Passau – Bécs, bringával 04/08

Krems
2018.09.19; kedd

Jól aludtunk és most végre volt minden: reggelink, asztalunk és napsütésünk. (Bár a reggelibe némi gikszer csúszott: amire azt hittük, hogy kifli, az valójában croissant volt. Jól ment hozzá a csípős kolbász.)

Elképesztően sok a pára. Dupla vízvédelmet használunk a kritikus dolgok csomagolásánál, ehhez képest, dacára, hogy semmi eső sincs, mégis mindenünk vizes. A pára. Reggelre csorog a víz mindenről. Sátor kivül-belül, hálózsákok, matracok. Cipő, zokni. Vidáman cuppognak, miközben botorkálok a vécé felé. Ugye ez a kemping is közvetlenül a Duna mellett fekszik.
De ma este más lesz! Szobában alszunk, ágyban. Lesz fürdőszobánk. Konnektorjaink. Tölteni a lemerült powerbankokat. (Powerbank-eket?)
Az történt ugyanis, hogy abban a bizonyos prospektusban nagyon nem találtam jó szállást. A kilométerek adták, hogy Kremsben kell aludnunk… csak éppen a kemping, amit a prospektus jelzett, elég gáz volt. Rákerestem a neten és kiderült, hogy egy családi panzió, ahol a nem túl nagy udvart kinevezték kempingnek. Hát, izé. Na mindegy, ha már net, rákerestem, akad-e másik kemping is a városban? Akadt. Az ÖAMTC-nek van egy kempingje. De nagyon picike, ránézésre is igen sivár. Ez sem az igazi. Füstölt az agyam: mi legyen? Aztán a prospektusban kiböktem, hogy kint a város szélén, az ipartelepeken, a logisztikai raktárok között van egy dobozépület, bizonyos Orange Wings Hotel. Ahol 37 euróért adnak szobát. Oké, nem egy kies vidék, de a kemping 25 eurós árához képest nem drága és szoba: ággyal, saját fürdőszobával. Döntöttem: ez lesz.

Reggeli után optimista indulás. Ember, a legszebb napunk lesz: Ybbs, Melk, aztán a Wachau völgye tokkal-vonóval, végül Dürnstein.

IMG_2357

Az első nagyobb hely Ybbs, nagyjából 25 kilométerre. Hangulatos óváros, utána a kerékpárút bement a kertek mögé. De szószerint. Az út egy méter széles volt, mindkét oldalán magas drótkerítés, mögöttük kertek, mi meg jobbra-balra kanyarogtunk, ahogy a telekhatárok kiadták. A város széle felé találtunk egy nagy Interspart. Sör, péksüti. A péksütemény idén tiltólistán volt, alig ettünk. Most pótoljuk. Aztán kiértünk a városból, úgy, hogy sehol nem találtunk addig padot. Leértünk a folyóparthoz, majd egy elágazásnál, mintha pont ránk gondoltak volna, az egyik utat két nagy sziklával zárták le. Ideális tízóraizó hely.

IMG_20180918_112346

Egy vicces nevű városka: Pöchlarn. Amikor megláttam a térképen, rögtön az ugrott be, hogy nocsak, Pöcslarn. Különösen, amikor megláttam, hogy a szemközti oldalon lévő település neve meg Kispöcslarn. (Szegény Oskar Kokoschka.)

DSC01110

Innét már nem volt messze Melk, az ismert apátsággal.

Beszéljünk egy kicsit a történelemről. Engem legalábbis megleptek a tények, amikor az Angliában élő német hapsi könyvét olvasgattam.

Szóval a X. században Bajorország uralmáért két család vívott öldöklő háborút. A Babenbergek veszítettek, menniük kellett. Kárpótlásként kaptak egy Bajorországtól keletre eső területet. Nem túl fantáziadúsan így is nevezték el: Öster Reich. Valahonnan ismerős, nem? Ennek a birodalomnak a keleti határa volt Melk, mely azt jelenti, hogy határátkelőhely. Kik voltak a szomszédok? Hát a magyarok. Ne feledd el, ez nagyjából a kalandozások kora, ekkoriban a magyarok által uralt terület jóval nyugatabbra nyúlt el. Azaz Magyarország és Ausztria, mint államalakulatok nagyjából egyidősek, mindkettő a X. században született meg. Az augsburgi csata után a magyarok visszaszorultak, Österreich pedig továbbterjeszkedett. Babenbergék megtették Melket fővárosnak, felépítették a kolostort, aztán áthelyezték a székhelyüket Klosterneuburgba, ott is építettek egy kolostort, majd továbbcsúsztak és Bécs lett az igazi főváros. A XIII. században kihalt a família, ekkor jöttek a Habsburgok.

Az a sok hülye turista, akiket mázsaszámra borítottak ki Melknél a sétahajókból, minderről semmit sem tudott. Egy csomó szenilis, majdhogynem magatehetetlen vén csont. Az idegenvezető meg ráterelte az összeset a kerékpárútra, ahol meglehetősen nagy tömegben jöttek-mentek a bringák. Megpakolva. Aztán nyomhattuk a csengőt, ujjgörcsölésig. A fülük botját sem mozdították. Már ha hallották egyáltalán. Egy méterről.

Nem is időztünk túl sokat a kisvárosban, gyakorlatilag átsuhantunk rajta. Elképesztő mennyiségben nyüzsögtek a turisták. Nem nekünk való hely.

Nem sokkal később jött egy híd. Nyilván átmentünk, mert nem sokkal később kezdődött a Wachau. De hogyan mentünk át? A hidak mindig elég strapásak, mert a kerékpárút az ártérben vezet, a hidak meg átívelik az ártereket is, szóval valahogy fel kell kapaszkodnunk, jó magasra. Itt váratlanul indult egy keskeny ösvény felfelé. Nagy arccal nekimentem 3.5-ös fokozatban, aztán beleálltam, aztán folyamatosan váltogattam vissza, végül 1.3-as fokozatban érkeztem meg. Lila arccal. Hörögve. Pillanatok alatt vákuumot csináltam magam körül.
Egy sztreccs egyenruhás bringás várakozott odafent. Mellémlépett. Kérdezett valamit. A kezeimmel jeleztem, hogy a következő öt percben azzal leszek elfoglalva, hogy levegőt veszek, de utána szívesen beszélgetek vele. Mosolyogva kivárta.
Aztán megkérdezte, hogy szerintem melyik oldalon érdemes tovább menni?
Furán néztem rá. Hát ez meg milyen kérdés? A túloldalon. Ott van Wachau.
Erre azt mondta, hogy igen, de lehet, hogy a déli partról szebben néz ki.
Én meg még furábban néztem rá. Ember, a borkimérések meg az északi parton vannak. Miről beszélsz?
De nem tudtam meggyőzni. Végül ottmaradt, bizonytalanságban.
Én tisztelem az elmebetegeket, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen társalgok is velük.
Mentünk tovább.
Kifejezetten szomjasan. 55 kilométernél jártunk, ha Melket nem számítom, akkor 30 kilométeren keresztül nem volt sem kocsma, sem bolt. Mi pedig ezekre rendezkedtünk be. A Wachau meg olyan 70-nél kezdődik.

DSC01116

DSC01112

Aztán Aggsbach Markt szélén találtunk egy eldugott pici kávézót.

IMG_20180918_140252

Ott ült az egész galeri. Az összes kerékpáros ismerős. A napon belüliek, a hosszútávúak. Ott ült a család, ahol a hatéves kislány szemmel láthatóan nem akart kerékpározni. De még hátravolt neki saccra 15 kilométer. Ott ült a medvetermetű hapsi, aki a kutyáját húzta maga után kiskocsiban. Ott ült az ábrándos pár. És persze ott ült a kövér gót srác is.
Ilyen az, amikor 30 kilométeren keresztül nincs semmi pihenőhely.

Írok egy keveset Wachauról is, hátha nem mindenki hallott még róla. Ausztria talán legismertebb borvidéke, a Duna északi partján húzódnak a völgy lankái. Melyek annyira azért nem lankák, inkább meredek, teraszos művelésű a domboldal. Sőt, néhol még a sziklákba is szurkáltak karókat és felvitték rá a szőlőket. Legismertebb borai a zöldveltelini, és a rizling. Két település is a központjának nevezi magát, az egyik Spitz, a másik Weissenkirchen. Az utóbbi falu az, ahonnan – legalábbis a helyi bormúzeum szerint – a rizling, mint fajta származik. És ki vagyok én, hogy egy bormúzeummal vitatkozzak? (Azért a Wikipedia némileg bizonytalankodik.)

DSC01126

DSC01127

A kávézó után még tíz kilométer tekerés és megérkeztünk Spitzbe.

IMG_20180918_152122

IMG_20180918_152255

Sokáig nem is kellett bolyonganunk az első borkiméréshez.

IMG_20180918_150056

Habár nekem a veltelini a kedvencem, de elsőre rizlinggel kezdtünk. De milyen rizlinggel! Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a borban ennyi potenciál van. Elképesztően finom volt. Benne volt a szőlő héjának, a szárának az íze, fanyar, zöld íz töltötte ki a számat.
– Ebből viszünk haza – jelentettem ki.
Sajnos amilyen figyelmetlen voltam, elfelejtettem megkérni a pultost, hogy mutassa már meg, milyen üvegből borított. Így kénytelenek voltunk Bécs mellett kifosztani egy kisebb üzletet.

A következő faluban is megálltunk.

IMG_20180918_152948

Itt veltelinit kóstoltunk. Számomra egyértelműen csalódás volt. Pont az a zöld íz hiányzott belőle, mely a rizlingben tobzódott. Az egész bor olyan semmilyen volt. Tudom, mostanában igyekeznek eltolni a veltelini karakterét a chardonnay felé, azaz inkább gyümölcsös legyen, mint fanyar. Kár, mert a chardonnay-t nem igazán szeretem.

Wachauban található egy apró falucska is, Willendorf.

IMG_20180918_144837

Itt ásták elő azt a bizonyos Willendorfi Vénusz szobrocskát. 12 centi az egész, nagyjából huszonpárezer éves. Néztem a lelőhelyét és próbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet itt, ahol már akkoriban is a Duna kanyargott, a nap ugyanúgy sütötte a domboldalt és az egyik unatkozó ősember nekiállt pucér nőt farigcsálni kőből.

Weissenkirchenben találtunk egy Spart. Nem vacakoltam, a péksütik mellé bedobtam egy üveg rizlinget is. Fogalmam sincs, ilyen nomád körülmények között mit tudunk csinálni vele. De valahogyan csak megisszuk.

A faluban a kerékpárútat keresztezi a házak közötti szűk utcákban a vasúti sín. Sorompót kaptunk. Gyorsan be is álltam a sorompó mellé, kamerával. Tök jól fog kinézni a házak közötti szűk űrszelvényben jövő vonat. Erre megjött egy idősebb, pocakos faszi, országúti bringával, naná kerékpárversenyzőnek öltözve. És betette az első kerekét elém. Mutattam neki, hogy kamera, bazdmeg, menjél már ki a képből, de dacosan elfordította a fejét. Oké, láttam, hogy a sorompó után kanyargós, meredek, macskaköves utcácskák jönnek, nyilván nem akarta, hogy a telepakolt, lassú bringáinkkal feltartsuk. Én viszont fel akartam venni az egészet. Így az lett a vége, hogy amint felment a sorompó, kilőttem és otthagytam a pacákot a faszba. Aztán a falu határában kifogyott az elem a gopróból, amíg elemet cseréltem, felemelt orral elment mellettem, feleségestől.
Istenbizony nem akartam vele kötekedni, de valami nagyon béna eresztés volt a hapsi, később a normál 20-22 km/h-s tempóval is utolértük és leelőztük. Nej is. Pontosabban… a seggfej mindent elkövetett, hogy ne tudjunk elmenni mellette. Jobbra-balra kacsázott. Belegyorsított. A végén már a felesége ordított rá, hogy ne szórakozzon már, engedje el a gyorsabbat, de arra sem hallgatott. Végül a fűbe lehajtva tudtam csak elmenni mellette.
Valakinek megint nagyobb volt az egója, mint a tudása.
Aztán persze a gopró ismét megmutatta, hogy tud ám ő kivételesen szenyó is lenni. A távolban feltűnt Dürnstein vára, naná, hogy a kamera itt fagyott le teljesen. Szétszedés, ráimádkozás, visszatekerés. Az arcmester ekkor ment el megint mellettünk, undorral a képén.

De ekkor már nem foglalkoztam vele, éppen a kamerát vertem szét a vázon.

Bőven megérdemelte. Wachau-ban szerettem volna elkapni a szüret képeit. Mert már rendesen nyüzsögtek az emberek. Semmi nem sikerült. A kamera mindig a döntő pillanatban kapcsolt ki, vagy indult újra, vagy egyáltalán nem indult el. Sajnálom. Illettek volna a felvételek a naphoz.

Aztán elindultunk… és lazán feltekertünk Dürnsteinbe. Igen, ahhoz a rohadt magasan fekvő templomhoz. Istenbizony nem akartam.
A helyzet az, hogy a hivatalos kerékpárút felmegy. De az összes bringás megkerülte a sziklát lent, a folyóparton. Én, a korábbi dühöngéstől még némileg ködös tekintettel, éppencsak észleltem, hogy másfelé megyünk, mint a többiek, amikor már fent is voltunk a kaptatón. És ha már belekezdtünk, akkor meg is csináltuk. Újabb hörgős, lilafejű megérkezés. Viszont így utólag már azt mondom, hogy megérte, kicsi, de hangulatos óvároson csorogtunk végig, gyakorlatilag lépésben.

Innen már csak 10 kilométer Krems. Nem is bántuk. A fene tudja, hogyan, de a mai adagot nagyon elsaccoltam. 80 körüli távra számítottam, 90 körüli lesz belőle.
De legalább pihepuha ágyikó és saját zuhanyzó.

Krems elején beléptünk egy Aldiba Hoferbe. Nem ez lesz a kedvenc boltom. Aláírom, eléggé szőrösek voltak az idegeim, de a bolt sem tett semmit azért, hogy lesimuljanak. Volt egy túlmozgásos, hisztiző kölyök, az anyuka meg teljesen rámtapadt, akárhová mentem, mindig jöttek mögöttem. Aztán amíg a kenőmájasoknál válogattam, valaki eltolta a kosaramat. Úgy vadásztam vissza. Szinte semmi nem volt azokból, amiket venni akartam. Az egyetlen nyitvatartó pénztárnál rohadt hosszú sor. Odakint már bukott lefelé a nap.
A bringánál éppen kezdtem volna morogni, amikor Nej erősebb morgásba kezdett. Azonnal, pontosabban piszkosul sürgősen vécére kell mennie, mert ilyen női dolgok. Csak éppen kint voltunk a város szélén, vécé sehol, a túraGPS képtelen volt a szállásig navigálni, amikor beállítottam úticélnak, akkor közölte, hogy navigációs error és menjek inkább a fenébe. Annyit tudtam csak, hogy a város túlsó felén van valahol. Egy dobozház a logisztikai raktárok között.
Reménytelenül elindultunk egy főútszerűségen a belváros felé. Majd csak lesz valahogy.
Majd csak lett. 500 méter múlva szembejött velünk a főpályaudvar. Nej szélsebesen bezúzott a vécére. Én meg elrendeztem a sebtében felhajigált kajákat a táskáimban.

Ennek a táskának gumiból vannak a falai. Egyszerűen minden belefér. Mint a Kodiakba. Itt például beleraktam a bor és a fél liter grappa mellé két sört, négy túróstáskát, egy bagettet (azt a rendes, hosszú bagettet), egy kiló kenyeret, két kenőmájast, két zacskó kolbászt. Amikor azt mondtam már az elején, hogy ebbe a táskába már nem fér semmi.

Kezdtek lenyugodni a kedélyek. Míg Nejre vártam, kiszasszeroltam, hogy egyféle navigáció azért működik: légvonalban mutatja a célpontot. Nem mondom, hogy tökéletes, de a semminél jobb.
Tulajdonképpen nem is álltunk olyan rosszul. Elindultunk. Félóra múlva ott álltunk a “hotel” előtt. Ahol már várt a szobácskánk.

Bementem a recire.
– Szeretnék kivenni egy szobát.
– Nincs.
– Micsoda?
– Az összes foglalt. De van apartmanunk.
– Mennyiért?
– 90 euró.
– Ne mondja, hogy nincs szobájuk!
– Mind ki van adva.

Szó nélkül rábasztam az ajtót a kövér csajra. Gondolom, te is látod a mintát. Eldugott dobozház egy nyomorult környezetben. A ház előtti parkolóban összesen két autó. A bringatároló üres. Hogy ide se gyalog, se taxival nem jön ki senki, abban biztos voltam.
Akkor hogyan lehet foglalt az összes szoba?
Úgy, hogy vagy nincs is szobájuk, vagy csak mintának van egy. Azt meghirdetik, jó olcsón, majd abból élnek, hogy ha valaki már úgyis kijött idáig, akkor morogva, de benyeli az árkülönbözetet.

Szerencsére a GPS-ben benne volt az ÖAMTC kemping koordinátája is. Visszamentünk. Ismét keresztül a városon. Tudod, hol volt a kemping? Amellett a Hofer bolt mellett 100 méterre, ahol bevásároltunk. Ironikus.

Recepció este hétig nyitva. Ránéztem az órámra. 19.01. Ez itt már komoly, gyorsan berohantam.
– Egy sátor, egy éjszaka, két felnőtt – hadartam le.
– Kérek igazolványt – közölte az ötvenes, szikár nő.
Adtam.
– Kevés. Kérek lakcímkártyát is.
– Nincs.
– Akkor is kérek.
– Akkor sincs.
– Legyen kedves, adjon lakcímkártyát!
– Nem érted, te szerencsétlen, hogy nincs!!! – ordítottam magyarul és kiborítottam az asztalára az igazolványtárcám tartalmát.

Néma csend.

– Akkor diktálja le a lakcímét.
– Inkább leírom.

Ennyi. Természetesen itt is rezervátumba kerültünk, azaz egy picike, elkerített területre, távol a rendes, értsd lakókocsis, parcellás kliensektől.

– Én most iszok egy sört – közöltem Nejjel – Itt már úgyis sötétben fogunk sátrat állítani.

Beálltam a kempingbüfé pultja elé. Tíz percig nem történt semmi. Aztán később sem. Kiderült, hogy ugyanaz a nő a pultos is és mivel hétkor bezárt, ez a büfére is vonatkozott.

– Oké. Újratervezés – fordultam Nejhez – Te kisétálsz a bolthoz és hozol négy sört. Én addig felállítom és berendezem a sátrat.

Így is lett.

A kerékpárosoknak ki volt rakva három asztal, de mindhárom foglalt volt.

IMG_2362

Igen, az ismerősök. A fenti pont egy jól sikerült kép. Bal oldalon hátul a kövér hapsi hajtogatja a sátrát, jobbra pedig a mosolygós csajszi, Serena pakolja a bringáját.

Körbenéztem. Nincs más leülési lehetőség, mint a büfé asztalai.

– Te, én ide most le fogok ülni – közöltem Nejjel – És csak rendőrrel hagyom magam elvezettetni.

A sör után elővettük a kaját is. Megvacsoráztunk. A kutya sem szólt ránk. Kezdtünk lehiggadni, feloldódni. Nej benyitott egy ajtón, melynek elvileg zárva kellett volna lennie és egyébként sem mehettünk volna be. Senkit sem zavart. Odabent megdugtuk az összes konnektort. Órák, mobiltelefonok, powerbank-ek. Aztán még bátrabbak lettünk. A hátsó sarokban találtunk egy hűtőszekrényt. Betettük a bort.
Ez valami akkora mázli volt, hogy el sem tudom mondani. Gondolj bele, mit tudtunk volna kezdeni egy üveg meleg borral? Oké, reggelre meghűl, de csak nem kezdünk reggelire egy üveg borral? Estére viszont mindig megmelegszik.
Erre találunk egy szabadon kószáló hűtőszekrényt. Ebben a szigorúan fegyelmezett kempingben.

DSC01130

Ültünk a teraszon, mint a királyok.

– Olyan vagyok, mint egy önfelfújós matrac – jelentettem be.
– Azaz?
– Éppen kitekerték a dugómat és apránként, lassan, mint a levegőt, szívom magamba a nyugalmat.

Pedig… annyira jó nap lehetett volna. Illetve volt is. Csak az a fránya emberi tényező.
Meg az a rohadék technika.

Holnap pedig finiselünk. Bécs.

Az útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Grein – Krems.