Passau – Bécs, bringával 07/08

Bécsi tekerés
2018.09.21; péntek

Ez viszont már tényleg a teljes lelki béke. Túl vagyunk a 340 kilométeres túrán, túl vagyok az autóvisszahozás stresszén, együtt van minden cuccunk, a kempinget is kifizettük, 250 kilométerre vagyunk a lakásunktól… ez már olyan, mint ha otthon lennénk. Nem történhet semmi baj. Akár haza is mehetnénk, de ha már itt vagyunk Bécs közelében, nehogy már ne tekerjünk egyet a városban. Állítólag bringásparadicsom.
Én pedig felkészültem. Szedtem le track-eket, melyeket más bringások rögzítettek. Töltöttem le kerékpáros térképet. Otthon alaposan átbogarásztam a Google Maps-et. Meg egyébként is, úgy-ahogy ismerem a várost.
Tényleg egy felhőtlen nap áll előttünk.

Reggel kocsival mentünk reggelizni. Mint az urak. Egészen addig, amíg ki nem vettük a kolbászos-sörös szatyrot a hűtőből és olyan Besenyő Pista bácsisan neki nem álltunk falatozni.

A felhőtlenségben azért volt egy árnyék. Rosszul aludtam, reggel érezhetően bennem volt még a tegnapi nap feszültsége. De bíztam benne, hogy a menetszél, a friss élmények majd kifújják.

Rögtön az út elején megoldódott egy rejtély. Otthon hiába néztem, hogyan jutunk át ezen a bonyolult hídkombináción, nem látszott. Megterveztettem a Google Maps-szel, de valami olyat adott ki, melyet nem hittem el. Két, egymás melletti híd, mindkettőn négy sáv. Erre azt mondja, hogy az egyik oldalról vágjak át a túlsó híd másik szélére. Majd nem sokkal később vissza. Hogyan???

Így.

IMG_20180920_081935

IMG_20180920_082027

A két híd tartópillérjei közti résben, nagyjából a pillérek fele magasságánál ment a dedikált kerékpárhíd. Legalábbis a Dunaszigetig. Ott lement, majd ferdén áthúzott a híd alatt. (Ezt mutatta a tervező.) Utána egy bringás körszerpentin vitt fel majdnem a híd szintjére, ahol gyakorlatilag egy peremen mentünk át a sziget másik ága felett és érkeztünk meg a túloldalra. Nagyon impozáns út volt. Láttuk, milyen az, amikor a kerékpárosokat egyenrangú félként kezelik. Remek bemutatkozás.

Mely később még jobb lett. A hídról ugyanis a Práterbe jutottunk. Ez a park a bécsiek kedvenc kikapcsolódási helye. Nem mintha a városban nem lenne elég park, de a Práter mindegyiket veri. A fő tengelyében egy 5 kilométer hosszú, széles sétány húzódik, végig hatalmas gesztenyefákkal. Innen nyílnak két oldalra az attrakciók: játszóterek, büfépavilonok, kisvasutak, múzeumok, lóversenypályák, panoptikum, planetárium, óriáskerék és stadion. Szemem-szám elállt. Legszívesebben egész nap itt bringáztam volna.
Aztán ez majdhogynem teljesült is.
A Hauptalle után értünk a Praterstern csomópontba, mely egy meglehetősen zsúfolt közlekedési, illetve tömegközlekedési csomópont. Itt némileg elveszítettük a fonalat. A kerékpárút két irányban is ment tovább, a miénk meglehetősen hamar nyom nélkül megszűnt. Tanácstalanul álltunk: mind a járda, mind az út forgalmas volt. Hogyan tovább? Persze sokáig nem tanakodtunk, mindkettőnknek megvan a budapesti gerillakiképzése, simán bementünk az autók közé.
Megtaláltuk a Ring és a Dunacsatorna találkozási pontját. Szuper. Innen indul a belvárosi túránk. Mentünk, mendegéltünk. Hol levitt az út a csatorna partjára, hol felmentünk a fenti sétányra. Élveztük.

Én mondjuk nem annyira. Igen, az a nyomoronc technika.

Kezdődött azzal, hogy a túragps nem igazán vált be. Ez nem a készülék hibája, egyszerűen by design nem volt alkalmas a feladatra. Ha utca szinten akartam látni, merre menjünk, akkor nagyon bele kellett nagyítanom. Ilyenkor nem láttam a nagy képet. Ha arra voltam kíváncsi, a belváros melyik részében vagyunk és nagyjából milyen irány felé kell törekednünk, akkor meg nem láttam, hogy ez konkrétan melyik utcát jelenti. Menetközben nem igazán tudtam nézetet váltogatni, mert nagy volt a tömeg. Mind kerékpáros, mind gyalogos, mind autós. Ha pedig befékeztem, hogy megvizsgáljam a térképet, akkor vagy Nej, vagy egy másik bringás ütközött nekem. Azaz leginkább ösztönösen mentünk. Bíztam a táblákban. Ami nem is volt rossz ötlet… csakhogy a belváros az egy kerékpáros labirintus.
A vége az lett, hogy ösztönösen kóvályogtunk. Az én városismeretem meg arra volt csak elég, hogy időnként felsikoltsak, detektálva, hogy teljesen máshol vagyunk, mint ahogy terveztük.

De nem ez volt a legrosszabb. Ezt az üde balf@szkodást még akár élvezni is lehetett volna. Az igazi sokkot a gopro jelentette. Totális hisztériában működött, mely egy idő után átragadt rám is. Eleve a navigáció közben nincs túl sok idő elkapni jellemző pillanatokat, vágóképeket, de ha egy kamera ennyire kiszámíthatatlanul működik, ráadásul egy hangos, zajos környezetben, ahol esélyem sincs meghallani a kontroll pittyegéseket, az totál idegbaj. _Egy, azaz egy_ felvétel sem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Nagyjából a felénél ezt észre is vettem és gyorsan korrigáltam. Már ahol lehetett. A többi ment a kukába.
Sírtam.
Pontosabban, dühöngtem.
Ráadásul Nejjel is összerúgtuk a port. Ő valahogy nem kedveli, ha százezres technikát csapkodok akár a földhöz, akár a vázhoz, mindenfélének lehordva mindenkit, akinek valami köze volt a létrehozásukhoz, beleértve a felmenő rokonokat is. Én viszont nem tudom magamban tartani a méltatlankodásomat, különösen akkor, amikor megint elszalasztottam rögzíteni egy csodálatos pillanatot, egy olyat, amely már nem tér vissza.

Az biztos, hogy ennek a goprónak mennie kell. 27-én jön ki az új, egy vevője már biztosan lesz.

Aztán a Karlsplatz végképp betette a kaput. Bekapcsoltam a kamerát, hogy körbebringázom a teret. Erre lefagyott. Megálltam. A speciális kést már el sem raktam, annyiszor kellett darabokra szednem azt a szart. Ahogy megálltam, egy idős japán bácsika ugrott elém és mindenféle vicces ugrálásokat mutatott be, fülig érő szájjal.
Rámosolyogtam.
– Sorry, but the camera is off – közöltem vele végül.
Lehervadt arcáról a mosoly. Legyintett és továbbment.
Erről lemaradtam. Meg ti is.
Majd megpiszkáltam a kamerát és elindultam megtenni a kört. Megint kikapcsolt.
– Hogy az a rohadt mocsok… – kezdtem bele a litániába, amikor észrevettem, hogy most csak az akksi fogyott ki belőle.
– Hmm, ez elég gyorsan ment – jegyeztem meg – De szerencsére van nálam tartalék akkumulátor.
Beraktam. Bekapcsoltam. Jelezte, hogy az új akksi is üres.
Na, itt végképp ledobta az agyam a szíjat. Ugyanis eddig csak a kamerát tudtam szidni, innentől már magamat is. Én. A Barom. Az autóban ott van vagy tíz feltöltött akksi. Az egészet beszórhattam volna a bringatáskába, hiszen ez az utolsó kerékpározásunk. Erre bedobok egyet, ráadásul pont egy lemerültet, mely valahogy belekeveredett a telik közé.
Kamera viszont kell. A fejemben már nagyjából összeállt az útról a videó, ennek fontos része volt az “üde, kellemes” bécsi bringázgatás.

– Mennyire tetszett a Práter? – kérdeztem Nejtől.
– Nagyon.
– Az jó. Mert akkor most még kétszer végigmegyünk rajta.

Ránéztem az órámra. Valamivel tíz kilométer fölött voltunk. Azaz belerakunk a kirándulásba plusz húsz kilométert. Ennyit arról, hogy esetleg kimegyünk Grinzingbe, megnézni a helyi borokat.
Szótlanul tekertünk vissza. Ring. Práter. Gesztenyés sétány. Első híd. Dunasziget. Második híd.
Hátranéztem. Hoppá, valami nem stimmel. Nej sehol.
Vártam egy kicsit. Sóhaj.
Kerítsük elő.

Ez ugyanis a túrázásaink gyenge pontja. Mivel én szervezek, én készítek elő, én rajzolom meg az útvonalakat, Nej gondolkodás – és legfőképpen helyismeret – nélkül követ. Még akkor is, amikor nem lát. Vakon bízik bennem.

Felváltottam kettőt, beleálltam a bringába. Jó lenne még Pozsony előtt utólérni.
Jó kis sprint lett belőle. Végül olyan 2-3 kilométer után sikerült. Intettem neki, majd amikor kaptam végre levegőt, elmagyaráztam, mi a helyzet.
– De hát nem láttalak! – méltatlankodott.
– Azt a baromi nagy nyolcsávos hidat sem? Nem olyan könnyű ám nem észrevenni – morogtam.

A kempingben szó nélkül beborítottam az összes akksit a táskámba. Nej közben meglátogatta a mellékest.
Irány vissza.
A Práter még mindig szép.

Most viszont stratégiát váltottunk. A csatorna mellett elosontunk a Schottenringig, utána pedig a Ring mentén fűztük fel a látványosságokat.

IMG_2403

A Rathaus mellett bementünk a Burghoz, onnan a Grabenen a dómig, köröztünk egy kicsit. Végül kis utcákon vissza, Kärntner Straße, Opera és ismét a Karslpatz-on voltunk. De most már körbe tudtam kerülni, bekapcsolt kamerával.
Úgy egyáltalán a kamera mintha kevesebbet hibázott volna, útközben kajáltunk is valami töröknél, sört is ittunk, a téren bedobtunk egy kávét egy mozgóárusnál, szóval némileg lehiggadtam.

– Oké, megvan a belváros – közöltem Nejjel – Most egy kicsit kintebb megyünk.
– Hová?
– A Mariahilferen elmegyünk a Schönbrunni kastélyig, onnan pedig úttalan utakon haza.
– Jó.

Ehhez persze meg kellett találnunk a Mariahilfer utcát. Hülye fejjel megint a gps-t használtam, de azzal nem sikerült. Józan ésszel igen. Innentől viszont sima ügynek látszott, ugyanis az egész track-et a netről loptam, valaki rögzítette. Nincs más dolgom, mint követni a térképen a csíkot.

De előtte még egy felvétel a hangulatos utcáról. Nekimentünk az emelkedőnek, bekapcsoltam a kamerát… és lefagyott. Nem húzom az időt, négyszer mentem fel azon a nyomorult emelkedőn, mire a kamera kibírta, hogy nem állt le. Tajtékoztam.
Nej nem is vett részt az egészben, félreállt valahová.

IMG_20180921_141112

Elismerem, ekkortájt nem voltam éppen kedves társaság. Meg úgy általában. Egész nap szikráztak körülöttem a villámok.

Egy Nordsee-nél megálltunk harapni valamit. Körülöttünk féltucat gyerek hisztizett.
Elgyötörten néztem rájuk. Pont ez hiányzott még.
– Nincs igazság a Földön – jegyeztem meg.
– Most meg mi van?
– Nézz ezekre a kölykökre! Mind bömböl. Nekik miért lehet? Nekem miért nem?

Schön Brumm.

DSC01150

DSC01153

És egy morcos teletubbi a kastély előtt.

IMG_20180921_151348

A kastély után már csak annyi volt hátra, hogy az ismeretlen track-en, ismeretlen utcákon hazalavírozzunk. Csak.
Én nem tudom, miért volt ennyire szadista a track megalkotója, de elképesztő helyekre vitt. Volt, ahol csodálkoztam. Ismeretlen, megkapó városrészek. De legtöbbször a küzdés dominált. Az út 80 százalékában egyirányú utcákban mentünk. Szemből.

Az itteni közlekedésszervezőket dícséri, hogy mindezt teljesen legálisan. Ugyanis egyirányú utcában szembebringázni a forgalommal a világ leglogikusabb dolga. Nálunk persze óriási felháborodás lett belőle, az autóslobbi gyakorlatilag el is söpörte. Pedig ha belegondolsz, az utcák jelentős része nem azért egyirányú, mert az autó csak cipőkanállal fér el benne, hanem forgalomszervezési okból. Azaz elfér az utcában még egy egyméternyi csík, ahol a kerékpáros mehet. És itt megy is. Egyetértésben az autósokkal. Senki nem zavarja a másikat.

Többször metszettünk jelzett kerékpárutat. Ilyenkor megingott a magabiztosságom. Mi lenne, ha inkább azon mennénk? Hiszen a jelzett végcél már ismerős, onnan könnyen hazatalálnánk. De el kellett dönteni, hogy tábla, vagy gps. Én pedig a gps-re szavaztam.

Sejted már, mi lett a vége?

Nem, nem a gps volt hülye. Most én. Pontosabban, megint én.
Egyszer csak fogta magát a készülék és kikapcsolt. Miaf? Visszakapcsoltam. Megint kikapcsolt. Visszakapcsoltam és gyorsan megnéztem, hogy áll benne az elem. Sehogy. Totálisan lemerült.
Felnéztem az égre. Én. Az a nyomorult barom. Hiszen reggel is dobhattam volna be tartalékelemet. Amikor visszamentünk kameraakksiért, akkor is dobhattam volna be. Még volt egy teljes garnitúra, és többre már nem volt szükség a túrán. De nem. Eszembe sem jutott.

Oké, meg tudom magyarázni. Ezek baromi nagy kapacitású Eneloop akksik, egy teljesen feltöltött pár közel két napot bír. Meg sem fordult a fejemben, hogy a reggel frissen berakott elemek délutánra már lemerülnek. Nyilván a berakott példányok nem voltak teljesen feltöltöttek. Simán lehet, hogy összekeveredtek és olyat raktam be, amelyik végigtolt már egy napot ezen a túrán. Aztán ennyi maradt még benne. (Az összekeveredés-elmélet magyarázza azt is, hogy miért hoztam üres akksit tartaléknak a gopróhoz.)

Persze ettől még nem lettem boldogabb. Itt álltunk, Bécsben. Valahol. Még csak közelítőleg sem tudtam, hogy hol. Térkép semmi. Most mi lesz?
Aztán eszembe jutott a megoldás.
– Akarsz még fényképezni? – kérdeztem Nejt.
– Nem – morcoskodott.
– Remek. Akkor kérem az elemeket a kamerádból.

Ezekben sem volt sok szufla, de levettem a háttérvilágítást a gps kijelzőjéről és a Ringig kitartottak. Onnan meg már ment fejből.

Persze, ez sem volt ennyire sima. Az egyik bonyolult kereszteződésben, mely közvetlenül egy másik bonyolult kereszteződés után volt, megéreztem, hogy Nej nincs mögöttem, megálltam, hogy visszanézzek, erre persze hátulról belémjött egy bringás, elkezdett ordítozni, nekem is csak ennyi kellett, visszaordítoztam, hiszen autóknál is mindig az a hibás, aki hátulról belemegy, végül a krapek otthagyott, én viszont jól sejtettem, Nej lemaradt, márpedig ha megyek a jó úton, azaz éles kanyarral le a csatorna mellé, akkor Nej megint elzúg valahová és itt a városban tutira nem találom meg, szóval lendületből őt is leordítottam, hogy ha valaki annyira nem ismeri a terepet, mint ő, akkor kutyakötelessége szorosan a nyomomban maradni, naná, hogy ő sem hagyta magát, a vége pedig az lett, hogy szótlanul kerekeztünk végig immár negyedszer a Práteren.
Abban az angyalian szép környezetben.

Pontosabban, nem mentünk egyből végig. Az egyik hangulatos kocsmánál megálltam.
– Üljünk le. Igyunk egy sört! – javasoltam.
– Igyunk – bólintott Nej.

Leültünk.
Ez ott volt közvetlenül a kisvasút mellett. Kiszúrtam, hogy leengedték a sorompót. Hohó, soha vissza nem térő alkalom! A goprót hagytam a fenébe, előkaptam a tuti megbízható Sony kamerát. Gondosan beállítottam az értékeket és vártam a vonatra. Meg is jött. Megnyomtam a felvétel gombot. Semmi. Megint megnyomtam. Erre közölte, hogy SD írási hiba, indítsam újra a kamerát. Idegesen megpróbáltam, de ekkor visszakérdezett, hogy biztosan újra akarom-e indítani? Majd ebbe a menübe belefagyott. Nem reagált semmire. A kisvonat viszont, tele mosolygó, vidáman kiabáló gyerekkel kedélyesen elpöfögött mellettünk.
Egy méterről vágtam bele teljes erővel a kamerát a bringástáskába. Nej persze megint kiakadt, én pedig nem voltam abban az állapotban, hogy elmagyarázzam, mennyit fejlődtem, hiszen régebben nem a puha táskába basztam volna bele a kamerát, hanem a földhöz. Ehelyett jól lecsesztem Nejt, hogy még mindig nem rendelt sört és amikor próbálta elmagyarázni, hogy már intett két pincérnek is, de egyik sem reagált, szótlanul felálltam, kitoltam a bringát és elindultam.
Nej futva követett.
– Most meg mi van?!
– Semmi. Haza akarok menni. Elegem van ebből a napból.

A benzinkútnál még vettünk hideg sört. Odafent átpakoltunk a kocsiba és legurultunk a recepció melletti bérelt helyünkre. Szótlanul megvacsoráztunk, hamar bedörgöltük a hideg söröket.

– Mi az isten van veled? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom. Az első négy nap, amikor bringáztunk… akkor boldog voltam. De amióta Bécsben vagyunk, az egyik nap szarabb, mint a másik. Semmi nem sikerül. A technika kikészít. Nem működik, pedig kellene. Navigációs őrületek. Meg a kamera. Megismételhetetlen dolgok vesznek el.
– Emlékszel valamire a mai napból?
– Csak arra, hogy mennyit dühöngtem.
– Fasza.

Aztán üldögéltünk. Bontottam egy bort, kortyolgattuk.

Élénk dudaszóval megjelent egy fekete Golf. Két kövér csaj ült benne. Hangosan, az ablakon kissé kihajolva reppeltek együtt az autóhifivel, lelkesen gesztikulálva.
Így kell megérkezni este egy kempingbe.

Útvonal:

Ugyanez három dimenzióban is: Bécsi városnézés.

Passau – Bécs, bringával 06/08

Vissza Passauba
2018.09.20; csütörtök

Habár a nehezén túl voltunk, de nem nagyon pihenhettünk. Sőt, ilyen korán egyik nap sem keltünk.
Én még ilyen idegesen sem. Mert mi volt eddig? Reggeliztünk, sátrat bontottunk, tekertünk egy jót, sátrat állítottunk, vacsoráztunk. És ez ment napokon keresztül.
Ma viszont csupa kultúrsokk.

  • Eljutni a rák farkáról (körgyűrű melletti bevásárlóközpontok mellől) a föpályaudvarra.
  • Elcsípni 11.15-kor a vonatot, amelyikre a jegyem szólt. Konkrét vonatra kellett szállnom, másra nem volt érvényes a jegyem.
  • Ez a vonat egy ICE volt. Életemben nem utaztam még ilyenen.
  • Nem volt helyjegyem.
  • Passauban ki kellett szednem öt nap után az autót a parkolóházból. Megküzdeni valami ismeretlen automatával.
  • Majd visszaautózni a bécsi kempingbe.

Nem is bonyolítottam túl a reggelit, egy műzlicsoki, egy előző nap vásárolt dobozos kávé, és már mentünk is. Nej bejött velem a belvárosig, csavarogni Bécsben. Mit üldögéljen abban a kietlen kempingben?

Jól indult. Olyan másfél kilométerre volt tőlünk metróállomás. Automatából megvettük a jegyet.
Itt a külvárosokban a metró a felszínen jár. Ahogy normálisan kell. Nálunk meg nincs pénz levinni a föld alá, ezért inkább nincs is.

Nekem egy átszállás volt a főpályaudvar, Nejnek meg semmi. A Praterstern megállónál érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Nagyon hamar kiértem. Feltérképeztem a pályaudvart.
Még mindig rengeteg időm volt. A vonatokat egy órával előbbre írták ki, nekem meg még két órám volt hátra.
Sétáljunk egyet a környéken. A pályaudvaron ettem némi péksütit, jól esne utána egy kávé. Olyan igazi bécsi kávé valami echte kávézóban. Mit ád az ég, találtam is egyet.

Előtte benéztem egy dohányboltba. Basszus. Emlékeztetett rá, hogy valamikor nálunk is ilyesmi volt. Mindenhol egy kicsi, karbantartott humidor, benne olcsó, közepes és drága szivarokkal. A kedvenc szivarkámból találtam fémdobozost. Azannya, már csak szuvenírnak is jó lesz.

Kávézgattam, szivarozgattam a kávéház teraszán. Egyszer csak elbotorkált mellettünk a járdán egy fiatal, de nagyon lepusztult hajléktalan. Nadrágja középen cafatokban, kilátszott mindene. Lépésenként köpött egy szaftosat, mint sárkány a mérgét. Érezni lehetett az utálatot, az undort az utcán körülötte, amerre haladt.
Valami ilyesminek láthattak minket is, amikor azt a büdös, nélkülözős expedíciót csináltuk a C64-ért.

Visszasétáltam a pályaudvarra. Valahol kint a szélén volt négy monitor, rajtuk az induló vonatok. Ahogy néztem, még volt 10 perc ahhoz, hogy az enyém megjelenjen. Ennyi idő alatt beljebb is sétálhatok – gondoltam és beljebb sétáltam. Igenám, de ott már csak három monitor volt. Egy monitoron nagyjából negyedórányi vonat fért el, azaz itt már 25 percet kellett volna várnom. Mi a fene! Menjünk még beljebb. Nem húzom az időt, odabent, a vágányoknál már csak egy, vagy kettő monitor volt. Azaz a vasútállomáson megvolt az információ, hogy melyik vonat melyik vágányról fog indulni, de monitorspórolás miatt ezt nem írták ki időben. Természetesen visszamehettem volna a világvégi négymonitoros folyosóra, de pont annyit veszítettem volna, amennyivel egy hárommonitoros folyosón le voltam maradva. Így morogva, de beletörődtem, hogy csak az indulás előtt 45 perccel fogom megtudni, honnan indul a vonatom.
Illetve.
Fél 11 körül megjelent az első 11.15-kor induló vonat a képernyőn. Valami helyi vicinális. Két perc várakozás. Majd megjelent a következő 11.15-kor induló vonat. Az sem az enyém volt. Ekkor már fejből tudtam mindent, ami a jegyemre volt írva, de elővettem és alaposan végigolvastam megint. Hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Jó időben. A következő 2 percben B, C, D tervek futkároztak a fejemben. Mi történik, ha a következő vonat kiírása úgy fog kezdődni, hogy 11.16? De aztán letelt a két perc és végre kiíródott az én vonatom is. (Csak megjegyzem, valamiért 11.15-kor négy vonat is indult az állomásról. Fogalmam sincs, mitől lett olyan népszerű ez az időpont.)
Annyira remegtem, hogy utána nem győztem nyugodtra enni magamat péksüteménnyel.

A peronon rengeteg időm volt. Felvettem egy helyi Metropol jellegű újságot. Most már tudom, hogy Trumpnak kicsi a pénisze, Orbánnak meg nagy a hátizsákja.

Aztán megjött a drágaság, betolta azt a bumfordi fehér orrát. Felszálltam, ledobtam magamat az első szabad négyes asztalhoz és körbenéztem. Lássuk, mi a szisztéma? Ravasz módon ugyanis nem vettem helyjegyet. (Nem kötelező.) Rájöttem, hogy mindegyik ülés fölött van egy kis kijelző, mely mutatja, hogy az adott ülés mely állomások között foglalt. Én pont olyan asztalhoz dobtam le magamat, mely csak Frankfurt-Nürnberg között nem volt szabad. Azaz maradhattam. Király módon, egy asztallal ellátott négyszemélyes blokkban.
Nyilván nem tudtam róla, de ösztönösen jól döntöttem. Ha ugyanis veszek helyjegyet, akkor simán kaphattam volna olyan helyre is, ahol nem is volt az ülés mellett ablak. Így meg oda ülhettem, ahová akartam. (Értelemszerűen ezt megtehettem volna akkor is, ha rossz helyre szól a helyjegyem, de akkor lett volna egy feleslegesen megvett jegyem.)

Aztán indulás után rögtön zavarba is jöttem. Mint tanyasi gyerek, amikor először lát metrót. Ugyanis egyből sötét lett az ablak. Oké, gondoltam, alagút. Aztán mentünk. Mendegéltünk. Még mindig sötét. Oké, hosszú alagút. Tíz perc után kezdtem kételkedni. Mondjuk ez a gép megy kétszázzal. Tíz perc, az 33 kilométer. Létezik, hogy ilyen hosszú alagút van Bécs alatt? Nem valószínű. Akkor mi lehet? Csak az, hogy elsötétítik az üveget. Hogy az utasok ne legyenek rosszul a nagy sebességtől. Micsoda technológia, apám!
Aztán pár perc múlva hirtelen kivilágosodott. Mégiscsak egy piszok hosszú alagút volt.

Viszont lehetett nézegetni a tájat. Meglepően kényelmesen lehetett. Valahogy azt hittem, hogy majd elmosódnak a házak, a fák, mélyülnek a színek, meg minden ilyen marhaság, de semmi. Igazából nem is lehetett érzékelni, mennyivel megyünk. Abból lehetett sejteni, hogy valami van, hogy amikor áthúzott a vonat egy vasúti megállóhelyen, akkor bár láttam a tábláját, de elolvasni már nem tudtam.

Azért ez valahol vicces. Négy nap alatt tekertünk le 340 kilométert, visszafelé vonattal két óra. Ja és a vonatjegy 34 euró, nagyjából 10e forint. A menetidő, mint írtam, két óra a 350 kilométerre. Egy komfortos, csendes vonaton. Négy megállóval.
Hogyan is van ez Magyarországon?
Bár tény, hogy stadionban lassan már verjük az osztrákokat.

IMG_20180920_112358_HHT

Miken elmélkedtem az utazás alatt? Például, hogy milyen furán dolgozik az agy. Ugyanis eszembe jutott a Vakond Nadrágja. Abból is az a kép, amikor a vakond viszi a frissen kitépett lenszálat. Mikor is láttam utoljára ezt a képet? Olyan 40-45 éve. Ja, hogy miért ugrott be? Mert napok óta azon filóztunk Nejjel, hogy mi lehet az a növény, melynek táblái mellett bringázgattunk. Nem hasonlított semmilyen haszonnövényre, melyet ismertünk. Erre napokkal később beugrik egy 40 évvel ezelőtti gyerekkönyvből egy rajz. Amelyiken a mesefigura pont egy olyan növényt cipelt, melyet nem tudtunk beazonosítani.

Más. Ausztriában gyakorlatilag minden boltban, minden kocsmában úgy éreztem magamat, mint valami faragatlan fickó. Errefelé ugyanis mindenhol úgy köszönnek, még a Spar pénztárosai is, hogy ‘Grüß Gott!’, ami nagyjából annyit tesz, hogy ‘Isten Áldjon!’. Én pedig lefagytam. Mit illik erre válaszolni? Mi a párja a köszönésnek? Nyilván morogtam valami kivehetetlent, de nem voltam tőle boldog.
Ha esetleg érdekel, itthon utánanéztem.

Grüß Gott is no only used in Bavaria, but in Austria too. The answer to this salutation is just again Grüß Gott. No matter if you are Bavarian or not.
If you feel uncomfortable with this salutation, you can also answer with
Guten Tag
or any other salutation you like. And this is again independent of the region you were born. There are also people in Bavaria and Austria who don’t like to say “Grüß Gott”. Most of them say “Guten Tag”.
link

Aztán megérkeztünk Passauba.

IMG_20180920_133552

Rögtön be is ugrottam a jól ismert vécére.
Eddig minden rendben.
Gyere parkolóház.

Ötnapos parkolóház külföldön. Olyan, mint amikor bedugod a fejed az oroszlán szájába, majd valamikor később épségben kihúzod.

Elképesztő, mi mindenre képes emlékezni az ember. Nem raktároztam el, igazából meg sem néztem, mégis beugrott milyen szín melyik szektorába álltunk le. Egyből meg is lett az autó. Kerestem egy automatát. Beadtam a jegyet, aztán a pénzt, kiadta a jegyet… és már kint is voltam. Leírni hosszabb volt, mint végigcsinálni. Azannya.

Túl vagyok az összes kultúrsokkon. Megcsináltam mindent, amitől tartottam. Most már csak haza kell vezetnem. Délután kettő, 350 kilométer. Sztrádán. Benyomok valami jó zenét és fütyörészve megeszem a távolságot. Mint üveggolyót.
Sőt még azon is elgondolkodtam, hogy a hosszabb úton megyek, a Duna mentén. Végignézem az útvonalat autóból is. Így is állítottam be a Google Maps-t. Aztán hajrá.

A lendület nem tartott sokáig. Passau után felmentem a sztrádára. Aztán a gps jelezte, hogy torlódás van előttünk, +18 perc csúszás várható. Hát, nem öröm.
Ha tudtam volna…
Másfél óra lett belőle.
Karambol volt. A sor betonkeményre fagyott. Majdnem egy órát álltunk, mozdulatlanul. Utána pedig csak lassan indult meg a sor. 29 kilométerre voltam a baleset helyszínétől. Bele sem merek gondolni, hogy azon a forgalmas sztrádán egy óra alatt milyen hosszú sor torlódhatott fel mögöttem.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy mekkora tömegkatasztrófának kellett történnie egy ilyen hosszú leálláshoz? Nem tudom. A végtelenségig aprólékos rendőrök csak akkor engedték el a forgalmat, miután az utolsó vasreszeléket is felszedték, az utolsó vércseppet is semlegesítették és fel nem fókázták vagy ötször az úttestet. A forgalom feltartása… nem számított.
Na, és akkor képzeld el, mi volt a sztrádán, miután meglódultak az autók. A külső sávot kibérelték a kamionok. Gyakorlatilag egymásba értek. A belsőben pedig egyszerre tülekedett mindenki, aki be akarta hozni az időveszteségét, meg mindenki, aki valamilyen okból lassabban szeretett volna, vagy lassabban tudott csak menni. Totál idegbaj volt.
Én már a dugóban átállítottam a gps-t. A folyóparti út felejtős. Így is sötétben érek már csak vissza a kempingbe.
De hol volt még ez.
Valahol 200 körül kimentem tankolni. A kocsit is, meg magamat is. Találtam egy olyan dobozos lötyit a pultnál, hogy 3in1. Azaz 3 adag eszpresszó kávé egy dobozban. Ez kell nekem, az orvos is ezt írná fel.

Férfi wc. A piszoár mellett óvszer- és művagina-automata.

Aztán vissza a dühöngőbe. A gps nem is bírta, St Pölten mellett lezavart a sztrádáról Krems felé. Szívesen mentem. Legalább látok valamit a tegnapi terepből.
Háát…
Krems előtt volt egy fura elágazás, ahol két sáv is kanyarodott egyszerre a sztrádáról. Nyilván elcsesztem. Szerencsére a város határában vissza tudtam menni a sztrádára. Aztán a város túlfelén, ahol tegnap tökön-paszulyon keresztül bringáztunk, egy kedves egóbajnok autós leszorított a sztrádáról, pontosabban nem engedett vissza a kanyarodóvá változó sávból. Megint szerencsém volt, nem messze volt egy körforgalom, megpördültem és már mentem is vissza.
És ez ment gyakorlatilag végig. Valahogy mindenki idegbeteg volt.

Ja, és még volt egy feladatom, be kellett vásárolnom. Ipari méretekben. A kemping mellett csak egy benzinkút volt, valami Spar Express üzlettel, melyben éppen csak a szükséges cuccok voltak. Mi viszont még négyet étkezünk itt, na meg persze a mindenféle gonosz italok. Jobb ezt kocsival elrendezni. Csak éppen arról nem volt szó, hogy végig sztrádán megyek, ennyire ideges forgalomban.
Hoppá, Korneuburg West lehajtó. Elég nagy város, a Google Maps mutatott is egy csomó üzletet. Persze le kell hajtanom a sztrádáról, de mi baj lehet belőle? Majd visszajövök.
Lementem, bevásároltam.
Megpróbáltam visszajönni.
És a Google Maps most érezte meg, hogy az ő percei jönnek. Olyan szinten bolondult meg, hogy arra nincs szó.
A sztráda és a boltot is magába foglaló külváros között három körforgalom volt. Nyilván vissza kellett volna mennem rajtuk, fel a sztrádára és menni haza. Nyilván.
A gps ehelyett azt javasolta – próbálj meg követni – hogy menjek be az első körforgalomba, menjek ki belőle az első kihajtón (90 fok) a másik körforgalom felé, abba menjek bele, a második kijáraton menjek ki a harmadik körforgalom felé, abban forduljak 360 fokot, azaz menjek ki ott belőle, ahol bementem, jöjjek vissza a második körforgalomba, jöjjek ki belőle a második kijáraton az első körforgalom felé, menjek bele, utána jöjjek ki a második kijáraton, azaz a túloldalán és menjek ott tovább.
Ha ezt most le tudtad követni, akkor gyakorlatilag azt láthattad, hogy ezt az egész cifrázást ki lehetett volna azzal kerülni, hogy már rögtön az első körforgalomban a harmadik kijáraton (azaz 270 foknál) megyek ki és fordulok rá a Duna partjára.
Én hülye elkezdtem a koreográfiát, majd amikor rájöttem, mit akar, azt mondtam neki, hogy kapd be a fülem (oké, nem pontosan ezt mondtam) és visszamentem a sztrádára. Arra a sztrádára, ahová korábban ő navigált fel és amelyiken el lehetett jutni a kempingig.
A gps nem törődött bele.
Mentünk. Erre közölte, hogy menjek le a sztrádáról a Korneuburg Ost lehajtónál. Itt már gyanút fogtam, belenagyítottam az útvonaltervébe. Nem hiszed el. Miután lementem volna a sztrádáról, átvitt volna alatta, aztán fel a visszafelé irányba, a Korneuburg West lehajtónál le, mindezt azért, hogy végigvigyen azon a nyomorult hármas körforgalmon, melyet szerinte nem a megfelelő módon abszolváltam.
Itt már le sem írom, mit mondtam.

Gyakorlatilag a gps ellenére értem haza. Amikor megérkeztem, annyira ziláltak voltak az idegeim, hogy felvetettem, igyuk meg most a maradék grappánkat. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta.

Komolyan mondom, fáradtabb voltam, mint bármelyik nap, amikor 8x kilométert bringáztunk. Nej is, mert ő meg 17 kilométert csavargott. De legalább ő élvezte.

IMG_2396

IMG_2389

Tegnap este bringával költöztünk le a recepció mellé, ma szintet léptünk. Mindent átraktunk az autóba és mint az urak, lekocsikáztunk az asztalunkhoz. A cigányélet szépségei.

Tovább borzolta az idegrendszeremet, hogy a csodálatos hiperszuper Garmin órám végképp megadta magát. Se powerbank-ről, se konnektorról nem lehetett tölteni. Kész. Ebből két nap múlva egy élettelen vasdarab lesz.

Aztán itthon, amikor már csak 2% szufla volt benne, váratlanul megjavult. Pusztán azért, hogy ne tudjam visszaadni a szervízbe garanciális hibaként.

Mosdó. Lepakoltam a fogmosó cuccomat és a törcsimet egy mosdókagylóhoz, majd átmentem vécére. Mire visszaértem, egy pacák ott töltött vízzel egy marmonkannát. Annál a kagylónál, ahová lepakoltam. Kilenc, tök egyforma mosdó volt a helyiségben. Ebből nyolc üres.
Most vagy én vagyok idióta, vagy mindenki más.
Amilyen rondán csak tudtam, ránéztem, aztán átmentem egy másik csaphoz. Nem zavartatta magát.

Este söröztünk, amíg meg nem hűlt a bor, utána boroztunk. Egészen addig, amíg el nem álmosodtam.
Nem fura? Délután, amikor elálmosodtam, bedobtam egy tripla kávét. El is került az álom, egészen estig. Aztán amikor el akartam álmosodni, bedobtam pár pohár bort.
Kemikáliák… kemikáliák mindenhol.

Passau – Bécs, bringával 05/08

Érkezés Bécsbe
2018.09.19; szerda

Reggel a biztonság kedvéért feltöltöttük a maradék elektromos eszközeinket is. Tegnap milyen büszke voltam arra, hogy besurrantunk abba a szobába és használtuk a konnektorokat. Aztán ma kiderült, hogy a bringáskuckó mellett (fedett tető, 3 asztal) van vagy tíz konnektor, ilyen kicsi oszlopokon. Csak éppen tegnap az egész kuckó foglalt volt. Ma meg korán keltünk, szereztünk asztalt és dugtunk, mint a nyulak.

Tulajdonképpen egy szavunk sem lehet. Oké, nem ágyban aludtunk. De valójában nincs semmi baj a sátorral sem, jó a felszerelésünk, tudunk kényelmesen aludni. A reggeli vizes kibotorkálás a vécére, a csuronvizes sátor elpakolása tényleg nem egy nagy élmény, de belefér. És tulajdonképpen megvolt minden, amit a hoteltől vártunk, sőt, több is. Feltöltöttük az összes eszközünket, kellemesen megvacsoráztunk, megreggeliztünk, mind a kettő mellé tudtam szivarozgatni, ráadásul még a bort is be tudtuk hűteni. Ezek egy hotelszobában nem jöttek volna össze.
Nej beszélt valamit a gondnokkal, kiderült, hogy nem is olyan rossz ember, csak tegnap este már nagyon tele volt a hócipője a munkájával.

Indulás után megint az a Hofer bolt. Amelyik nem a kedvencem.
Most sem lett az.
Gyorsan behajigáltam mindent, amit akartam, majd pénztár. Nyilván megint csak egy. Előttem egy pacák, valami nagy fűrésszel. A pénztáros közölte vele, hogy ezt nem veheti meg. A pacák meg erősködött, hogy de. Végül a fűrész nyert. A pacák boldogan vette elő a pénztárcáját és fizetett. Egy 200 eurós bankjeggyel. Abban a pillanatban megszólalt a riasztó és hátulról kirohant valami biztonsági ember. Alaposan átnézte a bankjegyet, majd bólintott egyet. Mehet.
Nem mondom, hogy nem élveztem a show-t, de igazából ekkor már kint szerettem volna lenni a Duna mellett.

Nos, arra még várnunk kellett.

Újból végigmentünk Krems-en. Már úgy ismertük a várost, hogy akár bekötött szemmel is meg tudtuk volna csinálni. Egészen az iparterületig. Ott ugyanis olyasmi történt, ami a kiránduláson sehol máshol: minden különösebb figyelmeztetés nélkül eltűnt a kerékpárút.
A Krems patak mellett haladtunk a bringaúton. Majd jött egy tábla, miszerint kerékpárral behajtani tilos. Höhö. Milyen hülye vicc már. Semmi alternatív út nem volt. Mentünk tovább. Aztán belefutottunk egy csatornázásba. Ahol a csöveket pont a bringaút alatt fektették le brutális munkagépek. Valahogy átevickéltünk közöttük, fel-le kúszva a sárdombokra, de látszott, hogy tényleg nem ez lesz a nyerő útvonal. Az első hídon átmentünk a túloldalra. Ahol egy eléggé gyanús, keskeny, földes-saras szekérút vezetett. A biztonság kedvéért húsz méterenként egy táblával, miszerint idegeneknek tilos. Ez sem tűnt túl biztatónak. Hivatalos tábla viszont sehol sem volt.
Itt belefutottunk egy négyfős osztrák csapatba, akik szintén tanakodtak. Most jött jól a túragps, ez ugyanis mutatta a jelöletlen földutakat is. Végigbogarásztam a környéket és láttam, hogy ezeken a földutakon ki lehet kecmeregni a hivatalos kerékpárútra a Dunához.
– OK, this will be good! – szóltam oda Nejnek, úgy, hogy az osztrákok is hallják. Majd bementünk az ‘idegeneknek belépni tilos’ táblánál az erdőbe.
Na most rávenni egy osztrákot, hogy a határozottan tiltó tábla ellenére is bemenjen valahová, az majdhogynem reménytelen küldetés. Ez valahogy végtelen kognitív disszonanciába taszítja őket.
Szerintem még mindig ott tanakodnak.

Mindenesetre határozottan örültem, amikor kibukkantunk a Duna mellett. Oké, innentől már menni fog.

IMG_2367

Megint hosszú szakaszon nem számítottunk pihenőre.

De arra már végképp nem, amikor az egyik track belevitt a Dunába.
Igen, volt egy szigetszerű öböl, melyen az általam figyelt egyik bringás track (a pacák Passau-ból tekert el Pozsonyig) simán keresztülment.

DSC01138 Stitch

Hmm. Szerencsére rutinunk volt már az aljnövényzetben bringázásban, viszonylag hamar visszajutottunk az eredeti útra.
Aztán átmentünk egy erőművön.

IMG_2366

Éhesen.
– Éhes vagyok – közölte Nej.
– Nyugi. Van nálunk kaja. A kanyarban meg szép lesz a kilátás az erőmű hídjára, biztosan raktak le valami nézelődős padot.

Nos, nem padot raktak le, hanem valami élelmes vállalkozó kihúzott egy lakókocsit és büféként üzemeltette. A térképen legalábbis nem volt rajta. De a sör jó volt, és a csajszit egyáltalán nem zavarta, hogy máshol vásárolt kajával tömtük tele a fejünket.

Jöhetett az újabb szakasz. Érdekes látnivalókkal.
Kezdtük Zwentendorfnál egy atomerőművel. Komoly. Egy igazi, nagy atomerőművel. Melyet már majdnem befejeztek, de aztán mégsem, a zöldek leállították az építkezést. Az egész böszme nagy monstrum ott magasodik a Duna mellett, de csak pöffeszkedik, mást nem tud.
Ja, és a tövében van egy hangulatos kocsma.

De a hely szelleme kötelez. Zwentendorf után volt egy hatalmas, igaziból is működő szénerőmű, majd a változatosság kedvéért egy újabb Chemie IndustriePark, végül legnagyobb döbbenetünkre belefutottunk egy nyiltszíni szénbányába, de szószerint. Annyira közel vitt a bringaút a bányához, hogy az exkavátorok konkrétan mellettünk pár méterre harapdálták ki a földet.

Hát, nem egy Wachau.

Hamarosan egy újabb nagyváros következett, Tulln. Mely nagyvárosból túl sokat nem láttunk, ugyanis meglepő módon nem sok helyen érintkezik a Dunával. Viszont utána jött egy csomó apró falu, melyek már kihúzódtak a Duna partjára és jópofa kocsmákat növesztettek maguknak.
Az egyiknél le is parkoltunk, mert meglett az 50.
Én nem bonyolítottam túl, kértem egy sört, Nej viszont olyat látott, amilyet még nem: cider fröccsöt. Naná, hogy kipróbálta.
Te ne tegyél ilyet.
Eleve már attól felállt a szőr a hátamon, ahogy a nő a fröccsöt csinálta. Itt, a spritzer hazájában, képes volt arra, hogy először a szódát engedte a pohárba és csak utána borította bele a bort. Másfelől meg a cider önmagában sem nem túl erős, sem nem túl karakteres, mindez kisfröccsbe hígítva valami savanykás, teljesen jellegtelen löttyöt adott.
– Hát, ezt is ki kellett próbálni – kommentálta Nej – egyszer.
– Pontosabban, kétszer – korrigáltam – egyszer és soha többé.

De ekkor már határozottan közeledtünk Bécshez. Távolról feltűnt a Göttweig apátság.
Ahogy Nej fogalmazott, ezek, ha egyszer rászánták magukat az építkezésre, akkor mindig odaraktak a hegy tetejére valami baromi nagy komplexumot.

IMG_2365

Utána pedig jött a kies Hónaljburg Korneuburg. Biztosan szép kisváros, hangulatos parkokkal, sétányokkal, de nálunk a családi legendáriumba nem így vonult be.

DSC01146

A képnek egy csomó olyan mondanivalója van, melyet nem áll szándékomban kibontani. Maradjunk annyiban, hogy a fenti tárolótelep rekonstrukciójában Nej vastagon benne volt… és ekkor fogadta meg, hogy soha többet nem fog projektet menedzselni. Eddig tartja.

Nem sokkal később elértük Donauinselt, azaz a Dunaszigetet. Ez egy piszkosul hosszú, kifejezetten keskeny sziget, mely gyakorlatilag végighúzódik Bécsen. Nyilván rámentünk. Az alternatíva egy sztrádaszerű út melletti evickélés lett volna.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen keskeny szigeten nem lehet eltévedni.
Dehogynem.
Kettő-három párhuzamos út is megy rajta, egymástól pár tíz méterre.
Azt gondolhatnád, hogy mindegy.
Ádehogy.
Mi kihúzódtunk az északi oldalra… és hamarosan belefutottunk egy FKK strandba. Véletlenül bekapcsolva hagyott kamerával. Ahogy rájöttem, egyből kikapcsoltam, de egy benga nagy, tetovált pacákot sikerült rögzítenem. Egyébként szomorú, de szinte csak hapsik voltak. Nőből csak egy. Ronda.

És most folyamatosan tépelődöm, hogy hangulati elemként belevághatom-e a pacák tetovált popsiját a valamikor elkészülő videóba?

Pedig ez még csak a kezdet volt. Ha el tudtunk tévedni egy 50 méter széles szigeten, akkor képzeld el, mi történt akkor, amikor lementünk a szigetről a part menti forgatagba?
Igazából semminek sem lett volna szabad történnie. Mennünk kellett volna az Eurovelo 6 bringaúton és kész.
Ehelyett rábíztam a navigációt a túragps-re. Mert én egy reménytelen idióta vagyok.
Meg a gps is.
Hiába mondtam neki, hogy tervezzen kerékpáros üzemmódban, csak nagy sokára derült ki, hogy ebben az üzemmódban sem ismeri a kerékpárutakat. Akkor fogtam gyanút, amikor harmadjára is át akart erőltetni egy autók számára épült négysávos alagúton. Merthogy minden más esetben navigációs errort dobott, mely azt jelentette, hogy a feladat megoldhatatlan.
Mondtam már, hogy a parton futott szép kényelmesen az Eurovelo 6, mely vidáman elvitt a kempingig?
Ez is lett a megoldás. Amikor végképp elegem lett belőle, beszineztem a bringautat neonzöldre, hogy jól látszódjon, majd simán begurultunk a kempingbe.

Mely kemping… a túra legvacakabb kempingje volt.
Pedig nem indult rosszul. Éppen elcsíptük a recepciót, a fiatal srác perfektül beszélt angolul, pillanatok alatt megbeszéltünk mindent, fizettem, nem is túl sokat… és kész. Mehettünk sátorhelyet keresni.
Csak hát itt egy eldugott sarokban, a recitől jó egy kilométerre volt a vékonypénzűeknek kijelölt rezervátum. Háromszög alakú sarok. Az egyik oldalon közvetlenül mellettünk négysávos autósztráda, a másikon vasúti fővonal.
Kempinget elhelyezni tudni kell.
Ja, és a rezervátumban nem volt se pad, se asztal.
És itt alszunk hármat.
Túrát tervezni is tudni kell.

IMG_20180921_071340

A képen látható asztalt már úgy loptuk magunknak.

IMG_20180921_071500

De aztán kigondolkoztunk a dobozból. Valójában minden cuccunk a bringatáskákban van és éjszakára sem pakolunk ki. Akkor tulajdonképpen akárhová is elgurulhatunk a teljes felszerelésünkkel. A recepció ugyan gyalog piszkosul messze van, de bringával secperc. A kempingbüfé 13-án végleg bezárt, azaz a terasz szabad préda. A recepciónál lévő blokkban van hűtőszekrény, konnektorhegyek, van mellettünk vizesblokk zuhanyozni, vécézni, sőt, egy komplett konyha is… elleszünk. Az meg egyébként is olyan kispolgári dolog, hogy az emberek szeretnek a sátruk mellett tartózkodni. Nincs ott semmi, csak a matrac és a hálózsák.

Arra azért kíváncsiak voltunk, hogy az útitársaink is ezt a kempinget választották-e? Nos, a kövér srác nem, de estére Serena befutott. Ekkor már beszélgettünk is egy kicsit. Nem semmi csaj, Dortmundból jött. Olyan ezer kilométert.

Szóval végül csak azért is jól éreztük magunkat. Nem tudom, mennyire lehetett bizalomgerjesztő a kemping többi, nálunk többet fizető lakója számára, hogy két ember, közvetlenül a bejáratnál vidáman kurjongat egy asztalnyi üres sörösdobozzal, meg grappával, a férfi ráadásul folyamatosan szivarozik, dehát ez már nem a mi bajunk. Legyenek kedvesek padokat és asztalokat rakni a rezervátumunkba és már itt sem vagyunk.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban: Krems – Wien.

Passau – Bécs, bringával 04/08

Krems
2018.09.19; kedd

Jól aludtunk és most végre volt minden: reggelink, asztalunk és napsütésünk. (Bár a reggelibe némi gikszer csúszott: amire azt hittük, hogy kifli, az valójában croissant volt. Jól ment hozzá a csípős kolbász.)

Elképesztően sok a pára. Dupla vízvédelmet használunk a kritikus dolgok csomagolásánál, ehhez képest, dacára, hogy semmi eső sincs, mégis mindenünk vizes. A pára. Reggelre csorog a víz mindenről. Sátor kivül-belül, hálózsákok, matracok. Cipő, zokni. Vidáman cuppognak, miközben botorkálok a vécé felé. Ugye ez a kemping is közvetlenül a Duna mellett fekszik.
De ma este más lesz! Szobában alszunk, ágyban. Lesz fürdőszobánk. Konnektorjaink. Tölteni a lemerült powerbankokat. (Powerbank-eket?)
Az történt ugyanis, hogy abban a bizonyos prospektusban nagyon nem találtam jó szállást. A kilométerek adták, hogy Kremsben kell aludnunk… csak éppen a kemping, amit a prospektus jelzett, elég gáz volt. Rákerestem a neten és kiderült, hogy egy családi panzió, ahol a nem túl nagy udvart kinevezték kempingnek. Hát, izé. Na mindegy, ha már net, rákerestem, akad-e másik kemping is a városban? Akadt. Az ÖAMTC-nek van egy kempingje. De nagyon picike, ránézésre is igen sivár. Ez sem az igazi. Füstölt az agyam: mi legyen? Aztán a prospektusban kiböktem, hogy kint a város szélén, az ipartelepeken, a logisztikai raktárok között van egy dobozépület, bizonyos Orange Wings Hotel. Ahol 37 euróért adnak szobát. Oké, nem egy kies vidék, de a kemping 25 eurós árához képest nem drága és szoba: ággyal, saját fürdőszobával. Döntöttem: ez lesz.

Reggeli után optimista indulás. Ember, a legszebb napunk lesz: Ybbs, Melk, aztán a Wachau völgye tokkal-vonóval, végül Dürnstein.

IMG_2357

Az első nagyobb hely Ybbs, nagyjából 25 kilométerre. Hangulatos óváros, utána a kerékpárút bement a kertek mögé. De szószerint. Az út egy méter széles volt, mindkét oldalán magas drótkerítés, mögöttük kertek, mi meg jobbra-balra kanyarogtunk, ahogy a telekhatárok kiadták. A város széle felé találtunk egy nagy Interspart. Sör, péksüti. A péksütemény idén tiltólistán volt, alig ettünk. Most pótoljuk. Aztán kiértünk a városból, úgy, hogy sehol nem találtunk addig padot. Leértünk a folyóparthoz, majd egy elágazásnál, mintha pont ránk gondoltak volna, az egyik utat két nagy sziklával zárták le. Ideális tízóraizó hely.

IMG_20180918_112346

Egy vicces nevű városka: Pöchlarn. Amikor megláttam a térképen, rögtön az ugrott be, hogy nocsak, Pöcslarn. Különösen, amikor megláttam, hogy a szemközti oldalon lévő település neve meg Kispöcslarn. (Szegény Oskar Kokoschka.)

DSC01110

Innét már nem volt messze Melk, az ismert apátsággal.

Beszéljünk egy kicsit a történelemről. Engem legalábbis megleptek a tények, amikor az Angliában élő német hapsi könyvét olvasgattam.

Szóval a X. században Bajorország uralmáért két család vívott öldöklő háborút. A Babenbergek veszítettek, menniük kellett. Kárpótlásként kaptak egy Bajorországtól keletre eső területet. Nem túl fantáziadúsan így is nevezték el: Öster Reich. Valahonnan ismerős, nem? Ennek a birodalomnak a keleti határa volt Melk, mely azt jelenti, hogy határátkelőhely. Kik voltak a szomszédok? Hát a magyarok. Ne feledd el, ez nagyjából a kalandozások kora, ekkoriban a magyarok által uralt terület jóval nyugatabbra nyúlt el. Azaz Magyarország és Ausztria, mint államalakulatok nagyjából egyidősek, mindkettő a X. században született meg. Az augsburgi csata után a magyarok visszaszorultak, Österreich pedig továbbterjeszkedett. Babenbergék megtették Melket fővárosnak, felépítették a kolostort, aztán áthelyezték a székhelyüket Klosterneuburgba, ott is építettek egy kolostort, majd továbbcsúsztak és Bécs lett az igazi főváros. A XIII. században kihalt a família, ekkor jöttek a Habsburgok.

Az a sok hülye turista, akiket mázsaszámra borítottak ki Melknél a sétahajókból, minderről semmit sem tudott. Egy csomó szenilis, majdhogynem magatehetetlen vén csont. Az idegenvezető meg ráterelte az összeset a kerékpárútra, ahol meglehetősen nagy tömegben jöttek-mentek a bringák. Megpakolva. Aztán nyomhattuk a csengőt, ujjgörcsölésig. A fülük botját sem mozdították. Már ha hallották egyáltalán. Egy méterről.

Nem is időztünk túl sokat a kisvárosban, gyakorlatilag átsuhantunk rajta. Elképesztő mennyiségben nyüzsögtek a turisták. Nem nekünk való hely.

Nem sokkal később jött egy híd. Nyilván átmentünk, mert nem sokkal később kezdődött a Wachau. De hogyan mentünk át? A hidak mindig elég strapásak, mert a kerékpárút az ártérben vezet, a hidak meg átívelik az ártereket is, szóval valahogy fel kell kapaszkodnunk, jó magasra. Itt váratlanul indult egy keskeny ösvény felfelé. Nagy arccal nekimentem 3.5-ös fokozatban, aztán beleálltam, aztán folyamatosan váltogattam vissza, végül 1.3-as fokozatban érkeztem meg. Lila arccal. Hörögve. Pillanatok alatt vákuumot csináltam magam körül.
Egy sztreccs egyenruhás bringás várakozott odafent. Mellémlépett. Kérdezett valamit. A kezeimmel jeleztem, hogy a következő öt percben azzal leszek elfoglalva, hogy levegőt veszek, de utána szívesen beszélgetek vele. Mosolyogva kivárta.
Aztán megkérdezte, hogy szerintem melyik oldalon érdemes tovább menni?
Furán néztem rá. Hát ez meg milyen kérdés? A túloldalon. Ott van Wachau.
Erre azt mondta, hogy igen, de lehet, hogy a déli partról szebben néz ki.
Én meg még furábban néztem rá. Ember, a borkimérések meg az északi parton vannak. Miről beszélsz?
De nem tudtam meggyőzni. Végül ottmaradt, bizonytalanságban.
Én tisztelem az elmebetegeket, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen társalgok is velük.
Mentünk tovább.
Kifejezetten szomjasan. 55 kilométernél jártunk, ha Melket nem számítom, akkor 30 kilométeren keresztül nem volt sem kocsma, sem bolt. Mi pedig ezekre rendezkedtünk be. A Wachau meg olyan 70-nél kezdődik.

DSC01116

DSC01112

Aztán Aggsbach Markt szélén találtunk egy eldugott pici kávézót.

IMG_20180918_140252

Ott ült az egész galeri. Az összes kerékpáros ismerős. A napon belüliek, a hosszútávúak. Ott ült a család, ahol a hatéves kislány szemmel láthatóan nem akart kerékpározni. De még hátravolt neki saccra 15 kilométer. Ott ült a medvetermetű hapsi, aki a kutyáját húzta maga után kiskocsiban. Ott ült az ábrándos pár. És persze ott ült a kövér gót srác is.
Ilyen az, amikor 30 kilométeren keresztül nincs semmi pihenőhely.

Írok egy keveset Wachauról is, hátha nem mindenki hallott még róla. Ausztria talán legismertebb borvidéke, a Duna északi partján húzódnak a völgy lankái. Melyek annyira azért nem lankák, inkább meredek, teraszos művelésű a domboldal. Sőt, néhol még a sziklákba is szurkáltak karókat és felvitték rá a szőlőket. Legismertebb borai a zöldveltelini, és a rizling. Két település is a központjának nevezi magát, az egyik Spitz, a másik Weissenkirchen. Az utóbbi falu az, ahonnan – legalábbis a helyi bormúzeum szerint – a rizling, mint fajta származik. És ki vagyok én, hogy egy bormúzeummal vitatkozzak? (Azért a Wikipedia némileg bizonytalankodik.)

DSC01126

DSC01127

A kávézó után még tíz kilométer tekerés és megérkeztünk Spitzbe.

IMG_20180918_152122

IMG_20180918_152255

Sokáig nem is kellett bolyonganunk az első borkiméréshez.

IMG_20180918_150056

Habár nekem a veltelini a kedvencem, de elsőre rizlinggel kezdtünk. De milyen rizlinggel! Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a borban ennyi potenciál van. Elképesztően finom volt. Benne volt a szőlő héjának, a szárának az íze, fanyar, zöld íz töltötte ki a számat.
– Ebből viszünk haza – jelentettem ki.
Sajnos amilyen figyelmetlen voltam, elfelejtettem megkérni a pultost, hogy mutassa már meg, milyen üvegből borított. Így kénytelenek voltunk Bécs mellett kifosztani egy kisebb üzletet.

A következő faluban is megálltunk.

IMG_20180918_152948

Itt veltelinit kóstoltunk. Számomra egyértelműen csalódás volt. Pont az a zöld íz hiányzott belőle, mely a rizlingben tobzódott. Az egész bor olyan semmilyen volt. Tudom, mostanában igyekeznek eltolni a veltelini karakterét a chardonnay felé, azaz inkább gyümölcsös legyen, mint fanyar. Kár, mert a chardonnay-t nem igazán szeretem.

Wachauban található egy apró falucska is, Willendorf.

IMG_20180918_144837

Itt ásták elő azt a bizonyos Willendorfi Vénusz szobrocskát. 12 centi az egész, nagyjából huszonpárezer éves. Néztem a lelőhelyét és próbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet itt, ahol már akkoriban is a Duna kanyargott, a nap ugyanúgy sütötte a domboldalt és az egyik unatkozó ősember nekiállt pucér nőt farigcsálni kőből.

Weissenkirchenben találtunk egy Spart. Nem vacakoltam, a péksütik mellé bedobtam egy üveg rizlinget is. Fogalmam sincs, ilyen nomád körülmények között mit tudunk csinálni vele. De valahogyan csak megisszuk.

A faluban a kerékpárútat keresztezi a házak közötti szűk utcákban a vasúti sín. Sorompót kaptunk. Gyorsan be is álltam a sorompó mellé, kamerával. Tök jól fog kinézni a házak közötti szűk űrszelvényben jövő vonat. Erre megjött egy idősebb, pocakos faszi, országúti bringával, naná kerékpárversenyzőnek öltözve. És betette az első kerekét elém. Mutattam neki, hogy kamera, bazdmeg, menjél már ki a képből, de dacosan elfordította a fejét. Oké, láttam, hogy a sorompó után kanyargós, meredek, macskaköves utcácskák jönnek, nyilván nem akarta, hogy a telepakolt, lassú bringáinkkal feltartsuk. Én viszont fel akartam venni az egészet. Így az lett a vége, hogy amint felment a sorompó, kilőttem és otthagytam a pacákot a faszba. Aztán a falu határában kifogyott az elem a gopróból, amíg elemet cseréltem, felemelt orral elment mellettem, feleségestől.
Istenbizony nem akartam vele kötekedni, de valami nagyon béna eresztés volt a hapsi, később a normál 20-22 km/h-s tempóval is utolértük és leelőztük. Nej is. Pontosabban… a seggfej mindent elkövetett, hogy ne tudjunk elmenni mellette. Jobbra-balra kacsázott. Belegyorsított. A végén már a felesége ordított rá, hogy ne szórakozzon már, engedje el a gyorsabbat, de arra sem hallgatott. Végül a fűbe lehajtva tudtam csak elmenni mellette.
Valakinek megint nagyobb volt az egója, mint a tudása.
Aztán persze a gopró ismét megmutatta, hogy tud ám ő kivételesen szenyó is lenni. A távolban feltűnt Dürnstein vára, naná, hogy a kamera itt fagyott le teljesen. Szétszedés, ráimádkozás, visszatekerés. Az arcmester ekkor ment el megint mellettünk, undorral a képén.

De ekkor már nem foglalkoztam vele, éppen a kamerát vertem szét a vázon.

Bőven megérdemelte. Wachau-ban szerettem volna elkapni a szüret képeit. Mert már rendesen nyüzsögtek az emberek. Semmi nem sikerült. A kamera mindig a döntő pillanatban kapcsolt ki, vagy indult újra, vagy egyáltalán nem indult el. Sajnálom. Illettek volna a felvételek a naphoz.

Aztán elindultunk… és lazán feltekertünk Dürnsteinbe. Igen, ahhoz a rohadt magasan fekvő templomhoz. Istenbizony nem akartam.
A helyzet az, hogy a hivatalos kerékpárút felmegy. De az összes bringás megkerülte a sziklát lent, a folyóparton. Én, a korábbi dühöngéstől még némileg ködös tekintettel, éppencsak észleltem, hogy másfelé megyünk, mint a többiek, amikor már fent is voltunk a kaptatón. És ha már belekezdtünk, akkor meg is csináltuk. Újabb hörgős, lilafejű megérkezés. Viszont így utólag már azt mondom, hogy megérte, kicsi, de hangulatos óvároson csorogtunk végig, gyakorlatilag lépésben.

Innen már csak 10 kilométer Krems. Nem is bántuk. A fene tudja, hogyan, de a mai adagot nagyon elsaccoltam. 80 körüli távra számítottam, 90 körüli lesz belőle.
De legalább pihepuha ágyikó és saját zuhanyzó.

Krems elején beléptünk egy Aldiba Hoferbe. Nem ez lesz a kedvenc boltom. Aláírom, eléggé szőrösek voltak az idegeim, de a bolt sem tett semmit azért, hogy lesimuljanak. Volt egy túlmozgásos, hisztiző kölyök, az anyuka meg teljesen rámtapadt, akárhová mentem, mindig jöttek mögöttem. Aztán amíg a kenőmájasoknál válogattam, valaki eltolta a kosaramat. Úgy vadásztam vissza. Szinte semmi nem volt azokból, amiket venni akartam. Az egyetlen nyitvatartó pénztárnál rohadt hosszú sor. Odakint már bukott lefelé a nap.
A bringánál éppen kezdtem volna morogni, amikor Nej erősebb morgásba kezdett. Azonnal, pontosabban piszkosul sürgősen vécére kell mennie, mert ilyen női dolgok. Csak éppen kint voltunk a város szélén, vécé sehol, a túraGPS képtelen volt a szállásig navigálni, amikor beállítottam úticélnak, akkor közölte, hogy navigációs error és menjek inkább a fenébe. Annyit tudtam csak, hogy a város túlsó felén van valahol. Egy dobozház a logisztikai raktárok között.
Reménytelenül elindultunk egy főútszerűségen a belváros felé. Majd csak lesz valahogy.
Majd csak lett. 500 méter múlva szembejött velünk a főpályaudvar. Nej szélsebesen bezúzott a vécére. Én meg elrendeztem a sebtében felhajigált kajákat a táskáimban.

Ennek a táskának gumiból vannak a falai. Egyszerűen minden belefér. Mint a Kodiakba. Itt például beleraktam a bor és a fél liter grappa mellé két sört, négy túróstáskát, egy bagettet (azt a rendes, hosszú bagettet), egy kiló kenyeret, két kenőmájast, két zacskó kolbászt. Amikor azt mondtam már az elején, hogy ebbe a táskába már nem fér semmi.

Kezdtek lenyugodni a kedélyek. Míg Nejre vártam, kiszasszeroltam, hogy egyféle navigáció azért működik: légvonalban mutatja a célpontot. Nem mondom, hogy tökéletes, de a semminél jobb.
Tulajdonképpen nem is álltunk olyan rosszul. Elindultunk. Félóra múlva ott álltunk a “hotel” előtt. Ahol már várt a szobácskánk.

Bementem a recire.
– Szeretnék kivenni egy szobát.
– Nincs.
– Micsoda?
– Az összes foglalt. De van apartmanunk.
– Mennyiért?
– 90 euró.
– Ne mondja, hogy nincs szobájuk!
– Mind ki van adva.

Szó nélkül rábasztam az ajtót a kövér csajra. Gondolom, te is látod a mintát. Eldugott dobozház egy nyomorult környezetben. A ház előtti parkolóban összesen két autó. A bringatároló üres. Hogy ide se gyalog, se taxival nem jön ki senki, abban biztos voltam.
Akkor hogyan lehet foglalt az összes szoba?
Úgy, hogy vagy nincs is szobájuk, vagy csak mintának van egy. Azt meghirdetik, jó olcsón, majd abból élnek, hogy ha valaki már úgyis kijött idáig, akkor morogva, de benyeli az árkülönbözetet.

Szerencsére a GPS-ben benne volt az ÖAMTC kemping koordinátája is. Visszamentünk. Ismét keresztül a városon. Tudod, hol volt a kemping? Amellett a Hofer bolt mellett 100 méterre, ahol bevásároltunk. Ironikus.

Recepció este hétig nyitva. Ránéztem az órámra. 19.01. Ez itt már komoly, gyorsan berohantam.
– Egy sátor, egy éjszaka, két felnőtt – hadartam le.
– Kérek igazolványt – közölte az ötvenes, szikár nő.
Adtam.
– Kevés. Kérek lakcímkártyát is.
– Nincs.
– Akkor is kérek.
– Akkor sincs.
– Legyen kedves, adjon lakcímkártyát!
– Nem érted, te szerencsétlen, hogy nincs!!! – ordítottam magyarul és kiborítottam az asztalára az igazolványtárcám tartalmát.

Néma csend.

– Akkor diktálja le a lakcímét.
– Inkább leírom.

Ennyi. Természetesen itt is rezervátumba kerültünk, azaz egy picike, elkerített területre, távol a rendes, értsd lakókocsis, parcellás kliensektől.

– Én most iszok egy sört – közöltem Nejjel – Itt már úgyis sötétben fogunk sátrat állítani.

Beálltam a kempingbüfé pultja elé. Tíz percig nem történt semmi. Aztán később sem. Kiderült, hogy ugyanaz a nő a pultos is és mivel hétkor bezárt, ez a büfére is vonatkozott.

– Oké. Újratervezés – fordultam Nejhez – Te kisétálsz a bolthoz és hozol négy sört. Én addig felállítom és berendezem a sátrat.

Így is lett.

A kerékpárosoknak ki volt rakva három asztal, de mindhárom foglalt volt.

IMG_2362

Igen, az ismerősök. A fenti pont egy jól sikerült kép. Bal oldalon hátul a kövér hapsi hajtogatja a sátrát, jobbra pedig a mosolygós csajszi, Serena pakolja a bringáját.

Körbenéztem. Nincs más leülési lehetőség, mint a büfé asztalai.

– Te, én ide most le fogok ülni – közöltem Nejjel – És csak rendőrrel hagyom magam elvezettetni.

A sör után elővettük a kaját is. Megvacsoráztunk. A kutya sem szólt ránk. Kezdtünk lehiggadni, feloldódni. Nej benyitott egy ajtón, melynek elvileg zárva kellett volna lennie és egyébként sem mehettünk volna be. Senkit sem zavart. Odabent megdugtuk az összes konnektort. Órák, mobiltelefonok, powerbank-ek. Aztán még bátrabbak lettünk. A hátsó sarokban találtunk egy hűtőszekrényt. Betettük a bort.
Ez valami akkora mázli volt, hogy el sem tudom mondani. Gondolj bele, mit tudtunk volna kezdeni egy üveg meleg borral? Oké, reggelre meghűl, de csak nem kezdünk reggelire egy üveg borral? Estére viszont mindig megmelegszik.
Erre találunk egy szabadon kószáló hűtőszekrényt. Ebben a szigorúan fegyelmezett kempingben.

DSC01130

Ültünk a teraszon, mint a királyok.

– Olyan vagyok, mint egy önfelfújós matrac – jelentettem be.
– Azaz?
– Éppen kitekerték a dugómat és apránként, lassan, mint a levegőt, szívom magamba a nyugalmat.

Pedig… annyira jó nap lehetett volna. Illetve volt is. Csak az a fránya emberi tényező.
Meg az a rohadék technika.

Holnap pedig finiselünk. Bécs.

Az útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Grein – Krems.

Passau – Bécs, bringával 03/08

Grein
2018.09.17; hétfő

Minden reggel minden csuronvíz. A pad, a bringa, a hálózsák, a sátor kivül-belül. Meglehetősen reménytelenek ezek a reggelek, de aztán feljön a nap és minden beindul.

Elmentem megnézni, mitől aludtam olyan rosszul. A zajos főutat nem kerestem, azt tudtam, hol van. De elképzelésem sem volt, mitől lett itt is köd, illetve mi zubogott úgy egész éjjel, hogy állandóan a bevizeléstől paráztam.

Nos, ez.

IMG_20180917_072501

Ez itt konkrétan egy mini vízierőmű. Valamikor itt vízimalom állt, az épülete még mindig megvan, abban üzemel(ne) az étterem. A tóvá duzzasztott patak manapság már egy kicsi erőművet hajt, mely a fene tudja, mennyi áramot termel. De többet, mint a szerdán érintett atomerőmű.

Rögtön a második reggel a vésztartalékhoz kellett nyúlnunk. Tegnap nem tudtunk reggelit vásárolni, a közelben meg nincs semmi bolt. Mogyoró. Kicsi, kompakt, ellenben brutális kalória van benne. Ja és egészséges is. Csak hétköznap már ritkán fér bele a keretbe.
Szeretek túrázni.

Aztán már a kisvárosban megálltunk egy boltnál. Vettem ásványvízet, péksüteményt. Bedörgöltük. Egyfajta második reggeliként.
Mondtam már, hogy szeretek túrázni?

Itt futottunk össze egy kissé gót, talpig (nem sztreccs) feketébe öltözött, kövér, hosszú hajú sráccal, aki szintén jól megpakolt bringával érkezett. Láttam, hogy azonos cipőben járunk, ráköszöntem, de nem reagált.

Letekeregtünk a Dunához és indult az újabb vízparti túra.
Olyan az egész, mint egy óriási, rendezett Római-part.

IMG_2350

Elhajtott mellettünk egy bácsika, elektromos bringával. Amikor mellénk ért, zavart mosollyal csak annyit mondott, hogy pardon. Megbocsátottam neki.

Viszonylag hamar jött a nap fő attrakciója, Linz. Ausztria harmadik legnagyobb városa, kifejezetten nagy ipari központ. A kerékpárút nagy ívben el is kerüli.
Mi nem.
Otthon alaposan átnéztem a térképet, megnéztem néhány Youtube videót is és úgy véltem, hogy a belváros, a Szentháromság térrel, a sétálóutcával megér egy kitérőt. Igaz, utána nagyon meg fogunk szenvedni, hogy visszataláljunk a bringaútra. Gyártelep gyártelep után, soksávos sztrádák, vasúti területek között kell szlalomoznunk.
De csak előkészület kérdése az egész. A Google Maps-en van kerékpáros tervezés, megmondtam neki, hogy honnan hová tervezzen, a track-et elmentettem, átraktam a Garmin Basecamp-be, bejelöltem a fontosabb waypoint-okat, szóval rendesen felkészültem.
Ez mind otthon maradt.
Fogalmam sincs, hogyan. Tisztán emlékszem, hogy átraktam az egészet a túra GPS-re. Amikor viszont közeledtünk a városhoz, nem találtam sehol.
Innen szép nyerni.
Mert nyilván bementünk. Bíztam benne, hogy foglalkoztam annyit a tervezéssel, hogy menni fog ez fejből is.
Nem is lett volna gond, ha a Gopro nem dönt úgy, hogy ő akar a főszereplő lenni. A Drama Queen.

Ügy általánosságban is elmondható, hogy az egész túra csak azért nem volt egy felhőtlen örömködés számomra, mert rettenetesen sokat szívtam a technikával. A Gopro teljesen kiszámíthatatlan volt, összevissza kapcsolt be, rendszeresen kapcsolt ki magától, ami addig nem gond, amíg gyorsan vissza nem kapcsoltam, de az autók zajában csak úgy hallottam meg azt a halk pittyenést, ha kifejezetten arra koncentráltam. Na most itt viszont bőven kellett másra is, ugye az autók, a gyalogosok, a többi kerékpáros… és a navigációról még nem is beszéltem. Mert a Garmin GPSMap64 is kedvet kapott a Google Maps-től és csinálta a baromságokat ezerrel.
Ja, a Gopro idönként nemes egyszerűséggel betonkeményre fagyott, amit abból lehetett tudni, hogy gombnyomásra _nem az elvárt_ pittyenéssel reagált. Ilyenkor félre kellett állnom, darabokra szedni, akkumulátor ki (melyhez kellett egy speciális kés, igen, akármilyen kés nem volt jó hozzá), összerakni, beüzemelni. Közben meg a téma, amit fel akartam venni, már árkon-bokron túl volt.
Nem egyszer csaptam a kamerát, tokostól, sisakostól a kormánynak dühömben.

Nos, az elején nem is volt gond. Bementünk Linzbe, a tér szép volt, a sétálóutca kicsit rejtélyes, eleinte nem tudtam, hogyan lehet lavírozni a villamosok között, de aztán figyeltük a helyieket és úgy már ment. Utána jött a fekete leves. Ahogy haladtunk kifelé a városból, úgy lett a terep egyre kevésbé bringabarát, bunkó autósok meg úgy látszik mindenhol vannak. Végül jött az iparterület. Háát, Árpád… én szoktatva vagyok a végletekig ipari környezethez, dolgoztam éppen eleget vegyipari kombinátokban, de ez még nekem is sok volt. Belekeveredtünk az úgynevezett Linzer Chemiepark városrészbe. Többek között konkrétan keresztül lavíroztunk egy kőolajfinomítón. Nej élvezte.

Kifejezetten nagyot sóhajtottam, amikor visszatértünk a drága jó Dunához.

Nyugi itt sem volt. Mint minden nagyváros környékén, itt is a város mentén futó bringautakat használják az outisok edzőterepként. Ami valahol érthető, de nekünk, átutazó turistáknak nagyon oda kellett figyelnünk. Nem volt olyan, hogy megállunk beszélgetni, hogy megállok mutatni valamit, vagy csak úgy megállunk nézelődni, fényképezni. Rengetegen cikáztak negyven feletti sebességgel a bringaúton.

De aztán elszakadtunk a várostól és a vonzáskörzetétől. Újra békés dunaparti kerékpárúttá változott a terep.

Ezeket az elektromos bringásokat tényleg nehéz megszokni. Igyekszem tolerálni őket, persze, hiszen, mint ahogy írtam is, van aki csak így képes kerékpározni. De amikor önelégült arccal elhúz mellettem egy és még rám is néz, méghozzá _úgy_, akkor mindig felhorgad bennem az indulat és legszívesebben feljebb kapcsolnék hárommal és lealáznám a vérbe.
Hiba. Ilyenkor csak az egómat etetném.
Hagyni kell. Menjél. Vigyorogjál. Hogy mennyire király vagy. Miközben lefolysz a nyeregből.

Ja, meg a lábam is. Ezt nem írtam az előkészületeknél, de két nappal a túra előtt túlerőltettem a bal térdemet. (Nem mennék most bele, gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt elég vacakok a térdeim.) Igyekeztem rápihenni, de naná, hogy nem sikerült teljesen. Így gyakorlatilag az első nap felétől a túra végéig a fájdalomtűrési határomon tekertem. Dehogyis fért volna bele bármilyen gyorshajtási vagánykodás. Arra kellett tartalékolnom, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a túrát.

Egy kicsit megint elváltunk a Dunától. Falvak, tanyák. Nem hangzik túl izgalmasnak, de pont jó volt ennyi változatosság. Tény, határozottan kellemes élmény a folyó mellett tekerni. Az ember elmerül a folyamatos szépségben, lubickol benne, azt érzékeli, hogy jó és jó és még mindig jó, egyfajta időtlenségbe süllyed és csak onnan tudja, hogy halad, mert az óra 5 kilométerenként csipog egyet.

Pont ugyanúgy, mint amikor a Balatont evezzük körbe.

Amikor viszont elhagyjuk a folyót, az egy másmilyen kaland. Új. A kerékpáros felébred, újra aktívan kezdi figyelni a környezetét. Aztán hamarosan ismét jön a Duna, ismét fel lehet oldódni a végtelenségben.

IMG_2349

Mauthausennél értük el a folyót. Akárhogyan is nézem, van valamilyen stichje a környéknek. Itt van Linz, Hitler szülővárosa. Ő csinált belőle iparvárost. És itt van Mauthausen, az egyik hirhedt koncentrációs táborral. Elméletileg fel lehet menni látogatni, de megegyeztünk Nejjel, hogy láttunk már ilyesmit (mindketten Buchenwaldot), ennyi elég is volt a műfajból.

A kisvárosban megint elértünk egy huszonöttel maradék nélkül osztható kilométerszámot, sör. A szokásos búzasör. Minden további nélkül adhatnám az írások alcímének, hogy “Búzasörök a Duna mentén”.

Az osztrák sörök, legalábbis az én ízlésemnek, túl kommerszek. Jó persze, melegben a hideg sör mindig jól esik, de ezen a túrán jó ötletnek tűnt végigkóstolni a soha nem hallott búzasöröket. És tényleg jó ötlet volt.

Aztán Wallsee. Amikor terveztem, azt láttam, hogy ez egy hangulatos kis városka, le kellene lépni a bringaútról és bemenni a főtérre. A valóság persze megint megtréfált. A térképen ugyanis nem látni szinteket. A városka egy dombra húzódott fel, a főteréhez igencsak terepeznünk kellett volna. Kihagytuk.

Megint jó hosszan a tanyavilág. Azzal vigasztaltam Nejt, hogy hamarosan elérjük Ardagger Markt-ot, mely az osztrák cider hazája. Olyannyira, hogy még szobra is van a körtének.

Jogos lehet a felvetés, hogy mit keres a képben a körte? Nos, errefelé a cidert (osztrákul ‘most’) egyaránt gyártják almából és körtéből is.

Aztán nem jött össze. Kiderült, hogy az úgynevezett Most Birn Haus, ahol tobzódni lehetne a ciderben, nem esik útba. Igaz, nem túl nagy kitérő, de ekkor már bejelentkezett egy másik versenyző. Nem tudom, Nej hogyan csinálja, de akárhányszor nagy túrára indulunk, egyfajta pavlovi reflexként mindig megjelennek a pirosbetűs napok. Így kitérő helyett a kisvárosba mentünk, boltot keresni.
Találtunk. És ha már bolt, akkor vettünk péksütit és sört is. Melyeket jobb híján a falu után, egy nagy legelőn fogyasztottunk el. Ha nem próbáltad még, akkor hidd el, megvan a hangulata a bivalylegelőn való sörözésnek is.

Innen már csak egy huszáros hajrá volt az aznapi végcél, Grein.
– Itt milyen kemping lesz? – érdeklődött Nej.
– Én már nem merek mondani semmit.

Okozott némi problémát, hogy a városka előtt le volt zárva a bringaút, emiatt bekényszerültünk a főútra, a kamionok közé. Ami nekünk, Magyarországon szocializálódott bringásoknak nem probléma, az viszont igen, hogy nekem az összes útjelző waypoint-om a Duna felőli érkezésre volt belőve. Ennek ellenére meglepően simán – jókora szerencsével – egyből megtaláltuk a kempinget.

IMG_20180917_180753

Egy vicces inkompatibilitás. Megérkeztünk, leparkoltam a recepciónál. Tábla fogadott, rajta felirat, miszerint a recepciós éppen nincs itt, de majd jön. Oké, bementünk, kerestünk helyet, felvertük a sátrat.
A hosszú hajú, kövér srác már ott volt. Üdvözöltem. Visszaintegetett.
Miközben sátrat állítottam, Nej elment vécére. Lógó orral jött vissza. A klotyi számkódos. Azaz csak akkor tudunk bemenni, ha lerendeztük a recepciót.
Berendezkedtünk. Összeszorított térdekkel. Aztán visszementem. Recepciós már volt, de valami végtelen telefonbeszélgetésbe bonyolódott. Kábé tíz percig vártam, hogy befejezze. Közben szép hosszú sor gyűlt össze. A pacák el is kezdte volna felgöngyölíteni, de ekkor megjelent egy ideges nő, valami helyi erő lehetett, mert félresöpört mindenkit és nekiállt pörölni a pacákkal. Megint tíz perc. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok az első, mert a mögöttem lévők eredetileg korábban voltak ott. Újabb tíz perc. Nem részletezem, összességében az érkezéstől számítva másfél óra kellett, mire becsekkoltunk. És megkaptuk azt a kurva vécékódot.
Mi az inkompatibilitás? Nos, ha olyan a technika, hogy csak kóddal lehet elmenni vécére, akkor a recepciósnak 7/24-ben ott kellene ülnie a fülkében és a becsekkolásra koncentrálnia. Ellenkező esetben a kedves vendég kénytelen lesz a rét közepére szarni.

A kemping viszont végre kemping formájú kemping. Van minden, amit az ember egy kempingtől elvárhatna. És! Van saját asztalunk.

IMG_20180917_180824

Ami nem azt jelenti, hogy pofátlanul lenyúltuk az egyetlen asztalt, hanem az ún. szabad, azaz nem parcellázott területen vannak asztalok és padok. Ha nem is bőven, de ilyen őszi forgalomhoz elegendően.

Egy újabb ismerős, legalábbis látásra. Egy meglehetősen dekoratív csajszi, egyedül, narancssárga sátorral. Ő is azon az útvonalon mozog, amelyiken mi. Egymásra mosolyogtunk.

Keressünk boltot. Az éhség megint kezdte átvenni felettünk az uralmat. Az a jó Google Maps most tényleg segített. Én simán a belváros fel indultam volna el, de a térkép azt mutatta, hogy a külvárosban, istentelen néptelen utakon 600 méterre van egy böszme nagy élelmiszerbolt és tényleg. Nem fogtuk vissza magunkat.
A kempingben habzsidőzsi. Indulásképpen grappa, aztán kolbászok, kenőmájas, finom kenyerek, sajtok, péksütemények, sör, a végén pedig szivar. A saját asztalunknál. Este gyorsan jegyzetelgettem is, ne essen ki minden a fejemből. Valójában már tegnap is ezt kellett volna, de ugye állva, egyik kezemben a sör, a másikban a szivar… mivel nyomkodtam volna a mobilt?

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Ottensheim – Grein.

Passau – Bécs, bringával 02/08

Ottensheim
2018.09.16; vasárnap

A nagyobb patak méretű Ilz elképesztő ködöt produkált reggelre a kempingben.

IMG_20180916_074158

DSC01069

És nem csak ködöt. Mind a külső sátor, mind a belső sátor külső fele csuronvizes lett, de még bent is nedvesek lettek a hálózsákok. Első nap. Jól indul a túra.

Reggel mindenki 6.30-kor kelt. Én ugyan nem akartam, de muszáj volt. A hangoskodások, sátorbontások miatt úgysem tudtam volna aludni. Tömeg a vécén, tömeg a kajáldában, tömeg a parkolóban. Még jó, hogy istenhátamögötti kempingbe jöttünk.
Már amennyire ez az izé kemping.

Na mindegy, megreggeliztünk, kávé, szivar, kivártuk a sorunkat a vécére, sátorbontás, pakolás (beszórtunk mindent a kocsiba), aztán irány a parkolóház. A Google Maps ismerte, megkértem, hogy navigáljon oda.
Bevitt szemből Passau sétálóutcájába.
Annyiból igaza volt, hogy tényleg az lett volna a legrövidebb út.
Kikapcsoltam. Szerencsére észrevettem egy táblát. Mentem utána. Meg is lett a parkolóház. Bementünk, letettem a kocsit. Útra készülődés, pakolás. Volt hangulata.

IMG_2341

Kigurultunk. Egészen a vasútállomásig. Klotyi.

DSC01073

És innen végre már indult a kaland. Az a kaland, amelyért jöttünk.

Már a város is szépen búcsúzott. Ahogy tekertünk kifelé, áthajtottunk az Ilz hídján és jobbra néztünk, ahol az Inn és a Duna folyt össze éppen. (A Dunának kifejezetten jó menedzsere lehetett, mert itt még az Inn a nagyobb. A folytatást mégis Dunának nevezik.)

Haladtunk. Végig a Duna partján, hol különálló kerékpárúton, hol csak egy bringasávon. Az út időnként letekergett a parti villákhoz. Szép volt a táj.

IMG_20180916_124735

IMG_20180916_131849

Nejnek egyetlen kikötése volt: 25 kilométerenként álljunk meg egy sörre. Mert a kerékár motorjába is kell üzemanyag. Szépen tartottuk is.
Az első pihenőnk egy erőmű hídjánál volt. Barna búzasör.

DSC01076

Nézd meg. Erről beszéltem. Itt van egy idősebb pár. Éppen csak kiugrottak bringázni, nem volt náluk nagy csomag. Aztán mégis mindketten Lance Armstrongnak öltöztek. Szegényeken úgy állt a feszülő lycra, mint malacon a balettkosztüm. Mégis. Úgy érezték, hogy a kerékpárra ez a ruha a kötelező.

A következő attrakció a Dunahurok (Donau Schlingen) volt Schögennél. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy a külső íven menjünk. Onnan szebb.

Apropó, tervezés. Valójában neki lehet menni a távnak mindenféle tervezés nélkül is. Rövid kivételtől eltekintve mind a két parton kiépített és jól kitáblázott kerékpárutak vezetnek. Mint kiderült, kempingek is akadnak bőven (ezt majd kifejtem), de panziókban, hotelekben, hostelekben sincs hiány. Szóval lehet ad hoc is menni, de valamennyi tervezés mégsem árt. Nem árt, ha tudod, hogy milyen látványosságok várnak rád. Nem árt, ha ezeknél a megfelelő oldalon vagy. A Wachau lehet, hogy szép a túlsó partról is, de a borkimérések az északi oldalon vannak. Nem mindegy, mennyit megy az út a Duna mellett és mennyit bent a tanyavilágban. Aztán a városok is érdekesek. Hidak viszont elszórtan vannak, azaz előre tudnod kell, hogy egy adott szakaszon az északi, vagy a déli part a nyerő.

DSC01080

DSC01084

Maga a hurok egy jól kiépített látványosság. Éttermek, szórakozóhelyek, hatalmas kemping. Olyan kempingforma. Fortyogtam egy kicsit.

Elmagyarázom. A felkészülés során találtam a neten egy letölthető prospektust. 172 oldal, tömény adat. Látnivalók, éttermek, szállások, árak. Hetekig bújtam, jegyzeteltem. Ha lehet ilyet mondani egy pdf doksira, rongyosra olvastam.
Hiba volt.
A prospektus finoman szólva sem volt pontos. A kempingeknek kábé a negyede volt benne, azok is főleg a kicsi, komfortnélküli kempingek voltak. Én meg ugye ezekre terveztem. Aztán amikor odakint szembejött velem a valóság, már csak morogni tudtam.
Annyival tartozok az igazságnak, hogy ez a prospektus, mint utólag kiderült, 2015-ös anyag volt. Azóta letölthető a 2018-as is. Nem bogarásztam át, nem tudom, mennyivel lett pontosabb.

A hurok környékén kifejezetten sok volt a bringás. Jó idő volt, vasárnap is, sokan kijöttek a családdal tekerni egyet.
Tízévesforma kiskölyök, hozzáillő bringával. Elmentem mellette, apuka/anyuka félrehúzódtak, de a kisklapec versenyezni akart. Beleállt és tekert, mint a hülye. Hagytam, hagy menjen. Elég hamar kipurcant. Megint utolértem. Erre megint nekiállt emberkedni. Ránéztem, belesűrítve annyi lesújtást, amennyit csak tudtam, felváltottam kettőt, aztán már csak a kondenzcsíkot látta. Remélem, azóta is ott zokog az árok szélén.

Újabb pihenő. Aschach. Hosszú Dunapart, tele teraszos éttermekkel. Egytől egyig mindenhol foglalt minden hely. Megtelt a város. Pedig már kajásak voltunk, egész nap nem ettünk semmit. Nem kicsit néztünk furán.
Aztán találtunk egy bárt, ahol konyha nem volt, de hamburgert lehetett kapni. Jó lesz az is. Kértünk két sört meg két hambucit. Ja, az most nincs, szakács csak hat után lesz. Mondjuk így már érthető, miért volt üres asztal.

DSC01086

Ha lett volna vasszeg a bringában, kirágom.

Természetesen vasárnap késő délután már mindenhol be volt zárva minden bolt. A kocsmák meg mindenhol tele. Nem szeretem a vasárnapot.

Elképesztő mennyiségben láttunk elektromos rásegítésű bringákat. Gyakorlatilag több volt belőlük, mint hagyományosból. (És igen, a legtöbbször kövér tulajdonosok kivétel nélkül sztreccsben feszítettek.)
– Azért ez csalás – lihegett Nej, amikor egy mamóka mosolyogva elszáguldott mellette.
– Miért?
– Mert nekik könnyebb.
– Akkor az is csalás, hogy mi jól csapágyazott, hosszú túrákra tervezett bringával tekerünk? Hiszen jöhettünk volna falusi kocsmábajáró ronccsal is. Meg egyébként is, örülni kell, hogy egyáltalán kijöttek mozogni. Ha nem lenne motor a bringájukon, otthon ülnének és bámulnának valami brazil sorozatot.

Aztán egyszercsak eltávolodott az út a Duna partjától. Meglátogattuk Feldkirchent. Markáns változás volt. A kissé üdülős hangulatú folyópartról átkerültünk a tanyavilágba. Persze ne kajla bajszú gazdákra gondolj vasvellával. Itt már minden gépesítve volt. Traktorok, mindenféle gépek, meglehetősen nagy földek és mindenhol szorgoskodó gazdák.

Végül megérkeztünk Ottensheimbe.

– Milyen lesz a kemping? – kérdezte Nej.
– Kicsi. Meg kint a rák farkán. Viszont van mellette egy étterem.
– Az jó.

Jó is lett volna, ha nyitva van. De masszívan bezárt. A recepció meg odabent. Lett volna.
Sóhaj.
– Verjük fel a sátrat.

IMG_2348

DSC01088

DSC01089

Az utolsó képen látható tűzhely már foglalt volt. Egy fiatal pár sajátította ki. A biztonság kedvéért jól telepakoltak mindent, hogy más ne zavarja meg az intim tűznézésüket.

– Szerinted ehetők? – méregette Nej a párost.

Végül jobb híján visszamásztunk a bringákra és betekertünk a kisváros főterére. Jó döntés volt. A pizzériában volt üres asztal. Sör. Wiener schnitzel Nejnek, pizza nekem.
– Látod, ez a jó a nagy túrákban, hogy bátran lehet enni. Még az 1800 kalóriás pizza is belefér.
– Meg bírod majd enni?
– Viccelsz? Lehet, hogy egy nem is lesz elég.
Erre átvágtak. A 32 centis pizza helyett 50 centiset hoztak. Nemhogy a tányérról lelógott, de még az asztalról is. Döbbenten néztem rá.
– Hát, mondjuk soha jobbkor – vakartam a fejemet – de ki fogja tudni ezt kifizetni?
Nem volt gond. Az étteremben ez volt az alap pizza. Csak ilyet mértek. Azaz a 7 euró erre vonatkozott.
Elég sokáig üldögéltünk utána az asztalnál. Idő kellett, mire rávettük magunkat, hogy visszaüljünk a bringákra és hazaküszködjük magunkat a három kilométerre lévő kempingbe.

Ekkor már volt recepció (étterem nem), lerendeztük a fizetést, a pár még mindig egymás kezét fogva nézte a tüzet.
Én meg kénytelen voltam a búcsúsörömet és a búcsúszivaromat állva elfogyasztani.
Mint a lovak.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Passau – Ottensheim.

Passau – Bécs, bringával 01/08

Előkészületek és leutazás
2018.09.15; szombat

Nem tudom, mikor unja már meg ezt az Univerzum. Mindenesetre hol röhejes, hol szánalmas.
Volt itt ugye ez a balatoni evezés. Előtte hat hétig zavartalan napsütés, utána két hétig zavartalan napsütés, de pont azon a pár napon viharos, felhőszakadásos októberi időjárás.
Aztán most készülődés az osztrák bringatúrára. Melyre valójában már tavaly is készülődtünk, de akkor elvitte a cica. Mostanra viszont minden összejött, Nejnek a szabi, nekem az elszakadás a munkáimtól (bár ez utóbbi nem volt sima), az időjárás tökéletes lesz, mi kell még?

Mondjuk két jó bringa.

Kedd reggel előszedtem az országútit, hogy mozogjak egyet. Úgy ítéltem meg, hogy a hátsó kerék már túl puha. Rádugtam a pumpát, de nem ment bele semmi. Le akartam szedni, de letört a szelep. Megint. Némileg kezd már elegem lenni a decathlonos gumikból.
Na jó, akkor sportolok a túrabringával. Közepes kör, 35 km. Van benne egy erős lejtő, ott szoktam vadulni. Nos, a bringának úgy szitált az eleje, hogy alig bírtam az úton tartani.
Ezzel a bringával terveztük, hogy megyünk.
Itthon nézegettem. A kormánycsapágy gyanúsan kattogott, bicsaklott.
Fasza. Pár nappal az út előtt.
Meghúztam a környékén a csavarokat, de nem történt változás.
Este alig bírtam elaludni. Mindenféle dolgok keveregtek a fejemben. Hogy mi van, ha azt mondják, eltörött a csapágy és csak egy hét múlva lesz kész? Oké, bérelhetek egy hétre bringát. De mi van, ha nem lesz olyan, amilyen nekem kell? Hiszen kényelmesnek kell lennie (egy hét, napi átlag 80 km tervezett távolságokkal), másfelől meg teherbírónak, mert rendesen meg lesz pakolva. Mi van, ha lesz ilyen bérelhető bringa, de nagyon drágán? Reggel azzal kezdtem, hogy szétnéztem az új bringák között. Találtam is olyat 90e forintért, amely megfelelt. Végső esetben megvehetem ezt is, majd a túra után hetvenért eladom.
Szóval, ahogy szoktam: A terv, B terv, C terv.
Aztán másnap elvittem a szerelőhöz. Vigyorgott egyet és meghúzott egy csavart. Azt, amelyiket tegnap én is meghúztam, csak ezek szerint nem elég erősen. És megszűnt a kotyogás.
Alig volt égő.
Mondtam, hogy egyszerre nevetséges és szánalmas.

Aztán ott volt még Nej lába. Megharapta egy pók. Jó két héttel korábban. Eleinte nem foglalkozott vele, később meg… már késő volt. Nagyon mély gyulladás lett belőle, úgynevezett furunkulus. A bőrdoki egy ideig küzdött vele, majd mélyen felvágta a sebet. Aztán egy héttel később még jobban felvágta, mert továbbterjedt. Az hagyján, hogy Nejnek pokolian fájt, a kötése rendszeresen átvérzett, átgennyesedett, de a sporttól is eltiltották.
– Most mi lesz? – néztem rá.
– Mi lenne? Kirándulni megyünk, nem sportolni.

Még egy mentegetőzés. Előre. Már most érzem, hogy nehéz lesz visszafogni magamat, hogy ne azzal kezdjek minden mondatot, hogy “bezzeg…”. Pedig odakint az osztrákoknál sincs kolbászból a kerítés, egyszerűen csak… működik. A kerékpárút, az infrastruktúra, a közlekedési morál. És ez már óriási, felfoghatatlan érzés ahhoz a trágyához képest, ami nálunk van. Mind infrastruktúrában, mind morálban.

Csak hogy friss példát hozzak, rögtön az indulás előttről: a Fertőd – Keszthely bringaút. Cikk1, cikk2.

A terv: elmegyünk autóval Passauba, ott hagyjuk a kempingben, nyilván fizetünk érte, aztán elbringázunk Bécsig, onnan visszavonatozok Passauba, elhozom a kocsit, utána tekergünk még egy napot Bécsben, majd jövünk haza. Végigszámoltam egy csomó változatot, ez volt a leggyorsabb és a legolcsóbb.

Rögtön kezdem azzal, ami nem működik. Nem csak én mondom, hanem az egyik forrásom is: a kerékpárút megközelítése tragikus. Sem a RailJet, sem az ICE nem szállít bringákat (bár néhány RJ szerelvényen láttam kerékpár jelet), ha valami alacsonyabb rendű vonattal mész, akkor meg egy csomószor át kell szállnod. Ami egy fullra megpakolt bringa esetén nem csak kényelmetlen, de fájdalmas is. Mindemellett a jegyárak sem olcsók, amikor kiszámoltam mennyibe kerülne kibumlizni Pestről, majd vissza, drágább lett, mint ha autóval mennénk.

A távolság némileg csalóka. Az ember azt gondolná, hogy Bécsig lesz húzós, utána csak a bringaút mellett kell visszamenni. Ja. 350 kilométert. Miközben Bécs csak 260 körül van.

Azt hittem, soha nem érkezünk meg. A német határon migránsellenőrzés, dugó. Hiányzott.

A kemping előtt a Google Maps bemutatta, mire számíthatunk. Kezdte azzal, hogy nekinavigált egy behajtani tilos táblának. Fura csomópont volt, öt út futott össze, próbálkoztam mindenfélével, de mindegyik úton visszafordított a csomópont felé. Oké. Nagy levegő. Bementem, ahol nem lehetett. A kemping koordinátáját még otthon elmentettem. Kábé 500 méterre lehettünk, nyílegyenes úton, amikor elkezdett pörögni a szoftver agya és elvitt volna egy párkilométeres körútra, mindenféle mellékutcákba. Értetlenül néztem a képernyőre. Aztán továbbgurultam.
– Hoppá, váratlanul megérkeztél! – lelkendezett az a köcsög, amikor leállítottam az autót.

A kemping… elsőre ijesztő volt. Másodikra is.

DSC01019

Igen, ez az egész kemping. Az Ilz partján. Egy akkora városban, mint Passau, ennyire futotta. Egy olyan városban, ahonnan egy forgalmas bringatúra és egy kevésbé forgalmas vizitúra is indul.
Az Ilz ráadásul büdös is volt. Amit pedig fűnek látsz, az 5 centi mélyen tocsogott a vízben.
Valahogy kempingebb kempingre számítottam.

Ez volt az étkező.

IMG_20180915_161649

IMG_20180915_161705

Akkor húztam a számat, de később megtapasztaltam, hogy ez már majdnem felsőfokú luxus. Bécsben például semmi sem volt: sem fedél, sem asztalok.

Feltoltuk a sátrat, elmentünk sétálni a városba. Recepció csak valamikor estefelé lesz.

DSC01038

DSC01065

Őrület. El kellett telnie pár évnek, mire rájöttem, hogy a Google Maps mutatja a környékbeli élelmiszerboltokat, sőt, mutatja, hogy melyik van nyitva. Oké, kellett még hozzá a roaming olcsósítása is. Vacsoráztunk valami töröknél, majd jó hosszú sétával megtaláltuk a szombat estefelé egyedül nyitvatartó boltot: Nibelung Center.

Készülj, errefelé minden Nibelung. Annyira mélyen nem ismerem a legendakört, de állítólag három fő helyszíne van: a Rajna vidéke, a Duna völgye errefelé és Esztergom.

További őrület. A Nibelung Center élelmiszerboltjában nincs sör. Érted? Németországban, a hodály méretű élelmiszerboltban nincs sör. Végül Nej a radlerek között – mert azokból volt bőven – talált barna búzasört, én meg vettem cidereket.
Hülye németek, német hülyék.

A város egyébként szép. És ránézésre kifejezetten élhető is. Számomra teljesen Salzburg kompatibilis.

Visszasétáltunk a kempingbe. A recepció már nyitva volt. Elmondtam, mit szeretnék.
A nő a fejét csóválta, de nem tudta angolul elmagyarázni a helyzetet. Hívott segéderőt.
Nos, a helyzet a következő: a kocsit nem hagyhatjuk ott.
Mondtam, hogy kifizetem. Akkor sem. Ez ugyanis nem igazi kemping, hanem a helyi vízisport klub adja ki a hátsó udvarát. Az autóparkoló viszont kell a klubtagoknak. Azaz annyi autót még elviselnek a sporik, amennyi sátor elfér a picike kempingben, de olyan, hogy sátor nélküli autó, na olyan nincs.
Vadul néztem a hapsira. Ugye csak viccel?
Higgadtan folytatta. Passauban sajnos nincs longterm parking sem. Nem tehetem le csak úgy a kocsit. Kivéve. A vasútállomás mellett van egy parkolóház, egyedül ott lehet napokra autót tárolni. Azt kell holnap megtalálnom.
Írtam már, hogy ez a város mind kerékpártúrák, mind vizitúrák indulási pontja, egy olyan város, melyhez a kerékpárok odaszállítása minimum problémás?
Leforrázva sétáltam vissza a sátorhoz. Már úgy rákészültem, hogy alszunk egyet, majd holnap reggel felmálházzuk a bringákat és vidám mosollyal az orcánkon nekivágunk. Most meg szerelhetek vissza mindent a kocsira, mehetünk át egy istentudjahol fekvő parkolóházba, odabent kell felmálházni a bringákat, elrendezni a cuccokat és onnan megtalálni a bringautat.
Kivonultunk a konyhába. Meginni az alkoholokat, elpöffenteni egy szivart. Nem lehetett. Egy csomóan kajáltak. Oké, felsétáltunk a recepció mellé. Ott volt egy terasz, asztalokkal. A hozzájuk tartozó kocsma idénre már bezárt.
Éppen nekikészülődtem, amikor kijött a reciről a csaj, hogy húzzunk onnan.
Mondtam neki, hogy dohányozni szeretnék, de a közös kajáldában esznek.
Erre mondta, hogy nem érdekli, de ez magánterület.
Mondtam neki, hogy szerintem egy kocsma terasza.
Erre mondta, hogy az emelet viszont magánterület.
Mondtam neki, hogy én lent bagózok.
Erre mondta, hogy a füst felfelé száll.
Egy ideig szemeztünk. Majd jelentőségteljesen ránéztem a szomszéd asztalon fekvő, csikkekkel púposan teli hamutartóra. Melyet a recepciósok, azaz ők használtak.
Nem zavartatta magát. Állt derékra tett kézzel.
Visszasétáltunk. Hülye seggek.

Ha esetleg éreznél némi ellentmondást az írás bevezetése és a jelen helyzet között, nos, ez Németország. Itt vagy ennyire bunkók az emberek, vagy ennyire nem érdekli őket az egész. Ausztriában már minden rendben volt, végig. Na jó, majdnem végig.

Szerencsére felszabadult az épületen kívüli egyedüli asztal, na azt le is foglaltuk egész estére. Ott lehetett sörözni, pöfékelni.

Néztük a társainkat. Hiszen nem lehetetlen, hogy ezekkel az arcokkal a többi kempingben is össze fogunk futni.

Egyikkel sem találkoztunk később. Viszont a következő kempingben lévőkkel már igen. Ezek szerint a rutinosabbak már helyből kihagyják ezt a kempinget és máshol alszanak.

A leginkább fura az volt, hogy gyakorlatilag mindenki lycra cuccban tolta. Mintha ez egy kerékpáros egyenruha lenne. Feszes naci, feszes felső. Pedig ez a túra tényleg nem sport, nem számít a légellenálláson nyerhető pár tizedmásodperc, ez egy kirándulás, ahová kényelmesen, lazán kellene öltözni. De kivétel nélkül mindenki, itt is, meg a későbbiekben is, akkor érezte csak magát kerékpárosnak, ha bringásmez/bringásnaci volt rajta.

Az egyik párosnál csak a vázon két darab, másfél literes fémpalack. Egymásra néztünk Nejjel. Mi kulacsot sem hoztunk.
– Azért, mert mi keményebbek vagyunk – szögezte le Nej.
– Ja. Mi csak sört iszunk az útszéli bódékban. A víz maradjon a puhányoké.

Nej nézegette a cideres üvegemet.

– Te, láttad, hogy ez bringás cider?
– Bringás?
– Az. Itt, a felső cimkén lévő emblémán ketten tandemeznek.
– Akkor csak azok ihatnak ilyet, akik tandemmel vannak?
– Talán mi határesetnek számítunk.
– Várjál, baj van. Mind a kettőnek férfinak kell lennie.
– Miért?
– Az van az emblémára írva, hogy Fred és Percy.
– Melyik a Fred?
– Nem tudom. De ha csak így lehet, akkor én az akarok lenni, aki felül van.

Szóda és ami abból jön

A heti rutin szerint beugrottam a szódáshoz, kicserélni a ládányi palackot. Szóba elegyedtünk. Panaszkodott, hogy messze nem volt akkora a forgalom, amennyit a meleg miatt saccolt.
Nyilván ennek sok oka van, nem is mennék bele az elemzésbe.
Egy szempontot emelnék ki: a szódavíz már messze nem annyira eszenciális anyag, mint az én fiatalkoromban volt. Nálunk ugyanis kiemelten, mit kiemelten, elemien fontos anyag volt.
Nem, nem feltétlenül otthon. Bár gyerekkorban megvolt otthon a két szifonból álló szifon cluster, biztosítva, hogy mindig legyen hideg szóda a hűtőben. De egy üzemben, ahol melósok dolgoztak, ide értve az ország összes üzemét, a szódavizes hordó volt az alfa és az omega. Ez volt a legfőbb motivátor, a társasági élet központja.

Elmondom, hogy nálunk, a vegyi gyárban hogyan nézett ki a szódavíz-ellátás.
Volt eleve a fémhordó. Ez egy vegyi gyárban annyira közönséges anyag volt, mint mondjuk asztalos műhelyben a léc. Mindig volt belőle. Ebbe beleállítottuk a szódásballont. Majd körbeborítottuk szárazjéggel. Annak az olvadási hőmérséklete valahol -76 fok körül van. (Honnan vettük? Ne hülyéskedj, vegyi gyárban minden anyag van.) Füstölt? Mint a picsa. Hideg volt? Ember, te még olyan hideg szódát nem ittál. És ezzel mindenki elégedett volt.
Eleve, vegyi gyárban a füst, mint zavaró tényező… röhögnöm kell.

Most éppen van kedvem hozzá, miért ne sztorizzak?

Tudom. A fiatalabb olvasókat most veszítem el. Nekik már tele van a hócipőjük a szüleik sztorijaival, miszerint ők kövön aludtak és derékszíj helyett szögesdrótottal fogták össze a nadrágjaikat, na azok voltak az igazi idők, bezzeg a mai fiatalok.

Nos, most nem ilyesmiről van szó. Biztos vagyok benne, hogy amiket leírok, manapság is előfordulnak.

Klórüzem.

Elektrolizáló cellák. Ha nem vagy képben, leírom röviden a technológiát. Egy ilyen cella egy durván húsz méter hosszú, egy méter széles, enyhén lejtő szögletes, zárt fémkádból állt. A kád alján higany folyt végig. Az volt a katód. A kádban eleinte konyhasó oldat volt, de ahogy ment az elektrolízis, folyt a lötyi, úgy lett belőle nátrium-hidroxid, azaz nátronlúg a folyadékban és a fölötte lévő – elméletileg zárt térben – egyre jobban dúsult a klórgáz. Ilyen cellából volt vagy húsz egy csarnokban. Úgy képzeld el, hogy volt egy 100m*50m alapterületű csarnok, olyan 20m belmagassággal. Az oldalfalakon hatalmas üvegtáblák voltak, melyek egyfajta szűrt fényt engedtek be. És ebben a csarnokban dolgozott egymás mellett az a húsz cella.
Nekünk, melósoknak, mindenféle dolgaink voltak. Fel-alá rohangáltunk a csarnokban.
Csináltuk.
De…
Elképesztő volt, hogy a melósokat mennyire nem világosították fel arról, hogy mivel dolgoznak.
A haverom – aki azóta valószínűleg már nem él, pedig csak pár évvel volt idősebb nálam – odahívott egy vödörhöz.
– Dugd be a kezed!
– Ne baszd meg, ez higany!
– Persze! Pont az a buli!
– A higany durva méreg!
– Lófaszt! Dugd már bele a kezed!
Addig nyikorogtam, míg kaptam egy gumikesztyűt. Azzal már beledugtam a kezemet és tényleg elmondhatatlan érzés volt. Ha soha nem dugtad bele a kezed egy vödör higanyba, akkor el sem tudod képzelni, miből maradtál ki.
Na most a srác naponta ötször-tízszer játszotta ezt el. Kesztyű nélkül. Teljesen addikt volt. Tudod, mit tud a higany? Ezt. Tudod, hogy fém létére melegben mennyire vadul szublimál?

De ez még csak az étvágygerjesztő volt. A hétköznapok sokkal színesebbek voltak a klórüzemben. Szószerint. Ugyanis a cellák elvileg tömítettek voltak, gyakorlatilag… hát, izé. Óriási mázli hogy a klórgáz olyan mélysárga és kifejezetten lusta gáz. Azaz akárhol is szivárgott – és rohadt sok helyen szivárgott – ott jól láthatóan kavargott felfelé a mélysárga gáz. Lustán. Azaz simán ki tudtuk kerülni.
Neked valószínűleg a klórgáz úgy maradt meg, hogy halálos gáz. Hogy Ypern, és ez volt a világ első és akkoriban a leghalálosabb vegyi fegyvere.
Nekem nem. Én együtt éltem vele. Tekergett a sárga füst? Kikerültem. Gázálarc senkinél sem volt. Ügyesek voltunk, kezeltük a helyzetet.

Most azt hiszed, öregemberesen túlzok, ilyesmit nem lehetett megcsinálni az iparban.
Meg lehetett. Durvábbakat is.
Ugyan már leírtam korábban, talán nem is egyszer, de most megint kedvem van mesélni, szóval röviden.
Volt egy identitáskeresős időszakom. Bachelor vegyészüzemmérnöki diplomám már volt, a masterbe belekezdtem, de nem tetszett, szívesen váltottam volna progmatra, át is vettek volna Szegedre a negyedik évre, de én az elejétől szerettem volna kezdeni, a szüleim viszont elgyötörten közölték, hogy nem bírnak tovább támogatni, így végül az maradt, hogy vagy találok olyan munkahelyet, amelyik támogatja az elképzeléseimet, vagy találok egy olyat, ahol fizetnek annyira vastagon, hogy futja saját erőből a képzésre. Az elsőt most hagyjuk, a második viszont egy gyári meló lett volna. 17e forintos fizetésért. Csak jelzem, hogy amikor két évvel később elhelyezkedtem MSC mérnökként, 9e forintot kaptam. Durván jó pénz volt az a 17e. Megpályáztam. Ravaszul nem vallottam be, hogy vegyészüzemmérnök vagyok, megelégedtem azzal, hogy vegyipari szakmunkás.
Sok lett.
Nem vettek fel. Ez ugyanis egy olyan üzem volt, amelyikből három ment a világon: kettő Afrikában, egy itt nálunk. Veszélyes volt? Kurvára. Annyira, hogy már attól is beszartak, hogy egy vegyipari szakmunkás jelentkezett, Csupa péket, meg hentest vettek fel. Akik nem tudták, mibe keverednek.
Ma már valószínűleg nem élnek.

Jól elirogattam itt. Mit is akartam mondani? Hát, egyfelől ne nagyon legyenek illúzióid a vegyiparral kapcsolatban.
Másfelől meg a szódavíz, az egy jó dolog.

RFM

Már írtam néhányszor, hogy nem túlságosan kedvelem a BMI értéket, mert nálam erősen félremér. Jelenleg olyan 3-4 kiló felesleg van rajtam, a BMI szerint (28) viszont erősen el vagyok hízva. A magyarázat egyszerű, a BMI nem veszi figyelembe a testzsír százalékos arányát, illetve az izmok mennyiségét.
Úgy látszik, nem csak nekem nem tetszett ez az érték.
Kedvenc dietetikus blogomon jelent meg egy írás az RFM értékről.
Elolvastam, megmértem (25,7%), elgondolkodtam. Látható, hogy a problémámat ez a képlet sem oldja meg, eszerint is el vagyok hízva. Ez is logikus, hiszen attól, hogy kivették a testsúlyt a képletből és az alakot tették a helyére, még nem kezelték le azt, ha valakinek zömök a testalkata.
De ahogy a cikkben is említik, az RFM már kevesebbet hibázik.

PS1.
Egyébként nem egy soha nem hallott, forradalmian új dologról van szó. Az értelmesebb fitnessz oldalak már régóta pedzegetik, hogy ne a súlyunkat méregessük, ha követni akarjuk a változásokat, hanem a derekunk körvonalát. Az RFM csak formulázta, számszerűsítette az eredményt.

PS2.
Miután megírtam, két nappal rá vettem észre, hogy a cikk linkje kikerült az Index nyitólapjára is, így ez az írás feleslegessé vált. Hja, így jár az, aki nem akar megszakítani egy sorozatot.
De megírt posztot nem dobunk ki.

Balaton Maszatolás 06/06

Nedves befejezés
2018.09.04; kedd

A reggeli szokásos kupaktanács. Lehangoló eredménnyel. Valahogy azt hittük, hogy már vége. Innen Fonyód csak 30 kilométer. Nem nagy távolság. Tegnap délután meg már egy kicsit sütött is a nap. Lesz egy vidám hajrá és elmondhatjuk, hogy ezt is megcsináltuk.
Ehelyett itt van egy újabb napnyi kinlódás.
Egész napos, masszív eső. Bármikor, bárhol lehet zivatar, felhőszakadás. A radarképen valami akkora ronda felhőrendszer közeleg, hogy a teljes Balatont betakarja, plusz még a fél Dunántúlt is. És itt is marad fölötte. Déltől állítólag mérséklődik, de a radar, illetve a matematikai modell szerint amikor mérséklődik Keszthelyen, akkor erősödik Fonyódon.
Ja, és hajnal óta folyamatosan esik. Nem kicsit.

Rohadjon meg. Menjünk.

DSC01005

DSC01008

Kihasználtunk egy röpke esőszünetet. Lecuccoltunk, vízreszálltunk. Maga a víz tükörsima volt, de az eső hamarosan újrakezdte.
– Nem olyan rossz ez – mantráztam – ha ilyen maradna, nem is bánnám.

Szerinted?

A Zala torkolata környékén bevadult a szél. A centrifuga ugyan nem indult be, de a kifejezetten erős szél kifejezetten erős hullámokat generált. És tudtuk, hogy a tó geometriája miatt minden méternyi haladással csak nőni fognak a hullámok.
Ekkor volt hátra még 26 kilométer.
Ahogy fordultunk a sarokban, visszanéztünk Keszthelyre. Egy sűrű, fekete felhő szabályosan bekebelezte a várost. Cifra idő lehet ott most.
Hiába, indulni azt tudunk. Már megint időben iszkoltunk el a durva időjárás elől.

Azt tudtuk, hogy a hullámok folyamatosan erősödni fognak. De arra nem számítottunk, hogy a kezdetben csak csepergő esőből ekkora felhőszakadás lesz. De az lett.

Balatonberényig még rendben voltunk. Utána nem sokkal bementünk a titkos kikötőnkbe.

GOPR5144

Nos, a titkos kikötő megdöglött. Mint láthatod, benőtte a nád, meg úgy általában kiszáradt. A többiek azért még kiszálltak, már csak egy pisire is. Én inkább a kajakban maradtam. Nem szeretem a magas stégeket, odakint hideg van, a spricómat meg nehéz visszarakni.

IMG_4399

Csakhogy Etelka nálam is bejelentkezett.

Etelka egy általános alany. Valaki, akinek mindig pisilnie kell.

Megpróbáltam a szokásos módon kiforogni a stégre, de ahhoz magas volt. Aztán észre sem vettem, de felültem a kajak hátára, majd egy elegáns mozdulattal kiléptem. Megcsináltam azt, amit Nej napokig gyakorolt júliusban Keszthelyen.
Hja, nagy úr a szükség.
De hogyan fogok én itt visszaszállni?
A többiek már kajánul készítgették a kameráikat.
Aztán amikor beülésre került a sor, mire élesíthették volna a mobilokat, már bent is ültem. Beléptem a kajakba és leültem. Ennyire egyszerűen. Igaz, hogy tizensok évig képtelen voltam erre a mozdulatra, de most valahogy olyan magától értetődő volt.

Nej kérdezte, amikor hazaértem, hogy milyen volt.
– Kegyetlen – válaszoltam – De ha nem csináltam volna végig, akkor nem váltam volna azzá, aki most vagyok.

Viszont a kikötőből kijövet szószerint percről percre durvább lett a helyzet. Az eső folyamatosan erősödött, végül felhőszakadás lett belőle. Feltámadt a szél. A hullámok pedig zabolátlanul bevadultak. Márpedig ha van olyan sarka a Balatonnak, ahol ez a fajta időjárás kegyetlen tud lenni, akkor ez az alsó sarok ilyen. Minden irányból védtelen, szabadon tombolhat a szél, szabadon tornyozhatja a hullámokat. Nincs öböl, nincsenek hegyek, nincsenek nagy nádasok, tényleg nem véd a széltől semmi. És akkor még ott volt nekünk a felhőszakadás, meg a szél, ahogy arcunkba, ruhánkba vágta a vizet.

Fenyvesen kiszálltam, mert le kellett eresztenem a kondenzvizet, meg meg akartam nézni a Goprót, mivel nem tetszett, ahogyan működik. Illetve nem működik.

Ja, ez külön vicces. Két évvel ezelőtt enyhébb(!) körülmények között szálltam ki a túrából pont ezen a szakaszon. Most meg felraktam a fejkamerát és ki/bekapcsolgattam evezés közben.

A Goprónak viszont meg kell halnia. Eddig csak a képminősége nem tetszett, mostanra viszont teljesen tré lett. Rengetegszer csak úgy kikapcsolt felvétel közben. Állandóan figyelnem kellett a csipogásokra és a megállások után újraindítgatnom.

Bélatelep környékén szelídült meg az időjárás. Ekkor már elő tudtam venni a fényképezőgépet is.

DSC01010

DSC01009

Így néztek ki a tanúhegyek a felhőtakaró alá szorulva.

De ekkor már jó volt. Legalábbis jobb. Az eső még csepergett, de ezt már észre sem vettük. A hullámokkal nem foglalkoztunk. Bementünk a part mellé. Végülis kinyalás, nem?

A megérkezés, kicuccolás, bepakolás már rutinmunka volt. Én még zuhanyoztam egyet a kerti slagnál. Ennél már úgysem lehetek vizesebb, de legalább kibírom a szagomat a kocsiban.
Utána átmentünk a büfésorra. A vacak időjárás itt is tarolt, bezárt minden, ahol enni lehetett volna, de az egyik kocsmában közölték, hogy Béla nyitva van. Nem volt egyszerű, de megtaláltuk Bélát. Tényleg nyitva volt.

IMG_20180904_165105

Ez pedig a csúcspizza a csúcspalacsintákkal. Meg utána a csúcskávé. Jól esett elégedetten hátradőlni a székben, egy szivarkával. Minden ellenünk szólt. Mégis megcsináltuk.

Nem, nem volt kellemes élmény. De rengeteget tanultam, fejlődtem ebben az öt napban.
Bőven megérte.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Keszthely – Fonyód.

A teljes túra útvonala

Balaton Maszatolás 05/06

Sarokba szorítva
2018.09.03; hétfő

Hajnali kettőkor leszakadt az ég. Szószerint. Először azt hittem, hogy a tető omlott ránk. Dörgésből, villámlásból semmi extra nem volt, mondhatni a szokásos, de az eső olyan erővel, olyan mennyiségben jött lefelé, mintha vízesés alá kerültünk volna.
És ez kitartott reggel hétig.

Reggeli közben haditanács. Meteorológia nézegetése. Semmi jó. Valami szutyok esőfelhő szorult a Keszthelyi-medence fölé, egész nap itt fog kavarogni. Szinte végig esni fog, hol nagyon, hol özönvízszerűen. A jó hír viszont az, hogy bejelentett vihar – értem alatta, hogy a matematikai modell által megjósolt vihar – nem lesz. Ettől persze még bármikor születhet bárhová egy, láttunk épp elég ilyet az utóbbi napokban.
Pedig már egészen jól álltunk. A következő célpont Keszthely, 28 kilométer. Nincs semmilyen A,B,C terv, ezt meg kell ennünk.

– Figyeljetek – vonta meg a vállát Péter – beöltözünk. Ezek meg tengeri kajakok, bírják a hullámokat. Vihar nem lesz. Induljunk.

Úgy is lett.

Ahogy beültünk a kajakba, az első pár evezőcsapás után megint elkezdett cseperegni az eső. Kétszáz méter múlva már szakadt. És megjelent a viharos szél is. Hogy ne unatkozzunk.
Mentünk. Félóra múlva csontig eláztam. Pedig annyiszor megfogadtam, hogy újraimpregnálom a kajakos dzsekimet, csak mindig elfelejtem.
Hamarosan megjött a vihar is.
Erős villámlás. Péter, ahogy szokta, nekiállt számolni.
– Egy, kettő, há….
Bumm. Reccs. Ott is volt a dörgés.
– Bakker. Ez olyan 3-400 méterre lehetett.
– Ne menjünk ki? – kérdezte Orsolya.
– Megfontolandó.

A szigligeti strand volt a legközelebb, oda csúsztunk ki. Nem hittem volna, hogy lehet még rosszabb, de a jó meleg kajakból kiszállva, amikor belémharapott a szél, meg a szakadó eső, kiderült, hogy igen. Bementünk a strandbüfé fedele alá, berendeztük a menekülttábort.
Ültünk. Vártunk.
Bontottunk sört, nálam mindig volt műzlicsoki, szivarka. Múlattuk az időt.
Egyszer megjelent a tulaj. Pakolászott.
– Nyitva vagytok? – kérdezte Péter.
– Nem. Miért, ennétek valamit? – morrant a hapi.
– Kösz, nem – visszakozott Péter a goromba válaszra.
– Akkor meg miért kérded?

Ültünk. Vártunk.

DSC00982

DSC00984

Orsolya sztorizott valami helyről, ahol evezés közben megálltak palacsintázni.
– Te, ott nincs is palacsinta – ugrott be.
– Józsi – nézett rám jelentőségteljesen – Te nem tudod?
– Mit?
– A palacsinta csak elméleti palacsinta. A gyakorlatban lehet sült hekk is.
– Óh.

Végül jó egy órát vártunk, mire elállt az eső. Óvatosan körbenéztünk.
Csend. Gyanús csend.
Beültünk a kajakba. Óvatosan elindultunk. Mintha aknamezőn eveznénk. Még a lapátokat is csendben meregettük.
Ez volt felettünk.

DSC00994

DSC00993

DSC00987

Ez meg mellettünk. Vájtszeműek kivehetik a háttérben a szigligeti vár romjait is.

DSC00986

A Szigligeti-öböl nem hazudtolta meg magát, elég rendes szél fújt. Nyilván jöttek mellette a kellemetlen oldalhullámok is. Tempósan haladtunk, követtük a partot.

Györök előtt történt egy apró közjáték. Én ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással bementem a tó belseje felé. Gyakorolni. Jertek, böszme nagy hullámok, öleljetek a kebletekre. Legfeljebb sűrűbben riszálom a csípőmet. Nem is volt semmi baj, egy kicsit mintha kezdtem is volna élvezni a szituációt.
Kikötés előtt egyesítettük az erőinket.
Péter határozottan szigorúan nézett rám. Orsolya pedig zavarban volt.
– Józsi, nem szívesen mondok neked ilyeneket, de kifejezetten rosszul nyalsz.
– Orsi, igazad van. Bár én úgy pontosítanék, hogy a lehetőségekhez képest nyalhattam volna jobban is.
Ebben megegyeztünk.

DSC00999

DSC01000

A györöki strandon több meglepő dolog is történt. Például kisütött a nap. El is felejtettük, hogyan néz ki. A fenti képeken látható, hogy egészen jó idő lett.
Egy órán keresztül.

DSC00995

De azért a brutális esők nyoma rendesen látszott.

A másik meglepő dolog az volt, hogy az egyik strandbüfé éppen akkor nyitott ki. Sőt, nemhogy kinyitott, de a röpke miniatűr nyarat rögtön ki is használta egy csomó nyugdíjas német és beszivárogtak a strandra. Enni, inni, nézelődni. Azaz kihalt strand helyett élettel teli fogadott. Ahol várnunk kellett a kajánkra, mert sok volt a vendég.
Nagy viccmester az élet.

IMG_20180903_140814

Hamburger. Csapolt Bak sör. És folyamatos telefon bámulás. Igen, meteorológia.
Roppant gyanús volt, de sehol nem láttunk viharra utaló jeleket. Nem létezik, hogy egyszerűen csak így, majdhogynem kellemes időben suhanunk be Keszthelyre.
Márpedig az lett belőle. Igaz, a nap később elbújt, a medence mélyén feltámadt az északi szél, fel is jött az egyes viharjelzés, de a hullám ugye nem ellenfél.

Kikötöttünk. Igaz, először nem vettük észre.

DSC01007

Így nézett ki a kemping strandján a pázsit. Akár ki is evezhettünk volna.

Meglepő módon 18.00-ig volt recepció. Valószínűleg ez a kemping a Mészáros birodalom büntetőtábora. Itt dolgozni is kell.
Nyilván kőház. Nagyon lepukkant házak ezek, évtizedek óta mindenféle karbantartás nélkül, viszont fillérekért adják, még főszezonban is. Pontosan ilyen csavargóknak valók, mint mi. Akiknek csak estére kell valami fedél a fejük fölé, napközben meg úgyis eveznek, bringáznak, túráznak.

Wellcome drink.

IMG_20180903_175357

A fenti kép egyébként Nejnek készült. Mi ugyanis júliusban itt töltöttünk el egy hetet. Lássa, hogy gondolunk rá.

Berendezkedtünk. Átöltöztünk szárazba. Menjünk, igyunk egy sört. Meg együnk valamit.

A szokásos, kellemesen lepusztult ládagyári Yacht Club sajnos nem játszott. Ágit elkapta a gépszíj: filmsztár lett belőle. Ma is ruhapróbán volt Etyeken, nem tudott nekünk főzni.

Adta magát a házzal közvetlenül szemben lévő étterem. Átmentünk. Besétáltunk a pulthoz. Sehol senki.
Hangos köszönés.
Erre a teraszon felállt egy pacák és nagy morogva bejött.
– Szerettem volna megvacsorázni – közölte köszönés helyett.
Mi csak néztünk.
– Egész nap semmi vendég és amikor leülök vacsorázni, rögtön jönnek – nézett ránk szemrehányóan.
– Hát, az élet nem mindig fenékig tejfel – értett egyet Péter.
– Úgy egyébként nyitva vannak? – érdeklődtem.
– Persze. Csak hát a vacsora…
– Igen, tudjuk. Akkor kérek egy korsó csapolt sört.
Ételrendeléssel már nem tartottuk fel a hapsit. Még a végén túlságosan kihűlne a vacsorája.
Utána átsétáltunk a másik étterembe, de zárva volt. Elmehettünk volna még a Halászcsárdába, de abban maradtunk, hogy Péternek rengeteg kajája maradt meg, behiénázzuk. Nekem meg még volt egy csomó söröm. (A Kodiakba ugye fér bőven.) Elleszünk.

El is voltunk. Jóllaktunk. Okoztam némi döbbenetet, amikor megjegyeztem, mennyi a kalóriatartalma a kolbásznak, de itt mindenki aktívan mozog, hamar túltették magukat a sokkon. Higgadtan rágcsáltuk tovább a szálakat.
Aztán sör, beszélgetés. Hamarosan azt vettük észre, hogy Orsolya a széken ülve, fejét falhoz támasztva elaludt. Hát, ja. Harcos egy napjaink vannak.
Végül bement aludni. Maradtunk ketten. Beszélgettünk, füstölgettünk.
Aztán megjelent egy kisebb madár méretű lódarázs. Valahová a fejem fölötti sarokba szorult be. Én nagyon parázok ezektől, már a sima darázs csípésére is allergiás vagyok. Ültem, mint aki megbénult. Nem mozogni. Aztán majd elmegy.
Nem ment el.
– Te, Józsi, gyere el onnan. Ez beleakadt valami pókfonálba és egyre idegesebb.
Lassú higanymozgással felálltam, majd hirtelen léptem néhányat. Nagyokat.
Tisztes távolból néztük.
– Bezzeg ha lenne nálunk valami Chemotox! – sóhajtott Péter.
Bementem. Kihoztam egy nagy palack Raid-et.
– Kodiak, mi? – vigyorgott Péter – Belefér a fél lakás.
Lefújtam a darazsat. Vergődött egy ideig, majd hirtelen mozdulattal eltűnt. De hová?
Adta magát, hogy belepottyant Orsolya száradni kirakott lycra nadrágjába.
– Te, Orsi, lódarázs van a gatyádban! – kiabáltam be.
– Ne higgyél neki, most tapostam el! – kiabált be Péter.
– Tényleg? – néztem rá.
– Tényleg.
– Oké, Péter eltaposta! – kiabáltam be – De ha akarod, még belerakhatjuk!

Remélem, ezek után jól aludt.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Badacsonytomaj – Keszthely.

Balaton Maszatolás 04/06

Lendületes menekülés
2018.09.02; vasárnap

Itt volt az ideje, hogy alaposan átbeszéljük a helyzetünket.

Az előrejelzések szerint egész nap folyamatosan vihar lesz a Balaton fölött. Viszont jó hír, hogy a viharok közepén lesz egy lyuk, amely pont abba az irányba mozog, amerre megyünk. Meg kellene csípnünk ezt a lyukat és teperni vele lefelé.
Már ha a matematikai modell pontos. Ha nem, akkor jobbról-balról fogjuk kapni a pofonokat.
Komplikálta a helyzetet, hogy tegnap alaposan elmaradtunk a tervtől. Ma minimum be kellene hozni a lemaradást, de az igazi az lenne, ha tovább is tudnánk menni. Holnapra ugyanis teljesen reménytelen napot mutatott a meteorológia.

Ez nyilván felvetette, hogy elengedjük-e a kinyalás koncepciót? Igaz, tegnap már voltak szépségfoltok, de az még belefért volna. Ma viszont mennünk kellett a lyukkal, olyan eszeveszett tempóban, ahogyan az halad. Ebbe nem fért bele a part menti szuttyogás.
Szóval elengedtük. Nem kicsit. Nagyon. Ha ránézel ott lent a track-re, egyből látni is fogod.
Igen, ehhez jócskán át kellett lépnünk a szabályos 1500 méteres határt. De ha már úgyis kettes viharjelzésben megyünk, akkor oly mindegy. Úgyis csak egyvalamiért lőhetnek egyszer fejbe.

Megjegyzem, nem volt kockázat nélküli, amit csináltunk. Messze bent a tóban, úgy, hogy viharok között szlalomoztunk. Elég, ha csak egyszer rontjuk el, vagy egyszer dob be egy testcselt az aktuális vihar és máris csapágyasra rongyoljuk a csípőnket. Már ha megússzuk.
Gyakorlatilag már a vízen is bújtuk mobiltelcsin az előrejelzéseket. Minden átvágás előtt. Meg persze figyeltük az eget, hallgattuk a zörejeket, apró szimatolásokkal mértük a levegőt.

Indulás előtt még elszaladtam a kempingboltba valami hideg ebédnekvalóért, aztán 9-kor hajrá.
Ave Caesar.

DSC00968

Az A terv: Révfülöp. B terv: Balatonakali. (C terv: ha valami csoda folytán jól haladunk, akkor Badacsonytomaj.)

Az első meredek átvágást szerencsésen megúsztuk. Tíz kilométer, jócskán 6 km/h fölötti átlaggal. Toltuk, ahogy bírtuk. Mentünk a lyukban.

DSC00971

Tihany.

DSC00972

Elment mellettünk egy hajó.

– Evezzünk mellé. Az összes utas át fog jönni erre az oldalra és befordulnak a vízbe.

Aztán közelebb ért és láttuk, hogy csak két utas volt rajta.

Ez egy sunyi hátrafénykép a fejem fölül. Naná, hogy a mögöttem lévőket nem tudtam meglepni.

DSC00969

Vagy kamera nélkül is ilyen debilek.

Tihanyban elbúcsúztunk Attilától és gangoltunk tovább. Megint egy nagy levágással. Valahol szerencsénk volt, az összes vízirendőr a tegnapi vihar utáni károk felmérésén dolgozott, gyakorlatilag a kutya sem foglalkozott velünk. A viharjelző ugyan pörgött, mint a motolla, de mi ugye a lyukban eveztünk.

Újabb 10 kilométer, újabb brutális átlag, olyan 7 km/h körüli. Akaliban már kiszálltunk ebédelni. Ez végülis már a B terv. Végre jó sör, lángos, velős pirítós. Kellett is az energia.

Akali kemping előtti strand. Ilyen vacak időben kirajzanak a horgászok, hiszen lehet a strandon is lógatni a botot. Itt, Akaliban valahogy mindig összegyűlik a horgásztársadalom alja. Az egyik Karikában is volt valami ordibálós német faszi, aki egészen addig verte magát, amíg ki nem szálltunk mellé. Öten. (Nem balhézni mentünk, oda volt tervezve a szállás.) Utána valahogy sokkal szerényebb lett.
Ez a mostani klasszisokkal kreténebb volt. Jócskán a bólyán túl mentünk el a strand mellett, olyan 60-70 méterre lehettünk a horgásztól. Ja, és közöttünk volt egy vízben úszkáló pacák is. Erre a hülyéje velünk kezdett el ordibálni. Hogy elvisszük a madzagját. Mondom, 60-70 méter.
Péter meg nekiállt vele vitatkozni. Csak csóváltam a fejemet.
Határozott meggyőződésem, hogy – a vágyak/lehetőségek összeegyeztetési képességének hiánya mellett – a túlfejlett egó az egyéni boldogság legnagyobb akadálya. Miért érdekli az embereket, hogy azt a szemmel láthatóan idióta barmot meggyőzzék? Úgysem fog sikerülni. Ha meg lemennek a szintjére, egyből vesztenek. A méltóságukból. Az önértékelésükből. A partról ordibáló seggfej horgász pont ugyanaz, mint az internetes fórumokon, komment rovatokban ordibáló barom troll. Azért nagy az arcuk, mert sérthetetlennek tartják magukat. Nem kell foglalkozni velük. Nem szabad hagyni, hogy akár csak meg is karcoljanak. Hülye vagy, bazdmeg és hülyén is döglesz meg. Aztán ennyi. Semmi dolgunk velük.

Délután folytattuk a levágásokat. A zánkai öböl eleve egy becsapós dolog: annyira elnyújtott, hogy nem látszik rajta, mennyire hatalmas. Csak utólag, a térképen.

Nos, idáig tartott a szerencsénk. Itt már elkapott minket egy meglehetősen erős északi-észak-nyugati szél. Vihar még mindig nem volt, de a szél jelezte, hogy nincs az sem messze. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szélnek volt egy jelentős előretoló komponense, szóval billegtünk, táncoltunk, de közben rohantunk is.

Én pedig itt nőttem fel a feladathoz.
Ha emlékszel, a két évvel ezelőtti Karikát nem zártam be, az utolsó 16 kilométer már túl erős volt. Annyira zűrös volt a terep, hogy betojtam. Kikötöttem, Péter pedig értem jött Fonyódról az autómmal.
Nos, azóta eltelt két év. A betojás egyenes következménye az lett, hogy megembereltem magamat. Megvettem az M07 kajakot. Hogy egy lényegesen instabilabb kajakkal gyakoroljak. Két éve gyűrjük egymást. Számtalan zűrös helyzetben voltam vele, számtalanszor volt halálfélelmem. De egyszer sem borultam. És a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Ugyan Kenesénél még kényelmetlenül éreztem magamat a hullámokban, de itt, Zánkánál minden elmúlt. Mentem, mintha nem lenne semmi zavaró tényező. Pedig a szél cifrázta rendesen. Percről-percre változott az iránya, kipróbált minden égtájat. A víz igyekezett lekövetni a szelet, de teljesen kiszámíthatatlan csapongás lett belőle. Nem érdekelt. Egyedül annak szurkoltam, hogy ne szemből jöjjenek a hullámok, mert akkor lelassulunk. Az ma nagyon rosszul jött volna.

Nem győzök mosolyogni az akkori magamon. Hogy én mennyi baromságot irkáltam össze. Letagadni nem tudom, mert az internet mindenre emlékszik. Inkább csak vigyorgok rajta. Hogy a Kodiaknak van egy bizonytalankodó mozgása, azért parázok a hullámokban. Hogy túl alacsony a kormánya, azért irányíthatatlan nagy hullámokban. Hogy valójában szkeg kellene rá.
Mennyi marhaság. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem voltam eléggé jó. Soha nem léptem át a komfortzónám határát, emiatt persze, hogy nem ment jól az evezés, ha a zóna határait kellett feszegetnem.
És ennyi.

A lyuk kezdett összeszűkülni a fejünk fölött. Már nem engedhettünk meg magunknak több kiszállást. A maradék 22 kilométert egy seggel toltuk végig. A vége felé azért csak kaptunk egy jó adag szembehullámot, de azon is 6 km/h felett száguldottunk végig.
Őrült rohanás volt.

DSC00976

Aztán feltűnt Badacsony, végül meglett Badacsonytomaj is. 42 kilométer. 6.2 km/h mozgásátlag.
Ilyen időben. Ilyen terepen.

– Józsi, rengeteget fejlődtél – nyugtázta Péter – és ha kell, ezt írásba is adom.
– Ja, érzem – bólintottam – de még van hová. Most már rendesen jöttem, nem zavartak a hullámok. De még nem élveztem őket.
– A kilométerek meghozzák azt is.

A badacsonytomaji kemping szerencsére nem Mészáros kemping, itt a portás ad ki faházat is. Mivel este nyolcra újabb armageddont jósoltak ide, nem is töprengtünk. Különösen, mert ez egy jó kemping, színvonalas faházakkal, már három ember számára is sátor árfekvésben.

Persze ehhez le kellett küzdenünk a vicces kedvében lévő idős pacákot.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! Mit akarnak?
– Faházat. Olcsón.
– Az nincs.
– Telefonon foglaltunk.
– Nekem nem szóltak.
– Az már a maguk baja.
– Inkább a maguké.
– Szóval nincs?
– Van. Csak azt akartam, hogy lássák, itt rend van.
– Már kezdtünk megijedni. Tudja, estére elég csúnya vihar jön.
– Nem jön itt semmi.
– Honnan tudja? Leszóltak fentről?
– Méghozzá egészen magasról. Tudják, az a pacák, aki valamikor még járt is a vízen.
– Hát, mi még nem szeretnénk találkozni vele.

Aztán megkaptuk a faházat. Felcuccoltunk. Berendezkedtünk. Zuhany, átöltözés. Mindjárt embernek éreztem magamat. Nem rossz a vizes cucc sem, de azért az olyan fókás.
Este nyolcig volt kemping étterem, fél nyolckor estünk be. Féltünk, hogy már nem lesz semmi, de a pultos felvette a rendelést három pizzára, szépen szervírozta is, majd bezárta a kocsmát. A tányérokat csak ott kellett hagynunk a teraszon.
Sokáig ücsörögtünk a sötétben. Kellemes este volt.

– Tök fura lehet leszbikusnak lenni – morfondirozott Orsolya.
– Semmi gond nincs azzal – jegyeztem meg – én is az vagyok.
– Te!?
– Ja. A nőket szeretem.
– Ó, akkor én meg buzi vagyok?
– Na, szép kis társaság gyűlt itt össze – dörmögött Péter.

Utána még kiültünk a házunk teraszára. Néztük a vihart. Éppen Fonyódot és Keszthelyt rombolta le, Badacsonyba még nem ért el.
Ekkor ballagott el mellettünk a biztonsági őr.
– Jó estét! Mit szól ehhez a frankó viharhoz?
– Ööö. Igen. Vihar.
– Mégiscsak lesz.
– Hát, lesz.

Nem gyötörtük tovább. Végülis jó arc volt, egy kicsit furcsa stílussal.

Tisztálkodás, alvás. Meglepő módon megint nem sátorban.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Alsóőrs – Badacsonytomaj.

Balaton Maszatolás 03/06

Egyensúlyozás a vihar szélén
2018.09.01; szombat

Hajnalban mennydörgésre és villámlásra ébredtem. Gyorsan kimásztam, valahogy beljebb tapostam a cövekeket. Csak utána néztem körbe. Viharnak semmi jele sem volt. A mennydörgést valami konténerpakolás okozta, a villámlás pedig egy, a sátramra villanó fejlámpa volt.
Remek. Á, alig vagyok feszült.

Kora reggeli ébredés. Fejvakarás. Kettes viharjelzés. Mi legyen? Tablet, mobiltelefonok. Előrejelzések, radarképek. Vihar lesz. Aztán vagy eltalálja Siófokot, vagy nem. Vagy felmegy északra, vagy nem.
Vagy elindulunk, vagy nem.
Végül úgy gondoltuk, hogy gyáva népnek nincs hazája. 9.00-kor elindultunk.
Félóra múlva hallottuk, hogy Szabadit elkaszálta a vihar. Hátranéztünk és akkora fekete felhő borította a térséget, hogy semmi sem látszott. Előttünk viszont tiszta volt az ég.
Mentünk, mint a golyó.

Szinte végig a vihar szélén eveztünk.

DSC00959

40495158_10160635960525543_7478525797439897600_n

DSC00960

Péter minden villámcsapásnál számolta a távolságokat. A vihar 3-4 kilométerrel mögöttünk lihegett. Aztán egyszer csak becsapott a ménkű, párszáz méterre mellettünk. Majdnem kifordultam a kajakból. Bakker. Meg sem próbáltunk eltávolodni a parttól. Nyaltunk, rendesen.

Közben forgolódtunk hátra, mint a ringlispil. Szerencsére a vihar inkább északra haladva kebelezte be a Balatont, mi viszont az észak-keleti sarokba igyekeztünk. Persze ez csak időnyerés, mert a sarokban fordulunk és van esélyünk megcsípni a vihart a fűzfői öbölben, de az még arrébb van, addig bármi történhet. Mindenesetre abban a kicsi karéjban haladva éppen csak a vihar széle kapott el minket. Eső, az volt, mennydörgés és villámcsapkodás szinte végig, de “biztonságos” távolban. Értsd, 4 kilométerre mellettünk. A viharjelző pörgött, mint egy elszabadult búgócsiga, de mindenre nem figyelhettünk.

Kenesén, a kedvenc Honvéd üdülőnkben szálltunk ki ebédelni. Ez egy kicsike ittmaradt szocializmus, elképesztően hülyén szervezett kiszolgálással, de elképesztően jó árakkal. És a népek is kedvesek, szívesen látják a betérő vándorokat.
Most porszem került a fogaskerekek közé. Az összes pavilon, a teljes büfésor zárva volt.

– Mi történt? – kérdezte Péter egy idősebb úrtól. Ránézésre valami nyugdíjas tábornok lehetett.
– A rossz idő miatt bezártak.
– Bezártak? Itt? – akadt fel Péter – És a Zrínyi 2026 program? A hadsereg rossz időben már nem is háborúzik?

Na, itt voltunk a legközelebb ahhoz, hogy kajakostól kidobjanak minket.
De aztán egyszerűen csak hagytak éhezni.
Nekem ez elég szerencsétlenül jött ki, mert reggelire, vacsorára vittem hideg kaját, de meg sem fordult a fejemben, hogy augusztusban nem lesz strandbüfé. Betoltam a holnapi reggelit, egy 80 grammos mogyoróadagot, de mint utólag kiderült, szánalmasan kevés kalóriát adott. Estére hullára fáradtam, de a nagyobb gond az volt, hogy sietnünk kellett volna, én viszont nem bírtam a tempót. Természetesen a viharba is beleszaladtunk, na nem a sűrűjébe, csak a szelébe, de az is úgy rángatta a vízet, mint takarítónő a lepedőt.
Nem éreztem komfortosan magamat.

Neki is álltunk öblöket vágni. Kihagytuk a fűzfői öblöt, lenyestük az almádi benyúlást. Mindenképpen szerettünk volna elérni az estére ígért brutális vihar előtt vagy Alsóőrsre (B terv) vagy Balatonfüredre (A terv).
Kiharcoltam, hogy ne álljunk meg pihenni az alsóőrsi strandon (bár mindenkinek rendesen kellett már vécére mennie), hanem ráhúztunk még egy félórát a kempingig. Az mégiscsak olyan hely, ahol akár ott is lehet ragadni, ha váratlanul megjön a vihar. Igaz, este nyolcra volt jelezve, de mit lehet tudni.
Nagyon jó döntés volt.
A jelzett armageddon ugyan még nem érkezett meg, de váratlanul keletkezett melletünk egy közepes vihar. Pont akkora, hogy már ne menjünk tovább. Amikor elment, akkor meg már majdnem nyolc óra volt.

Nyilván nem vártunk addig, fél hétkor eldöntöttük, hogy maradunk.
Szerezzünk szállást. Az előrejelzések extrém dühöngő vihart jeleztek, semmi kedvünk sem volt sátorban átvészelni. Különösen Péter aggódott, a 800 forintos teszkós sátorával.

Komoly. Ez egy legendás sátor, már évek óta ezt hordja mindenhová és a sátor remekül bírja.

Mire partra kászálódtunk, megjött az eső. Jobb híján bebújtunk egy pavilon alá.
Nem akármilyen pavilon volt.

DSC00964

DSC00961

Elképesztő, mik teremnek a Balaton partján.
(Mondhatod, hogy miért nem itt húztuk meg magunkat? Mert ennek az izének nem voltak falai. A ponyvákat nem lehetett rögzíteni, szabadon lebegtek a szélben. A vihar pedig oldalról támadt.)

Amíg Péter és Orsolya migráncsosdit játszottak, Attilával nekiindultunk biztonságos szállást vadászni. A nehézséget az okozta, hogy az egykori Balatontourist (ma Mészáros és Tsa) kempingekben a recepció bezár délután négykor, a portásként üzemelő biztonsági őr meg nem adhat ki semmilyen épületet.
Itt is ez történt. Magyaráztuk persze, hogy meg vagyunk szorulva, a vihar meg mindent le fog tarolni, de a pacák csak vonogatta a vállát. Aztán addig sírtunk, amíg megszánt és közölte, hogy van egy cég, aki bérel tőlük faházakat, esetleg próbálkozzunk náluk.
A kapitalizmus betette a lábát.
Lepuskáztuk a reklámtábláról a telefonszámot, rájuk csörögtünk. Hamarosan találkoztunk is a hapival, aki közölte, hogy szó sem lehet róla. Itt is sírtunk egy sort. Végül sikerült meghatnunk. Közölte, hogy ugyan abszolút szabályellenes, de nesztek, itt van egy kulcs.
Utólag azt mondhatom, valószínűleg az életünket mentette meg. De a felszerelésünket mindenképpen.

Ballagtunk vissza Attilával.
– Megmondjuk nekik? – kérdeztem.
– Ja – bólintott – de ne egyből.

Így egy ideig eljátszottuk, hogy nincs megoldás és sátorban fogunk meghalni.
Utána viszont nagyon gyorsan felcuccoltunk és bepakoltunk, mert megláttuk a tó fölött, hogy mi közeledik. Annyira jól sikerült, hogy még át is tudtunk sietni a kedvenc pizzériámba. Pizza ugyan nem volt (“Nincs vendég, nem éri meg felfűteni a kemencét.”), de ettünk valami meleg kaját, ittunk sört.
A pincér éppen csak felvette a rendelést, amikor lecsapott a vihar. Gyorsan leengedtek minden ponyvát, erősen lekötözték mindet, és reménykedtünk. Ördögök hada sivított, visított odakint, a réseken láttuk, hogy az eső porlasztva és vízszintesen esik, néhányszor elment a világítás, szóval a vihar teljesen rendben volt.
Késő estére állt el. Hazasétáltunk. Az út, a parcella, mind-mind tóvá változott.

– Jobban jártunk volna, ha most hoztuk volna fel a kajakokat.
– Miért?
– Mert nem kellett volna cipelni. Egyszerűen felevezünk.

Én egy kicsit aggódtam, mert se le nem takartam, se le nem fordítottam a kajakomat, de valami eszelős véletlen folytán csak 1-2 liter víz volt benne. A mai napig nem értem. Oké, volt fölötte egy gesztenyefa, de nem ehhez szoktam hozzá.

Persze kiülésről szó sem lehetett. Maximum kiúszásról. Elektronika töltögetés. Zuhany, alvás.

DSC00966

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Szabadi Sóstó – Alsóőrs.

Balaton Maszatolás 02/06

Hasítás
2018.08.31; péntek

Aztán reggel, éppen az indulás előtt visszavették a jelzést nullára. Napsütésben, tükörsima vízben tempóztunk a déli part mellett felfelé. El sem hittük. Mindenesetre gyorsan eldöntöttük, hogy ma meghúzzuk, amennyire csak tudjuk. Azaz ragaszkodunk az A tervhez, a Szabadi-Sóstó kempinghez. Ez 48 kilométer. Nem kevés, de akkor kell menni, amikor lehet.

A szárszói strandon szálltunk ki ebédelni. Határozottan meleg volt.

– Ha megint itt lesz az a féllábú hapsi, aki szörfdeszkán húzogatja fel-alá a nagymellű csaját, tökön szúrom magam – jegyezte meg Péter.

Orsolya nekiállt matatni a kajakjában.

– Mit csinálsz?
– Keresem a tőrömet. Hogy ha kell, kéznél legyen.

De aztán nem találkoztunk velük. Valószínűleg az volt a baj, hogy egy héttel korábban jöttünk.

Lefixáltuk a találkozási pontot Attilával, aki időhiány miatt csak a Keleti-medence kerülésébe szállt be, Zamárdinál. Szépen haladtunk felfelé. A csapat zökkenőmentesen bővült ki, Attila már a vízen várt minket, így a rövid üdvözlésen kívül megállnunk sem kellett.

Imádom, amikor a szervezet nehézkesen, kicsit csikorogva ugyan, de üzemmódot vált. A hétköznapokban teljesítménykényszeresek vagyunk. Meg kell csinálni. Ekkorra. Legalább ennyinek kell lennie. Vagy annyinak. Határidő, döntési pontok, kötbér. Minél hamarabb csinálod meg, annál jobb.
Minden Balatonkarika így indul. A feladat: körbeevezni a Balatont. Van rá öt napunk. Teperjünk. És teperünk is. Nézem az órámat. Az első kilométerekből már sebességet számolok, interpolálok, ebédre itt leszünk, estére meg ott kell lennünk, fiúk, nyomjuk meg egy kicsit, kurva sok van még hátra.
Aztán szép lassan kezd derengeni, hogy ez tényleg kurva sok. Hiszen éppen most mentünk huszonöt perc alatt két kilométert. Még van hátra kétszáz. Felfoghatatlanul sok. Nem lehet csak úgy hamm bekapni. Fordulatot kell váltani. Agyban. Ez nem egy gyorsan legyőzendő feladat. Ez egy életmód, a következő öt napra. Nem egyesével, kettesével kell számolni a kilométereket, hanem a tájat nézni és élvezni, ahogy a semmi határán körvonalazódik valami vékony vonal, aztán vastagodik, végül a vastag vonalból fák kontúrjai bontakoznak ki, aztán házak, autók, emberek, majd egyszer csak ott vagyunk a benyúló résznél. És keressük a következő hajszálvékony vonalat, mert ilyen élményből 3-4 esik egy napra.

Ha eljutottunk idáig, elmondhatjuk, hogy felvettük a túra tempóját, átvettük a hangulatát. Sikeresen belassultunk.

Hat óra után érkeztünk meg Szabadiba. Tekintve, hogy még augusztusban indultunk és a kempingekben – habár már kevés a vendég – de még mindig csillagászati áron mérik a mobilhome szálláshelyeket, így sátrazásra rendezkedtünk be. (Bár szívtuk a fogunkat a viharok miatt.) Szabadiban lefoglaltuk a leginkább partközeli parcellát, elmentem a recepcióra. Nem volt szerencsém. Kaptam egy papírt, hogy töltsem ki. Roppant profin behazudtam mindenkinek a születési helyét, idejét és személyi-igazolvány számát. (Csak tudnám, hogy ezt mi a francért kell csinálni, ha úgysem nézi meg senki.) Viszont amíg töltögettem a papírokat, beesett valami lengyel csoport, jó húsz méteres sor kígyózott a porta előtt. Én meg, 48 kilométerrel a vállaimban, leginkább enni akartam, inni egy sört, elpöffenteni egy szivart, aztán még világosban sátrat állítani, na meg átöltözni száraz ruhába. Nem kicsit szidtam az adminisztrációt.
Aztán visszaértem és azzal fogadtak, hogy van valami étterem a kemping mellett, de kilenckor zár.
Ennyit a nyugis berendezkedésről. Kapkodva szórtam össze mindent, dehogy volt kaja, sör, szivar. Jól fel is húztam magam a balszerencsémen. Pihenni, relaxálni jöttünk, én meg kapkodhatok, stresszelhetek. Nem is öltöztem át, csuronvizesen mentem el vacsorázni.
Ahol kaptam egy korsó savanyú barna Krusovice-t, aranyáron. (950 forint.) A kaját inkább kihagytam. Orsolyát megpróbálták átvágni, amikor reklamált, szó nélkül visszaadtak neki zsebből egy ötszázast. 10% szervízdíj azért, mert a pincér kihozta a sört. Jó hely.

– Mit akartok? Siófok, Aranypart – vont vállat Péter.

Mindenesetre legközelebb maradunk a kemping étteremnél. Ennél még az is jobb.

A talaj elég kemény volt, sátorállításkor nem is tudtam rendesen lenyomni a cövekeket.

– Ne foglalkozz vele, Józsi – vigasztaltak – úgysem lesz vihar.

Aha. Arról híres ez a hétvége. De jobb híján hagytam úgy.
Aztán sötétben még kiültünk Péterrel a partra, néztük az északi part fényeit. Na, ez volt annyira kellemes elfoglaltság, hogy lenyugodtam.

Mi a jó a déli partban? Hogy remek látványt nyújt onnan az északi part.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Fonyód – Szabadi Sóstó.

Balaton Maszatolás 01/06

Kinyalásnak indult, szopás lett belőle.
– Péter –

Leutazás és meteorológia
2018.08.30; csütörtök

DSC00957

Amikor a reggeli félhomályban kibotorkálok a konyhába és bemosolyog az ablakon a lila kajak, finoman utalva arra, hogy bizony itt ma kajakozva lesz, de nemcsak ma, hanem öt napon keresztül.
Teljesen feldobja a kedvemet.
Pontosabban feldobná… ha nem néztem volna előtte időjárás-előrejelzést.

Meteorológia blokk

Határozottan sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi olyan eszköz, amellyel rögzíteni tudtam volna az időjárás előrejelzéseket, radar videókat, Utólag már mondhatok én bármit, senki sem fogja elhinni, mekkora rettenet viharok között kajakoztunk. Mennyi, ebben az időszakban szokatlan viharban.

Hogy miért kellett belemennünk? Hasonlóan egyszerű a válaszom, mint George Mallory válasza. Mert ez a hét volt kijelölve rá. Általában ez a leginkább ideális időszak, minden résztvevő igyekszik úgy szervezni az életét, hogy ez az 5-6 nap szabad legyen. Azaz vagy most megyünk, vagy idén kihagyjuk. És mivel tavaly már kihagytuk, így egyszerűen mennünk kellett.

Azért egy kis sajtófigyelő.

08.30
Pénteken visszakullog Magyarországra a nyár
08.31
Zivatarokkal és felhőszakadással kezdődik a szeptember
Brutális, extrém, horrorisztikus, elképesztő, dermesztő hétvége vár a parlagfű-allergiásokra
09.01
Heves zivatarok miatt másodfokú riasztás van a fél országra
Kidőlt fák, leszakadt vezetékek: végigsöpört az országon a vihar
09.02
Vasárnap: hőség és felhőszakadások
Zivatarokkal és meleggel jön a hétfő
09.03
Extrém mennyiségű eső esett a Dunántúlon (Index)
Extrém csapadékos időszak a Dunántúlon (OMSz)
Pár nap alatt egyhavi átlagnak megfelelő eső zúdul a nyakunkba

De ha nincs kedved ennyi cikket elolvasni, a végére egy végtelenül szerencsés találat. Az OMSz egy 2,5 perces videóban összefoglalta az időszak radarfelvételeit. Imhol.

Meteorológia blokk vége.

Még egy kis magyarázat a címhez és a mottóhoz. A Balatont körbe lehet úgy evezni, hogy az ember a megengedett határvonalon megy, azaz 1000-1500 méterre a parttól. Ez rövidebb, gyorsabb, de élményben kevesebbet nyújt. Aztán lehet úgy evezni, hogy végig közvetlenül a parton megyünk. Ez utóbbit nevezzük kinyalásnak. Hiszen úgy nyaljuk ki a Balatont, mint kisgyermek a csokipudingos tálat.
Ez volt az ötödik kerülésünk és szégyenszemre az előző négyből három rohanós volt és csak egy ráérős. Emiatt terveztük úgy, hogy most megint a part mellett megyünk, és a múltkorival ellentétben most az óramutató járásával ellenkező irányban.
Aztán beleszólt az időjárás. Elkezdtük, ahogy terveztük, az első nap rendben is volt, nyaltuk a partot, ahogy kell. Aztán jöttek a viharok és hol a vihar szélén egyensúlyoztunk, hol menekültünk előle, hol vele szemben rohantunk, hogy hamarabb érjük el a partot, mint a rettenet. (Nem mindig sikerült.) Ilyenkor gátlástalanul vágtuk le az öblöket, be-becsapongtunk a tó közepére.
Ahogy Orsolya fogalmazott, ez nem kinyalás, ez csak maszatolás. Ebből lett a cím.
Péter még határozottabb volt. Ebből lett a mottó.

Szóval, leutazás. Fejér megyére volt matricám, Siófok környékén sztrádalezárás van, na meg karambol is volt, így nem vettem autópálya-matricát. A kenesei lehajtónál lekanyarodtam, aztán kis utcákon Siófok, onnan meg a 7-es út. Jó volt, mert a part mellett hajtva felidézhettem, miket fogunk látni majd a vízből.

Meglehetősen korán leértem, Péterrel elsétáltunk boltba és sörözgetés mellett összedobtunk egy nagy adag lecsót. Estére befutott Orsolya is. Kajáltunk, dumáltunk. Leginkább az időjárásról és a stratégiáról.
Valahogy megérezte az a nyomorult, hogy róla beszéltünk, mert estére feltámadt a szél és fel is lőtték a kettes viharjelzést. Szépen vagyunk.