Miután kábé két hét óta csak annyi időre álltam fel a számítógépem mellől, amíg elmentem vécére, péntek reggel fellázadtam. Ebben nem kis szerepe volt a meteorológiának. Nagyjából estére végeztem volna a hajrámunkákkal, csak éppen után jön egy hosszú, vacak idő. Amikor úgysem lehet mást csinálni, mint a gép előtt ülni.
Korán keltem. Nyolckor már túl voltam mindenen, reggelin, kávén, fürdőszobán. Felmálháztam a bringát és gyerünk.
Hová? Nos, a szokásos edzőterepeimmel tele volt a hócipőm. Nem hogy semlegesek, de kifejezetten utálom mindegyiket. A városba? Minek? Aztán eszembe jutott, hogy baromira régen voltam Délegyházán. A távolság rendben, van strand, van kocsma, jó lesz.

Akkora farok, mint én, nincs más. Nem, nem néztem meg a térképet. Minek? Anno Nejnek volt ott céges üdülője, nyaraltunk is ott, bekötött szemmel odatalálok.
Aha. Az utolsó nyaralásunk még az előző évezredben volt.

Naná, hogy eltévedtem. Nem kicsit, nagyon.

A képletet színesítette, hogy hosszas tanakodás után a pengevékony kerekű országútit választottam a masszív trekking bringa helyett. Hogy miért? Nem tudom. Gyorsabb.
De ez hozzátartozott a spontán ‘bringázzunk egyet’ mentalitáshoz. Nehogy már tervezzünk.

Úttalan utakon keveregtem. A sima földút már felsóhajtósan jó terep volt. Akadt, amikor tengelyig ért a laza homok. Ennél már csak az volt durvább, amikor tengelyig ért a sár. A bringa tutira ledöbbent. Eddig fogalma sem volt róla, hogy ilyen utak is léteznek.

A tévelygések különösen annak fényében voltak figyelemreméltóak, hogy két, egymástól független rendszerrel is navigáltam. A kormányon fityegett a túra GPS, a kormánytáskában meg magyarázott a Google Maps.
És mégis. A helyzetet cifrázta egy térkövezés, meg az egóm (nehogymár egy férfiembernek egy kormánytáskába zárt hang mondja meg, merre menjen), szóval kavircoltam rendesen Dunavarsányban.
De végül megtaláltam a Nomád strandot. Anno nagyon régen (na jó, 2006-ban) bringáztam erre, ez akkor még szabadstrand volt. Most olyan remekül bekerítették, hogy még egy sörért is strandbelépőt kellett volna vennem.
Skip,
Aztán egy váratlan ajándék. Miután a Nomád nem funkcionált, én az Ördög sörözőjébe is bementem volna, abban a pokoli porfelhős melegben. Aztán találtam egy másik kempinget. Benéztem. Megkérdeztem, hogy egy sörért kell-e jegyet vennem? Azt mondták, hogy ádehogy. Bementem. Leültem. Kértem egy sört. Nézelődtem.
És csak lassan, nagyon lassan esett le, hogy Nej egykori üdülőjében ülök.
Máshol van a bejárat. Ahol most söröztem, ott régen pingpongasztal volt. De a faházak, a központi dróthálós focipálya… azok nem változtak semmit.

IMG_20180824_103311

Amíg elkortyoltam a sörömet és elpöfékeltem a szivarkámat, az agyam tette a dolgát. Összefésülte a 20 évvel ezelőtti múltat a valósággal. És minden a helyére kattant.

34_gengszter3

Igen, Barna, a vízipisztolyos gengszter. De van olyan kép is, amelyiken ő a DurrBeleBumm. Jó volt itt lenni.

Utána felmálháztam. Menjünk tovább.
Naná, megint eltévedtem,

De nem volt gáz. A majosházai kereszteződésnél értem el az 51-es utat, minden tiltás ellenére mentem rajta 5 kilométert (mégis, mit gondoltak, van teleport gomb a kormányomon?), aztán lementem Taksony felé.

Mondtam már, hogy teljesen spontán bringázást terveztem? Illetve mit mondok, tervezésről szó sem volt. Menjünk. Aztán majd lesz valahogy.
Ebből kifolyólag spontán ráfordultam a taksonyi hídra. Hiszen Szigethalmon van egy jó parti büfé, melyet a múltkori evezésnél pont azért nem kerestünk fel, mert nem emlékeztünk rá, hol van és milyen a kikötés. Miért ne nézném meg a partról?

IMG_20180824_113015

Nem volt egyszerű megtalálni, de sikerült. Toltam egy hamburgert meg egy sört.
Aztán amíg ücsörögtem, eszembe jutott, hogy egy nagyon kedves kajakos cimbora szerint innen csont nélkül le lehet bringázni Szigetcsépre, közvetlenül a parton. (Országúton baromi nagy kerülő.)
Nézzük meg.
Elég sokáig jó volt az út. De az utolsó két kilméteren olyan off-road lett belőle, hogy autóval már nem mertem volna nekimenni.
Jelzem, az országúti bringa sem volt a legjobb választás. De Délegyháza már megedzett.
Érdekes módon, a horgászok valahogy beszenvedték magukat erre a partszakaszra. Normál autókkal. Mondjuk nem tudom, mennyi idő alatt.
A lényeg viszont az, hogy egyszer, rengeteg nyelvelharapó gödör után, de megérkeztem Szigetcsépre.
Büfé, sör, gyros pitában.

IMG_20180824_122042

Újratervezés. Azon az ótvar földúton ugyan vissza nem megyek. Marad a kerülő. Kerül, amibe kerül. Viszont ha már úgyis átkeveredek a dunai oldalra, nincs értelme visszajönnöm az RSD-hez. Mehetek fel Csepelre is.
Hoppá, Rizmajer.
Már nem is olyan kellemetlen a kerülő.

Nem a francokat. Szigethalmot és Csepelt elképesztően lehangoló, motivációgyilkos út köti össze. Hosszú, egyenes, fa még a láthatáron sincs, a nap gátlástalanul éget, mindez erős, teherautós forgalomban.
Én ennyire még nem örültem Csepelnek, mint akkor. De ott már minden jó volt, találtam megfelelő szivarkát a Nemzeti Lófasz Dohányárudában, és hamarosan már a söröző falának támaszthattam a piros tigrist. Magamat meg a pulthoz.
92 kilométer volt a lábamban. Kívánta a sört.

IMG_20180824_140530

IMG_20180824_140626

Nejnek szorgalmasan küldözgettem minden sörről a fényképeket. Hogy jó legyen a kedve a munkahelyén. Persze tudtam, hogy büntetlenül nem úszom meg.
Vinni kell neki haza sört.
– Árulnak fél literes palackban is fekete-, illetve búzasört?
– Igen. De nem ajánlom a fél literes kiszerelést. A literes sokkal jobb árarányú.
– Maga most el akar csábítani.
– Nem hiszem, hogy olyan nagyon kellene.
– Mekkorák ezek?
– Ekkorák.
– Huh, hogy fog ez beleférni a bringástáskába?
– Akkor nem kéri?
– Adja ide. Majd megoldom.

Végülis, megtaposva éppen belefért, még a zippzárt is be tudtam húzni. Hajrá.
Nem mondhatom, hogy nem kaptam elég kihívást a végére. Az országútin nincs megoldva a kormánytáska rendes rögzítése, ha nagy súly van benne, akkor lekonyul, egészen a kerékig. Száz méterenként rángattam vissza a táskát a helyére. Tekerés közben. Némileg fáradtan.
De egyszer csak elfogyott a táv, betoltam a sárkányt a nappaliba. 103 spontán kilométer.

Az útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

És persze hogy megérte a végén a kinlódás. Amikor Nej hazaérkezett én pedig elővettem a hűtőből a literes búzát, minden bűnöm meg lett bocsájtva.