Egyensúlyozás a vihar szélén
2018.09.01; szombat
Hajnalban mennydörgésre és villámlásra ébredtem. Gyorsan kimásztam, valahogy beljebb tapostam a cövekeket. Csak utána néztem körbe. Viharnak semmi jele sem volt. A mennydörgést valami konténerpakolás okozta, a villámlás pedig egy, a sátramra villanó fejlámpa volt.
Remek. Á, alig vagyok feszült.
Kora reggeli ébredés. Fejvakarás. Kettes viharjelzés. Mi legyen? Tablet, mobiltelefonok. Előrejelzések, radarképek. Vihar lesz. Aztán vagy eltalálja Siófokot, vagy nem. Vagy felmegy északra, vagy nem.
Vagy elindulunk, vagy nem.
Végül úgy gondoltuk, hogy gyáva népnek nincs hazája. 9.00-kor elindultunk.
Félóra múlva hallottuk, hogy Szabadit elkaszálta a vihar. Hátranéztünk és akkora fekete felhő borította a térséget, hogy semmi sem látszott. Előttünk viszont tiszta volt az ég.
Mentünk, mint a golyó.
Szinte végig a vihar szélén eveztünk.
Péter minden villámcsapásnál számolta a távolságokat. A vihar 3-4 kilométerrel mögöttünk lihegett. Aztán egyszer csak becsapott a ménkű, párszáz méterre mellettünk. Majdnem kifordultam a kajakból. Bakker. Meg sem próbáltunk eltávolodni a parttól. Nyaltunk, rendesen.
Közben forgolódtunk hátra, mint a ringlispil. Szerencsére a vihar inkább északra haladva kebelezte be a Balatont, mi viszont az észak-keleti sarokba igyekeztünk. Persze ez csak időnyerés, mert a sarokban fordulunk és van esélyünk megcsípni a vihart a fűzfői öbölben, de az még arrébb van, addig bármi történhet. Mindenesetre abban a kicsi karéjban haladva éppen csak a vihar széle kapott el minket. Eső, az volt, mennydörgés és villámcsapkodás szinte végig, de “biztonságos” távolban. Értsd, 4 kilométerre mellettünk. A viharjelző pörgött, mint egy elszabadult búgócsiga, de mindenre nem figyelhettünk.
Kenesén, a kedvenc Honvéd üdülőnkben szálltunk ki ebédelni. Ez egy kicsike ittmaradt szocializmus, elképesztően hülyén szervezett kiszolgálással, de elképesztően jó árakkal. És a népek is kedvesek, szívesen látják a betérő vándorokat.
Most porszem került a fogaskerekek közé. Az összes pavilon, a teljes büfésor zárva volt.
– Mi történt? – kérdezte Péter egy idősebb úrtól. Ránézésre valami nyugdíjas tábornok lehetett.
– A rossz idő miatt bezártak.
– Bezártak? Itt? – akadt fel Péter – És a Zrínyi 2026 program? A hadsereg rossz időben már nem is háborúzik?
Na, itt voltunk a legközelebb ahhoz, hogy kajakostól kidobjanak minket.
De aztán egyszerűen csak hagytak éhezni.
Nekem ez elég szerencsétlenül jött ki, mert reggelire, vacsorára vittem hideg kaját, de meg sem fordult a fejemben, hogy augusztusban nem lesz strandbüfé. Betoltam a holnapi reggelit, egy 80 grammos mogyoróadagot, de mint utólag kiderült, szánalmasan kevés kalóriát adott. Estére hullára fáradtam, de a nagyobb gond az volt, hogy sietnünk kellett volna, én viszont nem bírtam a tempót. Természetesen a viharba is beleszaladtunk, na nem a sűrűjébe, csak a szelébe, de az is úgy rángatta a vízet, mint takarítónő a lepedőt.
Nem éreztem komfortosan magamat.
Neki is álltunk öblöket vágni. Kihagytuk a fűzfői öblöt, lenyestük az almádi benyúlást. Mindenképpen szerettünk volna elérni az estére ígért brutális vihar előtt vagy Alsóőrsre (B terv) vagy Balatonfüredre (A terv).
Kiharcoltam, hogy ne álljunk meg pihenni az alsóőrsi strandon (bár mindenkinek rendesen kellett már vécére mennie), hanem ráhúztunk még egy félórát a kempingig. Az mégiscsak olyan hely, ahol akár ott is lehet ragadni, ha váratlanul megjön a vihar. Igaz, este nyolcra volt jelezve, de mit lehet tudni.
Nagyon jó döntés volt.
A jelzett armageddon ugyan még nem érkezett meg, de váratlanul keletkezett melletünk egy közepes vihar. Pont akkora, hogy már ne menjünk tovább. Amikor elment, akkor meg már majdnem nyolc óra volt.
Nyilván nem vártunk addig, fél hétkor eldöntöttük, hogy maradunk.
Szerezzünk szállást. Az előrejelzések extrém dühöngő vihart jeleztek, semmi kedvünk sem volt sátorban átvészelni. Különösen Péter aggódott, a 800 forintos teszkós sátorával.
Komoly. Ez egy legendás sátor, már évek óta ezt hordja mindenhová és a sátor remekül bírja.
Mire partra kászálódtunk, megjött az eső. Jobb híján bebújtunk egy pavilon alá.
Nem akármilyen pavilon volt.
Elképesztő, mik teremnek a Balaton partján.
(Mondhatod, hogy miért nem itt húztuk meg magunkat? Mert ennek az izének nem voltak falai. A ponyvákat nem lehetett rögzíteni, szabadon lebegtek a szélben. A vihar pedig oldalról támadt.)
Amíg Péter és Orsolya migráncsosdit játszottak, Attilával nekiindultunk biztonságos szállást vadászni. A nehézséget az okozta, hogy az egykori Balatontourist (ma Mészáros és Tsa) kempingekben a recepció bezár délután négykor, a portásként üzemelő biztonsági őr meg nem adhat ki semmilyen épületet.
Itt is ez történt. Magyaráztuk persze, hogy meg vagyunk szorulva, a vihar meg mindent le fog tarolni, de a pacák csak vonogatta a vállát. Aztán addig sírtunk, amíg megszánt és közölte, hogy van egy cég, aki bérel tőlük faházakat, esetleg próbálkozzunk náluk.
A kapitalizmus betette a lábát.
Lepuskáztuk a reklámtábláról a telefonszámot, rájuk csörögtünk. Hamarosan találkoztunk is a hapival, aki közölte, hogy szó sem lehet róla. Itt is sírtunk egy sort. Végül sikerült meghatnunk. Közölte, hogy ugyan abszolút szabályellenes, de nesztek, itt van egy kulcs.
Utólag azt mondhatom, valószínűleg az életünket mentette meg. De a felszerelésünket mindenképpen.
Ballagtunk vissza Attilával.
– Megmondjuk nekik? – kérdeztem.
– Ja – bólintott – de ne egyből.
Így egy ideig eljátszottuk, hogy nincs megoldás és sátorban fogunk meghalni.
Utána viszont nagyon gyorsan felcuccoltunk és bepakoltunk, mert megláttuk a tó fölött, hogy mi közeledik. Annyira jól sikerült, hogy még át is tudtunk sietni a kedvenc pizzériámba. Pizza ugyan nem volt (“Nincs vendég, nem éri meg felfűteni a kemencét.”), de ettünk valami meleg kaját, ittunk sört.
A pincér éppen csak felvette a rendelést, amikor lecsapott a vihar. Gyorsan leengedtek minden ponyvát, erősen lekötözték mindet, és reménykedtünk. Ördögök hada sivított, visított odakint, a réseken láttuk, hogy az eső porlasztva és vízszintesen esik, néhányszor elment a világítás, szóval a vihar teljesen rendben volt.
Késő estére állt el. Hazasétáltunk. Az út, a parcella, mind-mind tóvá változott.
– Jobban jártunk volna, ha most hoztuk volna fel a kajakokat.
– Miért?
– Mert nem kellett volna cipelni. Egyszerűen felevezünk.
Én egy kicsit aggódtam, mert se le nem takartam, se le nem fordítottam a kajakomat, de valami eszelős véletlen folytán csak 1-2 liter víz volt benne. A mai napig nem értem. Oké, volt fölötte egy gesztenyefa, de nem ehhez szoktam hozzá.
Persze kiülésről szó sem lehetett. Maximum kiúszásról. Elektronika töltögetés. Zuhany, alvás.
Útvonal
Ugyanez 3D animációban: Relive Szabadi Sóstó – Alsóőrs.
Recent Comments