Ember, a legszebb napunk lesz: Ybbs, Melk, aztán a Wachau völgye tokkal-vonóval, végül Dürnstein.

Az első nagyobb hely Ybbs, nagyjából 25 kilométerre. Hangulatos óváros, utána a kerékpárút bement a kertek mögé. De szószerint. Az út egy méter széles volt, mindkét oldalán magas drótkerítés, mögöttük kertek, mi meg jobbra-balra kanyarogtunk, ahogy a telekhatárok kiadták. A város széle felé találtunk egy nagy Interspart. Sör, péksüti. A péksütemény idén tiltólistán volt, alig ettünk. Most pótoljuk. Aztán kiértünk a városból, úgy, hogy sehol nem találtunk addig padot. Leértünk a folyóparthoz, majd egy elágazásnál, mintha pont ránk gondoltak volna, az egyik utat két nagy sziklával zárták le. Ideális tízóraizó hely.

Egy vicces nevű városka: Pöchlarn. Amikor megláttam a térképen, rögtön az ugrott be, hogy nocsak, Pöcslarn. Különösen, amikor megláttam, hogy a szemközti oldalon lévő település neve meg Kispöcslarn. (Szegény Oskar Kokoschka.)

Innét már nem volt messze Melk, az ismert apátsággal.

Beszéljünk egy kicsit a történelemről. Engem legalábbis megleptek a tények, amikor az Angliában élő német hapsi könyvét olvasgattam.

Szóval a X. században Bajorország uralmáért két család vívott öldöklő háborút. A Babenbergek veszítettek, menniük kellett. Kárpótlásként kaptak egy Bajorországtól keletre eső területet. Nem túl fantáziadúsan így is nevezték el: Öster Reich. Valahonnan ismerős, nem? Ennek a birodalomnak a keleti határa volt Melk, mely azt jelenti, hogy határátkelőhely. Kik voltak a szomszédok? Hát a magyarok. Ne feledd el, ez nagyjából a kalandozások kora, ekkoriban a magyarok által uralt terület jóval nyugatabbra nyúlt el. Azaz Magyarország és Ausztria, mint államalakulatok nagyjából egyidősek, mindkettő a X. században született meg. Az augsburgi csata után a magyarok visszaszorultak, Österreich pedig továbbterjeszkedett. Babenbergék megtették Melket fővárosnak, felépítették a kolostort, aztán áthelyezték a székhelyüket Klosterneuburgba, ott is építettek egy kolostort, majd továbbcsúsztak és Bécs lett az igazi főváros. A XIII. században kihalt a família, ekkor jöttek a Habsburgok.

Az a sok hülye turista, akiket mázsaszámra borítottak ki Melknél a sétahajókból, minderről semmit sem tudott. Egy csomó szenilis, majdhogynem magatehetetlen vén csont. Az idegenvezető meg ráterelte az összeset a kerékpárútra, ahol meglehetősen nagy tömegben jöttek-mentek a bringák. Megpakolva. Aztán nyomhattuk a csengőt, ujjgörcsölésig. A fülük botját sem mozdították. Már ha hallották egyáltalán. Egy méterről.

Nem is időztünk túl sokat a kisvárosban, gyakorlatilag átsuhantunk rajta. Elképesztő mennyiségben nyüzsögtek a turisták. Nem nekünk való hely.

Nem sokkal később jött egy híd. Nyilván átmentünk, mert nem sokkal később kezdődött a Wachau. De hogyan mentünk át? A hidak mindig elég strapásak, mert a kerékpárút az ártérben vezet, a hidak meg átívelik az ártereket is, szóval valahogy fel kell kapaszkodnunk, jó magasra. Itt váratlanul indult egy keskeny ösvény felfelé. Nagy arccal nekimentem 3.5-ös fokozatban, aztán beleálltam, aztán folyamatosan váltogattam vissza, végül 1.3-as fokozatban érkeztem meg. Lila arccal. Hörögve. Pillanatok alatt vákuumot csináltam magam körül.
Egy sztreccs egyenruhás bringás várakozott odafent. Mellémlépett. Kérdezett valamit. A kezeimmel jeleztem, hogy a következő öt percben azzal leszek elfoglalva, hogy levegőt veszek, de utána szívesen beszélgetek vele. Mosolyogva kivárta.
Aztán megkérdezte, hogy szerintem melyik oldalon érdemes tovább menni?
Furán néztem rá. Hát ez meg milyen kérdés? A túloldalon. Ott van Wachau.
Erre azt mondta, hogy igen, de lehet, hogy a déli partról szebben néz ki.
Én meg még furábban néztem rá. Ember, a borkimérések meg az északi parton vannak. Miről beszélsz?
De nem tudtam meggyőzni. Végül ottmaradt, bizonytalanságban.
Én tisztelem az elmebetegeket, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen társalgok is velük.
Mentünk tovább.
Kifejezetten szomjasan. 55 kilométernél jártunk, ha Melket nem számítom, akkor 30 kilométeren keresztül nem volt sem kocsma, sem bolt. Mi pedig ezekre rendezkedtünk be. A Wachau meg olyan 70-nél kezdődik.

Aztán Aggsbach Markt szélén találtunk egy eldugott pici kávézót.

Ott ült az egész galeri. Az összes kerékpáros ismerős. A napon belüliek, a hosszútávúak. Ott ült a család, ahol a hatéves kislány szemmel láthatóan nem akart kerékpározni. De még hátravolt neki saccra 15 kilométer. Ott ült a medvetermetű hapsi, aki a kutyáját húzta maga után kiskocsiban. Ott ült az ábrándos pár. És persze ott ült a kövér gót srác is.
Ilyen az, amikor 30 kilométeren keresztül nincs semmi pihenőhely.

Írok egy keveset Wachauról is, hátha nem mindenki hallott még róla. Ausztria talán legismertebb borvidéke, a Duna északi partján húzódnak a völgy lankái. Melyek annyira azért nem lankák, inkább meredek, teraszos művelésű a domboldal. Sőt, néhol még a sziklákba is szurkáltak karókat és felvitték rá a szőlőket. Legismertebb borai a zöldveltelini, és a rizling. Két település is a központjának nevezi magát, az egyik Spitz, a másik Weissenkirchen. Az utóbbi falu az, ahonnan – legalábbis a helyi bormúzeum szerint – a rizling, mint fajta származik. És ki vagyok én, hogy egy bormúzeummal vitatkozzak? (Azért a Wikipedia némileg bizonytalankodik.)

A kávézó után még tíz kilométer tekerés és megérkeztünk Spitzbe.

Sokáig nem is kellett bolyonganunk az első borkiméréshez.

Habár nekem a veltelini a kedvencem, de elsőre rizlinggel kezdtünk. De milyen rizlinggel! Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a borban ennyi potenciál van. Elképesztően finom volt. Benne volt a szőlő héjának, a szárának az íze, fanyar, zöld íz töltötte ki a számat.
– Ebből viszünk haza – jelentettem ki.
Sajnos amilyen figyelmetlen voltam, elfelejtettem megkérni a pultost, hogy mutassa már meg, milyen üvegből borított. Így kénytelenek voltunk Bécs mellett kifosztani egy kisebb üzletet.

A következő faluban is megálltunk.

Itt veltelinit kóstoltunk. Számomra egyértelműen csalódás volt. Pont az a zöld íz hiányzott belőle, mely a rizlingben tobzódott. Az egész bor olyan semmilyen volt. Tudom, mostanában igyekeznek eltolni a veltelini karakterét a chardonnay felé, azaz inkább gyümölcsös legyen, mint fanyar. Kár, mert a chardonnay-t nem igazán szeretem.

Wachauban található egy apró falucska is, Willendorf.

Itt ásták elő azt a bizonyos Willendorfi Vénusz szobrocskát. 12 centi az egész, nagyjából huszonpárezer éves. Néztem a lelőhelyét és próbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet itt, ahol már akkoriban is a Duna kanyargott, a nap ugyanúgy sütötte a domboldalt és az egyik unatkozó ősember nekiállt pucér nőt farigcsálni kőből.

Weissenkirchenben találtunk egy Spart. Nem vacakoltam, a péksütik mellé bedobtam egy üveg rizlinget is. Fogalmam sincs, ilyen nomád körülmények között mit tudunk csinálni vele. De valahogyan csak megisszuk.

A faluban a kerékpárútat keresztezi a házak közötti szűk utcákban a vasúti sín. Sorompót kaptunk. Gyorsan be is álltam a sorompó mellé, kamerával. Tök jól fog kinézni a házak közötti szűk űrszelvényben jövő vonat. Erre megjött egy idősebb, pocakos faszi, országúti bringával, naná kerékpárversenyzőnek öltözve. És betette az első kerekét elém. Mutattam neki, hogy kamera, bazdmeg, menjél már ki a képből, de dacosan elfordította a fejét. Oké, láttam, hogy a sorompó után kanyargós, meredek, macskaköves utcácskák jönnek, nyilván nem akarta, hogy a telepakolt, lassú bringáinkkal feltartsuk. Én viszont fel akartam venni az egészet. Így az lett a vége, hogy amint felment a sorompó, kilőttem és otthagytam a pacákot a faszba. Aztán a falu határában kifogyott az elem a gopróból, amíg elemet cseréltem, felemelt orral elment mellettem, feleségestől.
Istenbizony nem akartam vele kötekedni, de valami nagyon béna eresztés volt a hapsi, később a normál 20-22 km/h-s tempóval is utolértük és leelőztük. Nej is. Pontosabban… a seggfej mindent elkövetett, hogy ne tudjunk elmenni mellette. Jobbra-balra kacsázott. Belegyorsított. A végén már a felesége ordított rá, hogy ne szórakozzon már, engedje el a gyorsabbat, de arra sem hallgatott. Végül a fűbe lehajtva tudtam csak elmenni mellette.
Valakinek megint nagyobb volt az egója, mint a tudása.
Aztán persze a gopró ismét megmutatta, hogy tud ám ő kivételesen szenyó is lenni. A távolban feltűnt Dürnstein vára, naná, hogy a kamera itt fagyott le teljesen. Szétszedés, ráimádkozás, visszatekerés. Az arcmester ekkor ment el megint mellettünk, undorral a képén.

De ekkor már nem foglalkoztam vele, éppen a kamerát vertem szét a vázon.

Bőven megérdemelte. Wachau-ban szerettem volna elkapni a szüret képeit. Mert már rendesen nyüzsögtek az emberek. Semmi nem sikerült. A kamera mindig a döntő pillanatban kapcsolt ki, vagy indult újra, vagy egyáltalán nem indult el. Sajnálom. Illettek volna a felvételek a naphoz.

Aztán elindultunk… és lazán feltekertünk Dürnsteinbe. Igen, ahhoz a rohadt magasan fekvő templomhoz. Istenbizony nem akartam.
A helyzet az, hogy a hivatalos kerékpárút felmegy. De az összes bringás megkerülte a sziklát lent, a folyóparton. Én, a korábbi dühöngéstől még némileg ködös tekintettel, éppencsak észleltem, hogy másfelé megyünk, mint a többiek, amikor már fent is voltunk a kaptatón. És ha már belekezdtünk, akkor meg is csináltuk. Újabb hörgős, lilafejű megérkezés. Viszont így utólag már azt mondom, hogy megérte, kicsi, de hangulatos óvároson csorogtunk végig, gyakorlatilag lépésben.

Innen már csak 10 kilométer Krems. Nem is bántuk. A fene tudja, hogyan, de a mai adagot nagyon elsaccoltam. 80 körüli távra számítottam, 90 körüli lesz belőle.
De legalább pihepuha ágyikó és saját zuhanyzó.

Krems elején beléptünk egy Aldiba Hoferbe. Nem ez lesz a kedvenc boltom. Aláírom, eléggé szőrösek voltak az idegeim, de a bolt sem tett semmit azért, hogy lesimuljanak. Volt egy túlmozgásos, hisztiző kölyök, az anyuka meg teljesen rámtapadt, akárhová mentem, mindig jöttek mögöttem. Aztán amíg a kenőmájasoknál válogattam, valaki eltolta a kosaramat. Úgy vadásztam vissza. Szinte semmi nem volt azokból, amiket venni akartam. Az egyetlen nyitvatartó pénztárnál rohadt hosszú sor. Odakint már bukott lefelé a nap.
A bringánál éppen kezdtem volna morogni, amikor Nej erősebb morgásba kezdett. Azonnal, pontosabban piszkosul sürgősen vécére kell mennie, mert ilyen női dolgok. Csak éppen kint voltunk a város szélén, vécé sehol, a túraGPS képtelen volt a szállásig navigálni, amikor beállítottam úticélnak, akkor közölte, hogy navigációs error és menjek inkább a fenébe. Annyit tudtam csak, hogy a város túlsó felén van valahol. Egy dobozház a logisztikai raktárok között.
Reménytelenül elindultunk egy főútszerűségen a belváros felé. Majd csak lesz valahogy.
Majd csak lett. 500 méter múlva szembejött velünk a főpályaudvar. Nej szélsebesen bezúzott a vécére. Én meg elrendeztem a sebtében felhajigált kajákat a táskáimban.

Ennek a táskának gumiból vannak a falai. Egyszerűen minden belefér. Mint a Kodiakba. Itt például beleraktam a bor és a fél liter grappa mellé két sört, négy túróstáskát, egy bagettet (azt a rendes, hosszú bagettet), egy kiló kenyeret, két kenőmájast, két zacskó kolbászt. Amikor azt mondtam már az elején, hogy ebbe a táskába már nem fér semmi.

Kezdtek lenyugodni a kedélyek. Míg Nejre vártam, kiszasszeroltam, hogy egyféle navigáció azért működik: légvonalban mutatja a célpontot. Nem mondom, hogy tökéletes, de a semminél jobb.
Tulajdonképpen nem is álltunk olyan rosszul. Elindultunk. Félóra múlva ott álltunk a “hotel” előtt. Ahol már várt a szobácskánk.

Bementem a recire.
– Szeretnék kivenni egy szobát.
– Nincs.
– Micsoda?
– Az összes foglalt. De van apartmanunk.
– Mennyiért?
– 90 euró.
– Ne mondja, hogy nincs szobájuk!
– Mind ki van adva.

Szó nélkül rábasztam az ajtót a kövér csajra. Gondolom, te is látod a mintát. Eldugott dobozház egy nyomorult környezetben. A ház előtti parkolóban összesen két autó. A bringatároló üres. Hogy ide se gyalog, se taxival nem jön ki senki, abban biztos voltam.
Akkor hogyan lehet foglalt az összes szoba?
Úgy, hogy vagy nincs is szobájuk, vagy csak mintának van egy. Azt meghirdetik, jó olcsón, majd abból élnek, hogy ha valaki már úgyis kijött idáig, akkor morogva, de benyeli az árkülönbözetet.

Szerencsére a GPS-ben benne volt az ÖAMTC kemping koordinátája is. Visszamentünk. Ismét keresztül a városon. Tudod, hol volt a kemping? Amellett a Hofer bolt mellett 100 méterre, ahol bevásároltunk. Ironikus.

Recepció este hétig nyitva. Ránéztem az órámra. 19.01. Ez itt már komoly, gyorsan berohantam.
– Egy sátor, egy éjszaka, két felnőtt – hadartam le.
– Kérek igazolványt – közölte az ötvenes, szikár nő.
Adtam.
– Kevés. Kérek lakcímkártyát is.
– Nincs.
– Akkor is kérek.
– Akkor sincs.
– Legyen kedves, adjon lakcímkártyát!
– Nem érted, te szerencsétlen, hogy nincs!!! – ordítottam magyarul és kiborítottam az asztalára az igazolványtárcám tartalmát.

Néma csend.

– Akkor diktálja le a lakcímét.
– Inkább leírom.

Ennyi. Természetesen itt is rezervátumba kerültünk, azaz egy picike, elkerített területre, távol a rendes, értsd lakókocsis, parcellás kliensektől.

– Én most iszok egy sört – közöltem Nejjel – Itt már úgyis sötétben fogunk sátrat állítani.

Beálltam a kempingbüfé pultja elé. Tíz percig nem történt semmi. Aztán később sem. Kiderült, hogy ugyanaz a nő a pultos is és mivel hétkor bezárt, ez a büfére is vonatkozott.

– Oké. Újratervezés – fordultam Nejhez – Te kisétálsz a bolthoz és hozol négy sört. Én addig felállítom és berendezem a sátrat.

Így is lett.

A kerékpárosoknak ki volt rakva három asztal, de mindhárom foglalt volt.

Igen, az ismerősök. A fenti pont egy jól sikerült kép. Bal oldalon hátul a kövér hapsi hajtogatja a sátrát, jobbra pedig a mosolygós csajszi, Serena pakolja a bringáját.

Körbenéztem. Nincs más leülési lehetőség, mint a büfé asztalai.

– Te, én ide most le fogok ülni – közöltem Nejjel – És csak rendőrrel hagyom magam elvezettetni.

A sör után elővettük a kaját is. Megvacsoráztunk. A kutya sem szólt ránk. Kezdtünk lehiggadni, feloldódni. Nej benyitott egy ajtón, melynek elvileg zárva kellett volna lennie és egyébként sem mehettünk volna be. Senkit sem zavart. Odabent megdugtuk az összes konnektort. Órák, mobiltelefonok, powerbank-ek. Aztán még bátrabbak lettünk. A hátsó sarokban találtunk egy hűtőszekrényt. Betettük a bort.
Ez valami akkora mázli volt, hogy el sem tudom mondani. Gondolj bele, mit tudtunk volna kezdeni egy üveg meleg borral? Oké, reggelre meghűl, de csak nem kezdünk reggelire egy üveg borral? Estére viszont mindig megmelegszik.
Erre találunk egy szabadon kószáló hűtőszekrényt. Ebben a szigorúan fegyelmezett kempingben.

Ültünk a teraszon, mint a királyok.

– Olyan vagyok, mint egy önfelfújós matrac – jelentettem be.
– Azaz?
– Éppen kitekerték a dugómat és apránként, lassan, mint a levegőt, szívom magamba a nyugalmat.

Pedig… annyira jó nap lehetett volna. Illetve volt is. Csak az a fránya emberi tényező.
Meg az a rohadék technika.

Holnap pedig finiselünk. Bécs.

Az útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Grein – Krems.

Passau – Bécs, bringával 03/08

Grein
2018.09.17; hétfő

Minden reggel minden csuronvíz. A pad, a bringa, a hálózsák, a sátor kivül-belül. Meglehetősen reménytelenek ezek a reggelek, de aztán feljön a nap és minden beindul.

Elmentem megnézni, mitől aludtam olyan rosszul. A zajos főutat nem kerestem, azt tudtam, hol van. De elképzelésem sem volt, mitől lett itt is köd, illetve mi zubogott úgy egész éjjel, hogy állandóan a bevizeléstől paráztam.

Nos, ez.

Ez itt konkrétan egy mini vízierőmű. Valamikor itt vízimalom állt, az épülete még mindig megvan, abban üzemel(ne) az étterem. A tóvá duzzasztott patak manapság már egy kicsi erőművet hajt, mely a fene tudja, mennyi áramot termel. De többet, mint a szerdán érintett atomerőmű.

Rögtön a második reggel a vésztartalékhoz kellett nyúlnunk. Tegnap nem tudtunk reggelit vásárolni, a közelben meg nincs semmi bolt. Mogyoró. Kicsi, kompakt, ellenben brutális kalória van benne. Ja és egészséges is. Csak hétköznap már ritkán fér bele a keretbe.
Szeretek túrázni.

Aztán már a kisvárosban megálltunk egy boltnál. Vettem ásványvízet, péksüteményt. Bedörgöltük. Egyfajta második reggeliként.
Mondtam már, hogy szeretek túrázni?

Itt futottunk össze egy kissé gót, talpig (nem sztreccs) feketébe öltözött, kövér, hosszú hajú sráccal, aki szintén jól megpakolt bringával érkezett. Láttam, hogy azonos cipőben járunk, ráköszöntem, de nem reagált.

Letekeregtünk a Dunához és indult az újabb vízparti túra.
Olyan az egész, mint egy óriási, rendezett Római-part.

Elhajtott mellettünk egy bácsika, elektromos bringával. Amikor mellénk ért, zavart mosollyal csak annyit mondott, hogy pardon. Megbocsátottam neki.

Viszonylag hamar jött a nap fő attrakciója, Linz. Ausztria harmadik legnagyobb városa, kifejezetten nagy ipari központ. A kerékpárút nagy ívben el is kerüli.
Mi nem.
Otthon alaposan átnéztem a térképet, megnéztem néhány Youtube videót is és úgy véltem, hogy a belváros, a Szentháromság térrel, a sétálóutcával megér egy kitérőt. Igaz, utána nagyon meg fogunk szenvedni, hogy visszataláljunk a bringaútra. Gyártelep gyártelep után, soksávos sztrádák, vasúti területek között kell szlalomoznunk.
De csak előkészület kérdése az egész. A Google Maps-en van kerékpáros tervezés, megmondtam neki, hogy honnan hová tervezzen, a track-et elmentettem, átraktam a Garmin Basecamp-be, bejelöltem a fontosabb waypoint-okat, szóval rendesen felkészültem.
Ez mind otthon maradt.
Fogalmam sincs, hogyan. Tisztán emlékszem, hogy átraktam az egészet a túra GPS-re. Amikor viszont közeledtünk a városhoz, nem találtam sehol.
Innen szép nyerni.
Mert nyilván bementünk. Bíztam benne, hogy foglalkoztam annyit a tervezéssel, hogy menni fog ez fejből is.
Nem is lett volna gond, ha a Gopro nem dönt úgy, hogy ő akar a főszereplő lenni. A Drama Queen.

Ügy általánosságban is elmondható, hogy az egész túra csak azért nem volt egy felhőtlen örömködés számomra, mert rettenetesen sokat szívtam a technikával. A Gopro teljesen kiszámíthatatlan volt, összevissza kapcsolt be, rendszeresen kapcsolt ki magától, ami addig nem gond, amíg gyorsan vissza nem kapcsoltam, de az autók zajában csak úgy hallottam meg azt a halk pittyenést, ha kifejezetten arra koncentráltam. Na most itt viszont bőven kellett másra is, ugye az autók, a gyalogosok, a többi kerékpáros… és a navigációról még nem is beszéltem. Mert a Garmin GPSMap64 is kedvet kapott a Google Maps-től és csinálta a baromságokat ezerrel.
Ja, a Gopro idönként nemes egyszerűséggel betonkeményre fagyott, amit abból lehetett tudni, hogy gombnyomásra _nem az elvárt_ pittyenéssel reagált. Ilyenkor félre kellett állnom, darabokra szedni, akkumulátor ki (melyhez kellett egy speciális kés, igen, akármilyen kés nem volt jó hozzá), összerakni, beüzemelni. Közben meg a téma, amit fel akartam venni, már árkon-bokron túl volt.
Nem egyszer csaptam a kamerát, tokostól, sisakostól a kormánynak dühömben.

Nos, az elején nem is volt gond. Bementünk Linzbe, a tér szép volt, a sétálóutca kicsit rejtélyes, eleinte nem tudtam, hogyan lehet lavírozni a villamosok között, de aztán figyeltük a helyieket és úgy már ment. Utána jött a fekete leves. Ahogy haladtunk kifelé a városból, úgy lett a terep egyre kevésbé bringabarát, bunkó autósok meg úgy látszik mindenhol vannak. Végül jött az iparterület. Háát, Árpád… én szoktatva vagyok a végletekig ipari környezethez, dolgoztam éppen eleget vegyipari kombinátokban, de ez még nekem is sok volt. Belekeveredtünk az úgynevezett Linzer Chemiepark városrészbe. Többek között konkrétan keresztül lavíroztunk egy kőolajfinomítón. Nej élvezte.

Kifejezetten nagyot sóhajtottam, amikor visszatértünk a drága jó Dunához.

Nyugi itt sem volt. Mint minden nagyváros környékén, itt is a város mentén futó bringautakat használják az outisok edzőterepként. Ami valahol érthető, de nekünk, átutazó turistáknak nagyon oda kellett figyelnünk. Nem volt olyan, hogy megállunk beszélgetni, hogy megállok mutatni valamit, vagy csak úgy megállunk nézelődni, fényképezni. Rengetegen cikáztak negyven feletti sebességgel a bringaúton.

De aztán elszakadtunk a várostól és a vonzáskörzetétől. Újra békés dunaparti kerékpárúttá változott a terep.

Ezeket az elektromos bringásokat tényleg nehéz megszokni. Igyekszem tolerálni őket, persze, hiszen, mint ahogy írtam is, van aki csak így képes kerékpározni. De amikor önelégült arccal elhúz mellettem egy és még rám is néz, méghozzá _úgy_, akkor mindig felhorgad bennem az indulat és legszívesebben feljebb kapcsolnék hárommal és lealáznám a vérbe.
Hiba. Ilyenkor csak az egómat etetném.
Hagyni kell. Menjél. Vigyorogjál. Hogy mennyire király vagy. Miközben lefolysz a nyeregből.

Ja, meg a lábam is. Ezt nem írtam az előkészületeknél, de két nappal a túra előtt túlerőltettem a bal térdemet. (Nem mennék most bele, gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt elég vacakok a térdeim.) Igyekeztem rápihenni, de naná, hogy nem sikerült teljesen. Így gyakorlatilag az első nap felétől a túra végéig a fájdalomtűrési határomon tekertem. Dehogyis fért volna bele bármilyen gyorshajtási vagánykodás. Arra kellett tartalékolnom, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a túrát.

Egy kicsit megint elváltunk a Dunától. Falvak, tanyák. Nem hangzik túl izgalmasnak, de pont jó volt ennyi változatosság. Tény, határozottan kellemes élmény a folyó mellett tekerni. Az ember elmerül a folyamatos szépségben, lubickol benne, azt érzékeli, hogy jó és jó és még mindig jó, egyfajta időtlenségbe süllyed és csak onnan tudja, hogy halad, mert az óra 5 kilométerenként csipog egyet.

Pont ugyanúgy, mint amikor a Balatont evezzük körbe.

Amikor viszont elhagyjuk a folyót, az egy másmilyen kaland. Új. A kerékpáros felébred, újra aktívan kezdi figyelni a környezetét. Aztán hamarosan ismét jön a Duna, ismét fel lehet oldódni a végtelenségben.

Mauthausennél értük el a folyót. Akárhogyan is nézem, van valamilyen stichje a környéknek. Itt van Linz, Hitler szülővárosa. Ő csinált belőle iparvárost. És itt van Mauthausen, az egyik hirhedt koncentrációs táborral. Elméletileg fel lehet menni látogatni, de megegyeztünk Nejjel, hogy láttunk már ilyesmit (mindketten Buchenwaldot), ennyi elég is volt a műfajból.

A kisvárosban megint elértünk egy huszonöttel maradék nélkül osztható kilométerszámot, sör. A szokásos búzasör. Minden további nélkül adhatnám az írások alcímének, hogy “Búzasörök a Duna mentén”.

Az osztrák sörök, legalábbis az én ízlésemnek, túl kommerszek. Jó persze, melegben a hideg sör mindig jól esik, de ezen a túrán jó ötletnek tűnt végigkóstolni a soha nem hallott búzasöröket. És tényleg jó ötlet volt.

Aztán Wallsee. Amikor terveztem, azt láttam, hogy ez egy hangulatos kis városka, le kellene lépni a bringaútról és bemenni a főtérre. A valóság persze megint megtréfált. A térképen ugyanis nem látni szinteket. A városka egy dombra húzódott fel, a főteréhez igencsak terepeznünk kellett volna. Kihagytuk.

Megint jó hosszan a tanyavilág. Azzal vigasztaltam Nejt, hogy hamarosan elérjük Ardagger Markt-ot, mely az osztrák cider hazája. Olyannyira, hogy még szobra is van a körtének.

Jogos lehet a felvetés, hogy mit keres a képben a körte? Nos, errefelé a cidert (osztrákul ‘most’) egyaránt gyártják almából és körtéből is.

Aztán nem jött össze. Kiderült, hogy az úgynevezett Most Birn Haus, ahol tobzódni lehetne a ciderben, nem esik útba. Igaz, nem túl nagy kitérő, de ekkor már bejelentkezett egy másik versenyző. Nem tudom, Nej hogyan csinálja, de akárhányszor nagy túrára indulunk, egyfajta pavlovi reflexként mindig megjelennek a pirosbetűs napok. Így kitérő helyett a kisvárosba mentünk, boltot keresni.
Találtunk. És ha már bolt, akkor vettünk péksütit és sört is. Melyeket jobb híján a falu után, egy nagy legelőn fogyasztottunk el. Ha nem próbáltad még, akkor hidd el, megvan a hangulata a bivalylegelőn való sörözésnek is.

Innen már csak egy huszáros hajrá volt az aznapi végcél, Grein.
– Itt milyen kemping lesz? – érdeklődött Nej.
– Én már nem merek mondani semmit.

Okozott némi problémát, hogy a városka előtt le volt zárva a bringaút, emiatt bekényszerültünk a főútra, a kamionok közé. Ami nekünk, Magyarországon szocializálódott bringásoknak nem probléma, az viszont igen, hogy nekem az összes útjelző waypoint-om a Duna felőli érkezésre volt belőve. Ennek ellenére meglepően simán – jókora szerencsével – egyből megtaláltuk a kempinget.

Egy vicces inkompatibilitás. Megérkeztünk, leparkoltam a recepciónál. Tábla fogadott, rajta felirat, miszerint a recepciós éppen nincs itt, de majd jön. Oké, bementünk, kerestünk helyet, felvertük a sátrat.
A hosszú hajú, kövér srác már ott volt. Üdvözöltem. Visszaintegetett.
Miközben sátrat állítottam, Nej elment vécére. Lógó orral jött vissza. A klotyi számkódos. Azaz csak akkor tudunk bemenni, ha lerendeztük a recepciót.
Berendezkedtünk. Összeszorított térdekkel. Aztán visszementem. Recepciós már volt, de valami végtelen telefonbeszélgetésbe bonyolódott. Kábé tíz percig vártam, hogy befejezze. Közben szép hosszú sor gyűlt össze. A pacák el is kezdte volna felgöngyölíteni, de ekkor megjelent egy ideges nő, valami helyi erő lehetett, mert félresöpört mindenkit és nekiállt pörölni a pacákkal. Megint tíz perc. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok az első, mert a mögöttem lévők eredetileg korábban voltak ott. Újabb tíz perc. Nem részletezem, összességében az érkezéstől számítva másfél óra kellett, mire becsekkoltunk. És megkaptuk azt a kurva vécékódot.
Mi az inkompatibilitás? Nos, ha olyan a technika, hogy csak kóddal lehet elmenni vécére, akkor a recepciósnak 7/24-ben ott kellene ülnie a fülkében és a becsekkolásra koncentrálnia. Ellenkező esetben a kedves vendég kénytelen lesz a rét közepére szarni.

A kemping viszont végre kemping formájú kemping. Van minden, amit az ember egy kempingtől elvárhatna. És! Van saját asztalunk.

Ami nem azt jelenti, hogy pofátlanul lenyúltuk az egyetlen asztalt, hanem az ún. szabad, azaz nem parcellázott területen vannak asztalok és padok. Ha nem is bőven, de ilyen őszi forgalomhoz elegendően.

Egy újabb ismerős, legalábbis látásra. Egy meglehetősen dekoratív csajszi, egyedül, narancssárga sátorral. Ő is azon az útvonalon mozog, amelyiken mi. Egymásra mosolyogtunk.

Keressünk boltot. Az éhség megint kezdte átvenni felettünk az uralmat. Az a jó Google Maps most tényleg segített. Én simán a belváros fel indultam volna el, de a térkép azt mutatta, hogy a külvárosban, istentelen néptelen utakon 600 méterre van egy böszme nagy élelmiszerbolt és tényleg. Nem fogtuk vissza magunkat.
A kempingben habzsidőzsi. Indulásképpen grappa, aztán kolbászok, kenőmájas, finom kenyerek, sajtok, péksütemények, sör, a végén pedig szivar. A saját asztalunknál. Este gyorsan jegyzetelgettem is, ne essen ki minden a fejemből. Valójában már tegnap is ezt kellett volna, de ugye állva, egyik kezemben a sör, a másikban a szivar… mivel nyomkodtam volna a mobilt?

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Ottensheim – Grein.