Bécsi tekerés
2018.09.21; péntek

Ez viszont már tényleg a teljes lelki béke. Túl vagyunk a 340 kilométeres túrán, túl vagyok az autóvisszahozás stresszén, együtt van minden cuccunk, a kempinget is kifizettük, 250 kilométerre vagyunk a lakásunktól… ez már olyan, mint ha otthon lennénk. Nem történhet semmi baj. Akár haza is mehetnénk, de ha már itt vagyunk Bécs közelében, nehogy már ne tekerjünk egyet a városban. Állítólag bringásparadicsom.
Én pedig felkészültem. Szedtem le track-eket, melyeket más bringások rögzítettek. Töltöttem le kerékpáros térképet. Otthon alaposan átbogarásztam a Google Maps-et. Meg egyébként is, úgy-ahogy ismerem a várost.
Tényleg egy felhőtlen nap áll előttünk.

Reggel kocsival mentünk reggelizni. Mint az urak. Egészen addig, amíg ki nem vettük a kolbászos-sörös szatyrot a hűtőből és olyan Besenyő Pista bácsisan neki nem álltunk falatozni.

A felhőtlenségben azért volt egy árnyék. Rosszul aludtam, reggel érezhetően bennem volt még a tegnapi nap feszültsége. De bíztam benne, hogy a menetszél, a friss élmények majd kifújják.

Rögtön az út elején megoldódott egy rejtély. Otthon hiába néztem, hogyan jutunk át ezen a bonyolult hídkombináción, nem látszott. Megterveztettem a Google Maps-szel, de valami olyat adott ki, melyet nem hittem el. Két, egymás melletti híd, mindkettőn négy sáv. Erre azt mondja, hogy az egyik oldalról vágjak át a túlsó híd másik szélére. Majd nem sokkal később vissza. Hogyan???

Így.

A két híd tartópillérjei közti résben, nagyjából a pillérek fele magasságánál ment a dedikált kerékpárhíd. Legalábbis a Dunaszigetig. Ott lement, majd ferdén áthúzott a híd alatt. (Ezt mutatta a tervező.) Utána egy bringás körszerpentin vitt fel majdnem a híd szintjére, ahol gyakorlatilag egy peremen mentünk át a sziget másik ága felett és érkeztünk meg a túloldalra. Nagyon impozáns út volt. Láttuk, milyen az, amikor a kerékpárosokat egyenrangú félként kezelik. Remek bemutatkozás.

Mely később még jobb lett. A hídról ugyanis a Práterbe jutottunk. Ez a park a bécsiek kedvenc kikapcsolódási helye. Nem mintha a városban nem lenne elég park, de a Práter mindegyiket veri. A fő tengelyében egy 5 kilométer hosszú, széles sétány húzódik, végig hatalmas gesztenyefákkal. Innen nyílnak két oldalra az attrakciók: játszóterek, büfépavilonok, kisvasutak, múzeumok, lóversenypályák, panoptikum, planetárium, óriáskerék és stadion. Szemem-szám elállt. Legszívesebben egész nap itt bringáztam volna.
Aztán ez majdhogynem teljesült is.
A Hauptalle után értünk a Praterstern csomópontba, mely egy meglehetősen zsúfolt közlekedési, illetve tömegközlekedési csomópont. Itt némileg elveszítettük a fonalat. A kerékpárút két irányban is ment tovább, a miénk meglehetősen hamar nyom nélkül megszűnt. Tanácstalanul álltunk: mind a járda, mind az út forgalmas volt. Hogyan tovább? Persze sokáig nem tanakodtunk, mindkettőnknek megvan a budapesti gerillakiképzése, simán bementünk az autók közé.
Megtaláltuk a Ring és a Dunacsatorna találkozási pontját. Szuper. Innen indul a belvárosi túránk. Mentünk, mendegéltünk. Hol levitt az út a csatorna partjára, hol felmentünk a fenti sétányra. Élveztük.

Én mondjuk nem annyira. Igen, az a nyomoronc technika.

Kezdődött azzal, hogy a túragps nem igazán vált be. Ez nem a készülék hibája, egyszerűen by design nem volt alkalmas a feladatra. Ha utca szinten akartam látni, merre menjünk, akkor nagyon bele kellett nagyítanom. Ilyenkor nem láttam a nagy képet. Ha arra voltam kíváncsi, a belváros melyik részében vagyunk és nagyjából milyen irány felé kell törekednünk, akkor meg nem láttam, hogy ez konkrétan melyik utcát jelenti. Menetközben nem igazán tudtam nézetet váltogatni, mert nagy volt a tömeg. Mind kerékpáros, mind gyalogos, mind autós. Ha pedig befékeztem, hogy megvizsgáljam a térképet, akkor vagy Nej, vagy egy másik bringás ütközött nekem. Azaz leginkább ösztönösen mentünk. Bíztam a táblákban. Ami nem is volt rossz ötlet… csakhogy a belváros az egy kerékpáros labirintus.
A vége az lett, hogy ösztönösen kóvályogtunk. Az én városismeretem meg arra volt csak elég, hogy időnként felsikoltsak, detektálva, hogy teljesen máshol vagyunk, mint ahogy terveztük.

De nem ez volt a legrosszabb. Ezt az üde balf@szkodást még akár élvezni is lehetett volna. Az igazi sokkot a gopro jelentette. Totális hisztériában működött, mely egy idő után átragadt rám is. Eleve a navigáció közben nincs túl sok idő elkapni jellemző pillanatokat, vágóképeket, de ha egy kamera ennyire kiszámíthatatlanul működik, ráadásul egy hangos, zajos környezetben, ahol esélyem sincs meghallani a kontroll pittyegéseket, az totál idegbaj. _Egy, azaz egy_ felvétel sem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Nagyjából a felénél ezt észre is vettem és gyorsan korrigáltam. Már ahol lehetett. A többi ment a kukába.
Sírtam.
Pontosabban, dühöngtem.
Ráadásul Nejjel is összerúgtuk a port. Ő valahogy nem kedveli, ha százezres technikát csapkodok akár a földhöz, akár a vázhoz, mindenfélének lehordva mindenkit, akinek valami köze volt a létrehozásukhoz, beleértve a felmenő rokonokat is. Én viszont nem tudom magamban tartani a méltatlankodásomat, különösen akkor, amikor megint elszalasztottam rögzíteni egy csodálatos pillanatot, egy olyat, amely már nem tér vissza.

Az biztos, hogy ennek a goprónak mennie kell. 27-én jön ki az új, egy vevője már biztosan lesz.

Aztán a Karlsplatz végképp betette a kaput. Bekapcsoltam a kamerát, hogy körbebringázom a teret. Erre lefagyott. Megálltam. A speciális kést már el sem raktam, annyiszor kellett darabokra szednem azt a szart. Ahogy megálltam, egy idős japán bácsika ugrott elém és mindenféle vicces ugrálásokat mutatott be, fülig érő szájjal.
Rámosolyogtam.
– Sorry, but the camera is off – közöltem vele végül.
Lehervadt arcáról a mosoly. Legyintett és továbbment.
Erről lemaradtam. Meg ti is.
Majd megpiszkáltam a kamerát és elindultam megtenni a kört. Megint kikapcsolt.
– Hogy az a rohadt mocsok… – kezdtem bele a litániába, amikor észrevettem, hogy most csak az akksi fogyott ki belőle.
– Hmm, ez elég gyorsan ment – jegyeztem meg – De szerencsére van nálam tartalék akkumulátor.
Beraktam. Bekapcsoltam. Jelezte, hogy az új akksi is üres.
Na, itt végképp ledobta az agyam a szíjat. Ugyanis eddig csak a kamerát tudtam szidni, innentől már magamat is. Én. A Barom. Az autóban ott van vagy tíz feltöltött akksi. Az egészet beszórhattam volna a bringatáskába, hiszen ez az utolsó kerékpározásunk. Erre bedobok egyet, ráadásul pont egy lemerültet, mely valahogy belekeveredett a telik közé.
Kamera viszont kell. A fejemben már nagyjából összeállt az útról a videó, ennek fontos része volt az “üde, kellemes” bécsi bringázgatás.

– Mennyire tetszett a Práter? – kérdeztem Nejtől.
– Nagyon.
– Az jó. Mert akkor most még kétszer végigmegyünk rajta.

Ránéztem az órámra. Valamivel tíz kilométer fölött voltunk. Azaz belerakunk a kirándulásba plusz húsz kilométert. Ennyit arról, hogy esetleg kimegyünk Grinzingbe, megnézni a helyi borokat.
Szótlanul tekertünk vissza. Ring. Práter. Gesztenyés sétány. Első híd. Dunasziget. Második híd.
Hátranéztem. Hoppá, valami nem stimmel. Nej sehol.
Vártam egy kicsit. Sóhaj.
Kerítsük elő.

Ez ugyanis a túrázásaink gyenge pontja. Mivel én szervezek, én készítek elő, én rajzolom meg az útvonalakat, Nej gondolkodás – és legfőképpen helyismeret – nélkül követ. Még akkor is, amikor nem lát. Vakon bízik bennem.

Felváltottam kettőt, beleálltam a bringába. Jó lenne még Pozsony előtt utólérni.
Jó kis sprint lett belőle. Végül olyan 2-3 kilométer után sikerült. Intettem neki, majd amikor kaptam végre levegőt, elmagyaráztam, mi a helyzet.
– De hát nem láttalak! – méltatlankodott.
– Azt a baromi nagy nyolcsávos hidat sem? Nem olyan könnyű ám nem észrevenni – morogtam.

A kempingben szó nélkül beborítottam az összes akksit a táskámba. Nej közben meglátogatta a mellékest.
Irány vissza.
A Práter még mindig szép.

Most viszont stratégiát váltottunk. A csatorna mellett elosontunk a Schottenringig, utána pedig a Ring mentén fűztük fel a látványosságokat.

A Rathaus mellett bementünk a Burghoz, onnan a Grabenen a dómig, köröztünk egy kicsit. Végül kis utcákon vissza, Kärntner Straße, Opera és ismét a Karslpatz-on voltunk. De most már körbe tudtam kerülni, bekapcsolt kamerával.
Úgy egyáltalán a kamera mintha kevesebbet hibázott volna, útközben kajáltunk is valami töröknél, sört is ittunk, a téren bedobtunk egy kávét egy mozgóárusnál, szóval némileg lehiggadtam.

– Oké, megvan a belváros – közöltem Nejjel – Most egy kicsit kintebb megyünk.
– Hová?
– A Mariahilferen elmegyünk a Schönbrunni kastélyig, onnan pedig úttalan utakon haza.
– Jó.

Ehhez persze meg kellett találnunk a Mariahilfer utcát. Hülye fejjel megint a gps-t használtam, de azzal nem sikerült. Józan ésszel igen. Innentől viszont sima ügynek látszott, ugyanis az egész track-et a netről loptam, valaki rögzítette. Nincs más dolgom, mint követni a térképen a csíkot.

De előtte még egy felvétel a hangulatos utcáról. Nekimentünk az emelkedőnek, bekapcsoltam a kamerát… és lefagyott. Nem húzom az időt, négyszer mentem fel azon a nyomorult emelkedőn, mire a kamera kibírta, hogy nem állt le. Tajtékoztam.
Nej nem is vett részt az egészben, félreállt valahová.

Elismerem, ekkortájt nem voltam éppen kedves társaság. Meg úgy általában. Egész nap szikráztak körülöttem a villámok.

Egy Nordsee-nél megálltunk harapni valamit. Körülöttünk féltucat gyerek hisztizett.
Elgyötörten néztem rájuk. Pont ez hiányzott még.
– Nincs igazság a Földön – jegyeztem meg.
– Most meg mi van?
– Nézz ezekre a kölykökre! Mind bömböl. Nekik miért lehet? Nekem miért nem?

Schön Brumm.

És egy morcos teletubbi a kastély előtt.

A kastély után már csak annyi volt hátra, hogy az ismeretlen track-en, ismeretlen utcákon hazalavírozzunk. Csak.
Én nem tudom, miért volt ennyire szadista a track megalkotója, de elképesztő helyekre vitt. Volt, ahol csodálkoztam. Ismeretlen, megkapó városrészek. De legtöbbször a küzdés dominált. Az út 80 százalékában egyirányú utcákban mentünk. Szemből.

Az itteni közlekedésszervezőket dícséri, hogy mindezt teljesen legálisan. Ugyanis egyirányú utcában szembebringázni a forgalommal a világ leglogikusabb dolga. Nálunk persze óriási felháborodás lett belőle, az autóslobbi gyakorlatilag el is söpörte. Pedig ha belegondolsz, az utcák jelentős része nem azért egyirányú, mert az autó csak cipőkanállal fér el benne, hanem forgalomszervezési okból. Azaz elfér az utcában még egy egyméternyi csík, ahol a kerékpáros mehet. És itt megy is. Egyetértésben az autósokkal. Senki nem zavarja a másikat.

Többször metszettünk jelzett kerékpárutat. Ilyenkor megingott a magabiztosságom. Mi lenne, ha inkább azon mennénk? Hiszen a jelzett végcél már ismerős, onnan könnyen hazatalálnánk. De el kellett dönteni, hogy tábla, vagy gps. Én pedig a gps-re szavaztam.

Sejted már, mi lett a vége?

Nem, nem a gps volt hülye. Most én. Pontosabban, megint én.
Egyszer csak fogta magát a készülék és kikapcsolt. Miaf? Visszakapcsoltam. Megint kikapcsolt. Visszakapcsoltam és gyorsan megnéztem, hogy áll benne az elem. Sehogy. Totálisan lemerült.
Felnéztem az égre. Én. Az a nyomorult barom. Hiszen reggel is dobhattam volna be tartalékelemet. Amikor visszamentünk kameraakksiért, akkor is dobhattam volna be. Még volt egy teljes garnitúra, és többre már nem volt szükség a túrán. De nem. Eszembe sem jutott.

Oké, meg tudom magyarázni. Ezek baromi nagy kapacitású Eneloop akksik, egy teljesen feltöltött pár közel két napot bír. Meg sem fordult a fejemben, hogy a reggel frissen berakott elemek délutánra már lemerülnek. Nyilván a berakott példányok nem voltak teljesen feltöltöttek. Simán lehet, hogy összekeveredtek és olyat raktam be, amelyik végigtolt már egy napot ezen a túrán. Aztán ennyi maradt még benne. (Az összekeveredés-elmélet magyarázza azt is, hogy miért hoztam üres akksit tartaléknak a gopróhoz.)

Persze ettől még nem lettem boldogabb. Itt álltunk, Bécsben. Valahol. Még csak közelítőleg sem tudtam, hogy hol. Térkép semmi. Most mi lesz?
Aztán eszembe jutott a megoldás.
– Akarsz még fényképezni? – kérdeztem Nejt.
– Nem – morcoskodott.
– Remek. Akkor kérem az elemeket a kamerádból.

Ezekben sem volt sok szufla, de levettem a háttérvilágítást a gps kijelzőjéről és a Ringig kitartottak. Onnan meg már ment fejből.

Persze, ez sem volt ennyire sima. Az egyik bonyolult kereszteződésben, mely közvetlenül egy másik bonyolult kereszteződés után volt, megéreztem, hogy Nej nincs mögöttem, megálltam, hogy visszanézzek, erre persze hátulról belémjött egy bringás, elkezdett ordítozni, nekem is csak ennyi kellett, visszaordítoztam, hiszen autóknál is mindig az a hibás, aki hátulról belemegy, végül a krapek otthagyott, én viszont jól sejtettem, Nej lemaradt, márpedig ha megyek a jó úton, azaz éles kanyarral le a csatorna mellé, akkor Nej megint elzúg valahová és itt a városban tutira nem találom meg, szóval lendületből őt is leordítottam, hogy ha valaki annyira nem ismeri a terepet, mint ő, akkor kutyakötelessége szorosan a nyomomban maradni, naná, hogy ő sem hagyta magát, a vége pedig az lett, hogy szótlanul kerekeztünk végig immár negyedszer a Práteren.
Abban az angyalian szép környezetben.

Pontosabban, nem mentünk egyből végig. Az egyik hangulatos kocsmánál megálltam.
– Üljünk le. Igyunk egy sört! – javasoltam.
– Igyunk – bólintott Nej.

Leültünk.
Ez ott volt közvetlenül a kisvasút mellett. Kiszúrtam, hogy leengedték a sorompót. Hohó, soha vissza nem térő alkalom! A goprót hagytam a fenébe, előkaptam a tuti megbízható Sony kamerát. Gondosan beállítottam az értékeket és vártam a vonatra. Meg is jött. Megnyomtam a felvétel gombot. Semmi. Megint megnyomtam. Erre közölte, hogy SD írási hiba, indítsam újra a kamerát. Idegesen megpróbáltam, de ekkor visszakérdezett, hogy biztosan újra akarom-e indítani? Majd ebbe a menübe belefagyott. Nem reagált semmire. A kisvonat viszont, tele mosolygó, vidáman kiabáló gyerekkel kedélyesen elpöfögött mellettünk.
Egy méterről vágtam bele teljes erővel a kamerát a bringástáskába. Nej persze megint kiakadt, én pedig nem voltam abban az állapotban, hogy elmagyarázzam, mennyit fejlődtem, hiszen régebben nem a puha táskába basztam volna bele a kamerát, hanem a földhöz. Ehelyett jól lecsesztem Nejt, hogy még mindig nem rendelt sört és amikor próbálta elmagyarázni, hogy már intett két pincérnek is, de egyik sem reagált, szótlanul felálltam, kitoltam a bringát és elindultam.
Nej futva követett.
– Most meg mi van?!
– Semmi. Haza akarok menni. Elegem van ebből a napból.

A benzinkútnál még vettünk hideg sört. Odafent átpakoltunk a kocsiba és legurultunk a recepció melletti bérelt helyünkre. Szótlanul megvacsoráztunk, hamar bedörgöltük a hideg söröket.

– Mi az isten van veled? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom. Az első négy nap, amikor bringáztunk… akkor boldog voltam. De amióta Bécsben vagyunk, az egyik nap szarabb, mint a másik. Semmi nem sikerül. A technika kikészít. Nem működik, pedig kellene. Navigációs őrületek. Meg a kamera. Megismételhetetlen dolgok vesznek el.
– Emlékszel valamire a mai napból?
– Csak arra, hogy mennyit dühöngtem.
– Fasza.

Aztán üldögéltünk. Bontottam egy bort, kortyolgattuk.

Élénk dudaszóval megjelent egy fekete Golf. Két kövér csaj ült benne. Hangosan, az ablakon kissé kihajolva reppeltek együtt az autóhifivel, lelkesen gesztikulálva.
Így kell megérkezni este egy kempingbe.

Útvonal:

Ugyanez három dimenzióban is: Bécsi városnézés.