Ariadné fonala

Pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmemet CsaSz a GPSies oldalra.

Az oldalt magát ismertem, de csak és kizárólagosan track konverzióra használtam.

Az újdonság az volt, hogy az oldalon el lehet tárolni track-eket és persze keresni is lehet. Ez jó.

Habár az említés olyan kontextusban történt, hogy a GPSies valamiféle konkurrense lenne a Garmin Basecamp alkalmazásnak, de erről szó sincs. Egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. A GPSies gombfocizik, a Basecamp meg a BL-ben játszik. Tény, rohadt szarul, de tudásban mégis nagy a különbség.

Ettől persze még regisztráltam. Imádom az ilyen oldalakat. Nagyon komoly tudást jelent az, ha mindenféle túrázó, természetjáró emberek feltöltik a túráik útvonalát egy kereshető adatbázisba. A tervezéseimet általában a neten kezdem, de a második lépés mindig az, hogy túrák track-jeit vadászom.

Mivel lassan már én sem látom át a magam köré épített hálózatot, ideje letisztázni.

  • Endomondo
    2013 óta használom, minden mért sport aktivitásom itt található, köztük persze a túrázások is. Valamikor nagyon jó oldal volt, mára kissé lemaradt. Semmit nem fejlesztenek rajta, a konkurrensek meg igen. De ettől még használom, már csak a teljesség kedvéért is. Nálam össze van szinkronizálva a Garmin Connect-tel.
  • Strava
    Egyike a fiatal kihívóknak. Az oldal nagyon sokat tud, még az ingyenes verzió is kenterbe vágja más cégek fizetős alkalmazásait. Viszont ez kifejezetten sportra lett fejlesztve, azon belül is futásra és kerékpározásra. Intenzíven használom, de csak magamnak. Track-ek tárolására, adminisztrálására alkalmatlan. (Az ingyenes verzió nem is enged track-et letölteni.) Ez is össze van lőve nálam a Garmin Connect-tel.
  • Garmin Connect
    Lassan egy éve valamilyen Garmin sportórám van, nyilván a cég saját weboldalát használom a legintenzívebben. Alapvetően meg vagyok vele elégedve, de a Garminra jellemző trehányság itt is erősen érezteti a hatását. Mivel közvetlenül össze van lőve az órámmal, _minden_ track itt landol. Innen történik a további feldolgozásuk, akár manuális exporttal, akár szinkronizálással.
  • WikiLoc
    Az egyik nagy kedvencem. Elképesztően sok túratrack található rajta. A minőség időnként kiábrándító, de indulásnak bőven megfelel. Habár szinkronizálható a Garmin Connect-tel, de inkább kikapcsoltam. Ide ugyanis elsősorban túrák, utazások track-jeit rakom fel, a napi futásoknak, bringázásoknak nem ez a helye.
  • GPSies
    Ugyanaz pepitában. Pontosan azt tudja, amit a Wikiloc, csak némileg máshogyan. Kevesebb a track, mivel kevesebben használják. Ellenben jobbak a térképek. Ami számomra kiemelkedően pozitív, hogy linkelhető a teljes képernyős megjelenítés, azaz a blogban a továbbiakban ezt fogom használni a két dimenziós megjelenítéshez. Elméletileg összelőhető ez is a Garmin Connect-tel, de ez a gyakorlatban nem működik. Két napig vártam, hogy történjen a kapcsolatban valami, de nem történt. Aztán összelőttem a Stravá-val és az már működött. Hatalmas jó pont, hogy nem szinkronizál direktben, hanem felad egy listát és én választhatom ki, mi menjen át. Azaz meg tudom oldani, hogy csak a túrák jelenjenek meg. Megoldható ez embedded linkelés is, lehet, hogy néha élni fogok vele. És ha ránézel a blogon a jobb oldali sávra, alul találsz egy GPSies ikont. Az mögött láthatóak a feltöltött track-jeim.
  • Relive
    Ez valójában kakukktojás. Semmi másra nem használható, csak arra, hogy egy tracking alkalmazásban megjelenő útvonalakból három dimenziós animációt készítsen. De arra tökéletes.
    Nálam az Endomondó-val van összelőve. Ismeri ugyan a Garmin Connect-et, de a közbeiktatott lépéssel kicsit több a kontrollálási lehetőségem. (Egyébként ismeri a Stravá-t is.)
  • Garmin Mapsource
    Egy őskövület, raádásul szigorúan offline. Annyira öreg program, hogy még én is csókolommal köszönök neki. Viszont tud két olyan dolgot, amelyek miatt szeretem:
    – Be lehet állítani, hogy ha rákattintok egy *.gpx fájlra, akkor megnyissa. Így ha éppen csak bele akarok nézni egy track-be, akkor ez a legjobb.
    – Képes track-eket egymásba fűzni. Ha például 5 nap alatt körbeevezzük a Balatont és keletkezik 5 track, ezzel a progival pillanatok alatt össze tudom rakni az egészet egy track-be.
  • Garmin Basecamp
    A jelenlegi univerzális nagyágyú alkalmazásom. Egyszerűen nem tudnék élni nélküle.
    Mondom mindezt annak ellenére, hogy borzalmasan vacakul írták meg, a kezelői felülete láttán leginkább sírni szeretnék.
    De nagyon tudja azt, amire nekem szükségem van.
    – Mindenevő. Bármilyen forrásból be tudom neki adni az információt. Megeszi a Google Earth-ben vonalzóval gyártott *kmz fájljaimat. Nyilván megeszi a *.kml-t is. Ha kell, a levegőben konvertál.
    – Jelenleg ezernél több túratrack-et tartok benne. Okosan folderekbe szervezve. Mindent megtalálok, azonnal, évekre visszamenőleg.
    – Ugyanez a helyzet az ún. waypoint-okkal. (Azaz valami okból megjelölt tájékozódási pontokkal.)
    – Ha ráállok egy folderre, a benne lévő összes track-et és waypoint-ot mutatja, egy térképen.
    – Olyan 30-40 térkép van alátöltve. (Köszönhetően az OpenStreetMaps oldalnak.) Nagyon könnyen váltogathatok közöttük.
    – Ha rádugom a gépre a Garmin GPSmap64 túraGPS készüléket… azt csinálok vele, amit akarok. Mind a gépre, mind az SD kártyájára tudok közvetlenül térképeket, track-eket, waypoint-okat másolni. Az, ami korábban órákig tartó kegyetlen meló volt, most pár mozdulat. Akár a beépített térképeken rákattintással, akár a Google Maps-ból kimásolt koordinátákkal létrehozott waypoint-ok már mennek is a túrakütyüre. Nem nekem kell kézzel bepötyögnöm az adott esetben több tíz koordinátát.
    – Itt tárolom az összes tervezett túra útvonalát is. A teljes kéktúra, a kohász-kék túra, az Alpok-Adria gyalog-, illetve bringatúrák, a Királyok útja, hogy csak néhányat említsek. Amikor eljön az ideje, csak pár mozdulat és már mehetek is.
    Szóval tényleg egy hiánypótló alkalmazás. Szeretem, annak ellenére is, hogy mennyire béna lett a megvalósítás. (Például túrát ne ezen rajzolj a térképre. Beleőrülsz.)
    De masszív, biztos hátteret ad
  • Google Earth
    Elméletileg hasonló dolgokat tudna, mint a Basecamp. De – ha lehet ilyet mondan – még jobban el lett baltázva. Véres kinlódás az egész. Semmi másra nem használom, mint útvonalmérés címszóval track-eket rajzolok a térképre, ezeket elmentem *.kmz fájlokba, azokat beolvasom a Basecamp alkalmazásba. Így lesznek túraterveim, melyeket már közvetlenül letölthetek a túraGPS-re.
  • Google Maps, Waze
    Ejtsünk pár szót a navigációs alkalmazásokról is. A Google Maps azzal fogott meg, hogy elég rákattintanom egy pontra, a koordinátája elmenthető, sőt, egyből le is tudom küldeni a mobiltelcsire. Pillanatok alatt összerakható akár egy egyhetes külföldi csavargás is.
    Sajnos ezek a koordináták nem mennek át a Waze-re. Pedig ugyanaz a cég. Ellenben a Waze képes forgalomfüggő navigálásra. Már amikor.
  • Egyéb alkalmazások
    Amikor ezek a témák előjönnek a blogon, rendszerint kapok tippeket, hogy használjam ezt, meg azt. A helyzet, az, hogy eddig még nem csesztem fel annyira az agyam, hogy újabb utakat keressek. De a teljesség kedvéért legyenek itt ezek az alkalmazások is.
    Locus
    Navigon (Bár úgy tűnik, ez éppen bezárt.)
    Sygic
  • Nos, ennyi. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen bonyolult világ van a túraútvonalak tervezése, illetve adminisztrálása körül.
    És ez csak egy apró része az utazások, csavargások megtervezésének.

Visegrádi nagy kör

Ez nálam olyan szakrális. Egy időben rendszeresen úgy kezdtem a bringás szezont, hogy feltekertem Visegrádig, meg haza. Ez útvonaltól függően olyan 130-150 kilométernyi távolság.
Aztán valahogy elmaradtak. Mondtam, mondogattam, hogy most éppen nem, majd a jövő héten, aztán akkor sem, végül elment a szezon, elment az év.
Majdnem így jártam idén is. Már tavasszal el akartam menni, aztán csak halogattam, végül augusztus végén álltam a sarkamra. Megyek és kész.

Ekkor kavart be Nej. Hogy ő is jönne.
– 150 kilométer – szögeztem le.
– Hívsz mentőt, ha kidőlök?
– Persze.
– Akkor megyek.

Nyilván az időzítés megborult. Én maximálisan rugalmas időelszámolásban dolgozom, Nej viszont maximálisan rugalmatlanban. A hétvégéket meg vagy elvitték más programok, vagy elvitte az időjárás.
Aztán kiderült, hogy Nej augusztusban annyit túlórázott, hogy hozzávágtak egy day-off-ot, a hidegfront hétfőn elhúzott, a következő csak pénteken jön, a keddem éppen szabad volt. Hurrá. Menjünk.
Mentünk.

– Kibírsz te 150 kilométernyi bringázást? – érdeklődött aggódva Nej főnöke.
– Miért, akkor nem aggódtál, amikor 38 kilométert eveztem?
– A kajak az más – hümmögött Károly, aki szintén egy kajakos arc.

Első pihenő: Római-part.

DSC00937

IMG_20180828_102558

Nej lelkes anyaként a második képet el is küldte a gyerekeknek.
Barna válasza: – Apa már kora reggel be van állva?

Pedig csak intelligens képet akartam vágni.

Tekertünk.

– Tudod, én csak annyit mondtam a személyi edzőmnek, hogy annyira hozzon fel, hogy lenyomjalak téged kajakban – lihegte Nej, amikor mellém ért.
– Végülis van rá esély.
– Azt mondod?
– Igen. Ha például én öt évvel előtted halok meg, akkor öt évig jobb leszel kajakozásban.

DSC00949

A visegrádi kompot éppenhogy lekéstük. Rohadtul bosszantó, amikor az útról látod, hogy elindult a komp és tudod, hogy olyan 5 perc lett volna leérni a kikötőjébe.
Ja, és óránként jár.
– Kicsim, lámpával megyünk haza – vontam le a következtetést. Ennyit jelentett egy óra csúszás, így a nyár végén.

Nagymaroson ebédeltünk. De mit! De hol!

IMG_20180828_140344

IMG_20180828_140402

Nagymarosban ugyanaz a jó, mint a Balaton déli partjában: gyönyörűen látszik a túlsó part.

Következő pihenőnek a gödi kocsma lett betervezve. A tulaj nem bízta a véletlenre, öt kilométerenként rakott ki táblát a bringaútra. Most őszintén, lehet egy ilyen kedves embernek ellenállni?
91 kilométert mutatott az óra, amikor leparkoltunk a kocsma mellett.

DSC00953

DSC00951

A csapolt Dreher Bak továbbra is verhetetlen volt, Nej hiába próbálkozott rábeszélni mindenféle IPÁ-kra meg Ale-kre. Ahogy öregszem, úgy lesz egyre konzervatívabb az ízlésem. A sörnek legyen sör íze. Nyilván lehet cifrázni, de az nekem már nem sör.

A túra legvacakabb szakasza, Dunakeszi. Szinte végig van kerékpárút, ebben a városban megszakad. Mehetsz be a 2-es útra, a zsúfolt forgalomba.
Aztán Pesten már simán végigtoltuk a vízparti bringaúton.

Tudtad, hogy a Megyeri hídtól – Csepelen keresztül – gyakorlatilag az M0-ig jó minőségű kerékpárút van, jórészt a Duna mellett? Nem közismert, pedig van. És jól is járható.

Következő pihenő: Jónás, a cet segglukánál.

Ne nézz bután: a Bálnában, a farok mellett, a legvégén lévő sörözőt nevezik Jónásnak.

DSC00955

Itt elég vastagon fog a ceruza, mi viszont kellően éhesek és szomjasak voltunk, hogy ne érdekeljen.
Egyszer viszont biztosan hiányozni fog ez a pénz a nyugdíjkasszából.
Barna sörként kaptam Valami Ale-t. Nem volt rossz, de visszasírtam a csapolt Bakot. Feleannyiért.

Nej panaszkodott, hogy elkészült az erejével. Aztán úgy alakult, hogy a hátralévő szakaszon ő ment elől, én meg utána. A szegény kipurcant csajszi 20-23 közötti tempót nyomott hazáig. Ha én mentem volna elől, max 18-as tempónk lett volna. Mert kíméltem volna.

Végül este nyolc körül értünk haza.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Mire gondolsz?
– Halálos fáradtság, mindent elöntő depresszió, visszafoghatatlan öngyilkossági szándék?
– Mi van?
– Mennyire vagy fáradt?
– Egy kicsit. De semmi különös.
– Ez az! – csaptam a levegőbe – Akkor mennyire is vagy beszarva egy 137 kilométeres bringatúrától?
– Hát, a mai nap után semennyire.
– Remek! Ezért mentünk.

Útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Teletök

Miután kábé két hét óta csak annyi időre álltam fel a számítógépem mellől, amíg elmentem vécére, péntek reggel fellázadtam. Ebben nem kis szerepe volt a meteorológiának. Nagyjából estére végeztem volna a hajrámunkákkal, csak éppen után jön egy hosszú, vacak idő. Amikor úgysem lehet mást csinálni, mint a gép előtt ülni.
Korán keltem. Nyolckor már túl voltam mindenen, reggelin, kávén, fürdőszobán. Felmálháztam a bringát és gyerünk.
Hová? Nos, a szokásos edzőterepeimmel tele volt a hócipőm. Nem hogy semlegesek, de kifejezetten utálom mindegyiket. A városba? Minek? Aztán eszembe jutott, hogy baromira régen voltam Délegyházán. A távolság rendben, van strand, van kocsma, jó lesz.

Akkora farok, mint én, nincs más. Nem, nem néztem meg a térképet. Minek? Anno Nejnek volt ott céges üdülője, nyaraltunk is ott, bekötött szemmel odatalálok.
Aha. Az utolsó nyaralásunk még az előző évezredben volt.

Naná, hogy eltévedtem. Nem kicsit, nagyon.

A képletet színesítette, hogy hosszas tanakodás után a pengevékony kerekű országútit választottam a masszív trekking bringa helyett. Hogy miért? Nem tudom. Gyorsabb.
De ez hozzátartozott a spontán ‘bringázzunk egyet’ mentalitáshoz. Nehogy már tervezzünk.

Úttalan utakon keveregtem. A sima földút már felsóhajtósan jó terep volt. Akadt, amikor tengelyig ért a laza homok. Ennél már csak az volt durvább, amikor tengelyig ért a sár. A bringa tutira ledöbbent. Eddig fogalma sem volt róla, hogy ilyen utak is léteznek.

A tévelygések különösen annak fényében voltak figyelemreméltóak, hogy két, egymástól független rendszerrel is navigáltam. A kormányon fityegett a túra GPS, a kormánytáskában meg magyarázott a Google Maps.
És mégis. A helyzetet cifrázta egy térkövezés, meg az egóm (nehogymár egy férfiembernek egy kormánytáskába zárt hang mondja meg, merre menjen), szóval kavircoltam rendesen Dunavarsányban.
De végül megtaláltam a Nomád strandot. Anno nagyon régen (na jó, 2006-ban) bringáztam erre, ez akkor még szabadstrand volt. Most olyan remekül bekerítették, hogy még egy sörért is strandbelépőt kellett volna vennem.
Skip,
Aztán egy váratlan ajándék. Miután a Nomád nem funkcionált, én az Ördög sörözőjébe is bementem volna, abban a pokoli porfelhős melegben. Aztán találtam egy másik kempinget. Benéztem. Megkérdeztem, hogy egy sörért kell-e jegyet vennem? Azt mondták, hogy ádehogy. Bementem. Leültem. Kértem egy sört. Nézelődtem.
És csak lassan, nagyon lassan esett le, hogy Nej egykori üdülőjében ülök.
Máshol van a bejárat. Ahol most söröztem, ott régen pingpongasztal volt. De a faházak, a központi dróthálós focipálya… azok nem változtak semmit.

IMG_20180824_103311

Amíg elkortyoltam a sörömet és elpöfékeltem a szivarkámat, az agyam tette a dolgát. Összefésülte a 20 évvel ezelőtti múltat a valósággal. És minden a helyére kattant.

34_gengszter3

Igen, Barna, a vízipisztolyos gengszter. De van olyan kép is, amelyiken ő a DurrBeleBumm. Jó volt itt lenni.

Utána felmálháztam. Menjünk tovább.
Naná, megint eltévedtem,

De nem volt gáz. A majosházai kereszteződésnél értem el az 51-es utat, minden tiltás ellenére mentem rajta 5 kilométert (mégis, mit gondoltak, van teleport gomb a kormányomon?), aztán lementem Taksony felé.

Mondtam már, hogy teljesen spontán bringázást terveztem? Illetve mit mondok, tervezésről szó sem volt. Menjünk. Aztán majd lesz valahogy.
Ebből kifolyólag spontán ráfordultam a taksonyi hídra. Hiszen Szigethalmon van egy jó parti büfé, melyet a múltkori evezésnél pont azért nem kerestünk fel, mert nem emlékeztünk rá, hol van és milyen a kikötés. Miért ne nézném meg a partról?

IMG_20180824_113015

Nem volt egyszerű megtalálni, de sikerült. Toltam egy hamburgert meg egy sört.
Aztán amíg ücsörögtem, eszembe jutott, hogy egy nagyon kedves kajakos cimbora szerint innen csont nélkül le lehet bringázni Szigetcsépre, közvetlenül a parton. (Országúton baromi nagy kerülő.)
Nézzük meg.
Elég sokáig jó volt az út. De az utolsó két kilméteren olyan off-road lett belőle, hogy autóval már nem mertem volna nekimenni.
Jelzem, az országúti bringa sem volt a legjobb választás. De Délegyháza már megedzett.
Érdekes módon, a horgászok valahogy beszenvedték magukat erre a partszakaszra. Normál autókkal. Mondjuk nem tudom, mennyi idő alatt.
A lényeg viszont az, hogy egyszer, rengeteg nyelvelharapó gödör után, de megérkeztem Szigetcsépre.
Büfé, sör, gyros pitában.

IMG_20180824_122042

Újratervezés. Azon az ótvar földúton ugyan vissza nem megyek. Marad a kerülő. Kerül, amibe kerül. Viszont ha már úgyis átkeveredek a dunai oldalra, nincs értelme visszajönnöm az RSD-hez. Mehetek fel Csepelre is.
Hoppá, Rizmajer.
Már nem is olyan kellemetlen a kerülő.

Nem a francokat. Szigethalmot és Csepelt elképesztően lehangoló, motivációgyilkos út köti össze. Hosszú, egyenes, fa még a láthatáron sincs, a nap gátlástalanul éget, mindez erős, teherautós forgalomban.
Én ennyire még nem örültem Csepelnek, mint akkor. De ott már minden jó volt, találtam megfelelő szivarkát a Nemzeti Lófasz Dohányárudában, és hamarosan már a söröző falának támaszthattam a piros tigrist. Magamat meg a pulthoz.
92 kilométer volt a lábamban. Kívánta a sört.

IMG_20180824_140530

IMG_20180824_140626

Nejnek szorgalmasan küldözgettem minden sörről a fényképeket. Hogy jó legyen a kedve a munkahelyén. Persze tudtam, hogy büntetlenül nem úszom meg.
Vinni kell neki haza sört.
– Árulnak fél literes palackban is fekete-, illetve búzasört?
– Igen. De nem ajánlom a fél literes kiszerelést. A literes sokkal jobb árarányú.
– Maga most el akar csábítani.
– Nem hiszem, hogy olyan nagyon kellene.
– Mekkorák ezek?
– Ekkorák.
– Huh, hogy fog ez beleférni a bringástáskába?
– Akkor nem kéri?
– Adja ide. Majd megoldom.

Végülis, megtaposva éppen belefért, még a zippzárt is be tudtam húzni. Hajrá.
Nem mondhatom, hogy nem kaptam elég kihívást a végére. Az országútin nincs megoldva a kormánytáska rendes rögzítése, ha nagy súly van benne, akkor lekonyul, egészen a kerékig. Száz méterenként rángattam vissza a táskát a helyére. Tekerés közben. Némileg fáradtan.
De egyszer csak elfogyott a táv, betoltam a sárkányt a nappaliba. 103 spontán kilométer.

Az útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

És persze hogy megérte a végén a kinlódás. Amikor Nej hazaérkezett én pedig elővettem a hűtőből a literes búzát, minden bűnöm meg lett bocsájtva.

Mit jelent egy jó szó?

Jó tíz évvel ezelőtt pokolian nem értettem, miért is művész egy DJ és miért műalkotás egy mix? Hiszen a Gimme Shelter kezdése, a Black Rose gitárszólója, a Stairway to Heaven úgy ahogy van, a semmiből keletkeztek egy beszívott ihletett alkotó művész által. A DJ meg csak fog egy alkotást és tekergeti a potmétert meg effektel. Mégis ugyanakkora művésznek tartják, ugyanakkora a rajongótábora és naná a bevétele is.

Aztán egyszer elolvastam egy értelmes írást. Amelyik nem úgy kezdte, hogy ti vén faszok vagytok, nem értitek a mai világot. Elmagyarázta, hogy a DJ valójában zenész, a hangszere a már létező zene és persze a keverőpult, ezeken játszik és higgyük el, ugyanolyan kreatívan, mint egy hatvanas évekbeli zenész. Csak ti már nem fogadjátok be a végeredményt, mert távol áll a harmóniáitoktól.
Belegondoltam. Megértettem és elfogadtam.
Egy jó kifejezés, egy erősen vizuális kép kellett hozzá.

Mint a tejnél. Melyet nem vagyok hajlandó meginni, mert gyakorlatilag zsíros víz. Bezzeg a kakaó! Az már tulajdonképpen csokoládé és a csokinál nem érdekel, hogyan csinálják.

Hülye szómágia.

Hol keressem a flow-t?

Nemrég olvastam egy rövidke – hozzám közel álló stílusban írt – motiváló könyvet és egy-két dolgon elgondolkodtam. Például azon, hogy mikor éreztem azt a bizonyos flow érzést és hogyan tudnám a mostani, nem különösebben izgalmas életembe visszacsempészni az élményt.

Vegyük sorra, melyek azok a tevékenységek, melyek magukba tudtak szívni, el tudták feledtetni azt, hogy létezik egy olyan izé, miszerint külvilág.

  • Bonyolult rendszerek megértése, átalakítása.
    Fiatalabb koromban egyre bonyolultabb játékokba sodródtam, eleinte bridzs, aztán Civilization. A gépnek esélye sem volt. Ennek akkor lett vége, amikor felkerültem Pestre és egy komolyabb cégnél lettem rendszergazda. Innentől kezdve nem civilizációkat pátyolgattam, hanem szervereket és többszáz munkaállomást. A pátyolgatásba beleértve az időnkénti rendszerszintű nagy átalakításokat. (Novell -> Windows NT 3.51, Exchange 4.0(!), az akkor még forradalmian új internet, stb…) Aztán csak bonyolódtak a dolgok, a következő munkahelyemen már szerverekből volt százas nagyságrend, aztán outsourcing cég, level3, azaz nagy ügyfeles, projektezős munkák. Lubickoltam bennük.
    Egyszerűen boldog vagyok, ha valamit úgy tudok egyszerűsíteni, hogy az közben hatékonyabb lesz.
    Hogy az entrópia felsikít és elkussol a sarokba.
  • Oktatás
    Pontosabban oktatási anyagok gyártása, még pontosabban új dolgok megemésztése, feldolgozása, átadható formára alakítása. Pár éve hozzájött ehhez a személyes interpretálás is, melyet egyre jobban élvezek.
  • Írás
    Erről többet nem is mondanék. Jól megy. Szeretem. És mondanivalóm is van.
  • Olvasás
    Nehezen választható el az előbbitől. Aki ír, az olvas is. Máraival szólva, erőből. Gyerekkorban ténylegesen bele tudtam veszni egy-egy könyvbe. (Tudtad, hogy tízévesen a Nagy Indiánkönyvet egy nap alatt olvastam ki?) Ilyesmi manapság is előfordul. (Spirótól a Fogság-ot délután kezdtem el, másnap délelőtt fejeztem be, aludni meg csak a lúzerek alszanak.)
  • Utazások szervezése, lebonyolítása
    Ez egy kicsit kétélű dolog. Egyfelől imádok utazásokat összerakni – már ha van rá elegendő időm – és szeretem, amikor le kell vezényelni ezeket. De tisztában vagyok a hátrányokkal is: Ebben az állapotban kimaradok az utazás élményéből. Nem jön, nem jöhet át a hely szelleme, ha egyfolytában azon pörög az agyam, hogy elérjük-e a kompot, és ha nem, mit fogunk csinálni a fél nap eltolódásssal. Az igazi az lenne, ha a tervezés előtt egyedül is bejárhatnám a terepet és kiélvezhetném a kiszámíthatatlan utazás élményét, majd később szervezhetnék oda utakat a szeretteimnek.
    Csoportot viszont semmiképpen nem vezetnék, első nap felkoncolnám a legköcsögebb résztvevőket.
  • Rajzolás
    Évek, több, mint egy évtized telt el úgy, hogy el sem tudtam képzelni az életemet rajzolás nélkül. Szerintem nem tudod, de 2002-ben azon vacilláltam, hogy melyik úton menjek tovább: rajzoló legyek vagy informatikus? Aztán lett, ami lett, lassan tíz éve nem rajzoltam semmit.
    Hiányzik. De nincs rá időm. És ezt tényleg nem lehet kapkodva csinálni. (A rajzolás elsősorban nem technikai tudás – bár persze az is fontos, és tökéletesítendő – hanem a dolgok látása. Ez jól csak ihletett állapotban múködik. Másképp… csak taknyolás.)
  • Sport, túrázás
    Mindenféle mozgások. Mindenféle túrák. Egyszerűen, mert jók. Mert elképesztő élményeket adnak. Sikerélményeket. Kikapcsolódást. Gyönyörű tájakat. Más világok megismerését. Emberi kapcsolatokat. Élményeket. És mindemellett a mozgás, bármilyen mozgás, rendkívül egészszéges. Nagyon sokat tud dobni az életkedveden. Napi fél óra sport és más ember vagy.
  • Videók készítése
    Kutyaütő vagyok és a felsoroltak közül jelenleg ebben a legbénább, nem kizárt, hogy tehetségem sincs hozzá, de ha elkezdem, képes vagyok úgy belefeledkezni, hogy ha már csak hozzám szól valaki, ijedtemben leesek a székről.

Most, hogy így felsoroltam, nem is olyan rossz a helyzet. Tudok válogatni.
A gond csak az, hogy a hétköznapok ezerrel elgázolják ezeket a vágyakat. Mert a munka nem mindig ilyen, sőt. Aztán élni kell, a családnak működnie kell, a ház körül mindig van valami – és hidd el nekem, borzasztó nehéz gondtalanul időt allokálni bármire is, amikor az agyad józan fele tisztában van azzal, hogy nagyon kevés az allokálható idő. Ilyenkor nem tudsz felszabadultan alkotni, még abban a látszólag felszabadított időszegmensben sem, amit rátettél egy-egy tevékenységre.

Macskafa

Közeledik az ősz, megint beérett a macskafa termése. Megint besodort a szél egy kismacskát az udvarunkba.

IMG_20180820_082629

IMG_20180820_082844

IMG_20180820_082911

Nem tudom, lézetik-e a macskáknak valami tolvajnyelve, amellyel megjelölik a kerítésen, hogy egy adott ház mennyire macskabarát. Jó lenne megismerni, mert akkor átírnám a miénket arra, hogy “ez a ház valamikor macskabarát volt, de most már némileg elegünk van belőlük, szóval köszönjük szépen, de nem kérünk több macskát, még akkor sem, ha ilyen édibédi kiscica formájában érkeznek”.

Az öreglányt meg közben elültettük a rododendron mellé. Onnan nézi lesújtóan, mit iparkodik ez az új jövevény.

DSC_5808

Gusztus 19

Nem volt egyszerű. A hosszú hétvégére egy kétnapos kajaktúrát, és nem mellékesen egy pihenőnapot terveztünk. Ebbe kavart bele a korábban említett migráció, mely elvitte a szombatot. (Meg gyakorlatilag előtte az egész hetet.) Sebaj, gondoltuk, akkor letoljuk a túrát vasárnap/hétfőn. Sokáig így is volt, de szombat este már éreztem, hogy nem lesz ez így jó, végül vasárnap reggel újraterveztük az egészet. A távolságot nem nagyon vágtuk meg, az időt viszont drasztikusan. Azaz a két napra tervezett 45 kilométerből egy napra tervezett 38 kilométer lett.
Mert baromi kemények vagyunk.
Meg leginkább lusták. Kell az az egy pihenőnap.

Nem hittem volna, különösen a szombati nap fényében, de vasárnap reggel fél tízkor már vízen voltunk.

IMG_20180819_093015

IMG_20180819_093030 Stitch

Úgy, hogy a csónakháznál meglepetések vártak. Lecserélték a mólót. Szebb lett, ez tény, de kajakos szemmel óriásit romlott. Egy kajakosnak ugyanis a legjobb a deszkákból összetákolt stég, mert a deszkák közötti résben meg tud kapaszkodni a ki/beszálláskor. Amikor leburkolták a stéget műfűvel, én már morogtam rendesen, de azért abba, mármint a két centi magas műfűbe még lehetett egy kicsit kapaszkodni. Egy kicsit. Nos, a mostani MDF lapokba már sehogyan sem. Oldd meg izomból. Pontosabban, egyensúlyból.
Gondoskodnak róla, hogy ne maradjak kihívás nélkül.

Elindultunk.

Vidám fiúk kenuban. A mi csónakházunkból.

– Nézd már, hogy megy! – szólt oda az egyik a másiknak.
– Csak úgy húzza a csíkot!
– Tutira motor van benne.
– Az a fekete elől meg az akkumulátor.
– Nem uraim, az a fekete doboz ott elől az utolsó perceket rögzíti – vigyorogtam vissza.
– Aha. És hová lesz a végcél?
– Szigetszentmárton, Papa Joe kocsmája.
– Akkor találkozunk.
– De ha csapolt barna sört akartok inni, igyekezzetek, mert baromi szomjas leszek, mire megérkezek.

Eveztem. Ráálltam egy tempóra. Nem foglalkoztam semmivel, csak tartottam a tempót. Időnként kell olyan, hogy az ember kikapcsolja az agyát és csak motorikusan mozog.
Nejt valahol elhagytam. Szegénynek esélye sem volt: verseny kategóriájú kajakban ültem, a legerősebb evezőmmel. Ehhez képest le a kalappal a csajszi előtt, mert minden megállóban maximum 5 perccel utánam ő is megérkezett. Közepesen gyors tengeri kajakkal, túra evezőlapáttal.

Horgász. Ladikban a víz közepén. Balról kerüljem, vagy jobbról? Jobb oldalra nézve ült, elmentem balra. De azon az oldalon is volt bot. Ráadásul ekkor már annyira közel voltam, hogy nem bírtam nagyot kerülni. Megálltam. Meresztettem a szememet, hol lehet a damil. Végül feladtam.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Ha most itt elmegyek, elviszem a madzagot?
– Azt ugyan nem. Még nincs felrakva.
– Aha. Akkor azért nem láttam.
– Az bizony lehet.

Szigetcsépnél legszívesebben kimentem volna, annyira fájt a derekam, meg a bal combom, de mivel nem egyeztettük le, így nem mertem. Mentem tovább. Utánam jőve Nej is legszívesebben kiment volna, mert minden baja volt, de félt, hogy nagyon lemarad. Így csak ment tovább.
Ilyen az, amikor az információ hiánya miatt mind a két fél szop.

Aztán megjött Szigetszentmárton, a strand, meg Papa Joe kocsmája. Pontosabban, a Strand Büfé. Ugyanis új tulaj van, aki a nevet is lecserélte. A csapolt barna sör ugyanolyan jó, a kiszolgálás is, de… a táncparkettet asztalokkal borították.
– Ez azt jelenti, hogy nem lesz többet DJ Zoli? – kérdeztem a pultos csajszit.
– Sajnos azt.
– Hála Istennek.
Ami viszont kellemetlen változás, hogy kirúgták a jégerfüggő séfet és két kamasz szerencsétlenkedett a kajás bódéban. A választék? Sült kolbász, sült hekk, hambuci, gyros tál, palacsinta. Mondjuk ehhez tényleg nem kell szakács.
Kértünk egy gyros tálat. Jelentem, a hely megbukott. A kaja kifejezetten szar volt, szerencsére keveset is adtak belőle. Ittunk még egy sört. Pusztán csak a kalória végett.

Visszafelé már lazább tempót terveztünk. Lefelé ugyanis nem álltunk meg sehol, kihasználtuk, hogy sodor a víz, száguldottunk. Visszafelé már erőlködés lesz, akkor meg álljunk meg itt-ott. Egy-egy sörre.

Szigetcsép. Nagyon ment. Tömeg a strandon, tömeg a büfében.
Kövér család. Kövér nagymama, kövér apuka/anyuka, kövér testvérek, kövér unoka. Több métermázsányi kövér család terítette be a pult előterét. Mindenki veszekszik mindenkivel, régi sérelmek bukkantak elő egy-egy pillanatra. Azért nem veszel nekem hamburgert, mert utálsz, mindig is tudtam. Az unoka nem tud dönteni, az anyuka testvére debil, végül negyedóráig rendeltek. Aztán a klasszikus ordibálásos értesítés, hogy elkészült a hamburgerünk. Az a jó retró hamburger. De legalább meg lehetett enni.

Aztán kiszálltunk még Szigethalomnál is egy sörre. Már csak az íz kedvéért is.
Onnan pedig laza egyórás evezés a csónakház.
De pont az ilyen laza zárások a legveszélyesebbek. Borzasztóan büszke voltam magamra, hogy ezzel az erős lapáttal úgy toltam végig a napot, hogy nem fájdult meg semmim… erre az utolsó öt kilométeren csesztem el.

A nagy felületű lapátok kellemetlen tulajdonsága, hogy erősen büntetik a rossz evezési stílust.

Fáj is most rendesen mind a két karom.

Aztán megérkeztünk, elpakoltunk, hazaérkeztünk, ott is elpakoltunk, ettünk, ittunk. Sört. Mert azt már ismerjük.
És ennyi. Nagyon jól sikerült napot abszolváltunk.

Végezetül álljon itt egy kép Nej csodálatos kék kalapjáról meg az én fekete dobozomról.

IMG_20180819_153553

Minden kommentár nélkül

humans-of-world-powerful-portrait-photography-17__880

Na jó, egy kicsi azért van. Szóval miután egy hosszú (4 nap előkészítés, 24 óra munka) és komplikált műtét 99.99%-ánál már látszott, hogy minden ellene szóló esély ellenére a páciens megmenekül, magához fog térni és a sebész szusszant volna egyet, jött egy földrengés és összedőlt a kórház.
Aztán amíg azon gondolkodtam, hogyan magyarázom meg az ügyfélnek, hogy mi tényleg elképesztően jó munkát végeztünk és visszahoztuk az életbe a beteget, de nem tehetünk arról, hogy a felélesztés előtti pillanatban rászakadt a plafon, szóval ekkor a helyi különítményünk varázsolt egyet és minden megjavult.
A páciens köszöni szépen, jól van.

Ááááá!

Amikor a lelkiismeretfurdalásod addig piszkál, hogy a vasárnapi másnapos borozgatás után este dafke előveszed az országúti bringát… hogy ha nem is olyan nagy távot, de legalább a 25 kilométeres kört megcsináld. Felülsz, elindulsz, és piszok jól megy a járgány. Érzed. hogy ebből hatalmas körrekord lesz.

Aztán egy helyen elfogy az út. Felszedték. De nem ám úgy, hogy földút maradt a helyén, hanem köves, sziklás talaj. Fék beránt, láb ledob. Késő. A kövek felütötték az első kereket, defekt.

Na jó. Elővettem a tartalék belsőt, beraktam. Pumpa. Nem ment bele levegő. Utána le akartam szedni a belsőről a pumpát, de nem jött le. Végül addig rángattam, amíg eltört a tartalék belső szelepszára. WTF? Na mindegy, kuka. Akkor megragasztom a régit. Azt se tudtam felpumpálni. A kicsi kézipumpa ránézésre rendben volt, tolta is a levegőt, de amikor rácsatlakoztattam a belsőre, akkor már nem történt semmi.

Azaz se tartalék belső, se pumpa. Elég necces. Dobtam egy sms-t Nejnek, de túl sok reményem nem volt, hiszen ő ilyenkor ugrál a fitnesszben. Aztán mákom volt felvette, félóra múlva már meg is mentett.

De akkor is. Kár azért a rekordért, ami benne volt a lábamban.

Buli van

Vasárnap este buli lesz,
ha eső nem lesz;
ha lesz, nem lesz,
ha nem lesz, lesz.
– Bikini paródia (Szikora) –

Nem vasárnap, szombat, de buli lett. Igaz, folyamatosan lestük az Időképen a radart, de délutánra eltűnt minden zavaró körülmény.

Fel voltunk készülve.

DSC_5778

DSC_5780

DSC_5782

Vettem egy mázsa fát, felfűrészeltem, felhasogattam. Mert jó, ha van elég tüzelő. Még akkor is, ha most csak sparheltezést terveztünk. A bográcsolás… mondjuk úgy, hogy megviseli az infrastruktúrát.

IMG_20180801_103913

Amikor pár héttel ezelőtt megláttam, biztos voltam benne, hogy valami gomba. Dühös is lettem, mert utálok permetezni. Aztán összeraktam. A vadszőlő ott, és csak ott fonnyadt el, ahová a diplomaosztó utáni bográcsozás melege felcsapott. Azaz betervezett veszteség. A növény pedig köszöni szépen, jól van, folytatja világhódító terjeszkedését.

Szóval buli. Eredetileg öcsém és sógornőm jelentkezett be, később csapódott a Csipet Csapat. Barna ugyanis beköltözik anyósom lakásába. Jó két hétbe tellett, mire eladott minden öreg bútort, ezen a héten pedig gletteltek, csiszoltak, festettek. A haverokkal. Szombaton fejezték be. Nekik is jól esett egy bulika.

Nekem? Köszönöm a kérdést. Amilyen feszült heteim voltak, nekem csak egy célom volt: kiütni magamat. Tökéletesen sikerült. Kezdésre már elkortyoltam egy liter bort, aztán sparhelt, tüzeskedés, tömérdek előkészítés, majd egy vaskos szivar és némi whisky. Én már jól voltam. Az esti vacsoránál a tésztát úgy vadászgattam le az asztalról, mert állandóan el akart szökni. Ja, meg bemutatkoztam az öcsémnek. Mert azt hittem, hogy Barna haverja.
Aztán hajnalban bementem valamiért a lakásba, de annyira összemosódtak a falak, hogy inkább elmentem aludni. Tökéletes. Pont így terveztem.

Persze az élet nem ilyen. Szombaton is melóztam vagy hat órát, vasárnap – miután elökörködtünk öcsémékkel és elmentek – megint toltam vagy hat órát. De hát az informatikus élete már csak ilyen.
A lenullázás mindesetre jól esett.

Gallarate

Mert szívni kell
2018.08.08; szerda

Mármint szivart, persze.

Fura, hogyan alakulnak át a hétköznapjaink. Még előttem van, milyen volt amikor megjelent Magyarországon a Ryanair. Választóvonal volt számomra. Addig úgy utaztunk, hogy először célokat kerestünk, majd odajutási módokat. A Ryan olyan árakkal rúgta be az ajtót, hogy abban a hónapban négy fővárosba is kiugrottunk a családdal. Gyakorlatilag minden hétvégén. Oda mentünk, ahová éppen olcsó volt a jegy.
De már ez is a múltté. Egy-két éve már bevásárolni ugrok át 1000 kilométerrel arrébb. Mert ott jobb a paradicsom. Olcsóbb a parmezán. Lehet szivart kapni.

Nemrég voltam Belgiumban, konkrétan Gentben. Szivarért. Pontosabban felmérni a terepet, milyenek az árak, milyenek a szivarok. Valami működött is, de aztán beledolgoztam az egészet a csodálatos Excel táblázatomba és kijött, hogy az összes költséget figyelembe véve nem is annyira jó üzlet. A szivarok minőségéhez képest magas az ár, mind Szlovákia, mind Olaszország kedvezőbb. Gent megmarad kirándulóhelynek. (Mert Nej már bejelentkezett, naná.)

Szóval Olaszország. Három napom továbbra sincs kirándulni, ráadásul a nyári szezonban teljesen bevadulnak a délolasz repülőjegyek árai. Viszont ott van Milánó. Még sosem voltam arrafelé. Valahogy taszított az utazás bonyolultsága. Hogy az egyik fapados Malpensára visz, a másik Bergamóba, Milánó mindkettőtől messze van, drága is, ráadásul ha napon belül akarok fordulni, akkor az egyikkel kell mennem, a másikkal jönnöm és akkor még az elszállt árakról nem is beszéltem.
De azért elkezdtem utánanézni. Bergamo önmagában is szimpatikus volt, kár, hogy a Ryan egész nyárra vastagon nyomta meg a ceruzát. Nem találtam 40e forint alatti fordulót. Nézzük akkor a Wizzairt. Hát, ez sem olcsó, de valahogy elrontották, mert találtam egy 20e forintos fordulót. Szezonon kívül ez is drága, de mit csináljak, most fogytak el a szivarok. Másfelől meg, ha úgy nézem, hogy a háromnapos délolasz fordulóhoz kell két nap szállás is, még ezzel az árral is jó lesz.
A következő lépés: bemenjek Milánóba? Ne feledjük, bevásárló út, nem turistáskodás. A busz- illetve vonatjegy itt is drága. Oké, akkor megnézem Malpensát. Aha. Nincs olyan. A repülőtér kint van a pusztában és nincs semmi a közelében. A Malpensa, az a neve. Olyan, mint ha azt mondanám, hogy megnézem a Ferihegy nevű települést.
Nem adtam fel. Utazási fórumok. Ott találtam, hogy van a közelben egy formás kisváros, Gallarate. Negyedóra busszal, 1.5 euró. A mérete pont jó, gyalogosan is bejárható. Megnéztem, vannak dohányboltok és van egy hatalmas Esselunga is. A kedvenc olasz boltunk. Tökéletes.

A szokásos hajnali kelés, a gép reggel hatkor indul. Tömeg. Ugye, a reggeli hullám. De fél kilenckor már a kinti buszmegállóban voltam, kilenckor pedig a gallarate-i vasútállomásnál. (Ott tett le a busz.) Előttem az egész nap. Az utolsó busz hatkor megy vissza az 1-es terminálra, hétkor a 2-esre. Valójában mindegy, ingyenes busz jár a két terminál között, a repülőgép meg 22.20-kor indul vissza, szóval tényleg időmilliomos vagyok.

Nem is rohantam. Az állomás trafikjában vettem némi szivart, az épülettel szembeni park szélén pedig volt egy – elméletileg – török kebabos hely, mely valójában tipikus olasz reggeliző/kávézó helyként működött.

IMG_20180808_085927

A kollégák még csak most kapcsolják be álmosan a gépeiket a munkahelyen. Én meg már egy autentikus olasz presszóban iszom az autentikus méregerős kávét és szívom az autentikus toszkán szivart. Az élet szép.

A szivarkávé után klotyi. Jobb híján nézzük meg azt a vasútállomást. Trükkös. Eléggé el van dugva, az ajtaja meg masszívan zárva. Inverz szabadulószoba. Egy méterre az ajtótól találtam egy dobozt, melyre olaszul kiírták, miszerint a tisztaság és a higiénia fenntartása végett a vécé fizetős, dobjunk bele az automatába 50 centet és akkor nyílik az ajtó. Kipróbáltam. A rohadék semmilyen más pénzérmét nem fogadott el, csak az 50 centest. Vicces. Vissza a trafikba. Váltottak.
Végre bejutottam. Egyből otthon éreztem magam. Én ilyen szutykos, koszvadt budit utoljára a borsodborzasztói késdobálókban láttam. Az egyik vécén nem volt ülőke. A másikon volt, de annak meg nem lehetett zárni az ajtaját. A padlón gyanús tócsák. A vizet nem lehetett lehúzni. A fal szarral bekenve. Úgy belegondoltam, mi lenne itt, ha még nem is foglalkoznának a higiéniával?

Kijöttem. Minden rendben. Teljesen fel vagyok készülve az egész napos gyaloglásra. Még a pokoli melegre is.
Az első szivarbolt az állomással szemben. Bementem. Leesett az állam. Nem a klasszikus olasz tabaccheria, hanem kifejezetten szivarbolt. Azaz van humidorszekrény és vannak minőségi karib szivarok. Már majdnem vettem is belőlük, amikor megláttam a sarokban a páramérőt. 55%-ot mutatott. Hoppá. Itt nem értenek hozzá. Azok pedig ott a szekrényben már döglöttek.
Béke poraikra. Vagy hamujukra.
Külön vicces volt, hogy a Toscano szivarok szintén humidorban voltak. Tök feleslegesen.
Sajnos az általam keresettből (Toscano Garibaldi) csak 4 doboz volt.
Nem tetszett. A vasútállomáson csak hármat találtam. A városban összesen 4 dohányboltot találtam a Google Maps segítségével. Ebből már megvolt kettő. A 40 dobozból viszont csak 7 van.
Később még jobban nem tetszett. Megvolt mind a négy bolt, de csak 15 doboz szivar lézengett a hátizsákomban. Mi van itt? Nem divat készletezni a boltokban? Dél-Olaszországban max 5 bolt és már készen is voltam.

Ekkor jártam az Esselunga környékén, bementem. Egyrészt klímás (nagyon rámfért), másrészt gondoljunk a család többi tagjára is. Fájó szívvel elsiettem a borospult előtt, repülőgépen nem lehet folyadékot hazavinni. (Bezzeg délen, amikor ott is alszom, ez az első pult.) Sajtok. Grana Padano valami elképesztő akcióban. 10€/kg körül már jó vételnek számít, erre itt 7,5 euróért adták. Nem terveztem ennyit, de gyorsan bedobtam három kilót. Erős vagyok, bírom cipelni egész nap. (Hogy hányszor átkoztam el magam később emiatt.) Aztán ebéd magamnak. Sajt. Valami zacskózott pogácsaszerűség. Vanilliás croissant. Kerestem hideg sört, de az olaszoknál ez valami idióta fétis – olyan, mint az angoloknál a külön hideg-, külön melegvizes vízcsap – szóval errefelé nincs hűtött ital az üzletekben. Semmilyen. Miért is lenne? Hiszen nyáron rendszerint akkora hőség van, hogy megolvad az aszfalt. Ki a fenének kellene ilyenkor hideg ital? Bejártam az egész piszok nagy üzletet, aztán annyira összezavarodtam, hogy végül langyos sört sem vettem.

A zsákom egyből észlelhető súlyú lett. Hmm. Keressünk egy parkot, legalább az ebéddel könnyítsek rajta.

Egy ilyen beszerző körút egyáltalán nem egy könnyed sétamenet. Különösen egy idegen városban, ahol először fel kell térképezni mindent, majd utána lehet csak vásárolgatni. A nap ezerrel süt, árnyék hol van, hol nincs. Az ember meg csak megy, leginkább megérzések alapján. Nem véletlen, hogy egyedül járok. Ez másoknak szenvedés, nekem élvezet. Megismerni az ismeretlent, rácsodálkozni egy váratlan szökőkútra, lelkendezni, ha találtam egy trafikot, bőven kárpótol a fizikai megterhelésért.

Most viszont elhagyott a megérzésem. Elmentek valahová a szerencsémmel együtt. Nem találtam se parkot, se padot. Végül az állomás túloldalán, a sínek mögött(!) találtam egy szimpatikus vasúti töltést. Fák biztosították az árnyékot és volt egy romos, sehová sem vezető lépcső, amelyre le tudtam ülni. Romantika. Az is kell néha.
Megebédeltünk. Én a sajtomat ettem csokis buktával, a szúnyogok meg a váratlan lakomájukat.
Aki figyelt, emlékezhet, hogy csokis buktát nem vettem. Nos, az a pogácsaszerűség nem pogácsa volt. Hanem csokis bukta. Parmezánnal kifejezetten pikáns volt.
Eredetileg még pöfékelni is akartam – vettem tesztelésre ismeretlen márkákat is – de a szúnyogok lebeszéltek róla. Meg jólesett volna egy hideg sör. Átmentem egy aluljárón a sínek alatt és már a vasútállomás előtti presszónál is voltam. Ahol a napot kezdtem.
Kávé. Sör. Szivar. Árnyék.
Lehet, hogy gyári hibás vagyok, de én az ilyen helyeken érzem otthonosan magam. Periféria, koszos presszó, lepukkant alakok. Feka menekültek, pénzt tarhálók, mindenféle kétes egzisztenciák. Viszont minden őszinte. Ha a pultosnak rossz kedve van, akkor megteheti, hogy mogorva. Ha a vendégnek csak egy kávéra való pénze van, akkor egy kávé mellett üldögél egy órát, nem nézik ki. Senki nem játssza meg magát, sem a pultos, sem a vendég.
Újraterveztem. Rákerestem a Google Maps-ben hol van még tabaccheria. Nem is rossz. A belvárost már kifosztottam, de két kilométeres körzetben, a félig már külvárosban még van néhány. Oké. Lesz ebből még valami.
De egyelőre csak üldögéltem. Jó volt. Ebben a városban ez volt az umbertózás.
Annyira jól éreztem magam, hogy még egy kósza novellaötlet is eszembe villant. Az utóbbi fél évben annyi mindennel volt tele a fejem, hogy messze elkerültek az idióta ötletek. Erre most előbújt egy. Gyorsan le is jegyeztem.

Aztán elindultam. Jó egy kilométer múlva belefutottam egy parkba. Tele árnyékos padokkal. Oké. Most már ezt is tudom. Nem csak én: a legtöbb padnál mindenféle gyanús alakok táplálkoztak, zacskóból, táskából.

Heroikus menet volt. A külvárosokban még csak nem is ismerik azt a fogalmat, hogy árnyék. Szikráztak a fehér falak, szikrázott az útburkolat. Naná, hogy nem hoztam semmilyen fejfedőt. Hullámzott a levegő, olvadt az aszfalt.
És el voltam átkozva. Ha egy boltban találtam három dobozzal, az már sikernek számított. Két olyan bolt is volt, ahol egy darabot sem tartottak.
Úgy, de úgy vártam, hogy amikor azt mondom, hogy ‘all of them’, akkor az eladó csodálkozva visszakérdez, hogy mind a negyvenet? Persze ilyesmiről szó sem volt.
Én pedig csak mentem, mentem, egyre kiljebb. A kilencedik boltnál fordultam vissza. Ekkor jártam 36 doboznál. Ez már vállalható mennyiség. Ha ennyi, akkor ennyi.
Másik úton jöttem be. Aholis belefutottam egy nem jelzett dohányboltba. Bementem. Láttam, hogy csak három doboz van a vitrinben. Optimistán négyet kértem. A nő bólintott, hátrament és kihozott egy bontatlan tízes csomagot.
Padlón koppant az állam. Hát, bakker, te hol voltál eddig? Illetve, miafene, én hol voltam eddig? Tízes csomagot utoljára Bariban láttam. Igaz, ott mindenhol ilyenek voltak a raktárban.
A nő nem is értette, miért kacarászom hisztérikusan.
Kijöttem. A szerencsesorozatom folytatódott, nem messze találtam egy Lidl-t, hideg sört ugyan ők sem tartottak, de jól esett a szobahőmérsékletű is. Kiültem egy ipari rámpa szélére, az árnyékba, rápöffentettem, megbontottam a sört, lógattam a lábamat.
Ez is meglett.

Délután kettőre járt. Minden, amiért jöttem, be lett zsákolva.
Akkor most már nézzük meg a várost is.

Nagy elvárásaim nem voltak. A fórumokból már tudtam, hogy nem egy romantikus, zegzugos városkáról van szó. Tiszta, rendezett, pofás. Ezek voltak a jelzői. Én is csak ezt tudom mondani. Maximum 500 méter átmérőjű óváros, egy meglepően oda nem illő hatalmas katedrálissal. Két, párhuzamos sétálóutca, üzletekkel, közöttük néhány szűkebb átkötés. A sikátorok magánházak bejáratai. Az épületek szépek, jól kidolgozottak. Pont olyan hely, ahol nagyon jó lehet élni.
Csak éppen kifejezetten unalmas.

Makett a sétálóutcán.

IMG_20180808_152100

A város legizgalmasabb része. Főtér, sétálóutca, katedrális, kistemplom.

IMG_20180808_103347

A katedrális.

IMG_20180808_150321 Stitch

IMG_20180808_151116

A kistemplom.

IMG_20180808_150412

Kis utca.

IMG_20180808_150610

Sikátorvégi ház.

IMG_20180808_150814

Érdekesebb házak.

IMG_20180808_153043

IMG_20180808_123604

IMG_20180808_145520

Érted már, hogy miért jött be nekem annyira az a mondén török kebabos a vasútállomás mellett?
Hogy mást ne mondjak, volt mellette egy koszos, lepukkadt közért. Ilyen kirakattal.

IMG_20180808_153935

Ukrán vodkák. A kedvenceink. Magyarországon hivatalosan nem beszerezhetők. (Egyedül a Nemiroff Classic kapható, rendelésre valami italnagykerben.) Itt meg boltban van. Milánó mellett.

Ja, nem mondtam. Nyilván a városnézés után megint kimentem az állomás mellé megpihenni.
Kávé. Sör. Szivar.
Sportóra.
Mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy állandóan powerbankot hordok magamnál és töltögetem az órámat. Ugyanis kontaktos a drága. Azaz hiába dugom rá a töltőre, nem tölt. Csak úgy lehet tölteni, hogy mellette ülök és amikor látom, hogy eltűnik a töltésjelző, vagy gyanúsan régóta ugyanazt mutatja, akkor megrázom, megrángatom, asztalhoz vágom és egyéb finom módon próbálom neki jelezni, hogy akár töltődhetne is. Lélekben már lemondtam róla, csak éppen nincs időm rá, hogy visszavigyem a boltba.

Érdekesség. Ma ugye egész nap, szikrázó napsütésben, egy egyre nehezebb, végül 8 kiló körüli hátizsákkal jártam a várost. Konkrétan 13 kilométert gyalogoltam a fenti körülmények között.
Mit saccolsz, mennyi kalóriát adott rá az óra?
Nullát.
Pontosabban adott rá 900 kalóriát… és le is vont ugyanennyit RMR-re. Azaz szerinte ha egyszerűen csak élek, olyan átlagos, hétköznapi módon, akkor ennyi idő alatt, ilyen alacsony pulzussal, mint amit (félre)mért, igazából nem csináltam semmit.
Aztán este, már a repülőtéren váratlanul észretért és korrigálta magát.

Nos, ott jártam, hogy ültem a presszóban, elégedetten a világgal. Előttem egy üres kávéspohár, egy üveg sör és egy füstölgő szivar.
Meg egy biciklitolvaj.
Egy fekete srác odament a pályaudvar előtti bringatárolóhoz és nekiállt nyerget keresni a saját bringájához. Végül talált egy jól kinézőt és rudastól kikapta. Kiszedte a sajátját is és megpróbálta helyette berakni a másikat. Nem ment be. A pacák legalább negyedóráig kinlódott, mire feladta. Végül visszaszerelt mindent és morogva továbbállt. Hogy már lopni sem lehet rendesen.
Ja és ennyit a gyorszáras nyergek előnyeiről.

Még át akartam sétálni az állomás vécéjére, de megláttam, hogy éppen indul egy busz Malpensára. Gyors kalkuláció: negyedóra múlva légkondis terminálban lehetek, kulturált vécével. Igaz, drágább, mint ez a presszó, de ekkor már rotyogott az agyam, nagyon vonzónak tűnt a légkondi. Gyorsan leintettem a buszt és fél ötkor már a repülőtéren voltam.
Az alagsorban találtam egy mini Carefour-t, hideg(!) sörrel. Vettem is egyet, kimentem a terminál elé és kerestem egy árnyékos helyet. Búcsúszivarnak.
Ekkor kaptam egy sajnálkozó sms-t a Wizzairtől, miszerint bocs haver, másfél órával később indul a géped, van ez így. Azaz hét óra várakozás a terminálon. Remek.

Baromira ráértem. Szerencsére a repülőtér is baromira nagy, bebarangoltam. Tetszett. Különösen a moziterem, a szobrokkal és a vízpermetezéssel.
Aztán odabent még alaposan átnéztem a duty free kinálatát. Belgiumban is milyen jól jött.
Nos, miután tövig legyalogoltam a városban a lábamat a 40 doboz szivarért, itt, a duty free-ben kazlakban álltak. Olyan 60-70 doboz volt kiszórva, csak a Garibaldiból. 5.20 helyett 4.90-ért.
Ügyes vagy, József.
Csak a biztonság kedvéért bedobtam egy csíkkal.
Elvette a pénztáros. Hogy Budapestre nem lehet. Kiírva nem volt, Belgiumból a helyi, géppel gyártott szivarokat lehetett. A fene sem érti. 50 méterrel arrébb, az ujságosnál annyit vehettem, amennyit akartam, persze az utcai áron. Értem én, hogy ez a duty, csak hát akkor mit keres a cucc a duty free-ben? Pontosabban azt nem értem, hogy miért pont a dohányt vették ki Európán belül a vámmentesként forgalmazható termékek közül? Alkoholt miért lehet?
Na mindegy, bosszúból vettem egy üveg Taliskert.

Kerestem egy eldugott sarkot. Letelepedtem. Hét óra. Úgy, hogy ha mászkálni akarok, akkor az összes cuccal tudok csak mászkálni. Nem akartam.
Töltögettem az órámat.
Olvasgattam.
Rohadt lassan telt az idő. Tízkor zártak a boltok. Gyorsan ittam még egy sört, de ekkor már körbemosott a takinéni.

Aztán a boarding… na, az viccesre sikerült. A Wizzair két óránként küldözgette az sms-t. Hogy sajnálja. Hogy ég a bőr a képéről. Hogy többet ilyet soha. Csak most az egyszer bocsássunk meg. Az ember már azt hihette, hogy a cég képes valami emberarcút is mutatni… csakhogy jött a beszállítás. Valami kövér olasz nő kipattant a várakozók közé és nekiállt bunkózni. A Wizzair legújabb, ocsmányul mocskos zsarolókampányának megfelelően elkezdte felcetlizni a kézipoggyászokat. Amikor már éjfél körül úgyis csak egy szikra kellett, hogy az utasok robbanjanak.
Robbantak.
A maradék két nő a pultnál egyszerűen nem bírta kezelni a helyzetet, képtelenek voltak szétválogatni a priority utasokat a nem priority utasoktól, így egyszerre lódult meg mindenki, mielőtt még a kövér picsa felcimkézhette volna a csomagokat.
Hangulatos volt.

Fél kettőkor keveredtem ki Ferihegyen az épületből. Éjfél helyett. Barna érezhetően akkor ébredt fel, amikor rátelefonáltam. (Sajnálom, az alku az alku.) Otthon még kiültem a teraszra. Úgysem bírtam volna egyből elaludni. Fél négykor terítette rám Morpheus a leplét.
Reggel fél kilencre jött a riasztószerelő.

Hétvégi kertészkedés

Nem mondom, vannak előnyei annak, ha valaki az udvaron, egy lugasban dolgozik napközben. De vannak hátrányai is.
Például állandóan nézeget. Keresi, mit lehetne még csinosítgatni a kerten.

Csütörtökön pedig megláttam az elefántot. Igen, tudjátok, azt, amelyik ott van ugyan a szobában, de senki nem beszél róla, végül annyira megszokjuk, hogy már észre sem vesszük. Jelen esetben ez egy 12 négyzetméteres kertrész volt, melyet egyik oldalról kerítés – a túloldalán két óriási hársfa, alatta elvadult ostorfa bokrok – belülről pedig hét nagydarab fenyő határolt. Közöttük pedig… hát leginkább buja, átjárhatatlan ágdzsungel, önmagával párosodó és megtermékenyülő, értsd bujtással szaporodó növénykonglomerátum foglalta a teret. 11 éve lakunk itt, egyszer sem volt bátorságom hozzányúlni. Végülis növény, termeli a zokszigént, gátolja a belátást, meg zöld. Nagyjából.

Csak éppen kertészeti művelődésem elérte azt a szintet, amikor megtudtam, hogy lehet az árnyékba is növényeket ültetni. És mindjárt máshogy kezdtem nézni arra a kertdarabra. Meg a kerítésen kívüli dzsungelre.

Végül – kihasználva, hogy még mindig növényforgalmi kisker (is) vagyokelmentem és vettem 39 tő növényt. Nem akartam én ennyit, de a nagykerben csak tálcánként adják az anyagot. A legviccesebb, hogy árban így vagyok ugyanott, mintha kisker kertészetben vettem volna harmadannyi növényt.

És ha még csak ez lenne a különbség. Nem akarom részletezni, röviden annyi a sztori, hogy egy ismert és népszerű kertészetben rendeltem még május 2-án egy adag növényt. Július 2-án kezdtem el ideges lenni, írtam, eleinte szelíd, később már egyáltalán nem szelíd levelet, a fülük botját sem mozgatták. Aztán rendeltem tőlük még valamit, arra két hét múlva reagáltak, ekkor gyorsan számon kértem rajtuk a korábbi rendelést is, ugyan abból semmit nem tudtak leszállítani most sem, de legalább elszégyellték magukat és kaptam ajándékba két árnyékliliomot.

Szóval eljött a vasárnap. Hajnalban kiléptem a teraszra és szembenéztem 39 tő növénnyel.
– Vagy ti, vagy én – mormoltam.

Majdnem ‘vagy én’ lett.

Kora reggel elültettem a varjúhájakat. Ezek napigényesek, ki is kerültek a tűző napra. Nyilván ezt a munkát még a rekkentő napsütés beindulása előtt kellett elvégeznem. Utána, amikor már emberkedett a nap, mentem a fenyők közé, az árnyékba. Gyakorlatilag páncélba öltözve, mert azt a dzsungelt csak teljes védőfelszerelésben lehetett felszámolni.
De sikerült.

Végül jöttek az ültetések. Mindenféle páfrányok, árnyékliliomok és bőrlevelek. Embertelen volt. Szoktam én kertészkedni, de ekkora hórukk munkám még nem volt. Piszkosul elfáradtam – a gyökerekkel teleszőtt földben már az ültetőgödrök kiásása is komoly kihívást jelentett – amikor még csak a harmadánál jártam.

DSC_5786

DSC_5787

DSC_5788

DSC_5803

De rátettem az egész napot, volt fröccs is elegendő, este fél nyolcra végeztem. Utána még rendes gazdaként végiglocsoltam a kertet, éppen időben, mert amikor elraktam a slagot, meg is jött a vihar szele. Szerencsére vihar már nem lett belőle, de egy ideális, több órás áztató eső igen.

Soha rosszabb kertészkedős napot.

Waze… jól vagy?

Pénteken kétszer is megtréfált.

Nagytéténybe kellett mennem. Mivel egyszerre van szétbombázva a belváros és a körgyűrű, nem egyszerű feladat. Innen, Gyál mellől.

Jut eszembe, nem kellene elküldeni a fővárosi önkormányzatot a sunyi bús anyjukba egy Change Management tanfolyamra? Hogy megtanulják, hogyan hangolják össze a nagy átalakításokat?

Már nem szeretem annyira a Waze-t, de ez pont az ő terepe. Hiszen ez az alkalmazás rendelkezik szinte az összes szükséges közlekedési információval. Ha minden útvonal necces, akkor ez tudja megmondani, hogy melyik a legkevésbé az.
Bepötyögtem. Kiadta, hogy az M0 a jó választás. Elindultam.
Még az 51-es elágazás előtt bemondta az Útinform, hogy durva nagy torlódás van, a várható menetidő félórával több lesz. Ránéztem a telcsire. A Waze a teljes útra nem adott fél órát.
Itt valaki hazudik.
Aztán nem sokkal később a következő beszélgetés zajlott le.
Waze: – Jé, nézd már, itt torlódás van! Adjunk hozzá 10 percet! Neked meg itt van ez a remek dugókijelző csúszka!
Én: – Meg a retkes feketelábú anyád! Hát ha már a kereskedelmi rádiók közlekedési hírei, melyek rendszerint fél nappal le vannak maradva, ha ezek a szutykok is tudták, hogy itt orbitális dugó van, akkor te mi a pék farkáért nem tudtad? Hogyan kalkulálhattál enélkül leggyorsabb útvonalat?
Waze: – Nézd ezt a dugókijelző csúszkát! Hát nem gyönyörű?

Aztán ugyanezt eljátszotta visszafelé is.

Szivar

Egy kis nosztalgia, abból az időből, amikor még lehetett Magyarországon boltban szivart vásárolni, amikor egyáltalán volt olyan, hogy szivarszakértő ember állt a szivarbolt pultja mögött.

A pacákkal – finoman szólva – nem mindenhol értettem egyet, de a videók arra teljesen jók, hogy bepillantást engedjenek ebbe a kevesek által ismert világba.

Bemutatkozás.

És a beszélgetés.

Fanyar diplomaosztó

Gyönyörű, talán túlságosan is napsütéses nap. Tömérdek előkészület után puccba vágtuk magunkat. Diplomaosztó a Corvinus egyetemen.

Érintettek voltunk, Barna most fejezte be a master fokozatot.
Színjeles két év, színjeles diploma, szakon belül évfolyamelső.
Mindezt duális képzésben. Ilyenre még nem volt példa a Corvinuson.

Csak aztán belekerült némi porszem a gépezetbe.

Barna titokban remélte, hogy lesz valami szerepe az ünnepségen. Vagy legalább megemlítik, hogy olyat csinált, amit még senki sem. Meg hát, eleve a kitűnő diplomát minimum ki szokták emelni szólításkor.
Csak hát… ilyen az, amikor olyasmi történik, ami még nem volt. Vagy a felolvasó nem nézte meg, vagy a lista összeállítója, mindegy is, a lényeg, hogy nem számítottak duálisban kitűnő diplomára, így még csak meg sem említették. A dékán asszony már észrevette a hibát, négyszemközt külön gratulált is, de ez már veszett fejsze nyele volt. A gyerek arra számított, hogy az ünnepség közönsége, kábé 600 ember fogja felkapni a fejét, és cöccentenek elismerően, nem is beszélve az évfolyamtársakról, rokonokról, haverokról.
Nos, mindebből semmi nem lett. Barna meg annyira berágott, hogy meg sem állt a fényképésznél, így mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nincs hivatalos fényképe a friss diplomásról.

Sebaj, készült éppen elég nem hivatalos kép is az alkalomról.

DSC_5741

DSC_5744

DSC_5756

DSC_5761

DSC_5765

Meg utána a családi kertipartiról.

DSC_5768

DSC_5769

Este, miután befutott mindenki és beindult a buli, akkor már nem fényképezett senki. Meg ha mégis, úgysem kíváncsi senki ezekre a képekre.