Keszthely, földön és vízen 07/08

Tényleg pihenés. Ja, nem.
2018.07.20; péntek

Sokáig aludtunk, ráérősen reggeliztünk. Abszolút pihenőnap. Minden túrát megcsináltunk, amit csak akartunk. Hagytunk egy esőnapot. Nem volt rá szükség.
Akkor mi legyen?
Ökörködjünk a vízben. Kajakkal, nyilván. Gyakoroljuk a beszállást derékig érő vízben, a különböző ki-beszállási technikákat, és van a strandon egy jó magas stég, azt is kezelnünk kellene valahogy. Nej emellett fejébe vette, hogy megtanul felállni a kajakban.
Nem rossz program. A viharjelzés 1-esen van, azaz a strand használható. (Utólag azt mondom, a 2-es jobb lett volna, mert akkor nem ugrált volna körülöttünk annyi fogalmatlan gyerek. Meg felnőtt. Csak a vízimentő.)

Egyébként nem tudom, hogyan van, de ha egy ember – legyen az gyerek, vagy felnőtt – vízbe kerül, egyből olyan lesz, mintha berúgott volna. Nem figyel senkire és semmire, teljesen elfelejti, hogy létezik olyasmi, mint a fizika, a többi ember pedig légnemű, akiken át lehet hasítani. A kajakokon is.

Na mindegy, csináltuk. Hamarosan úgy néztünk ki, mint én Losinjban, amikor először ismerkedtem a Kodiakkal. Akkor mindkét lábszáramból dőlt a vér. A kajak pereme, az érdes, szálkás stég, mind-mind tették a dolgukat. De valahogy észre sem vettük. Jöttek a sikerélmények, szakadtak fel az ujjongó kiáltások. Ki a fenét érdekelt egy-egy karcolás? Ugyanúgy szálltam ki-be a derékig érő vízben az M07-be, mint a Kodiakba. Leküzdöttem a magas stéget is. Az M07-tel! Amikor ez még a Kodiakkal sem ment eddig! De a legnagyobb királyságot Nej mutatta be: a stégbe kapaszkodva felállt a kajakjában és hanyagul _kilépett_ a magas stégre. Mindenféle módon, alulról-felülről, előről-hátulról megerőszakoltuk a kajakokat és ez mindenkinek jól esett.

Aztán lihegtünk egyet a parton. Hogyan tovább?
Még mindig 1-es jelzés volt. Északi szél fújt. A Libás strand felé pont jó, mert szembejönnek a nem túl nagy hullámok. Evezzünk át! De tegyünk bele egy csavart. Nej szerette volna kipróbálni az M07-et hullámos vízen is. (Ide nekem az oroszlánt, de azonnal!) Legyen. Én meg kipróbáltam Nej kajakját.

Szószerint lubickoltunk abban, hogy immár egyikünknél sem játszottak a méretkorlátok, azaz szabadon ülhettünk át egyik kajakból a másikba, nem volt gond sem a beülés, sem a kényelem.

Áteveztünk. Nej egyre jobban élvezte. Én nem annyira. Nem hiszed el: teljesen elzsibbadt a lábam a kajakjában. Úgy látszik, ez nálam generális probléma. Szerencsére a Laser-nél nem volt gond, combbal tudtam támasztani, nem volt szükség arra, hogy a használhatatlan lábammal a pedálokat tapossam. De a Libás strandon örömmel szálltam ki belőle.
Azt írtam volna, hogy kiszálltam? Gyötrelmesen kievickéltem, többször erősen a lapátba kapaszkodva értem el, hogy lábra érkezzek és ne boruljak. Utána percekig álldogáltam, mire visszatért az élet a lábaimba.
Nem nekem való a kajakok váltogatása. (Az M07-et is egy évig farigcsáltam/farigcsáltuk, mire sikerült hozzám passzintani.)

Visszafelé már a saját kajakban eveztem. A hullámok ugyan hátulról toszogattak, de majdhogynem jól is esett. Elképesztő, mennyit képes fejlődni az ember biztonságérzete. Egy évvel ezelőtt – mit egy évvel, még idén tavasszal is – nem mertem megvakarni a kajakban az orromat. Most meg lökdöstek a legkellemetlenebb hullámok, én pedig ki-bekapcsolgattam a fejkamerát, forogtam hátra, hogy hol jár Nej… mintha a Kodiakban ültem volna.

Na jó, azért nem ugyanaz. A Kodiakban kiveszem a zsákból a dobozt, kinyitom, kiszerelem a kamerát, elemet cserélek benne, úgy, hogy a doboz tartalmát szétpakolom magam előtt, mindezt közepesen hullámzó vízen is. Az M07-ben még nem merem kinyitni a dobozt.

A kempingben kiszálltunk. Elmentünk kajálni, majd… menjünk vissza kajakozni. Igen, adjátok már ide azt az oroszlánt! Az északi szél közben megerősödött egy kicsit (a jelzés maradt 1-esen), ilyenkor kifejezetten ellenjavalt a medence keleti oldala, a Zala torkolat környéke. Az az a rész, ahol a szél rendesen meg tud kavarodni, ahol még az ilyen 40-45-ös szélben is kialakul a centrifuga.
Menjünk. Az M07-tel. Naná! Hogyan vegyük el a libidóját, ha nem így?

Elindultunk. A dolog jellegéből következően eleinte semmi kellemetlenség nem volt. Ekkor még a hullámok nem igazán tudtak kinevelődni. Jöttek persze hátulról, félig hátulról, csípővel szépen korrigáltam, muzsikált a hajó. Aztán a torkolattól egy kilométerre már nem éreztem magam annyira komfortosan. A hullámok megnőttek, az irányuk is össze-vissza változott. Hol erre, hol arra kellett korrigálnom, időnként kifejezetten gyorsan. Ekkor már nem is figyelgettem hátra, ügyes kislány Nej, majd megoldja. Ráadásul el is böktem a torkolatot, bementem a nádasba, ki kellett jönnöm és pont ott kellett forgolódnom, ahol a legnagyobbak és a legkacifántosabbak voltak a hullámok. Megoldottam. Oldottam már meg hasonló helyzetet a Velencei tavon is, nem is egyszer, de akkor halálfélelmem volt és folyamatosan káromkodásokat mantráztam. Most viszont higgadtan eveztem, éreztem, hogy uralom a kajakot.
Óriási különbség.
Nejt megvártam a torkolatban, kifújtuk magunkat. Majd irány vissza.
Nem, nem a part mellett. Az a nyulaknak való. Bele a hullámokba, bele a centrifuga közepébe.
Tény, hogy nem sokat beszélgettünk. Én a kajakra koncentráltam, igazából azt se nagyon vettem észre, mikor maradt le Nej. Aztán egyszer csak a kempingnél voltam. Hátranéztem, Nej még messze volt. Akkor játsszunk tovább. Megvolt a hátsó hullám, megvolt a szembehullám, nézzük, hogyan mennek az oldalsó hullámok. Beeveztem az öböl közepe felé, szándékosan a hullámokkal párhuzamosan, majd kijöttem. Kellemetlen volt, tény. De sikerült.

Aztán kifutottunk a partra. Mára elég ennyi.

A két túra útvonala:
Libás strand
Zala torkolat

Felcuccoltunk, ledobtuk a kajakokat.
– Pakoljunk el? – kérdezte Nej.
– Dehogyis! Először igyunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Sportóra rovatunk következik.

Természetesen kihasználtam a lehetőséget a különböző mérésekre. A Libás strandnál már a kajak beállítással mentem, de csuklón történő pulzusméréssel. A Zala torkolat felé pedig felvettem a mellpántot.
Hát, Árpád…
Kezdjük a jó hírrel. A kajak beállítás, mellpánttal végre jól mér. (Vö. 141 kcal vs. 469 kcal.) Teljesen elfogadható értékeket kaptam. Ami azért nem kis fegyvertény, hiszen végre-valahára megoldódott egy reménytelennek tűnő problémám. (Az persze más kérdés, hogy mennyire elfogadható mondjuk egy ötnapos túrán végig mellpántot viselni.)
Ami viszont szószerint tragikus: az első evezésen, csuklón mérve, 65-ös átlagpulzust mért az óra. Más emberek ennyivel alszanak. Én meg hullámzó vízben, szembehullámokban eveztem. Aztán mellpánttal már jött a 91-es átlagpulzus, ami teljesen elfogadható. A hiba nagyjából -30%. Ennél az is pontosabb, ha hasraütve saccolok valamit.

A következtetés eléggé egyértelmű: a csuklón történő 7/24-es mérés teljesen jó, ha stresszt, alvásminőséget szeretnék monitorozni. De másra már nem. Ha sportot is akarok mérni, akkor szigorúan mellpánt kell. Mindig. Még erdei túrán is.

A sör után elpakolászgattunk. Üldögéltünk a teraszon. Nyilván az előző sörnek társai támadtak. Jól éreztük magunkat.

Délután ugyanaz az angol társaság, ugyanabban a kocsmában, ugyanolyan részegen.
– Nézd már, ezek megint itt vannak – jegyeztem meg.
– Lehet, hogy még mindig – pontosított Nej.
Ők is jól érezték magukat.

Este átsétáltunk, most a Pepi nevű vendéglátó egységbe. Toltunk egy hagymás rostélyost. Rágós volt.
Amikor visszatértünk, szúrós szemekkel meredtem a tabletre. De most nem kérte, hogy mondjak véleményt az étteremről. Valószínűleg rájött, hogy tegnap túltolta.

2 thoughts on “Keszthely, földön és vízen 07/08

  1. Oszinte leszek, bevallom, most vesztettem el a fonalat, de biztos velem van a baj. Van ez a MiBand 2 karoram, tizenparezer forintert vagtak hozzam a kinaiak, de felallok a futogepre, es kb annyit mer a csuklomon, mint a gepen levo soktizezer forintos szenzor a tenyeremen (+- 3-5 dobbanas). Mas edzes kozben is kinda hasonlot mer. Erre itt vagy te, egy az enyemhez kepest viszonylag nem olcso oraval, es ennyivel alamer? Jo, a kajak az nem futopad, de…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *