Sarokba szorítva
2018.09.03; hétfő

Hajnali kettőkor leszakadt az ég. Szószerint. Először azt hittem, hogy a tető omlott ránk. Dörgésből, villámlásból semmi extra nem volt, mondhatni a szokásos, de az eső olyan erővel, olyan mennyiségben jött lefelé, mintha vízesés alá kerültünk volna.
És ez kitartott reggel hétig.

Reggeli közben haditanács. Meteorológia nézegetése. Semmi jó. Valami szutyok esőfelhő szorult a Keszthelyi-medence fölé, egész nap itt fog kavarogni. Szinte végig esni fog, hol nagyon, hol özönvízszerűen. A jó hír viszont az, hogy bejelentett vihar – értem alatta, hogy a matematikai modell által megjósolt vihar – nem lesz. Ettől persze még bármikor születhet bárhová egy, láttunk épp elég ilyet az utóbbi napokban.
Pedig már egészen jól álltunk. A következő célpont Keszthely, 28 kilométer. Nincs semmilyen A,B,C terv, ezt meg kell ennünk.

– Figyeljetek – vonta meg a vállát Péter – beöltözünk. Ezek meg tengeri kajakok, bírják a hullámokat. Vihar nem lesz. Induljunk.

Úgy is lett.

Ahogy beültünk a kajakba, az első pár evezőcsapás után megint elkezdett cseperegni az eső. Kétszáz méter múlva már szakadt. És megjelent a viharos szél is. Hogy ne unatkozzunk.
Mentünk. Félóra múlva csontig eláztam. Pedig annyiszor megfogadtam, hogy újraimpregnálom a kajakos dzsekimet, csak mindig elfelejtem.
Hamarosan megjött a vihar is.
Erős villámlás. Péter, ahogy szokta, nekiállt számolni.
– Egy, kettő, há….
Bumm. Reccs. Ott is volt a dörgés.
– Bakker. Ez olyan 3-400 méterre lehetett.
– Ne menjünk ki? – kérdezte Orsolya.
– Megfontolandó.

A szigligeti strand volt a legközelebb, oda csúsztunk ki. Nem hittem volna, hogy lehet még rosszabb, de a jó meleg kajakból kiszállva, amikor belémharapott a szél, meg a szakadó eső, kiderült, hogy igen. Bementünk a strandbüfé fedele alá, berendeztük a menekülttábort.
Ültünk. Vártunk.
Bontottunk sört, nálam mindig volt műzlicsoki, szivarka. Múlattuk az időt.
Egyszer megjelent a tulaj. Pakolászott.
– Nyitva vagytok? – kérdezte Péter.
– Nem. Miért, ennétek valamit? – morrant a hapi.
– Kösz, nem – visszakozott Péter a goromba válaszra.
– Akkor meg miért kérded?

Ültünk. Vártunk.

DSC00982

DSC00984

Orsolya sztorizott valami helyről, ahol evezés közben megálltak palacsintázni.
– Te, ott nincs is palacsinta – ugrott be.
– Józsi – nézett rám jelentőségteljesen – Te nem tudod?
– Mit?
– A palacsinta csak elméleti palacsinta. A gyakorlatban lehet sült hekk is.
– Óh.

Végül jó egy órát vártunk, mire elállt az eső. Óvatosan körbenéztünk.
Csend. Gyanús csend.
Beültünk a kajakba. Óvatosan elindultunk. Mintha aknamezőn eveznénk. Még a lapátokat is csendben meregettük.
Ez volt felettünk.

DSC00994

DSC00993

DSC00987

Ez meg mellettünk. Vájtszeműek kivehetik a háttérben a szigligeti vár romjait is.

DSC00986

A Szigligeti-öböl nem hazudtolta meg magát, elég rendes szél fújt. Nyilván jöttek mellette a kellemetlen oldalhullámok is. Tempósan haladtunk, követtük a partot.

Györök előtt történt egy apró közjáték. Én ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással bementem a tó belseje felé. Gyakorolni. Jertek, böszme nagy hullámok, öleljetek a kebletekre. Legfeljebb sűrűbben riszálom a csípőmet. Nem is volt semmi baj, egy kicsit mintha kezdtem is volna élvezni a szituációt.
Kikötés előtt egyesítettük az erőinket.
Péter határozottan szigorúan nézett rám. Orsolya pedig zavarban volt.
– Józsi, nem szívesen mondok neked ilyeneket, de kifejezetten rosszul nyalsz.
– Orsi, igazad van. Bár én úgy pontosítanék, hogy a lehetőségekhez képest nyalhattam volna jobban is.
Ebben megegyeztünk.

DSC00999

DSC01000

A györöki strandon több meglepő dolog is történt. Például kisütött a nap. El is felejtettük, hogyan néz ki. A fenti képeken látható, hogy egészen jó idő lett.
Egy órán keresztül.

DSC00995

De azért a brutális esők nyoma rendesen látszott.

A másik meglepő dolog az volt, hogy az egyik strandbüfé éppen akkor nyitott ki. Sőt, nemhogy kinyitott, de a röpke miniatűr nyarat rögtön ki is használta egy csomó nyugdíjas német és beszivárogtak a strandra. Enni, inni, nézelődni. Azaz kihalt strand helyett élettel teli fogadott. Ahol várnunk kellett a kajánkra, mert sok volt a vendég.
Nagy viccmester az élet.

IMG_20180903_140814

Hamburger. Csapolt Bak sör. És folyamatos telefon bámulás. Igen, meteorológia.
Roppant gyanús volt, de sehol nem láttunk viharra utaló jeleket. Nem létezik, hogy egyszerűen csak így, majdhogynem kellemes időben suhanunk be Keszthelyre.
Márpedig az lett belőle. Igaz, a nap később elbújt, a medence mélyén feltámadt az északi szél, fel is jött az egyes viharjelzés, de a hullám ugye nem ellenfél.

Kikötöttünk. Igaz, először nem vettük észre.

DSC01007

Így nézett ki a kemping strandján a pázsit. Akár ki is evezhettünk volna.

Meglepő módon 18.00-ig volt recepció. Valószínűleg ez a kemping a Mészáros birodalom büntetőtábora. Itt dolgozni is kell.
Nyilván kőház. Nagyon lepukkant házak ezek, évtizedek óta mindenféle karbantartás nélkül, viszont fillérekért adják, még főszezonban is. Pontosan ilyen csavargóknak valók, mint mi. Akiknek csak estére kell valami fedél a fejük fölé, napközben meg úgyis eveznek, bringáznak, túráznak.

Wellcome drink.

IMG_20180903_175357

A fenti kép egyébként Nejnek készült. Mi ugyanis júliusban itt töltöttünk el egy hetet. Lássa, hogy gondolunk rá.

Berendezkedtünk. Átöltöztünk szárazba. Menjünk, igyunk egy sört. Meg együnk valamit.

A szokásos, kellemesen lepusztult ládagyári Yacht Club sajnos nem játszott. Ágit elkapta a gépszíj: filmsztár lett belőle. Ma is ruhapróbán volt Etyeken, nem tudott nekünk főzni.

Adta magát a házzal közvetlenül szemben lévő étterem. Átmentünk. Besétáltunk a pulthoz. Sehol senki.
Hangos köszönés.
Erre a teraszon felállt egy pacák és nagy morogva bejött.
– Szerettem volna megvacsorázni – közölte köszönés helyett.
Mi csak néztünk.
– Egész nap semmi vendég és amikor leülök vacsorázni, rögtön jönnek – nézett ránk szemrehányóan.
– Hát, az élet nem mindig fenékig tejfel – értett egyet Péter.
– Úgy egyébként nyitva vannak? – érdeklődtem.
– Persze. Csak hát a vacsora…
– Igen, tudjuk. Akkor kérek egy korsó csapolt sört.
Ételrendeléssel már nem tartottuk fel a hapsit. Még a végén túlságosan kihűlne a vacsorája.
Utána átsétáltunk a másik étterembe, de zárva volt. Elmehettünk volna még a Halászcsárdába, de abban maradtunk, hogy Péternek rengeteg kajája maradt meg, behiénázzuk. Nekem meg még volt egy csomó söröm. (A Kodiakba ugye fér bőven.) Elleszünk.

El is voltunk. Jóllaktunk. Okoztam némi döbbenetet, amikor megjegyeztem, mennyi a kalóriatartalma a kolbásznak, de itt mindenki aktívan mozog, hamar túltették magukat a sokkon. Higgadtan rágcsáltuk tovább a szálakat.
Aztán sör, beszélgetés. Hamarosan azt vettük észre, hogy Orsolya a széken ülve, fejét falhoz támasztva elaludt. Hát, ja. Harcos egy napjaink vannak.
Végül bement aludni. Maradtunk ketten. Beszélgettünk, füstölgettünk.
Aztán megjelent egy kisebb madár méretű lódarázs. Valahová a fejem fölötti sarokba szorult be. Én nagyon parázok ezektől, már a sima darázs csípésére is allergiás vagyok. Ültem, mint aki megbénult. Nem mozogni. Aztán majd elmegy.
Nem ment el.
– Te, Józsi, gyere el onnan. Ez beleakadt valami pókfonálba és egyre idegesebb.
Lassú higanymozgással felálltam, majd hirtelen léptem néhányat. Nagyokat.
Tisztes távolból néztük.
– Bezzeg ha lenne nálunk valami Chemotox! – sóhajtott Péter.
Bementem. Kihoztam egy nagy palack Raid-et.
– Kodiak, mi? – vigyorgott Péter – Belefér a fél lakás.
Lefújtam a darazsat. Vergődött egy ideig, majd hirtelen mozdulattal eltűnt. De hová?
Adta magát, hogy belepottyant Orsolya száradni kirakott lycra nadrágjába.
– Te, Orsi, lódarázs van a gatyádban! – kiabáltam be.
– Ne higgyél neki, most tapostam el! – kiabált be Péter.
– Tényleg? – néztem rá.
– Tényleg.
– Oké, Péter eltaposta! – kiabáltam be – De ha akarod, még belerakhatjuk!

Remélem, ezek után jól aludt.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Badacsonytomaj – Keszthely.