Mert szívni kell
2018.08.08; szerda

Mármint szivart, persze.

Fura, hogyan alakulnak át a hétköznapjaink. Még előttem van, milyen volt amikor megjelent Magyarországon a Ryanair. Választóvonal volt számomra. Addig úgy utaztunk, hogy először célokat kerestünk, majd odajutási módokat. A Ryan olyan árakkal rúgta be az ajtót, hogy abban a hónapban négy fővárosba is kiugrottunk a családdal. Gyakorlatilag minden hétvégén. Oda mentünk, ahová éppen olcsó volt a jegy.
De már ez is a múltté. Egy-két éve már bevásárolni ugrok át 1000 kilométerrel arrébb. Mert ott jobb a paradicsom. Olcsóbb a parmezán. Lehet szivart kapni.

Nemrég voltam Belgiumban, konkrétan Gentben. Szivarért. Pontosabban felmérni a terepet, milyenek az árak, milyenek a szivarok. Valami működött is, de aztán beledolgoztam az egészet a csodálatos Excel táblázatomba és kijött, hogy az összes költséget figyelembe véve nem is annyira jó üzlet. A szivarok minőségéhez képest magas az ár, mind Szlovákia, mind Olaszország kedvezőbb. Gent megmarad kirándulóhelynek. (Mert Nej már bejelentkezett, naná.)

Szóval Olaszország. Három napom továbbra sincs kirándulni, ráadásul a nyári szezonban teljesen bevadulnak a délolasz repülőjegyek árai. Viszont ott van Milánó. Még sosem voltam arrafelé. Valahogy taszított az utazás bonyolultsága. Hogy az egyik fapados Malpensára visz, a másik Bergamóba, Milánó mindkettőtől messze van, drága is, ráadásul ha napon belül akarok fordulni, akkor az egyikkel kell mennem, a másikkal jönnöm és akkor még az elszállt árakról nem is beszéltem.
De azért elkezdtem utánanézni. Bergamo önmagában is szimpatikus volt, kár, hogy a Ryan egész nyárra vastagon nyomta meg a ceruzát. Nem találtam 40e forint alatti fordulót. Nézzük akkor a Wizzairt. Hát, ez sem olcsó, de valahogy elrontották, mert találtam egy 20e forintos fordulót. Szezonon kívül ez is drága, de mit csináljak, most fogytak el a szivarok. Másfelől meg, ha úgy nézem, hogy a háromnapos délolasz fordulóhoz kell két nap szállás is, még ezzel az árral is jó lesz.
A következő lépés: bemenjek Milánóba? Ne feledjük, bevásárló út, nem turistáskodás. A busz- illetve vonatjegy itt is drága. Oké, akkor megnézem Malpensát. Aha. Nincs olyan. A repülőtér kint van a pusztában és nincs semmi a közelében. A Malpensa, az a neve. Olyan, mint ha azt mondanám, hogy megnézem a Ferihegy nevű települést.
Nem adtam fel. Utazási fórumok. Ott találtam, hogy van a közelben egy formás kisváros, Gallarate. Negyedóra busszal, 1.5 euró. A mérete pont jó, gyalogosan is bejárható. Megnéztem, vannak dohányboltok és van egy hatalmas Esselunga is. A kedvenc olasz boltunk. Tökéletes.

A szokásos hajnali kelés, a gép reggel hatkor indul. Tömeg. Ugye, a reggeli hullám. De fél kilenckor már a kinti buszmegállóban voltam, kilenckor pedig a gallarate-i vasútállomásnál. (Ott tett le a busz.) Előttem az egész nap. Az utolsó busz hatkor megy vissza az 1-es terminálra, hétkor a 2-esre. Valójában mindegy, ingyenes busz jár a két terminál között, a repülőgép meg 22.20-kor indul vissza, szóval tényleg időmilliomos vagyok.

Nem is rohantam. Az állomás trafikjában vettem némi szivart, az épülettel szembeni park szélén pedig volt egy – elméletileg – török kebabos hely, mely valójában tipikus olasz reggeliző/kávézó helyként működött.

IMG_20180808_085927

A kollégák még csak most kapcsolják be álmosan a gépeiket a munkahelyen. Én meg már egy autentikus olasz presszóban iszom az autentikus méregerős kávét és szívom az autentikus toszkán szivart. Az élet szép.

A szivarkávé után klotyi. Jobb híján nézzük meg azt a vasútállomást. Trükkös. Eléggé el van dugva, az ajtaja meg masszívan zárva. Inverz szabadulószoba. Egy méterre az ajtótól találtam egy dobozt, melyre olaszul kiírták, miszerint a tisztaság és a higiénia fenntartása végett a vécé fizetős, dobjunk bele az automatába 50 centet és akkor nyílik az ajtó. Kipróbáltam. A rohadék semmilyen más pénzérmét nem fogadott el, csak az 50 centest. Vicces. Vissza a trafikba. Váltottak.
Végre bejutottam. Egyből otthon éreztem magam. Én ilyen szutykos, koszvadt budit utoljára a borsodborzasztói késdobálókban láttam. Az egyik vécén nem volt ülőke. A másikon volt, de annak meg nem lehetett zárni az ajtaját. A padlón gyanús tócsák. A vizet nem lehetett lehúzni. A fal szarral bekenve. Úgy belegondoltam, mi lenne itt, ha még nem is foglalkoznának a higiéniával?

Kijöttem. Minden rendben. Teljesen fel vagyok készülve az egész napos gyaloglásra. Még a pokoli melegre is.
Az első szivarbolt az állomással szemben. Bementem. Leesett az állam. Nem a klasszikus olasz tabaccheria, hanem kifejezetten szivarbolt. Azaz van humidorszekrény és vannak minőségi karib szivarok. Már majdnem vettem is belőlük, amikor megláttam a sarokban a páramérőt. 55%-ot mutatott. Hoppá. Itt nem értenek hozzá. Azok pedig ott a szekrényben már döglöttek.
Béke poraikra. Vagy hamujukra.
Külön vicces volt, hogy a Toscano szivarok szintén humidorban voltak. Tök feleslegesen.
Sajnos az általam keresettből (Toscano Garibaldi) csak 4 doboz volt.
Nem tetszett. A vasútállomáson csak hármat találtam. A városban összesen 4 dohányboltot találtam a Google Maps segítségével. Ebből már megvolt kettő. A 40 dobozból viszont csak 7 van.
Később még jobban nem tetszett. Megvolt mind a négy bolt, de csak 15 doboz szivar lézengett a hátizsákomban. Mi van itt? Nem divat készletezni a boltokban? Dél-Olaszországban max 5 bolt és már készen is voltam.

Ekkor jártam az Esselunga környékén, bementem. Egyrészt klímás (nagyon rámfért), másrészt gondoljunk a család többi tagjára is. Fájó szívvel elsiettem a borospult előtt, repülőgépen nem lehet folyadékot hazavinni. (Bezzeg délen, amikor ott is alszom, ez az első pult.) Sajtok. Grana Padano valami elképesztő akcióban. 10€/kg körül már jó vételnek számít, erre itt 7,5 euróért adták. Nem terveztem ennyit, de gyorsan bedobtam három kilót. Erős vagyok, bírom cipelni egész nap. (Hogy hányszor átkoztam el magam később emiatt.) Aztán ebéd magamnak. Sajt. Valami zacskózott pogácsaszerűség. Vanilliás croissant. Kerestem hideg sört, de az olaszoknál ez valami idióta fétis – olyan, mint az angoloknál a külön hideg-, külön melegvizes vízcsap – szóval errefelé nincs hűtött ital az üzletekben. Semmilyen. Miért is lenne? Hiszen nyáron rendszerint akkora hőség van, hogy megolvad az aszfalt. Ki a fenének kellene ilyenkor hideg ital? Bejártam az egész piszok nagy üzletet, aztán annyira összezavarodtam, hogy végül langyos sört sem vettem.

A zsákom egyből észlelhető súlyú lett. Hmm. Keressünk egy parkot, legalább az ebéddel könnyítsek rajta.

Egy ilyen beszerző körút egyáltalán nem egy könnyed sétamenet. Különösen egy idegen városban, ahol először fel kell térképezni mindent, majd utána lehet csak vásárolgatni. A nap ezerrel süt, árnyék hol van, hol nincs. Az ember meg csak megy, leginkább megérzések alapján. Nem véletlen, hogy egyedül járok. Ez másoknak szenvedés, nekem élvezet. Megismerni az ismeretlent, rácsodálkozni egy váratlan szökőkútra, lelkendezni, ha találtam egy trafikot, bőven kárpótol a fizikai megterhelésért.

Most viszont elhagyott a megérzésem. Elmentek valahová a szerencsémmel együtt. Nem találtam se parkot, se padot. Végül az állomás túloldalán, a sínek mögött(!) találtam egy szimpatikus vasúti töltést. Fák biztosították az árnyékot és volt egy romos, sehová sem vezető lépcső, amelyre le tudtam ülni. Romantika. Az is kell néha.
Megebédeltünk. Én a sajtomat ettem csokis buktával, a szúnyogok meg a váratlan lakomájukat.
Aki figyelt, emlékezhet, hogy csokis buktát nem vettem. Nos, az a pogácsaszerűség nem pogácsa volt. Hanem csokis bukta. Parmezánnal kifejezetten pikáns volt.
Eredetileg még pöfékelni is akartam – vettem tesztelésre ismeretlen márkákat is – de a szúnyogok lebeszéltek róla. Meg jólesett volna egy hideg sör. Átmentem egy aluljárón a sínek alatt és már a vasútállomás előtti presszónál is voltam. Ahol a napot kezdtem.
Kávé. Sör. Szivar. Árnyék.
Lehet, hogy gyári hibás vagyok, de én az ilyen helyeken érzem otthonosan magam. Periféria, koszos presszó, lepukkant alakok. Feka menekültek, pénzt tarhálók, mindenféle kétes egzisztenciák. Viszont minden őszinte. Ha a pultosnak rossz kedve van, akkor megteheti, hogy mogorva. Ha a vendégnek csak egy kávéra való pénze van, akkor egy kávé mellett üldögél egy órát, nem nézik ki. Senki nem játssza meg magát, sem a pultos, sem a vendég.
Újraterveztem. Rákerestem a Google Maps-ben hol van még tabaccheria. Nem is rossz. A belvárost már kifosztottam, de két kilométeres körzetben, a félig már külvárosban még van néhány. Oké. Lesz ebből még valami.
De egyelőre csak üldögéltem. Jó volt. Ebben a városban ez volt az umbertózás.
Annyira jól éreztem magam, hogy még egy kósza novellaötlet is eszembe villant. Az utóbbi fél évben annyi mindennel volt tele a fejem, hogy messze elkerültek az idióta ötletek. Erre most előbújt egy. Gyorsan le is jegyeztem.

Aztán elindultam. Jó egy kilométer múlva belefutottam egy parkba. Tele árnyékos padokkal. Oké. Most már ezt is tudom. Nem csak én: a legtöbb padnál mindenféle gyanús alakok táplálkoztak, zacskóból, táskából.

Heroikus menet volt. A külvárosokban még csak nem is ismerik azt a fogalmat, hogy árnyék. Szikráztak a fehér falak, szikrázott az útburkolat. Naná, hogy nem hoztam semmilyen fejfedőt. Hullámzott a levegő, olvadt az aszfalt.
És el voltam átkozva. Ha egy boltban találtam három dobozzal, az már sikernek számított. Két olyan bolt is volt, ahol egy darabot sem tartottak.
Úgy, de úgy vártam, hogy amikor azt mondom, hogy ‘all of them’, akkor az eladó csodálkozva visszakérdez, hogy mind a negyvenet? Persze ilyesmiről szó sem volt.
Én pedig csak mentem, mentem, egyre kiljebb. A kilencedik boltnál fordultam vissza. Ekkor jártam 36 doboznál. Ez már vállalható mennyiség. Ha ennyi, akkor ennyi.
Másik úton jöttem be. Aholis belefutottam egy nem jelzett dohányboltba. Bementem. Láttam, hogy csak három doboz van a vitrinben. Optimistán négyet kértem. A nő bólintott, hátrament és kihozott egy bontatlan tízes csomagot.
Padlón koppant az állam. Hát, bakker, te hol voltál eddig? Illetve, miafene, én hol voltam eddig? Tízes csomagot utoljára Bariban láttam. Igaz, ott mindenhol ilyenek voltak a raktárban.
A nő nem is értette, miért kacarászom hisztérikusan.
Kijöttem. A szerencsesorozatom folytatódott, nem messze találtam egy Lidl-t, hideg sört ugyan ők sem tartottak, de jól esett a szobahőmérsékletű is. Kiültem egy ipari rámpa szélére, az árnyékba, rápöffentettem, megbontottam a sört, lógattam a lábamat.
Ez is meglett.

Délután kettőre járt. Minden, amiért jöttem, be lett zsákolva.
Akkor most már nézzük meg a várost is.

Nagy elvárásaim nem voltak. A fórumokból már tudtam, hogy nem egy romantikus, zegzugos városkáról van szó. Tiszta, rendezett, pofás. Ezek voltak a jelzői. Én is csak ezt tudom mondani. Maximum 500 méter átmérőjű óváros, egy meglepően oda nem illő hatalmas katedrálissal. Két, párhuzamos sétálóutca, üzletekkel, közöttük néhány szűkebb átkötés. A sikátorok magánházak bejáratai. Az épületek szépek, jól kidolgozottak. Pont olyan hely, ahol nagyon jó lehet élni.
Csak éppen kifejezetten unalmas.

Makett a sétálóutcán.

IMG_20180808_152100

A város legizgalmasabb része. Főtér, sétálóutca, katedrális, kistemplom.

IMG_20180808_103347

A katedrális.

IMG_20180808_150321 Stitch

IMG_20180808_151116

A kistemplom.

IMG_20180808_150412

Kis utca.

IMG_20180808_150610

Sikátorvégi ház.

IMG_20180808_150814

Érdekesebb házak.

IMG_20180808_153043

IMG_20180808_123604

IMG_20180808_145520

Érted már, hogy miért jött be nekem annyira az a mondén török kebabos a vasútállomás mellett?
Hogy mást ne mondjak, volt mellette egy koszos, lepukkadt közért. Ilyen kirakattal.

IMG_20180808_153935

Ukrán vodkák. A kedvenceink. Magyarországon hivatalosan nem beszerezhetők. (Egyedül a Nemiroff Classic kapható, rendelésre valami italnagykerben.) Itt meg boltban van. Milánó mellett.

Ja, nem mondtam. Nyilván a városnézés után megint kimentem az állomás mellé megpihenni.
Kávé. Sör. Szivar.
Sportóra.
Mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy állandóan powerbankot hordok magamnál és töltögetem az órámat. Ugyanis kontaktos a drága. Azaz hiába dugom rá a töltőre, nem tölt. Csak úgy lehet tölteni, hogy mellette ülök és amikor látom, hogy eltűnik a töltésjelző, vagy gyanúsan régóta ugyanazt mutatja, akkor megrázom, megrángatom, asztalhoz vágom és egyéb finom módon próbálom neki jelezni, hogy akár töltődhetne is. Lélekben már lemondtam róla, csak éppen nincs időm rá, hogy visszavigyem a boltba.

Érdekesség. Ma ugye egész nap, szikrázó napsütésben, egy egyre nehezebb, végül 8 kiló körüli hátizsákkal jártam a várost. Konkrétan 13 kilométert gyalogoltam a fenti körülmények között.
Mit saccolsz, mennyi kalóriát adott rá az óra?
Nullát.
Pontosabban adott rá 900 kalóriát… és le is vont ugyanennyit RMR-re. Azaz szerinte ha egyszerűen csak élek, olyan átlagos, hétköznapi módon, akkor ennyi idő alatt, ilyen alacsony pulzussal, mint amit (félre)mért, igazából nem csináltam semmit.
Aztán este, már a repülőtéren váratlanul észretért és korrigálta magát.

Nos, ott jártam, hogy ültem a presszóban, elégedetten a világgal. Előttem egy üres kávéspohár, egy üveg sör és egy füstölgő szivar.
Meg egy biciklitolvaj.
Egy fekete srác odament a pályaudvar előtti bringatárolóhoz és nekiállt nyerget keresni a saját bringájához. Végül talált egy jól kinézőt és rudastól kikapta. Kiszedte a sajátját is és megpróbálta helyette berakni a másikat. Nem ment be. A pacák legalább negyedóráig kinlódott, mire feladta. Végül visszaszerelt mindent és morogva továbbállt. Hogy már lopni sem lehet rendesen.
Ja és ennyit a gyorszáras nyergek előnyeiről.

Még át akartam sétálni az állomás vécéjére, de megláttam, hogy éppen indul egy busz Malpensára. Gyors kalkuláció: negyedóra múlva légkondis terminálban lehetek, kulturált vécével. Igaz, drágább, mint ez a presszó, de ekkor már rotyogott az agyam, nagyon vonzónak tűnt a légkondi. Gyorsan leintettem a buszt és fél ötkor már a repülőtéren voltam.
Az alagsorban találtam egy mini Carefour-t, hideg(!) sörrel. Vettem is egyet, kimentem a terminál elé és kerestem egy árnyékos helyet. Búcsúszivarnak.
Ekkor kaptam egy sajnálkozó sms-t a Wizzairtől, miszerint bocs haver, másfél órával később indul a géped, van ez így. Azaz hét óra várakozás a terminálon. Remek.

Baromira ráértem. Szerencsére a repülőtér is baromira nagy, bebarangoltam. Tetszett. Különösen a moziterem, a szobrokkal és a vízpermetezéssel.
Aztán odabent még alaposan átnéztem a duty free kinálatát. Belgiumban is milyen jól jött.
Nos, miután tövig legyalogoltam a városban a lábamat a 40 doboz szivarért, itt, a duty free-ben kazlakban álltak. Olyan 60-70 doboz volt kiszórva, csak a Garibaldiból. 5.20 helyett 4.90-ért.
Ügyes vagy, József.
Csak a biztonság kedvéért bedobtam egy csíkkal.
Elvette a pénztáros. Hogy Budapestre nem lehet. Kiírva nem volt, Belgiumból a helyi, géppel gyártott szivarokat lehetett. A fene sem érti. 50 méterrel arrébb, az ujságosnál annyit vehettem, amennyit akartam, persze az utcai áron. Értem én, hogy ez a duty, csak hát akkor mit keres a cucc a duty free-ben? Pontosabban azt nem értem, hogy miért pont a dohányt vették ki Európán belül a vámmentesként forgalmazható termékek közül? Alkoholt miért lehet?
Na mindegy, bosszúból vettem egy üveg Taliskert.

Kerestem egy eldugott sarkot. Letelepedtem. Hét óra. Úgy, hogy ha mászkálni akarok, akkor az összes cuccal tudok csak mászkálni. Nem akartam.
Töltögettem az órámat.
Olvasgattam.
Rohadt lassan telt az idő. Tízkor zártak a boltok. Gyorsan ittam még egy sört, de ekkor már körbemosott a takinéni.

Aztán a boarding… na, az viccesre sikerült. A Wizzair két óránként küldözgette az sms-t. Hogy sajnálja. Hogy ég a bőr a képéről. Hogy többet ilyet soha. Csak most az egyszer bocsássunk meg. Az ember már azt hihette, hogy a cég képes valami emberarcút is mutatni… csakhogy jött a beszállítás. Valami kövér olasz nő kipattant a várakozók közé és nekiállt bunkózni. A Wizzair legújabb, ocsmányul mocskos zsarolókampányának megfelelően elkezdte felcetlizni a kézipoggyászokat. Amikor már éjfél körül úgyis csak egy szikra kellett, hogy az utasok robbanjanak.
Robbantak.
A maradék két nő a pultnál egyszerűen nem bírta kezelni a helyzetet, képtelenek voltak szétválogatni a priority utasokat a nem priority utasoktól, így egyszerre lódult meg mindenki, mielőtt még a kövér picsa felcimkézhette volna a csomagokat.
Hangulatos volt.

Fél kettőkor keveredtem ki Ferihegyen az épületből. Éjfél helyett. Barna érezhetően akkor ébredt fel, amikor rátelefonáltam. (Sajnálom, az alku az alku.) Otthon még kiültem a teraszra. Úgysem bírtam volna egyből elaludni. Fél négykor terítette rám Morpheus a leplét.
Reggel fél kilencre jött a riasztószerelő.