Átúsztuk

Megint.
Mert eltelt 12 év és elfelejtettem, hogy ez annyira nem is jó.
Most sem volt az.

Az időjárás stabil lesz, de a szél- és hullámviszonyok, valamint a víz – amelyben az átlagos úszó 3-4 órát tartózkodik – hőfoka miatt elmondható, hogy idén nehezebb lesz teljesíteni a Balaton-átúszást, mint az elmúlt években – a szervezők közlése alapján.
blikk

Hát, ez elég óvatos becslésre sikerült. Valójában a helyzet sokkal rosszabb volt. A szél nem tudom, honnan fújt, de a hullámok masszívan dél-kelet felől jöttek, ami a létező legrosszabb – és egyben a legkevésbé valószínű – forgatókönyv volt. Nemcsak szemből jöttek, azaz akadályoztak, de féloldalasan jobbról is, azaz folyamatosan vittek volna oldalra. Folyamatosan ellent kellett tartanom. Ebből kifolyólag a bal kezem gyakorlatilag elhalálozott. Megemelni sem tudom.

De megcsináltuk.

IMG_20180714_151356

Érdekességként a 12 évvel ezelőtti átúszás képe:

Apa-fia élmény

A túl sok sport veszélyei

Nem, most nem arról akarok értekezni, hogy megrándulhatnak az izmok, kimehetnek az izületek. Nyilván vannak ilyenek is, de ezek ellen lehet védekezni bemelegítéssel, óvatos terheléssel.

Itt van a nyár, sokkal több a lehetőség mozogni. Nem csak napon belül, hanem sorban jönnek a nagyobb túrák is. Kerékpárral, kajakkal, gyalog fel a hegyre.
Ez mind-mind veszélyes.

1. A sok az lehet, hogy sok, de nem végtelen.

Ugye van ez az életmódváltás, a kalóriaszámolgatással. Aztán amikor jönnek a nagy megmozdulások, akkor az a hozzáállásunk, hogy nem számolgatunk. Mert annyi kalóriát visz el a mozgás, hogy lehetetlen túlenni.
Ez tévedés.
Az a bizonyos ős-tévedés, amelynek köszönhetően öt éven keresztül hiába gyötörtem magamat.
Ugyanis simán túl lehet enni, még csak nagyon erőltetni sem kell.
Nézzük ezt a közelmúltbéli bringatúrás napot. 87 kilométer tekerés, 1500 kalória. Jól hangzik. Nekem a napi adagom 1720, Nejé 1350. És elég szokott lenni. Hurrá, akkor ez a megtermelt 1500 sose fogy el.
Aha. Bringázás közben ittunk két korsó meg egy pohár sört. Este a Rizmajernél én négyet, Nej hármat. Az nálam 6,5 sör. 1300 kalória. Csak sörből. És már gyakorlatilag el is fogyott a végtelennek látszó keret. Aztán ilyenkor ott van, hogy lehet bűnözni. Pogácsák a pihenőhelyeken. Lángos ebédre. Estére egy brutális, 1200 kalóriás hamburger. Hol is járunk? Éjszaka becsületesen beírtam a napot. Plusz 850 kalóriával végeztem. Pusztán, mert azt hittem, hogy egy ilyen napon minden belefér.

2. Mentális visszalépés.

Ez a veszélyesebb. Ugyanis tény, hogy ebben az életmódban mindent lehet enni, de mindennek ára van és szigorúan bele kell férni a keretbe. Azaz 10-20 gramm mogyorót fogok elrágcsálni naponta és nem egy zacskóval, bármennyire is lenne kedvem hozzá. Ehhez önfegyelem kell, melyet nem könnyű kialakítani. Hiszen korábban az ember hozzászokott ahhoz, hogy megeszi mindazt, amit megkíván. De ha betartjuk, ha konokul csináljuk, akkor előbb-utóbb rááll az agy és elfelejti, hogy voltak felelőtlen zabálós napok.
Na, ezek a napok jönnek vissza akkor, amikor az ember odatesz egy 1500-2500 kalóriás mozgást. Ekkor ugyanis mindent szabad. Mint előtte. És mind a szervezet, mind az agy önfeledten dorbézol a régi jó megszokott tempóban.
Csakhogy utána, a következő napon vissza kell állni a korlátok betartására. Pokoli nehéz. Amikor az ember megtapasztalja egy napra a régi habzsidőzsi világot. Gyakorlatilag lehet előlről kezdeni a kondicionálást.
Mintha úgy szoktál volna le a cigiről, hogy egy hétig semmi, aztán két napon keresztül napi egy doboz, majd megint egy hét kihagyás. Ez nem leszokás.
A helyzet a sportolós/kajálós esetben viszont bonyolultabb. A ciginél megteheted, hogy nem gyújtasz rá, de ha tényleg sportoltál egy hatalmasat, akkor enned kell. Kötelező. A szervezetet kizsákmányolni sohasem kifizetődő.
Patthelyzet.
Nyilván szóba jöhetne, hogy nem sportolunk nagyokat. De egyfelől ezek a nagy túrák teljesen jók. Szeretjük. Nej is, én is. Másfelől a közepes sportok (500-1000 kalória között) ugyanúgy erodálják az önfegyelmet, mint a nagyok, szóval mindegy.

A sport veszélyes.

A megoldás persze nem a sport elhagyása, hanem a tanulás. Meg kell tanulni az állapotokat és adott esetben naponta váltogatni ezeket. Ha oktatási hét van, akkor úgy kelek fel, hogy nincs sport, azaz fejben a hét minden reggelén az 1-es számú programot indítom el, amikor óvatosan eszem. Ha úgy kelek fel, hogy ma belefér egy óra valami, vagy éppen egy hosszú túrázás közben vagyok, akkor indul a 2-es program. Minden program egy napra szól, utána törlődik. Minden, még a tegnapi nap emléke is. És csak az aktuális nap létezik.

Addig jár a korsó

Egész héten keresztül egy feketerigó pofátlanul itt ugrált az udvaron. Csipegetett valamit a gyepen. Szemmel láthatóan nem foglalkozott azzal, hogy két macska is figyeli a teraszról.
– Ehhez mit szóltok? – kérdeztem a fekete bundás csajoktól.
Csak vonogatták a vállukat.

Aztán amikor szombat hajnalban kiléptem a kellemesen hűvös teraszra, madártollakat láttam a lábtörlőn. Feketéket. Azaz a macskák nem csak elkapták a rigót, de felhurcolták a teraszra, elfogyasztoták, és a tollait otthagyták az ajtóban.

Válaszoltak.

NAV Online számla

Persze, hogy ez a hülyeség is akkor élesedik, amikor levegőt venni sincs időm, és persze ez is jó magyarosan el lett baszarintva már az indulása pillanatában.

De mindegy. Jó alattvalók vagyunk, megcsináljuk, amit Őfenesége kíván.

Végigvittem a regisztrációt, meg a technikai felhasználó legyártását, beleértve a kulcsgenerálásokat is. (Másodlagos felhasználót szerencsére nem kellett csinálnom.) Közben azért elmorfondíroztam: hogyan vette ezt az akadályt mondjuk egy könyvelő? Én azért nagyjából értettem, mi történik, így közepes mennyiségű káromkodással ugyan, de végigvittem a folyamatot. Mennyire érezhette magát fogalmatlanul bolyongva egy pénzügyes?

Aztán rájöttem, hogy igazából minden rendben van. A könyvelők (na és a jogászok) konstruáltak maguknak egy világot, melyben csak a saját kitekert, nem emberi fogyasztásra szánt nyelvezetükben megfogalmazott, értelmes hétköznapi ember számára felfoghatatlan szabályok, rendeletek, törvények áttekinthetetlen dzsungelén kell átvágnia magát még annak is, akinek éppen csak egy pici dolga lenne az egésszel. A könyvelők (és persze a jogászok) pedig jó pénzért szívesen segítenek bárkinek eligazodni. Az általuk teremtett dzsungelben.

Nos, nincs itt semmi látnivaló. Az informatika csak törleszt.

Garmin?

Valamivel több, mint fél éve meglehetősen intenzíven olvasgatok fitnesz/sport témájú írásokat, blogokat. Nem tudtam nem észrevenni egy embertípust. Azokat, akik pusztán csak annyit böffentenek be egy fórumba, hogy ‘Garmin? Az szar!’. Nem értettem. Esetleg indokolnák? Hiszen az írás elkövetője beletett egy csomó időt, energiát az írásba. Ehhez képest pusztán annyi, hogy a Garmin szar, így, definíciószerűen, megkérdőjelezhetetlenül, eléggé sivár. Valami nyomorult, szánalmas lelkivilágot feltételez.
Mostanra már értem. Szerintem is szar. Nem ez az óra, vagy az a másik, hanem úgy általában a cég. A hitelüket veszítették el nálam. És én se fogom indokolni, mert akar a fene annyiszor olyan sokat írni.

De most még megteszem.

Pár szó erről az irományról. Én azok közé tartozom, akik nem hülyézik le egyből a másik embert. Hanem előtte alaposan szemügyre veszik.
Ennek az írásnak az első feljegyzései kábé három hónappal ezelőtt keletkeztek. Három hónap nagy idő. Időközben bizonyos dolgokat kijavítottak. Bizonyos dolgok rosszabbak lettek. Történt firmware frissítés. Utána bizonyos dolgok még rosszabbak lettek. Vannak lezáratlan ügyeim is, melyekről egyelőre nem írok. Először úgy gondoltam, hogy ezt az írást csak akkor teszem ki a blogra, ha minden problémát sikerül megoldanom. Ma már látom, ez mennyire naív elképzelés volt.

Végül maradt az, hogy elkezdem írni a panaszaimat. Talán segít rajtam, ha kiírom a frusztrációmat. Meg talán segít rajtad, ha esetleg ilyen órát (Fenix5) szeretnél venni.

Ja, ha egyáltalán sportórát szeretnél venni. Rossz hírem van.
Fiam a master diplomaosztójára órát kért ajándékba, mint az már párszáz éve divat errefelé. Sikerült megfertőznünk, nem valami Doxát kért, hanem egy igazán jó sportórát. Én éppen hányingert kapok a Garmin névnek már az említésétől is, így alaposan szétnéztem a piacon. Több mázsa tesztet olvastam át. Rengeteg óra van. Akad, amelyik az egyik területen jobb, akad, amelyik a másikon. De mindegyiknél volt valami ‘no go’ paraméter. Ami kizárta, hogy azt vegyem. Egyedül a Garmin óráknál nem volt ilyen határozott kizárás.
Igen, rosszak. Különösen szoftverben. Igen, a Garmin egy elkeserítő cég. De még így is a Garmin órák a legjobbak.
Borzalmas.

Jöjjön a lista.

Alap dolog ezeknél a rendszereknél az edzőpálya (course), illetve a szakasz (segment) megjelölése. Például nekem van vagy 6 kerékpáros edzőpályám, 16 km-tól 55 km-ig. Mindegyik egy course. Mindegyik edzőpályán vannak sprint szakaszaim. Ezek a szegmensek. Nyilván kíváncsi vagyok mind az edzés, mind a résztávok statisztikáira.
Na, a Garmin világban mindezt cseszhetem.
Kezdjük ott, hogy a GPS pontossága kritikán aluli.
Ahogy kell, kimentem futni az erdőbe. Majd a rögzített track-en bejelöltem a course/segment határokat. Letoltam az órára. Frankó.
Aztán megint elmentem futni. Kábé 200 méter után az óra közölte, hogy ‘off segment’.

palya1

Nézd meg a track-et. Két kört futottam az erdei futópályán. Ez tényleg erdei, azaz 1-1,5 méter széles ösvényen kell futnom, mellette bozótok, fák, esélyem sincs lelépni a pályáról. Nekem. A GPS viszont simán kiugrál a pályáról. Nyilakkal jeleztem, hogy hol történtek akkora ugrások, melyek után az óra azt mondta, hogy leléptem a pályáról, azaz innentől az aktuális sport nem számít bele sem a course, sem a segment útvonalba.
Szar ügy.
Csak éppen… a tudomány azért ennél már többet tud. A statisztika középiskolás tantárgy. Ha már a GPS béna, akkor simán ki lehetne szedni a kiugró értékeket.
Ahogy a Strava – egy ingyenes alkalmazás – meg is teszi.

Run the same route multiple times and Strava will group all the efforts in a single chart to show performance trends over time.

strava01

A Garmin Connect nálam össze van szinkronizálva a Stravá-val, minden track, melyet az óra mér, egyből feltöltődik a Stravá-ra is. Azaz az alapanyag ugyanaz. A Garmin egyszerűen közli, hogy ez nem ugyanaz a szegmens, bocs haver, nem foglalkozok vele. A Strava ellenben figyelembe veszi a GPS pontatlanságát és ez alapján ugyanannak a szegmensnek veszi. Sőt. Míg a Garminnál be kell jelölnöm a szegmenst, addig a Strava esetében nincs szükség rá. Magától felismeri, hogy rendszeresen ugyanazon a pályán futok.
Nézd meg a fenti ábrát. Valamikor év elején futkároztam errefelé, aztán négy hónappal később megint lefutottam ugyanezt a távot, a Strava pedig szépen összeszedte az egészet egy fejlődéstörténetbe, grafikonnal, ahogy illik.
Ja, és elképesztő statisztikát tesz rá. (Erről majd később.)
Meg tudná csinálni ugyanezt a Garmin is? Hát, ha érdekelnék az ügyfelek, akkor igen. Hiszen csak akad olyan programtervezőjük, aki elvégzett egy középiskolát. Megcsinálták? Tippelhetsz.

Megjegyzés. (Ilyen megjegyzésekből sok lesz, hiszen három hónap alatt azért történtek változások.) Időközben kijött egy firmware frissítés, mely engedélyezte a Galileo GPS műhold jeleit is, ezáltal a GPS pontossága számottevően javult. Jelenleg így néz ki a fenti track, három körnél.

palya02

Egészen jó, nem? Csak hát ugyanez a firmware frissítés kinyírta az óra és a számítógép közti USB kommunikációt, így nem tudom rátölteni az órára az új, immár pontos szegmens útvonalát. Finom.

De ez az egész nem is lényeges. Ugyanis ha minden jól működne a Garmin esetében, akkor sem érnénk vele semmit. Ugyanis mind edzőpálya, mind szegmens szinten használhatatlan statisztikát adnak. Mutatom.

strava04

Egy sprintszakasz esetében látom a távolságot, az időt, az átlagsebességet (bravúros osztás) és a magassági profilt. Ennyi. A ‘Leaderboard’ tab alatt meg látom, hogy hanyadik vagyok azok között, akik szintén ezen a szakaszon járnak.
Lófütty.
Nézzük, mit ad a Strava. (Még egyszer: úgy, hogy ott nem is jelöltem be semmilyen szegmenst.)

strava02

Ezernyi adat. Eleve sokkal több szegmenst kapok. Hiszen nem csak azt nézik, hogy én hol definiáltam szegmenst (mert persze itt is csinálhatok magamnak), hanem egyben mutatja mindenki más szegmensét. És ha rákattintok bármelyikre, csak dőlnek az adatok, a diagramok. A fenti kép csak egy a sok közül, vannak ám ott gombok, melyek mögött új csodák nyílnak.

strava03

Például ez itt. Akár egy animáció formájában, akár egy csúszkára kattintva láthatom, hogy az adott szakaszon hol jártam ahhoz a személyhez képest, aki azon a szakaszon a legjobb időt mente. Azaz pontosan látom, hogy mely szakaszokon voltam béna, hol kell fejlődnöm. Mindezt diagrammon is: látszanak a terep szintviszonyai és lila vonallal az első és a köztem lévő aktuális távolság. Azaz látszik, hogy az első nagyjából lineárisan, azaz terepviszonyoktól függetlenül egyenletesen távolodott tőlem. Látható, hogy minden tekintetben, mind emelkedőn felfelé, mind lejtőn lezúduláskor van még hová fejlődnöm.

Tudom, nehéz érzékeltetni a különbséget, még úgy is, hogy sorra vágom be az illusztrációkat. Maradjunk annyiban, hogy a Garmin Connect esetében nem vizsgálok semmit, mert nem ad használható információt. A Stravá-t ellenben percekig elemezgetem. Mert az meg ad. Pedig ugyanabból az adatmennyiségből dolgoznak.

Meg tudná csinálni ugyanezt a Garmin? Naná. Van példa, ahonnan ötleteket lophatnának? Naná. Megcsinálja? Nem. Teljesen használhatatlan a course/segment része az elemzéseiknek. Azaz az égegyadta világon semmi értelme sincs, hogy a Garmin rendszerén belül ilyeneket definiálj. Sőt. Sokszor pont ezzel szívod meg. (Lesz rá példa.)

Tudom, telhetetlen vagyok. Hiszen a Garmin sokkal egyszerűbb dolgokban is elképesztő bénázásokra képes.

Tetszőleges sporttevékenység esetén a begyűjtött adatokból keletkezik egy csomó grafikon. Ez függ a sportttól, meg a használt érzékelőktől.

akt

Ez itt például egy futás során mért pulzus diagram. Amikor oldalirányban mozgatom a kurzort, mindig kiírja az aktuális ponthoz tartozó X és Y koordináta értékeket.
Na, ez nem volt mindig így.
Valamikor tavasszal kijött egy firmware upgrade, mely után nullákat írt ki.
Fontos? Naná. Ezek primer adatok, primer diagramok, sokan elemezgetik a görbéket.
Nyilván égett a topik a Garmin fórumon is. Annyit válaszoltak a fiúk, hogy igen, a felvetés jogos, rajta vannak. Megoldják.
Két hónapba telt.
Gondolj bele. Nem, nem kellett áttervezni semmit. A GUI-n ott volt a hely. Meg úgy egyáltalán, az egész már működött korábban. Csak meg kellett volna keresni, hol veszett el a kijelzett szám értéke.
A kilencvenes években IT vezető voltam, erősen programozói elhajlással. Szét is rúgtam volna a beosztottam seggét, ha egy ilyen problémát nem tudott volna megoldani egy héten belül. Pedig mi kutyaütők voltunk.
Akkor most minek nevezzem a Garmin programozóit? Mert ha nem teljesen bénák, akkor csak az marad, hogy tojnak a felhasználóikra.

Ugorgyunk.

Megoldatlan probléma, hogy amikor hosszabb ideig géptől – és fürdőszobamérlegtől – távol vagyok, majd amikor visszatérek és megpróbálom beírni a frissen mért súlyomat, teljesen megbolondul a Garmin Connect mögötti algoritmus. Látszólag beveszi a számot, de valójában nem. Több napig kell vele vacakolnom, beírni, törölni, beírni, törölni… majd egyszer, a fene tudja hogyan, de megjavul. Ez masszívan így van, amióta benne vagyok a Garmin infrastruktúrában.

A hőmérő. Az órában van egy hőmérő szenzor. Tök feleslegesen. Ezt a Garmin is elismerte. Ugyanis a test hőmérséklete teljesen eltéríti a mérést. A normál 36 fok még egy 25 fokos nyári napon is elviszi a mérést a francba. Akkor meg minek? Egyedül a brossúrában mutat jól. Valószínűleg ez is volt a cél.

Kajak. Gondolnád, hogy pont ebből lesz kritikus sport? Márpedig az lett. Az óra sokkal rosszabbul kezeli, mint a súlyzózást, pedig már az utóbbi kezelése is elfogadhatatlan. Egyszerűen nem ismeri és nem tud mit kezdeni vele. De még a Connect IQ-ban sincs rá applikáció.
Jó, de ha éppen kajakozok, akkor ki kell választanom egy sportot. Mi a választék?
Például evezés, azaz row. Borzalmasan félremér. Ráadásul valami számunkra nem érthető okból nem mér sebességet km/h formában, csak pace (perc/km) van.
Van még a Stand-Up Paddle, azaz a SUP. Tudod, amikor a pacák egy vasalódeszkán egyensúlyozva lökdösi magát előre. Hogy miért pont ezt mérték ki és implementálták, fogalmam sincs. De a mért értéknek a kajakozáshoz semmi köze sincs.
És ennyi. Több ló nem indult.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fenix3-ban volt kayak, mint sport. Csak annyira béna volt, hogy az 5-ösből inkább kivették. Azóta sem tudtak megbirkózni vele. (Bár folyamatosan kábítanak, hogy valamelyik bétában vissza fog jönni.)
Vedd hozzá, hogy Nej Polar M430-as órája egészen jól veszi az akadályt. Pedig még sportok sincsenek rajta. Van benne futás, bringa, meg általános indoor/outdoor sport. Nej kiválasztja az általános outdoor sportot (ez az, amelyik elindítja a gps-t), majd evez. És az értékei teljesen elfogadhatóak.
A megoldás az, hogy lekövettem Nej órájának a megoldását. Gyártottam egy custom outdoor sportot és azt indítom el, ha evezek. A rendelkezésemre álló lehetőségek közül messze ez még a leginkább elfogadható.
Csak tudnám, hogy ezért miért kellett megvennem a piacon a legfejlettebb, közel legdrágább sport órát?

Aztán a mérések pontossága. Oké, már amikor megvettem az órát, akkor is tudtam, hogy a csuklón mért pulzusértékek nem annyira pontosak, mint a mellpánttal mért, szívdobbanás alapú mérések. De legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire óriásiak a különbségek.
Különösen annak fényében, hogy Nej Polar órája egészen jól birkózik meg a feladattal.
A Garmin nem.
Pánt nélkül a valós érték 40-50%-át méri csak. Azaz a csuklón történő mérés használhatatlan.
Pontosabban. Nyugalmi, vagy közel nyugalmi állapotban nincs nagy eltérés. Azaz ha napközben a fizikai stressz értékére vagy kíváncsi (mely ugye a pulzus értékének a variabilitása, azaz az ugrálása), vagy éjszaka az alvásod minőségére, akkor jó a csuklón mérés is. De minden más esetben használhatatlan. Ha már csak sétálsz egy városban 5-10 kilométert, már szignifikáns eltéréseket fogsz tapasztalni. Komolyabb sportoknál meg még inkább. Tudom, kimértem.
Ez, bár szomorú, de még kezelhető lenne. Hiszen nem kell mást csinálnom, csak amikor sportolok, akkor felcsatolom a pántot.
Ahogy Móricka elképzeli.
Amit ez az óra konnektivitás terén bemutat, az valami gyalázatos.
Karodon az óra, zsebedben a telefon. Aztán egyszer csak közli az óra, hogy levált a mobilról. Azaz innentől nem működnek az értesítések. Amire egy-egy megbeszélésen, oktatáson az egész telefonkezelési stratégiádat építetted.
Rajtad a mellpánt, karodon az óra. Futsz, vagy éppen súlyokat emelgetsz. Időnként ránézel az órára. Aztán egyszer csak gyanút fogsz. A gyakorlatsor ezen részénél már magasabb szokott lenni a pulzus meg a kalória. Leállítod a mérést, belenézel a setup-ba. És igen, az óra elveszítette a kapcsolatot az övvel. Ahogy belépsz a menüpontba, megtalálja és megy tovább.
Ilyesmi simán előfordul egy húszperces edzés során akár négyszer-ötször is.
Belegondoltál már, mit jelent ez? Akár futsz, akár bringázol, akár súlyzózol, ahelyett, hogy a sportra koncentrálnál, az erőnlétedet osztanád be, a helyes levegővételre figyelnél, ahelyett az órát bámulod, hogy vajon megvan-e még a kapcsolata az övvel? Nem csak idegesítő, de kibaszottul elképesztően frusztráló.
De még frusztrálóbb, ha nem veszed észre. Húsz perc intenzív súlyzózás. Amikor befejezted, leállítod a mérést. Erre közli, hogy ez valójában csak 5,5 perc volt. Gyalogolsz 12 kilométert (öv nélkül) és csak visszanézve veszed észre, hogy a hetedik kilométer környékén történt valami, mert az addigi normális 90 körüli pulzus visszaesett 50-60 közé. Mely már az éjszakai nyugalmi pulzus kategóriájába esik, nem pedig a 30 fokos melegben sétálós kategóriába.
És ez még csak a betonstabil ANT+ kapcsolat. A Bluetooth… az egy ennél is tragikusabb világ. Fogok is írni róla.

Aztán itt van a legutóbbi idegbaj. Ha definiáltam egy szegmenst, akkor az óra, közeledve a szegmenshez, átvált szegmensfigyelmeztető módba (miért?), majd amikor indul a szakasz, akkor az addigi, alaposan átgondolt kijelzésből átvált egy szegmensspecifikus kijelzésre. Mondanom sem kell, ez sokkal rosszabb, mint amit használok. Eleve kisebbek a számok, márpedig sprint közben az ember nem ér rá órát bogarászni. De még csak hasznos információt sem ad.
Ezzel mondjuk még együtt is lehetne élni: amikor közeledek egy szegmenshez, megvárom, amíg az óra eljátssza a hülyeségeit, majd visszaváltok a megszokott képernyőmhöz. (Persze ilyenkor érdemes elgondolkozni, hogy tényleg kell-e nekem az a szegmensdefiníció, a használhatatlan statisztikájával?)
Nemrég viszont úgy jártam, hogy abszolút rossz pillanatban váltottam vissza az eredeti képernyőre. Pont akkor, amikor magától is visszaváltott volna. Így az egyszeres back-ből kétszeres lett. Azaz pause-ba állt a mérés. Futás közben. Jó 500 méterrel később vettem észre a hibát, és ugyan javítottam, de már nem tudtam megelőzni a katasztrófát.

Nem, ne nézz úgy rám, mint egy nyávogó idiótára. Lehet, hogy ezek a dolgok számodra érthetetlenek és abszolút elhanyagolható dolgoknak tűnhetnek, de valójában nem azok.

A fenti esetben az óra elhűlt. Hogy ekkora erőfeszítéssel (hiszen mérte a pulzust) csak ilyen kis távolságot tudtam futni. (Mert ugye az az 500 méter hiányzott.) Ebből azt a következtetést vonta le, hogy túl vagyok edzve. Konkrétan az edzettségemet visszavágta a félévvel korábbi értékre. Naná, hogy pont ilyenkor mért Vo2max értéket és laktát küszöbértéket is (melyeket egyébként 2-3 hetente szokott), ezek természetesen borzalmasok lettek, emiatt le is írt a francba.
Nyilván legyinthettem volna rá. Ahogy a fiam is mondta, fater, a lényeg az, amit csinálsz, nem az, amit az óra érzékelt belőle.
Csakhogy ez akkor igaz, ha az óra nélkül is tudod, hogy mit csinálsz. Nálam viszont nem ez a helyzet. Elmúltam 54. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy könnyen túl tudom terhelni magamat. Mert ha megy az 5 kilométer futás, akkor miért ne menne a 10 is? Menne is. Csak utána fél évig nem tudnék futni, mert belehalna a térdem, vagy meghúzódna a combom. Hogy tudjam, hogyan állok, arra kell a Training Status érték. Ez folyamatosan minősíti – a Training Load és az idő függvényében – azt, amit csinálok. Jelzi, hogy éppen milyen fázisban vagyok: pihenés (Recovery, kék), karbantartás (Maintaining, sárga) vagy éppen fejlesztés (Productive, zöld) állapotában. Sajnos nem ismerem a minősítés mögötti algoritmust, így kénytelen vagyok vakon megbízni benne.
Már amikor működik.

tstatus1

Na most, itt az óra hülyesége miatt az egész elcsúszott a fenébe.
Én mindentől függetlenül sportoltam tovább, ahogy megszoktam. Az óra meg folyamatosan hisztizett. Hogy úgy általában jól csinálom, de vegyem már észre, hogy csökkent a fitnesz értékem, túl vagyok edzve és minden, amit csinálok, kontraproduktív. Álljak már le és pihenjek.
Éppen jött egy tanfolyam, ezeken a heteken nincs sok időm magamra, a napi 15 perc súlyzózás is éppencsak belefér. Látszik is a bekezdés alatti görbén, eléggé kornyad lefelé. De a minősítés még mindig unproductive (sötétnarancs) maradt.
Egészen addig, amíg a tanfolyam utáni szombaton nem futottam egyet. Úgy, ahogy szoktam.

tstatus3

És most a mérés sem lett elcseszve. Az óra teljesen elájult: mekkora fejlődés! Komolyan, kaptam is egy plecsnit, konkrétan a “Well-oiled Machine” kitüntetést. Hogy ilyen rövid idő alatt ekkora fejlődés! Pedig az égegyadta világon semmi sem történt. Én tettem a dolgomat, ahogy szoktam. Csak éppen 10 nappal korábban volt egy rossz mérés.

Igen, pontosan nekem is ez jutott eszembe. Ha ez az algoritmus ennyire, de ennyire hülye, mennyire lehet megbízni benne? Nos, a tapasztalat az, hogy eléggé jól. Tényleg összhangban van azzal, amit érzek.
De… azért nem kerek.
Ugyanis csak akkor mér Vo2max-ot, ha futok. Ha nincs Vo2max, akkor valahogy nem igazi a mérés. Érzékeli, figyelembe is veszi a terheléseket, a görbe szépen emelkedik, csökken, szóval a státusz akár jó is lehetne, de érezhetően Vo2max nélkül inkább csak tippelget.

Ezzel el is értünk a rendszeresen visszatérő vesszőparipámhoz. A futás nem az én sportom: egyfelől nem is annyira kedvelem, másfelől féltem a térdemet. Azaz nem azért nem futok vadnyúl tempóban, mert fizikailag nem bírom, vagy elfogy a vitálkapacitásom. Nem. Azért óvatoskodok, mert féltem az izületeimet. Ez viszont hamis képet mutat. (Persze le is lehetne szarni, de akkor mi a francért használok akármilyen monitorozó eszközt is?)
Az igazi az lenne, ha tudnám mérni a Vo2max értéket bringán is. Ott ugyanis tényleg kihajtom magam fulladásig. Csakhogy egy bringás powermeter 1000 dollár körül kezdödik.
Szép, szép, de ennyiért inkább egy új bringát vennék.

Ezért örültem meg, amikor szembejött velem a Powercal cég Powertap powermeter cucca. Ez valójában nem egy igazi powermeter, gyakorlatilag csak egy mellpánt. De a cég azt állítja, hogy több évnyi kutatás után megtalálták azt az algoritmust, amely pulzusértékekből képes energiát, és mellékesen Vo2max értéket is számolni.

Megjegyzem, energiát a Strava is számol, pontosabban saccol.

Elolvastam néhány tesztet. Volt némi szájhúzás. Hogy a pillanatnyi értékeknek semmi köze a valósághoz. De a végén, a sport után mutatott összesített érték nem is rossz.

Nekem pont ez kellett. Mellpánt árban egy powermeter. Értelmezhető Vo2max értékkel.

Hol van a csapda? Hát ott, hogy a cég az ANT+ pántot pofátlanul drágán árulja. Ugyanannyi pénzért megkapom a Bluetooth-os pántot, egy sebességmérő és egy fordulatszámmérő szenzorral együtt. Némi nyomozás után kiderült, hogy az órám (Fenix5) az első Garmin óra, amelyik képes kommunikálni Bluetooth szenzorokkal is. Hogy ezzel konkrétan tud-e, arra nem találtam infót. DC Rainmaker ugyan általánosságban figyelmeztetett, hogy ez egy borzasztóan ingoványos terep, de bátor voltam, bevállaltam.

Naná, hogy nem működött. Semmi. Az óra nem látta a pántot. Soha. Egyszer felismerte a sebességmérőt, össze is párosodtak, de amikor mérni kellett volna, akkor már nem látta.
Most itt figyel az egész cucc a könyvespolcon. A kapitalizmus mementójaként. Hogy mennyire reménytelen mindenki által elfogadott módon implementálni egy kváziszabványt, ha a szereplők élet-halál harcban küzdenek egy nem túl nagy piacon.

Huh, de hosszú lett. De legalább már érted, hogy miért nem részletezem, amikor beírom egy fórumba, hogy a Garmin szar.
Pedig nem lenne az. Nem is kellene sok hozzá, hogy jó legyen. Egy kis odafigyelés. Hogy érezzék azt, mi kell az ügyfeleiknek. Lehetne figyelni a piacot, mások miket csinálnak. És megvalósítani a jól bevált funkciókat.

Na meg kellene egy kevésbé beleszarós szoftverfejlesztő gárda. Mert a mostani az tragédia.

Fogpiszkáló, ha el nem cseszem

Megjegyzés: Az írás a június 23-24 hétvégéről szól. Csak ugye meg vagyok csúszva.

Voltak már egyszerűbb hétvégéim is, ez tény.

Eredetileg azt terveztük Nejjel, hogy tolunk egy egész hetes bringatúrát. Felpakolunk, letekerünk a Balatonig, megkerüljük a tavat és hazalihegünk. Csak hát jöttek a melóhegyek és elgázolták a túrát. Lefújtuk.
Igenám, de Barna, belelkesülve attól, hogy nem leszünk itthon, szombatra bulit szervezett az udvarra. Ez egyben azt is jelentette, hogy illedelmes szülőkként a hétvégén el kell hagynunk a környéket.
Volt már ilyen, akkor lementünk az RSD aljára és két nap alatt felkajakoztunk Dunaharasztiig. Ezt most is bevállaltuk. Jó buli szokott lenni. Eltekintve Szigetszentmártonban DJ Zoli vagy Roby vagy Miky tevékenységétől, aki hajnali négyig tolja emelt hangerővel a dizsit, az úri közönség meg szórakozik, aka oldalba hugyozzák a sátrat.

Csakhogy egy, a közelben lakó kajakos cimbora értesített, hogy tudjak róla, túl magas a Duna, így fullban rányitották az RSD-re. Azaz ha felfelé akarunk jönni, az közel olyan lesz, mintha a nagy Dunán eveznénk felfelé. Ehhez még megnéztem az időjárás-jelentést is, pénteken vihar, hétvégén intenzív lehűlés, erős északi széllel. Nos, ezek nem azok a körülmények, amelyek kedveznek a vidám kajakozásnak. Lefelé persze mehetnénk, egy nagy őrült száguldás lenne. Egy nap alatt leérnénk. Csakhogy két napra kell eltűnnünk.

Újratervezés. Egy sportolós közösségi oldalon megtaláltam egy kedves ismerős track-jét, egy kicsit felpumpáltam, lett belőle egy kétnapos bringatúra. A hűvös idő és az erős szél bringán azért még elmegy.
Nejnek viszont nagyon összejött, vasárnap is be kellett mennie melózni.

Újabb újratervezés. Akkor alszunk anyós lakásában. Igaz, egy reménytelen bútorraktár az egész, de hamarosan úgyis rendbe kell raknunk. Szombaton bringázunk egyet, vasárnap Nej bemegy dolgozni én meg lakást faragok a raktárból.
De ha már így jártunk, azért igyekeztem jó kis túrát összerakni. Először lemegyünk Dunaharasztiba, megnézzük a csónakháznál, milyen a Duna. Aztán a Csepel-szigeten a strand mellett, hol a sétányon, hol a műúton felmegyünk a központba. Micsoda véletlen, pont útba fog esni a Rizmajer. A sörözés után továbbmegyünk északnak, átverekedjük magunkat a műrepülő versenyen, majd a Római parton ebédelünk. Utána Megyeri híd, Káposztásmegyer, majd hátul hazacsorgunk.
Nos, végül ezt a túrát csináltuk meg.

Csak úgy, széljegyzetként. Elképesztő, mennyire terjed az agresszivitás a közlekedésben. Nem csak autós-kerékpáros viszonylatban, de a kerékpárosok között is. Két paraszt is beszólt a túra során, egyiknek sem volt igaza. Én meg csak néztem. Oké, jó dolog, hogy egyre többen tekernek, de ez egyben azt is jelenti, hogy egyre több a síkhülye, rutintalan egóbajnok is.

A HÉV hídjáról lenézve a Duna tényleg magasan állt, de az erős szél borzolásától nem láttuk, mekkora a sodrása. A csepeli rész nagy nyeremény volt, még soha nem bringáztam arra és kifejezetten hangulatos a terep.

DSC00885

Rizmájer. Szokás szerint végigkeseregtük, hogy de szívesen végigkóstolnánk azt a nyolcfajta sört, melyet csapolnak, aztán ittunk egyet, ettünk egy pogácsát és mentünk tovább. Nej azért küldött egy fényképet a gyerekeknek. Hogy tudják, a szülők jól érzik magukat.

A Red Bull Air Race. Nos, tényleg nagy volt a felfordulás. Még bringával is nehéz volt átvergődnünk. De legalább megnéztünk egy-két versenyzőt. Ijesztő volt, tudva, hogy milyen erős a szél a Duna felett.

A Római parton nem a megszokott kocsmánkba mentünk. (És nem is az Evezősbe, pedig azt szeretem a legjobban. Csak éppen olyan vacakul van megszervezve a kiszolgálás, hogy majdnem egy óra, mire megkapjuk az ételt és az italt.) Egy olyat kerestünk, ahol van lángos. Mert ma ki akartunk rúgni a hámból.
Kaja közben még mindig a Rizmájerről beszélgettünk.
– El kellene egyszer menni.
– De rendesen.
– Úgy bizony. Nem autóval és nem kerékpárral.
– Tömegközlekedéssel.
– Ja. Kényelmesen végigkóstolni a választékot.
– De valami olyan napon kellene, amikor sportoltunk is egy nagyot. Hogy beleférjen a kalóriakeretbe.

Egymásra néztünk.

– Te is arra gondoltál?
– Miért, te is?
– Ja. Hogy a mai nap pont ilyen. Közel 90 kilométer bringázás.
– Pontosan. A csepeli busz meg pont anyós lakása mellett áll meg.
– Meg pont a Rizmájernél.
– Úgy van. Még az erdőn sem kell átgyalogolnunk.
– Akkor ma, vagy soha.

Még gyorsan ment egy-egy fénykép a gyerekeknek. (Barna morgott is, hogy ez nem igazság: mi már voltunk Harasztiban, söröztünk a Rizmájernél, söröztünk a Rómain, a buliban meg még semmi nem történt.) Aztán igyekeztünk haza.

Hat óra körül érkeztünk meg. Sikerült észrevétlenül belopóznunk a lakásunkba, a fiatalok a kertben szórakoztak. Letettük a bringákat, felmentünk az emeletre, zuhanyoztunk, átöltöztünk.
A szobánkban nagyot vigyorogtam.
– Nézd már, át lett húzva az ágyneműnk.
– És milyen szépen megvetették az ágyat.
– Éljen az ifjú pár.
– Tudtad, hogy ezért az ágyért vetélkedés folyik?
– Nem tudtam. Te, mit szólnának, ha odacsempésznék egy tégely vazelint az éjjeliszekrényre?
– Hülye!
– Csak, hogy érezzék a törődést.

Végül nem tettem meg. Nem volt otthon vazelin.

Aztán elmentünk anyós lakásába. Hát, tényleg bútorraktár. Gyorsan kiszabadítottuk az egyik ágyat, aztán már mentünk is tovább. Éhesen. Szomjasan.

Pogácsával és fekete sörrel nyitottam, Nej a kedvencével, a szűretlen búzasörrel. Aztán rendeltünk egy hamburgert. Nem akármilyet. Valami olyasmi volt a neve, hogy Extra Sörgyári Akármi, mindenesetre a hozzávalók felsorolása három sor volt. Jó lesz. Közben kikértem még egy sört.

IMG_20180623_192753

Pont úgy ültünk le, hogy egy szélcsendes páholyból beláttuk az egész kerthelyiséget. Gyakorlatilag minden az orrunk előtt játszódott. Lehet, hogy ez egy perverzió, de én szeretem nézni az embereket, amikor mulatnak. Megfejteni a történetüket, vagy ha nem megy, akkor kitalálni egyet.
Persze nem kellett mindig tippelgetnem.
Kimentem vécére. Szűk volt a piszoár, szorosan egymás mellett álltunk egy fazonnal. Válaszfal nem volt.
– Jó kis hely, mi? – közölte könnyed társalgási hangnemben. Miközben a farkát fogta.
– Szuper! – bólintottam. Miközben a farkamat fogtam.
És ilyen oldott, mondhatni bizalmas légkörben társalogtunk. Elmesélte, hogy miért vannak ott, megjegyzésemre, miszerint az egyik fazonnak már nem kell sok, közölte, hogy ő az ünnepelt és lehet, hogy nem kell neki, de tutira inni fog még. Sokat.
Aztán rázogattunk még egy kicsit, majd mindenki ment a dolgára.

Közben elkészült a hamburger is. Emberes adag volt, alig bírtam egyszerre kivinni a kettőt.
Nejnek elkerekedett a szeme.
– Ezt meg kell enni?
– Csak ha éhes vagy – vittem be a kegyelemdöfést. Ugyanis egész úton azt hajtogatta, mennyire éhes.

Na most, hosszú együttes pályafutásunk van Nejjel, kezdve a bohó egyetemi évekkel. Láttam már őt többször is öntudatlan állapotban, de olyan még nem volt, hogy egy étel üsse ki. Márpedig most ez történt. A tányér utolsó negyedénél már láttam, hogy nem igazán kell neki, de a Szabó-vér dolgozott benne, miszerint kaját nem hagyunk ott. Elmentem egy adag sörért, jól el is húzódott, mert sokan álltak sorban a söntésnél. Mire visszaértem, Nejt már kataton állapotban találtam. Nem bírt ülni, gúvadt szemmel állt az asztal mellett és a semmibe meredt. Az est maradék részében nagyjából ez volt az összes kommunikációja.

Időközben kitört a német-svéd meccs. Sörözgettem, néztem, időnként megkérdeztem Nejt, hogy van. Mindig az a válasz jött, hogy most halok meg. Végül a meccs 92. percében mondtam azt, hogy oké, akkor most menjünk, itt már úgysem történik semmi. A svédek lenyelik a labdát, a németek meg tíz emberrel tehetetlenek lesznek.
Ha rám hallgatsz, ne velem tippeltesd meg a lottószámokat.

Nej végigszundikálta a buszon az utat, majd otthon sem vacakolt sokat, egyből ment aludni. Én még birtokba vettem a teraszt, bontottam egy üveg bort meg egy szivart. Hogy a szomszédok is érezzék, lakó állt a házhoz.

Ja, azt kérded, hogy mi lett a sörteszt eredménye? Nos, lehet, hogy kiábrándító lesz. Igazolva látom azt az elméletemet, miszerint a kézműves sörök mögött egy nagy parasztvakítás folyik. Mert lehet, hogy ínycsiklandozó ilyeneket látni a sörcsapon, hogy gyömbéres sör, meg málnás, meg meggyes, meg dinnyés, de ezek – szerintem – nem sörök. A málnásnál kis híján visszavittem és bevágtam a söntés mögé. Ez ugyanis tisztán málnaszörp volt. Annak mondjuk finom, meg én szeretem is a málnaszőrt, gyerekkoromban azon nőttem fel, de sörként eladni, piszok drágán, az nem korrekt. A végeredmény az lett, hogy finom a fekete, porter jellegű sörük, második helyezett lett az egyszerű világos sör, harmadik a szűretlen búza. A többi meg nem sör, hanem alkoholos üdítő. (Egyébként a listámból is látszik, hogy értenek hozzá. Ha nem állnak be a különcködős vonalba, akkor nagyon jó söröket tudnak csinálni. Csak hát ha az embereknek erre van igénye, meg ha a hely erről híres, akkor ezt nyomják.)

Reggel jó sokáig aludtunk. Nej nem igazán reggelizett, viszont a munkahelyre magával vitte az üveg kólát. Vakartam a fejemet, mert a hűtőben csak bor maradt. Mit fogok én inni, miközben rendbe rakom a bútorokat?
Végül megoldottam.

Levelezgetek

Vagy mégsem.

Eredetileg levelet akartam írni, melyet elküldök az ügyfélszolgálatnak, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy csak legyintettem. Nem érdemlik meg.

Vásárolni szerettem volna 95e forintért valami elektromos cuccot. Elég sok helyen lehetett kapni ennyiért. Ilyenkor az Extreme Digital-t szoktam választani, mert itt van pár kilométerre egy átvevő helyük, mely ráadásul útba is esik, hiszen mellette szoktunk bevásárolni. Kinéztem a terméket, elmentettem a linkjét. Majd ha lesz időm, akkor megrendelem.
Közben viszont kaptam egy levelet. Az Extreme Digital-tól. Hogy Kedves József, sok boldog születésnapot. És ennek örömére adnak egy 5% kedvezményről szóló kupont.
Nocsak. Nem sokba szoktam nézni a marketing akciókat, de ez most jól jött. 5000 forintért már lehajol az ember. Különösen úgy, ha anélkül is ott venné meg a cuccot.

Elérkezett a vásárlás ideje. Beléptem, bedobtam a terméket a kosárba, beírtam a kuponkódot, aztán… nem tudtam tovább menni. Közölte, hogy hibás a kód. Leellenőriztem. Jó volt. Ezután elolvastam a levelüket alaposabban. És igen, az apróbetűs rész végén ott volt, hogy a kód csak raktáron lévő termékre érvényes.
Hogy miért? Ne kérdezd. Semmi értelmes magyarázatot sem tudok mondani rá. De így van.
Az a kütyü, melyet venni akartam, nem volt raktáron. (Pontosabban más színben volt, de az nem jöhetett szóba.)

Ne tudd meg, mennyire felhúztam magam. Az ilyesmi értelmetlen korlátozás nálam már a szarrágás kategóriába esik. Ki is léptem. Vásároljon nálatok a harapós ló.
Pontosabban, aludtam rá pár napot. Időnként ránéztem. Majd miután nem változott semmi, úgy döntöttem, hogy inkább egy piszok távoli boltban veszem meg, mert hozzácsaptam egy későbben beszerzendő hozzávalót is, mely csak ott volt kapható. Igaz, 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza, de legfeljebb bringázok egy jót.

Vedd észre, hogy mennyire “sikeres” volt az akció. Egy már eleve eldöntött vásárlástól sikerült vele eltántorítaniuk, de úgy, hogy a keserű szájíz miatt hónapokig meg sem fog fordulni a fejemben, hogy tőlük vásároljak. Csak gratulálni tudok a marketingesüknek.

Ja, az utósztori. Miután megrendeltem a távoli boltban és értesítettek, hogy megérkezett, indulás előtt még ránéztem az Edigital oldalára, hogyan áll a termék. Már raktáron volt. Csak éppen 10e forinttal drágábban. Miközben ahol vettem, ott is friss beszerzésű volt a cucc (gyakorlatilag előző napos, amikor megrendeltem, még nem volt nekik raktáron, amikor beszerezték, írtak, én meg mentem), azaz nem változhatott jelentősen a beszerzési ára.

Disclaimer: Ez kábé két héttel ezelőtti írás, csak az úti beszámolók miatt került ennyire hátra. Akkor még nem zuhant ekkora szakadékba a forint, azaz a hirtelen árfolyamváltozás még nem indokolhatta a hirtelen árváltoztatást.

No comment

Most őszintén, miért vitatkozol az interneten? Egy semmiből szóló hanggal? Még az is lehet, hogy egy viziló van a vonal túloldalán, aki megtanult gépelni. Miért fontos neked, hogy meggyőzzed az igazadról?

Valld be, hogy nem is az a fontos, hogy meggyőzzed. Az egódnak fontos, hogy legyőzzed.

Ha csak úgy otthagyod, egy ‘de nagy hülye vagy’ legyintéssel, akkor az illető szétkürtöli mindenfelé, hogy ő győzött, az aréna pedig neki fog tapsolni. Ezért nem hagyod ott. Hanem győzködöd, magyarázkodsz, felhúzod magad, dühöngsz. Egy hang miatt a semmiből. Aki lehet, hogy egy víziló. Vagy egy nyáladzó idióta. Egy végtelenül ostoba, meggyőzhetetlen alak. Vagy lehet, hogy direkt azért játssza a hülyét, mert élvezi, hogy bosszanthat.

Ebből a patthelyzetből csak egyféleképpen szabadulhatsz: ha be sem szállsz. Zavar, ha valaki hülyeségeket beszél? Legyints rá. A legbiztosabb az, ha a hülyeséget el sem olvasod. Ha pedig erőszakoskodnak, provokálnak, hogy igenis reagálj rá, akkor intézd el azzal, hogy ‘Olyan korban élünk, amikor a vélemény szabad, de ezzel párhuzamosan a vélemény leszarása is szabad. Én most az utóbbit választottam. Bocs.

Benne élni

Egészen furcsa az, hogy ha valamivel _komolyan_ foglalkozol, egy csomó időt, erőfeszítést, koncentrációt ölsz bele, akkor egy idő után milyen bizalmas viszonyba kerülsz vele. Bár a bizalmas nem is igazán a megfelelő szó erre. Egyszerűen sokáig kívüle élsz, aztán egyszer csak belekerülsz. Mintha átlépnél egy határt, az az izé beenged a belső régióiba, és egyszerűen innentől benne élsz.

Mostanában a darts-szal vagyok így.

Persze eleinte én is dobáltam össze-vissza.

Mit is értek az alatt, hogy eleinte? Nos, öcsémmel már tíz éves korunk környékén nagy csörtéket vívtunk, bár akkoriban még pikádónak hívták a sportot és koncentrikus táblába dobáltunk. (Made in NDK, nálunk nem is lehetett kapni, mi speciel kint vettük egy tapétavásárlós körúton.)

Ahogy a szakirodalom mondja, a legrosszabb úton jártam. Megtanultam egy rossz stílust, aztán azt próbáltam csiszolni. Nem sok eredménnyel. Szerencsére a sport egyre népszerűbb lett, rendszeresen láthatjuk, hogyan dobálnak a nagyok és itt-ott lehetett olvasni profiktól is, hogyan csinálják. (Hogy mást ne mondjak, a Youtube darts iskolái.) Nem részletezem, legalább négyszer tanultam mindent újra. Többek között feltűnt, hogy minden profi először céloz, majd újra lendít és csak utána dob. Próbáltam én is, megszoktam, dacára annak, hogy ez megint új dobási stílust igényelt. Nem lett jobb a helyzet, sőt. Kifejezett célzás nélkül időnként jobban dobtam. Egy ideig. Aztán valami átkattant és a célzásnál… egyszerűen belekerültem egy másik világba. A külvilág megszűnt, csak én maradtam, a tábla és a nyíl – és ez így is maradt, egészen a nyíl eldobásáig. Drasztikusan megugrott a találati pontosságom. Miközben kintről semmi nem látszik az egészből, mert az egész odabent, a fejben történt.

Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem. Ugyanis ugyanezt már átéltem jó 30 évvel korábban.
Akkor a bridzset toltuk, egyre komolyabban. Kezdve ott, hogy a seregben néhányan megtanultuk a játékot az egyik szobatársunktól. Remek időtöltés volt abban a sivár környezetben. De nem adott többet, mint mondjuk az ulti. Eleinte. Aztán egyre jobban megismertük, egyre jobban elmélyültünk benne. De ez még mindig nudli volt. A következő szint az volt, amikor Vikor Dani, aki akkoriban reménytelenül próbált vegyészmérnökké válni (nem sikerült neki), és nem mellesleg tankörtársam volt és már akkor kiemelt élversenyző szinten nyomta, szóval elkezdett játszani velünk és nem csak tanított, hanem meg is győzött minket, hogy állunk már olyan jól, hogy elindulhatunk versenyeken. Elindultunk. De előtte alapítottunk bridzsklubot, eleinte egyetemi szinten, később városi szinten és bár ezek nagy szavak, de tényleg így volt, felraktuk Veszprémet a hazai bridzs térképére.

Nem, nem akarom túlbecsülni magunkat, nem mi voltunk a legjobb játékosok. Mi – mármint a partnerem (Sándor) és én – azok voltunk, akik megszervezték az egyetemi klubot. Aztán az egyik évfolyamtársunk – András – megszervezte a városit. Ekkor bújtak elő azok az arcok, akik kifejezetten jól játszottak, de lehetőség híján addig csak lapultak valahol.

Értelemszerűen a Magyar Bridzsszövetségtől megkaptuk a maximális támogatást (eszközök, kedvezményes nevezési díjak), hiszen ők is örültek, hogy egy újabb megyeszékhely kapcsolódott be a vérkeringésbe. Mi pedig vadul elkezdtünk versenyezni. Rengeteg sztorim van, de ezek egyfelől rétegsztorik, másfelől úgy emlékszem, itt-ott már írtam róluk. A lényeg, hogy a versenyzés, a magyar mezőnyben való megmérettetés folyamatosan gerjesztette az igényt, hogy minél jobbak legyünk, a sok verseny pedig megmutatta, hol vagyunk jók és hol kutyaütőek. Folyamatosan tanultunk, folyamatosan csiszoltuk a rendszerünket. Folyamatosan kaptuk a versenyeken a visszajelzéseket. A legjobb úton voltunk afelé, hogy… belegolyózzunk. De tényleg. Velem előfordult, hogy egy többnapos, rengeteg partis verseny után sétáltam hazafelé és a lakótelep közepén lévő prérin, körbevéve a tízemeletes betonmonstrumokkal, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ugyanis már nem a valós világban éltem, hanem egy virtuálisban, a bridzs világában. Kártyalapok voltak a haverjaim, akik egy sajátos logika mentén viselkedtek. Én pedig tudtam, hogy melyiknek milyen a jelleme, hogyan kell kezelni őket. És ez az egész tovább folytatódott az álmaimban. Tényleg benne éltem a bridzs mélységeiben. A lapok ekkor már valós személyek voltak, akik valóságosan éltek: egy impasszt úgy kezeltek, mintha tényleg megcsaltam volna az aktuális dámát. A királyok pedig cégvezetőként dirigáltak, felettük a cégtulajdonos ászokkal. A valósággal egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot, a bridzs pedig egyre inkább valóságosabbá vált.
Aztán vége lett. Megismertem a határaimat, megtaláltam azokat a játéktechnikai elemeket, melyeket se ésszel, se ösztönnel nem voltam képes már használni, képtelen voltam beépíteni a világomba. Az is látszott, hogy enélkül a tudás nélkül maximum csak a középmezőnyben tudok játszani. Ráadásul az állandó partnerem is ekkor kezdett – magánéleti okokból – eltávolodni a bridzstől. Egy ideig próbálkoztam alkalmi partnerekkel, de egyszerűen nem működött a kémia, aztán feladtam.

De tisztán emlékszem, milyen volt olyan szinten játszani, amikor maga a játék beengedett a legrejtettebb szentélyeibe. Amikor a valóságos élet helyett felajánlotta a saját világát.

Ijesztő volt. De egyben izgalmas is.

És nem sokkal később jött az informatika.