Mondhatni semmi

Tulajdonképpen semmi. Nem történik semmi érdekes.
Csak éppen sok.

Hamarosan tanfolyamot tartok, meglepően sok embernek. Ami nem is lenne baj, ha…
A Microsoft 2017-ben sunyiban lecserélte a tanfolyam mögött a virtuális labort, pontosabban a 2012 r2 szerverek helyett 2016-osakat rakott be. Nyilván cserélte a laborfeladatokat is.
Ez már tavasszal is sok móka, kacagás forrása volt, mert a rendszergazda már az új környezetet rakta fel, én meg még a régiből készültem és annak a laborfeladatait próbáltam végigcsináltatni a nebulókkal.
Izgalmas volt. De legalább gyakoroltam az improvizációkat.
Utána beszereztem az új környezetet. Majd az új tanfolyam előtt egy héttel nekiálltam lecserélni itthon is a labort.
Aha.
A virtuális gépek a jó öreg .xml formátum helyett valami teljesen kínai .vmcx, illetve .vmrs formátumban érkeztek. Nyilván keresztbeakadtak a 2012 r2 host szervereimen.

Pár szó az itthoni laborkörnyezetről. Van egy ősöreg HP szerverem (2 core Xeon, 16 GB RAM), ezt tavaly már kinőtték nem csak az itthoni laborok, de a tanfolyamiak is. Beszereztem egy Dell szervert (4 core Xeon, 32 GB RAM, 256 GB SSD), illetve gyakorlás/tesztelés kedvéért összeraktam ezekből egy Hyper-V clustert, egy HP Mini szerveren lévő iscsi targettel.

Amikor megláttam, hogy a Hyper-v nem lát semmit, vagy 15 percig meredtem fejemet a tenyereimbe támasztva a monitorra. Nagyon nem esett jól. Van egy hetem és két lehetőségem:

  1. Hagyom a francba a gyári virtuális gépeket és gyártok újakat, 2012-es formátumban.
    Volt már ilyenre példa, a 2013-as Exchange anyag ugyanilyen csúnyán tréfált meg. (Csak akkor az .xml volt az új formátum.) Meg lehet csinálni, de ez a sajtreszelővel vakarózás minősített esete. Ki kell nyernem valahonnan, hogy mennyi a VM memóriája, hány processzormagot használ, milyen nevű virtuális switch-hez kapcsolódik. Aztán ha elindult – és a hálókártyája dhcp-re állt – kinyerni a registryből, hogy mik voltak a régi IP beállításai.
    És ilyen gépből van vagy tíz.
    Aztán mindezt 90 naponként újra meg kell csinálnom, mert lejár a grace periódus.
    Hamupipőke nyüszít a sarokban.

    Oké, túloztam, 90 naponként nem kell megcsinálnom, hiszen az .xml-t el is lehet menteni.

  2. Hosszabb távú megoldás, hogy szétverem a clustert.
    A két HP szerver elviszi az itthoni infrastruktúrát (DC-k, Kemp Loadbalancer), a Dell szerverből meg 2016-os lesz és azon megy a tanfolyam. Tavasszal pedig játszok tovább, összerakok egy smb3 alapú hyper-v clustert, meg egy sofs-t. Pusztán csak gyakorlás/tesztelés céljából.

    Kérdezhetnéd, hogy miért nem csináltam cluster-aware upgrade-t?
    Nos, mindennek van határa.

Nyilván a második módszert választottam, mert az a fajta informatikus vagyok, aki szeret szívni.
(Ilyen szempontból remek életem van.)
Nem, nem írok le mindent. Túl vagyok rajta.
Na jó, egy hajtépős elmebajt azért megemlítek. A 2016-os Hyper-v-ben nem működik az Inspect Disk funkció. Azaz differenciális diszk esetén nem lehet utólag összekötni a VM diszkjét az alap diszkkel. A funkció ott van a grafikus felületen, el is indul, aztán kövér error-ra fut.
Szerencsére shellből azért megy.

Hosszabb távon ez jobb is így, egyszer kell összeszenvednem a szkriptet, aztán később már sokkal egyszerűbb lesz. Csak abból a fránya időből lehetne több. Mondjuk napi 48 óra.

Az írás szerzője egyébként cuki naív ember lehet. Így fejezi be a cikket:

Anyway, this is a bit of a bugger, and I’ve alerted authorities in Redmond, so we should see a fix soon.

Mikori az írás? 2015 szeptember. Aha.

Na, mindegy. Megtörtént. Működik a labor. Készülhetek a tanfolyamra.

Nem, nem a tananyagot felejtettem el. Hanem azt, hogy milyen adagokban, milyen sorrendben, milyen trükköket bevetve kell elővezetnem. Hogy milyen hibák vannak a laborfeladatokban.

De nem csak ez van. Kihasználva a fekete pénteket, vettem egy videóvágó programot. Igen, tudom, az egész egy nagy átvágás. Nálunk. De ez most tényleg működött. Augusztusban nézegettem a Sony Vegas 15 cuccot, akkor 140e forint volt az ára. Most meg akcióban 85e. A 16-os verzióé.

Igen, a fekete péntekes átb@szás itt is megvan. A linken azt látod, hogy $1000 (300e HUF) az eredeti ár. Na, ez a kamu. Mondom, augusztusban 140e forint volt.

Persze egy szavam sincs, a 85e forint még így is bőven jó ár. Különösen, ha azzal veted össze, hogy a másik jó – édes Istenem, ezt is megértem, hogy egy Adobe programra azt mondom, hogy jó – videóvágó alkalmazást, a Premiere-t már meg sem lehet venni, csak csillagászati összegért (8200 HUF/hó) bérelni.

Látszik, hogy öregszem. Elegem van már a torrentes, malware-ekkel felturbózott, feltört programokból.

Elmesélem, mert már valószínűleg elévült. Évekig a Premiere-t használtam és határozottan tetszett. Komoly tudás, kicsi hardverigény. Mintha nem is az Adobe írta volna. Igen, torrentes verzió volt. Aztán újra kellett húznom a laptopomat és onnantól sem az újratelepített torrentes verzió, sem semmilyen más torrentes Premiere verzió, de még az ingyenes próbaverziók sem bírták beolvasni a régi projektfájlokat. Azaz több év anyaga veszett el.

Nos, ha már szívni kell, most már szeretnék szabályosan szívni.

Amiból akad is bőven. Én még ennyire instabil szoftvert, mint a Sony Vegas 16, nem láttam, pedig láttam már éppen eleget az életemben. Hogy mást ne mondjak, Microsoft rendszermérnök vagyok.
Gyakorlatilag a program óránként keményre fagy. Szerintem már rajta vagyok a szpemszűrőjükön, mert minden alkalommal elküldöm nekik a logokat. Úgy dolgozok, hogy jobb kézzel kezelem az egeret és a gyorsbillentyűket, bal kézzel meg minden művelet után nyomom a ctrl+s-t.
Ettől az apróságtól eltekintve határozottan tetszik. A korábban használt Cyberlink Powerdirector vágóprogramhoz képest hatalmas felüdülés. Ez ugyanis működik. Például a Powerdirector megkérdezte, hogy használja-e a GPU-t… majd nem használta. Hivatalosan is megindokolták: azt írták valahol a support fórumon, hogy ha a program úgy érzi, hogy bivaly a processzor és sok a memória, akkor inkább nem használja a GPU-t, mert elég a nyers erő is. Jelentem, nem elég. Pont ezért találták ki a GPU-t.

Na, mindegy, a Powerdirector már múlt idő. Most a Sony Magix Vegas az új pálya.
Kifejezetten nehezen tanulható alkalmazás. (És nem csak a rengeteg lefagyás miatt.) Nagyon alaposan átgondolt az UI, elképesztő mennyiségú apró kontroll található szinte mindenhol, jók a gyorsbillentyűk… csak éppen amíg meg nem tanulom – mit beszélek, amíg meg nem találom – ezeket, addig sikítós titkárnő. Napok óta gyűröm és még mindig nem járok ott, hogy kreatív munkát végezzek, ehelyett még sikongatok olyasmiken, hogy hogyan lehet úgy vágni, hogy csak az egyik track-et vágja el, ne az egész filmet. Meg ilyenek.

Csinálni viszont kell, mert január első hetében kajakos filmfesztivál, addigra legalább a kajakos videóknak össze kellene állniuk.

Persze, volt terv. Az általános menetrend az, hogy évközben gyűlnek a felvételek, majd a vénasszonyok nyara után, amikor beszorulok a lakásba, nekiállok vágni. Ez most borult. Nem kicsit. Eleve rekord hosszú volt a jó idő. Novemberben még locsolni kellett a kertben. November végén még egy szál polárban túráztunk a tűző napon.

És akkor még nem is beszéltem a melóról. Nyár óta megy egy közepesen retkes AD/Exchange upgrade egy közepes méretű cégnél. A november lett volna az én hónapom, Exchange 2010 – 2016 tesztmigráció, majd hó végén az éles. A teszt sikerült. (Hjaj, tudnék mesélni. A világ összes public folderének jelentős része ennél a cégnél dekkol. Pontosítok: a világ összes _elhanyagolt_ public folderének jelentős része.) Nos, az éles migráció megcsúszott egy előfeltétel nemteljesülése miatt, mely annyira komoly hullámokat vetett, hogy valószínűleg a tanfolyam végéig sem fog rendeződni. Ja, a projektet ki kell gördíteni december közepéig, hogy még idén kimenjen a számla.

Sejted már, milyen frankó decemberem lesz? Tanfolyam, éles Exchange migráció… és össze kellene vágnom január elsejéig négy kajakos videót egy tökismeretlen vágóprogrammal.
Ja, és lesz még valami karácsony is.

Lehet, hogy ritkábban fog frissülni a blog.

Garmin vizsgálódások

Kezdjük a legkönnyebb megfejtéssel. Hová tűnt a kéktúra track nagy része? Az, amely a Basecamp-ben még megvolt, de a túragps-re már nem ment át?

Elvitte a cica. És ez hivatalos.

Világosan leírták, hogy GPSMAP64 készülék esetében max. 10000 pont lehet egy track-ben. Nekem meg 98491 volt. A Basecamp még mutatta. Az eszköz már nem.

Oké. Nem tudta ezt Mehemed. Most már tudja.

A többi kavarás viszont mind arra a f@szságra vezethető vissza, mely a Basecamp 4.7.0 verzióval jelent meg. Ebben ugyanis a Mapinstall modul bugzik. Írtam már erről a nápolyi kirándulás kapcsán. Szerencsére ott a jó öreg paranoiámmal sikerült időben, azaz még itthon elkapnom a jelenséget és még időben megkerültem.
Most viszont már nem volt időm rendesen megkerülni. Azaz azt hittem, hogy igen, pedig nem.

Konkrétan arról van szó, hogy ha feltelepítek egy gépre egy térképet (exe fájl lefuttatásával), akkor az felrak kismillió *.img fájlt. Ezek alkotják a térképet, méghozzá úgy, hogy mindegyik egy kicsi térképszelvény. A kismillió nem túlzás, a Túrautaknál kábé 100 fájlról beszélünk, az OSM Italy térképnél 200-ról, az OMP Hiking térképnél meg 300-ról.
A számítógépen mindez rendben van, de a gpsmap64 készüléknél ekkora fájlmennyiség már kezelhetetlen. A Basecamp tudja azt, hogy a gépre telepített térkép tömérdek fájlját összerakja egy nagy *img fájlba és már csak azt küldi le a készülékre.

Kicsit kalandozós írás lesz ez is. Csak hogy lásd, mennyire tré cég a Garmin. Volt a GPSMAP62 készülék – a mostani elődje – melynek 2 GB beépített memóriája volt. Nyilván erre nem lehetett lerakni egy komplett Európa térképet, egyszerűen nem fért el. Ezért is örültem, amikor az utódot, a GPSMAP64-et már ki lehetett bővíteni sd kártyával. Bele is dobtam egy 16 GB-osat. Felismerte. Hurrá. Rátettem egy 4 GB méretű Európa térképet. Közölte, hogy menjek a fenébe, a legnagyobb felhasználható térkép mérete 2 GB. Érted? A régi készülék fizikai korlátja miatt beleraktak egy logikai korlátozást is. Melyet benne hagytak, az után is, hogy a fizikai korlátozás megszűnt.
Viszont ügyeskedni lehetett. Ha feltelepítettem a Basecamp alá az Európa térképet, akkor már ki tudta rakni a készülékre. Sőt, működött is. Biztos ismert egy rövidebb utat az erdőn keresztül.

Bár jobban hiszek abban, hogy valamelyik firmware upgrade kiszedte a korlátozást. Hiszen a fenti linken már nincs ilyesmiről szó.

Na most ezt a jó kis rendszert vágta agyon a Mapinstall bug. A 4.6.2 verzióban működött. Ha a 4.7.0 verzióban a gépre telepített térképet át akartam tenni a készülékre (gyk. bármelyikre), akkor csak az áttekintő térképet (azaz egy szelvényt) rakott ki, mást nem.

Nos, röviden ez a hiba. Megkerülni úgy lehetett, ha sikerült beszereznem a feltelepített térkép egybedolgozott *.img fájlját. Olaszország esetében szerencsém volt, az OSM oldaláról le lehetett szedni egyben is a fájlt. A Túrautaknál viszont farok voltam, mert onnan is le lehetett volna tölteni a fájlt, de nekem már volt egy letöltött, így csak azt dobtam át. A fene sem gondolta volna, hogy két év alatt ennyire átrajzolják a kéktúra érintett szakaszát. (A számítógépre telepített verzió már friss volt. Ez okozta az anomáliákat.)

A biztonsági védőhálóval, az OMP térképekkel viszont már bajban voltam. (Hasonlóképpen az Európa térképpel is.) Ezeknél nincs egy nagy *.img fájl.
Mindegy, úgy gondoltam, elég lesz a TuHu is. Nem lett elég.

Jó. Nagyjából megvan, mi történt. Mit lehet tenni? Nos, mindenhonnan le kell kapkodni az *.img fájlokat és onnantól kihagyjuk a Basecamp-ot, legalábbis addig, amíg benne van ez a bug. (A jelek alapján örökre benne lesz: május óta ismert, mégsem javították.) Hátrány, hogy fájl szinten nem látom, mit rakok át, könnyű hibázni. Oda kell figyelnem.

De mi van akkor, ha nincs összegyúrt *.img fájl?
A fórumon azt írták, hogy a 4.7.0 valójában semmi újat nem hozott a 4.6.2-höz képest, csak GDPR kompatibilis lett. Mi lenne, ha visszaállnék rá? Elméletileg minden működne.
Elméletileg. De mi lesz a rengeteg feltelepített térképpel, a track adatbázissal, a backupokkal?

Még egy baromság. Ezernél több track van már beletöltve a Basecamp-ba. Szerinted lehet menteni? Naná, hogy nem. Olyan van, hogy backup. Mely nem csak a track adatbázist menti, hanem az összes konfigot is. Visszatöltéskor meg értelemszerűen mindent visszarak. A konfigot is.
Vajon mi történik egy korábbi verziójú restore visszatöltésekor?

Szerencsére mind a laptopon, mind a desktopon van fent Basecamp. (A szinkron backup/restore-on keresztül történik, dropbox segítségével.) Azaz az egyiket elcseszhetem, a másikon megmarad minden. A laptopról legyaktam a Basecamp-et, majd megkerestem a Mapinstall könyvtárát és letöröltem. (Ennek nincs telepítője.)

Vigyázat! Ennek előfeltétele az, hogy nálam a térképek _nem_ az alapértelmezett könyvtárba települnek. Az ugyanis a Mapinstall könyvtár alatt van.

Felraktam a 4.6.2 verziót. Elindult. Működött. Térképek? Megvannak. Teszt. Átraktam az egyik OMP térképet a gpsmap64-re. Átrakta. Szép. Túl szép. Az is volt. A track-eket ugyanis csak hiányosan mutatta. Konkrétan azokat láttam, melyek még a 4.6.2 állapotban kerültek fel, a 4.7.0 alatt felrakottakat már nem.
Azaz a track-ek kábé 60%-a elveszett.
Hát, jó.
Kiraktam az összes zűrös térképet (OMP-k + Európa) a készülékre, majd fájlszinten visszaolvastam a nagy *.img fájlokat és eltettem mindet a fájlszerverre. Aztán felfrissítettem a laptopon is 4.7.0-ra a Basecamp-et. Visszajöttek a track-ek.

Tulajdonképpen végeztem is.

Ja, közben a nagyméretű track-eket is rendberaktam. A Basecamp-ban meg lehet adni, hogy megadott pontszám alá tömörítsen. Tesztelve.

Kicsit gáz, hogy ha frissíteni akarom az OMP térképeket, akkor a fenti méhecsketáncot mindig el kell járnom. És mint a mellékelt ábra mutatja, egy térkép nem térkép.

~oOo~

Az utóbbi gondolat indította be a vezérhangyát. Hiszen ennyi erővel mondhatom azt is, hogy egy gps készülék nem gps készülék. Különösen, hogy mindig ott van velem egy eszköz, mely alkalmas erre a célra is.
Mobiltelefon. És Locus.
Melynek megismerése már legalább egy éve fel van írva a teendőim közé.
Mikor máskor, ha nem egy ilyen katasztrófa után?

Igen, az hogy egy túranapot a harmadánál meg kellett szakítanunk a gps technika fejreállása miatt, az nálam katasztrófának számít.

Nos, az első tapasztalatok kellemesek. Pár óra után eljutottam oda, hogy teljesen jó backup eszköz lett belőle a gpsmap64 mellett. Meglepően sokmindent lehet rajta konfigurálni. Szeretem az ilyesmit. Tulajdonképpen tud mindent, amit a másik, csak… máshogy. Ami persze probléma. Például a vízállóság. Napfényben az olvashatóság. A fizikai gombok hiánya. (Vizes kézzel hiába taperolom a képernyőt.) A mérete. Az előkaphatósága. A bringához rögzíthetősége. Az áramellátás gyk. mindegy, a gpsmap-hez ceruzaakksi kell, a mobilhoz powerbank, egykutya. Egyelőre kinlódok a térképekkel is, nem egészen látom át a rendszert.

Utólagos megjegyzés. Most már átlátom. Nem egyszerű. Vannak online és offline térképek. Mindkettő között van mindenféle, nagyjából százas nagyságrendben. Az offline térképek közül a LoMaps tűnik nyerőnek: vektoros, országonként vásárolható meg, mindegyik csomagban van gyalogtúra/bringa/autó/város/sí réteg… és meglehetősen olcsón mérik, párszáz forint darabja. Az online viszont… online, azaz lassú és nagy. Ezt is le lehet tölteni offline-ba (van, amit ingyen, van, amit pénzért), de ezek böszme nagyok. Magyarország full bringás térképe az OpenCycleMaps-ról ugyan csak 9 forint, de 12,5 GB. Ugyanez LoMaps verzióban 240 MB és 60 forint.

Szóval backup, azaz B terv. De annak tökéletes. És ahogy nézem, össze lehet hozni mindenféle szenzorokkal is. Látok benne fantáziát.

This is the beginning of a beautiful friendship.

PS.
Ez egészen jópofa. A Locusban is el lehet tárolni úgynevezett pontokat. Ezeket *.gpx formátumon keresztül lehet passzolgatni a Locus és a Basecamp között. (De ki lehet exportálni *.kml-be is.) Ami viszont meglehetősen izgalmas, hogy egy pontba belemenve, majd ott a navigációs menüt kiválasztva, megjelenik két lehetőség:
– Streetview: odatesz, pontosan a pont elé. (Már ha lehetséges.) Körbe lehet nézni, körbe lehet járni.
– Waze: átdobja a pont adatait a Waze alkalmazásba, ahol egyből tervezhetem is meg az útvonalat hozzá… és ahogy Csilla mondja: “indulhatunk!”. (Természetesen a programnak van saját navigációja is.)

Az biztos, hogy nyüstölni kell, mert jónak néz ki.

Hullámvasút körpálya 03/03

Nyögvenyelős, vacak nap
2018.11.17; szombat

A bőség zavarával küzdök: nem tudom, az összes dühömet a Garminra zúdítsam, vagy a Veszprém Volán sofőrére? Mind a kettő megérdemelne egy-egy zeuszi villámot a seggébe.

Tekintve, hogy mára csak a saccolás volt 28 kilométer, nem sok időnk maradt tökölni. Fél hatkor ébresztő, fél hétkor indulás. A házigazdánk már ébren volt, jó szerencsét, jó túrát kívánt.
– Szükségünk lesz rá – morogtam. Mert én már tudtam, hogy szívunk. Csak azt nem tudtam, mekkorát.

– Spoiler –

Nagyot.

– Spoiler –

Akkor kezdjük a Garminnal. Nem lesz egyszerű. Előre elnézést kérek mindenkitől, akit untatnak ezek a technikai részletek. Magamnak is csak azért írom le, hogy emlékezzek rá, mi történt.
Igen, még kinyomozni sem volt egyszerű, hogyan következhetett ez be.
Mi is?
Nos, az hogy Csobánc után, a Hajagos-hegyen elfogyott a track a túragps-ről. Meg elfogytak a túrautak. Meg elfogytak a földutak. Mintha lett volna egy csillagkapu, utána meg semmi.
Este hiába vakartam a fejemet, meg próbáltam bűvészkedni a készülékkel, nem jutottam eredményre. Végül abban maradtam, hogy megyünk, aztán ha elérünk arra a bizonyos pontra, akkor meglátom, mi fogad.

Nos, totális káosz fogadott. Megpróbálom utólag rekonstruálni a dolgokat.

A kéktúra letöltött track-je több részből állt össze. Nekem az 1-es és a 10-es kellett a mostani túrához.

Ez itt fent sötétkékkel az 1-es, a Basecamp alkalmazásből. Bal oldalt alul látható, hogy a sötétkék csík Csobáncnál kapcsolódik a szürke csíkhoz. (Mely a 10-es darab.)

Csakhogy. A túragps-en már csak ennyi látszik. A track-nek valahol az Ipoly környékén vége van. És nem, nem mutatott többet. Hogy miért, azt nem tudni.

De ez még nem lett volna tragédia. Hiszen ott van a Turistautak.hu térképe, azon is látszódnak a túrautak. Oké, nem track, de azért térkép. Ezekkel mi van?

Nos, itt, a Hajagos-hegy és Csobánc között valami nagy disznóság történt.

Ez a kép a Basecamp-ből készült. Az alsó szürke a 10-es track, az, amelyiken jöttünk. A jobb felső az 1-es track, mely a Basecamp-ből látszik. Igenám, de van egy 200 méternyi lila betoldás. Ez a 11-es részlet, melyet nem vettem észre. Hogy szükségem lett volna rá. Persze sok vizet nem zavart, hiszen az egész 1-est sem láttam. Vedd észre azt is, hogy itt volt nem is kicsi térképátrajzolgatás. A térkép alapján mutatott út narancssárga, de a track – és a valóságos, azaz festékkel is jelzett út – a lila track-en ment.
De még nincs vége.

A túragps-en ugyanis ez volt. Köze nincs a Basecamp-es térképhez, pedig ugyanazt mutatja. A lila vonalon mentünk, a jelzések mentén, ahol pedig a fekete vonalak találkoznak, az a csillagkapu helye. És… nézd csak meg, hol megy a kék jelzés? Alul. Teljesen máshol, mint amit a Basecamp mutat és abszolút máshol, mint ami a kéktúra track-en van. Hmm? Vess egy pillantást a felső Basecamp térképre! Ott láthatod is ezt az utat, szintén alul húzódik, de a ráírt jelölés alapján ez a kék kereszt. Frankó, mi?

De ettől még meg tudtam volna oldani a helyzetet. Ha legalább egy nyomorult útvonal is látszódott volna a készüléken. De ott, az erdőben egy sem látszódott. Semmi. Sehol. Még az a rossz kék sem.

Na, ezért adtam fel. Lefújtam a túrát.

Itthon persze nyomoztam tovább. Ahogy rácsatlakoztattam a túragps-t a számítógépre, anélkül, hogy rátöltöttem volna bármit is, megjelentek a túraútvonalak. Azok, amelyek az erdőben eltűntek. Nem értettem.
A térképek közti különbséget viszont igen. Sajnos. Amiről korábban is írtam, az az idióta rohadék elb@szott Basecamp, mely nem tud térképet másolni a készülékre, nos nem tudott térképet másolni a készülékre. Kézzel kellett, én pedig figyelmetlenségből egy 2016-os változatot másoltam fel. Azért megy máshol a kék jelzés. Hiába volt a számítógépre a 2018-as feltelepítve, ugye az a baromarcú Basecamp…

Ahogy kapok egy kis levegőt, nekiállok rendet vágni. De erről majd külön írok. Lesz benne Locus is.

Ott jártam, hogy lefújtam a túrát. Igazából a rövidítése már tegnap este óta lógott a levegőben. Nej panaszkodott a talpára és a hátára, emellett az is látszott, hogy térkép nélkül, pusztán csak a jelzések alapján menve, nyomkereső üzemmódban az itt-ott idióta felfestések között, nem férünk bele az időbe. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne sötétben, erdőben jelzéseket keresgélni. Azt terveztem, hogy ahol bebukjuk a túraútvonalakat, ott keresek földutakat, azokon megyünk egy ideig, majd kiszállunk vagy Monostorapátiban, vagy Kapolcson. Nos, földút sem volt a készüléken. A jelzett kék meg nekiindult a Káli-medence felé. Nem mertük követni. Ugyanis ha átmegyünk, akkor kiszállni sem fogunk tudni.
Száz szónak is egy a vége, láttuk magunk alatt Díszel házait, lesétáltunk.

De most nagyon előrerohantam, menjünk vissza Káptalantótiba.

Ahogy kiértünk a faluból, megint kivirított a nap. Szép időnk lesz. Ismét. Előttünk pedig a nagyszerű Csobánc. Az élet szép.

Ha ezt az egész túrát nem is akarod megcsinálni, javaslom, tiszta időben a csobánci vár maradványaihoz feltétlenül menjél fel. Egészen kiváló a panoráma.

Oldalt a Szent György-hegy. Nej csak itt szembesült vele, hogy körbe-körbe megyünk.

Ha a Balaton felé nézünk, középen az a csúcs a Gulács, mögötte sunnyog a Badacsony. Tőle balra az a hegyes csúcs a Tóti-hegy, még balra, egészen a kép szélén az a Cseres-hegy. Teljesen jobbra, éppenhogy látszik az Antal-hegy. A Gulács és a Tóti-hegy között a távolban pedig Fonyód hegycsúcsai.

Ez már az északi oldal. Középen alig látszik, olyan picurka az a kúp, az a Hegyesd. Odalentről ez is tisztességes hegy, csak hát most fent vagyunk a Csobánc tetején. Jobbra a Hajagos-hegy kezd emelkedni. Bal oldalt pedig, a háttérben felsejlik a Somló sziluettje.

Ez pedig Tapolca, ahonnan indultunk. Tényleg bizarr, hogy annyit gyalogoltunk, mégis ilyen közel vagyunk hozzá.

Kigyönyörködtük magunkat. Kész szerencse, hogy itt még volt track, ezt az élményt nem szívesen hagytam volna ki.
Aztán jött a Hajagos-hegy, a csillagkapu, a Bermuda háromszög és a visszafordulás.

Pont ott értünk vissza a civilizációba, ahol a díszeli bekötőút belefut a 77-es útba. Hoppá, itt vigyorog egy buszmegálló! Innen már egy óra alatt Veszprémben lehetünk.
Néztük, 11-kor lesz busz. 10 óra volt. Meg valami brutális szél. A 77-es út völgyben fut, mely völgy szélcsatornaként működött. A nap is eltűnt. Határozottan kegyetlenre váltott az időjárás. Semmi kedvünk nem volt egy órát ácsorogni, így besétáltunk Díszelbe. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Még 20 perc.
Megnéztem alaposabban a buszmenetrendet.
– Te, azt a buszt nem kellene elbaltázni – jegyeztem meg – A következő 3,5 órával később jön.
– Hát, akkor tényleg nem.

Álltunk. Vártunk. 11-kor megjött a busz. Felszálltunk.
– Két jegyet kérek Veszprémig.
– Nem javaslom, hogy ezzel a busszal utazzanak. Tudja, ez ilyen falujárat, bemegy mindenhová. Hamarosan jön a gyorsjárat, azzal hamarabb beérnek.
– Ja, ugyanaz a szisztéma, mint idefelé? Köszönjük, akkor megyünk a gyorsjárattal.

Leszálltunk. Vártunk.
Jött a gyorsjárat.
És nem állt meg.
Pedig jó egy méterre beugráltunk a sávba. Elegánsan kikerült és ment tovább.

Na bazdmeg. 3,5 óra újabb várakozás. Szélviharban. Nejnek teljesen lekonyult a szája és én sem éreztem túl jól magam. Először a térkép, aztán egy ilyen fasz sofőr. Legalább a saját menetrendjüket ismerhetné.
Az első várakozás közben összeraktam egy újabb veszprémi sétát. Hogy azért a kilométerünk meglegyen. Ennek nyilván lőttek.

Jobb híján elindultunk Monostorapátiba. Viharos szembeszélben. Metsző hidegben. Erős autóforgalomban. De legalább csináltunk valamit. Nej lemaradva kullogott mögöttem, néha hátranéztem, néha bevártam, de nem sokat szóltunk egymáshoz.
Jó egy órányi gyaloglás után érkeztünk meg Monostorapátiba. És végre először, a sors megjutalmazott azért, hogy nem adtuk fel: a menetrend alapján negyedóra múlva jött is egy busz. (Nyilván egy újabb gyorsjárat, mely a díszeli megállóban ki sem volt írva.) Én már nem mondtam semmit. Majd akkor leszek nyugodt, ha fent ülünk a buszon. Aztán ez is megtörtént. Fél kettőkor szálltunk le. Úgy, hogy tízkor már a megállóban voltunk.
Kösz, Volán.

Ja, hogy miért körpálya a cím? Mert – habár nem úgy terveztük – de akkor szálltunk ki, amikor a legközelebb voltunk Tapolcához. Azaz gyakorlatilag körtúrát csináltunk.

Túraútvonal

Ugyanez három dimenzióban.

A szálláson nagy tisztálkodás – az a finom forró zuhany – hideg kaja, sörök. El is álmosodtunk. Csendes pihenő négyig.

Utána elindultunk vacsorázni. Hátha most sikerül.

Az előjelek nem voltak rosszak. Felkerestük fiatalságom egyik ikonikus borozóját, az Ájult Lovat. (Van neve is – Stadion presszó – de így senki nem ismeri.) Nos, végre, valami, ami nem sokat változott, most is hasonlóan jó. Igaz, már inkább söröző, de az árai szolidak (egy korsó soproni 380) és a törzsközönség… elhomályosodott a szemem. Semmit nem változtak. Ugyanazok az alakok támasztották a pultot, ugyanazok a barátságos ugratások mentek. A csaposnő ugyanolyan életunt volt. Bejött egy idősebb, vigyorgó hapsi. Szürke melegítőben, melynek az ülepe már a térdéig nyúlt ki, farzsebében egy vastag brifkó húzta még lejjebb a gatyáját. Hangos ujjongás. Meg ilyenek. Asztalok ugyan voltak, de csak az idegenek ültek le. Jól éreztem magamat. Végre egy kocsma formájú kocsma, igazi kocsmai élettel.

Aztán ennyi is volt. Nem messze találtunk egy új éttermet, de üresen kongott, az árai meg nem kicsit voltak elszállva. Megint megcéloztuk a sétálóutcát. Hátha a fabódék. Elsétáltunk az egykori Badacsony borospince mellett. Bezárt, évek óta hirdetik, de nem kell senkinek. A bódék még nem nyitottak ki. Oké, Sörpince. Nos, a hamburger hiába volt kiírva, nem foglalkoztak vele. Ittunk egy sört. Akkor marad az Interspar. Aha. Az orrunk előtt zárt be, szombat délután ötkor. Gyors számvetés. Birka? Bezárt. Cserhát? Bezárt. Zánka? Bezárt. Vadász? Bezárt. Még a vadszőlő is benőtte a kapuját. A Pusztai Az Oliva túl puccos és túl drága. Mintha a Hangvillában is lenne valami, de ember, moziba menni vacsorázni? A Villa Medici az fine dining, mi pedig inkább mennyiségre mentünk. Meg egyébként is, a Séd völgyébe már nem akartunk lemenni. (Igen, ezzel buktuk a Betekintset és a Fricskát.) Fejesvölgy? Az régen elég gyanús hely volt, mára egészen jó híre lett. De kint van a francban. Mint ahogy az Erdei Kisvendéglő is. Kismocskos, Nagymocskos… bezártak, meg egyébként is, nem a kajájukról híresek. Rózsabokor ugyanúgy.
Illetve…
– Te, a Nagymocsiban mintha lenne egy pizzázó!
– Igen? Nézzük meg.

Megnéztük. Tényleg pizzéria. Nagy lendülettel be is mentem. Ez az a kocsma, mely gyakorlatilag a régi kollégiumunk földszintjén volt. Abszolút háziterep. Pizsamában és papucsban is jártunk le. Nem lógtunk ki a közönségből.
Nos, most elég nagy ordítozás fogadott. Mint kiderült, a lendülettel elsodortam valami láncot is. Mely azért volt kint, hogy ne lehessen bemenni.
Ez ugyanis pizzázó, de olyan, ahol nem lehet leülni. A pizzát elvitelre adják az ajtóból, vagy házhoz szállítják.
Fáradtan néztünk egymásra Nejjel.
– Jó lesz?
– Jó lesz.

Vettünk két pizzát. A régi kolesszal szemben volt egy kisbolt, vettünk sört. Sokat. Mellette volt egy pékség. Vettünk péksütit. Sokat.

– Te, ez rengeteg. Ki fogja mindezt megenni? – aggódott Nej.
– Nyugi.

Tényleg nem kellett aggódni. Egy óra alatt betermeltünk mindent. Én még bontottam egy zacskó mogyorót is. Utána lefeküdtünk az ágyra és felnyomtuk a pocakunkat a plafonig.

Éjszaka pedig beindult az élet.

A képen bal oldalt az a kollégium főépülete, mi egy oldalszárnyban laktunk. Előttünk pedig… a buliépület. Ahol szombaton este beindult a technodiszkó és reggel fél hatig ment is az ütvefúrás. Nem voltunk túl boldogok, dehát mi hiányoltuk itt csütörtökön az életet. Megkaptuk.

Hazautazás
2018.11.08; vasárnap

Gyakorlatilag semmi izgalmas nem történt. Felkeltünk, reggeliztünk, ittunk a büfében egy kávét. Utána összepakoltunk és hazajöttünk. Ennyi.

Összességében amíg mentünk, addig jó volt. Elképesztően jó időt fogtunk ki pénteken és még szombat délelőtt is. Tapolcától Csobáncig önfeledten élveztük.
Utána viszont minden szétesett.
De legalább van miért visszamenni. Mert a terep megérdemli.

Hullámvasút körpálya 02/03

Hegyre föl, völgynek le
2018.11.16; péntek

Habár a kolesz szószerint a város szélén van, de megvan az a nagy előnye, hogy pont előtte állnak meg a távolsági buszok. Reggel fél hétkor ezt határozottan tudtuk értékelni.

Kicsit vicces. Tapolcára indul 7.00-kor is és 7.01-kor is busz a pályaudvarról, mindkettő öt perc alatt ér ki a kollégiumig. Az egyik bemegy minden faluba, majdnem két óra alatt teszi meg a 60 kilométernyi távot. A másik alig áll meg, egy óra alatt ott van.

Mondanom sem kell, az 5 percnyi távolság elég ahhoz, hogy a két busz összekeveredjen. Most is először a falujárat érkezett meg. Felszállás. Gyorsjárat? Nem. Kösz. Nyomuljunk vissza, keresztül a felszállókon.

Nemesvámos környékén kezdett világosodni, Díszelnél megjelent a nap. Tapolcán pedig, igaz a levegő még csípős volt, de kifejezetten vidáman vigyorgó nap fogadott. Jó lesz ez. Egy csomó helyen leszünk, ahol gyönyörű a panoráma. Feltéve, ha látunk valamit. Nos, tiszta ég, ezerrel sütő nap… nem is kívánhattunk többet.

Egy kis Malom-tó, majd az országos kékjelzést követve kigyalogoltunk a városból.

Teljesen nyugodt voltam. A túragps-emen rajta volt a TuHu térképe, pluszban leszedtem a kéktúra trackjét. Elmentettem a szállás koordinátáját is. Nem történhet semmi baj.

És már itt is volt az első feladat: a Szent György-hegy. A hegy szoknyáján rengeteg szőlő, dűlőutakkal. Kicsit mint a Badacsony, de valamivel elhanyagoltabb. Azaz életszerűbb.

A dűlőutak meglepően forgalmasak voltak. Rosszul vettem fel otthon az alsónadrágomat, szerettem volna megigazítani, mielőtt kidörzsölné a combomat. Azt hiszed, sikerült? Akárhányszor elkezdtem letolni a nadrágomat, megjelent vagy egy traktor, vagy egy mikrobusz. Érdeklődő emberekkel. Végül bemásztam egy sűrű bozótosba.
– Te, nézd már, áfonya! – jöttem ki.
– Azért inkább ne kóstold meg.
– Ne hülyéskedj már! Csak megismerem az áfonyát.
– Milyen?
– Meglepően édes. Ennyire érett áfonyát még nem ettem.
– Nem lehet, hogy szőlő?
– Jé, tényleg. Akkor ezért nem ettem még ilyen áfonyát.

Utána viszont lelegeltük a bokrot.

A dűlőutak emelkedtek, ösvények nyíltak belőlük, meredeken, melyek végül szuszogós lépcsőkké alakultak. Majd egyszer csak fent voltunk a turistaháznál. Kifújtuk magunkat. Tízórai. Egy kis térképészkedés.

Mivel eléggé feszítettnek tűnt a nap, a raposkai kerülőt kihagytuk, a kék ösvény helyett inkább a sárgán mentünk tovább. Rögtön az első húsz méteren eltévedtünk.

Mit is írnak a fenti linken?

“…pár lépés után a sárga jelzés jobbra letér, ezt követve vékony ösvényen, sűrű, fiatal erdőben kanyargunk fel s alá. Figyelem! A következő 20-25 perc elsősorban a jelzések követéséről és megtalálásáról szól, többször érünk tisztásra, szélesebb földútra, ilyenkor minden nyomolvasó képességünkre szükségünk van, hogy a jelzett utat megtaláljuk.”

Teljesen így van. A gps miatt viszonylag jól haladtunk, de nem győztem morogni. Annyira hülyén voltak felfestve a jelek, hogy aki csak azokra támaszkodva szeretett volna menni, nagyon megszívta. A legbosszantóbb az, hogy nem megoldhatatlan feladatról van szó, kicsivel kellett volna csak többet gondolkodni.

Az a bizonyos Ify kápolna, alias Emmaus. Tényleg kisérteties volt. Meg úgy egyébként is, meglepően sok kicsi/nagy kápolna mellett mentünk el. Ahol máshol présházak sorakoznak, itt elhagyott kápolnák. Fura.

Ez pedig már a következő célpont: Szigliget. Kihagytuk. Pontosabban az Antal-hegyig (a képen balra) lementünk, majd az északi oldalán elsétáltunk a kerékpárúton. Nagy kerülő lett volna a vár, nyáron meg bringával/gyalog már voltunk ott.

– Ha lesz lefelé borkóstoló, iszunk? – érdeklődött Nej.
– Ha lesz.
– Miért ne lenne? Mindenfelé szőlők vannak. Olyan, mint Badacsony.
– Péntek délelőtt van. Nem lesznek nyitva.
– De ha lesz, iszunk?
– Ja.

Ezek után végiggyalogoltunk vagy tíz borozó/borkóstoló/borbirtok mellett. Mind zárva volt. Még azok is, amelyek nyitva voltak. Ezeknél fel kellett volna hívni egy számot, hogy jöjjön valaki. Nyilván egy deci bor miatt nem rángattunk elő senkit.

Lefelé menet eszünkbe jutott, hogy esetleg mehetnénk egyenesen Badacsony felé is. Szerencsére nem mentünk. Az Eger-patak meglehetősen nagy ingoványt duzzasztott fel a két hegy között, kalandos lett volna átjutni rajta.

Ez pedig már az újabb nagy falat: Badacsony. A nap legmagasabb hegye. Melynél nem volt kecmec, nem az oldalában mentünk végig, hanem felmentünk a tetejére. De Badacsonytördemicnél már kezdtük unni a civilizáció hiányát. Enni kellene valamit. Meg inni. Becéloztuk a Skizo pincét, őket legalább már ismerem. Nem vettük észre, elsétáltunk mellette. Viszont nem messze volt egy Nefelejcs nevezetű aprókocsma. Annyira kicsike volt, hogy az ajtót is sokára találtuk meg. Kértünk egy sört. Utána vettük észre, hogy a másik vendég pizzát eszik. Próbáljuk ki. Félénken egy pizzát kértünk kettőnknek. Hiba volt. Nagyon finom pizzát kaptunk. Laktató, vékonytésztás, ropogós, mindez 1000 forint alatt.

Szükségünk is volt, mind a sörre, mind a pizzára. Azért a Badacsony nem adja könnyen magát.

A wellness, ahogy én szeretem.

Ez pedig már a Bujdosók Lépcsője. Addig is emelkedett rendesen az ösvény, meg voltak meredek lépcsők is, de ez túltett mindenen. Tényleg egy olyan jó, tüdőkiköpős terep. Gyorsan meg is ittuk a csúcssörünket, nem foglalkozva azzal, hogy messze még a szállás és nincs nálunk más folyadék. Majd csak lesz valahogy.

Nos, igen. Ez az, amiért érdemes felmenni. Hogy lenézzünk.

Nekem külön bizarr volt nézegetni a Balatont, emlékezve rá, hogy két hónappal ezelőtt milyen élmény volt kajakkal a vízben küszködni. A felső képen például jól látszik a szigligeti móló, mely mögé bemenekültünk a vihar elől. Látszik mögötte az egész Szigligeti-öböl, a Balaton legkiszámíthatatlanabb és egyik legszelesebb öble. Mely öblön szeptemberben lábujjhegyen tipegtünk keresztül, folyamatosan figyelve, hogy az éppen elálló vihar mikor kezdi újra. De látszik a györöki csúcs is, ahol váratlanul kisütött a nap és a dermesztően szar időjárás helyett az évszakhoz méltó idő lett. Két órára.
Az alsó képen pedig a badacsonyi móló látható a büfésorral, a parti Retró kocsmával, háttérben a fonyódi duplacsúcsokkal.

A bazaltorgonákat itt is kihagytuk. A térkép alapján elég sok szintet jelentene (először le, aztán fel), látni már láttuk, az idő pedig vészesen telt. Itt már azt számolgattam, hogy ha Káptalantótiba nem is érünk be világosban, de az utolsó két, országúti kilométerre még ki kellene érnünk. Azaz tempó.

– Te, hogyan fogunk lemenni innen? – érdeklődött Nej.
– Ööö, hogyan érted?
– Feljöttünk 450 meredek lépcsőn. Hogyan fogunk lemenni?
– Fogalmam sincs. De a kérdés jó.

Nos, a Kőkapu tényleg elég durva.

Meredek is, zúzalékos is, na meg bokáig ér a lomb. Nej két kézzel kapaszkodott a kőfalba, nehogy seggre essen.

Viszont egyszer csak lent voltunk.
Számoljunk. A tábla szerint a Tóti-hegy még két óra. Nekünk van másfél óránk sötétedésig.
– Húzzunk bele! – javasoltam.
– Hulla vagyok.
– Nem. Az majd leszel, ha a Gulácsról töksötétben kell lemennünk.

Igen, az utolsó megoldandó feladat: a Gulács. Már messziről nézegettük, hol fog átmenni a túraút? A tetején? A hágón? Nem volt egy óriási hegy, de valahogy már nem kívántuk. Még az is megfordult a fejemben, hogy kerülünk Nemesgulács felé, igaz hosszabb, de végig műúton megyünk, nem veszünk bele a sötét erdőbe. De aztán összekaptuk magunkat és majdhogynem felszaladtunk a hegyre. Majd következett 10 perc, melyet azzal töltöttünk, hogy megpróbáltunk levegőhöz jutni. Még szerencse, hogy az erdőben bőven van belőle. A túloldalon tempósan lesétáltunk, majd kilyukadtunk az Istvándy gazdaság mellett. Még világosban. Igaz, volt némi csalás a dologban. A gps szerint már lement a nap, de mivel felhő sehol sem volt, a nap meg ezerrel sütött, még világított valamennyit. Nem is keveset; a faluig kitartott.
Úgy érkeztünk meg, ahogy télen szeretek: pont a megcélzott faluban sötétedett ránk.

– Előbb vegyük át a szállást, vagy igyunk egy sört? – kérdeztem.
– Egy sörből baj nem lehet.

Aztán a kocsma mellett találtunk egy kis boltot, televásároltuk Nej hátizsákját péksüteménnyel, az enyémet meg sörrel, utána benéztünk a kocsmába.

Bakker, én csak most értettem meg. Kis falvakban ezek a brazil/török tévésorozatok valóságos életet élnek. Itt is folyamatosan ment a tévében valami török izé (nem a Szulejmán, nem volt kosztümös), a betérők pedig ugyanúgy beszéltek a szereplőkről, mintha azok a faluban élnének és lehetne egy szaftosat pletyózni róluk.

Utána már tényleg csak a szállás (Magnifique ház) átvétele maradt. Minden szempontból jó hely, kedves bácsika (illetve… izé, korombeli), tágas épület. Jó meleg. A házigazda már idejekorán befűtött a kandallóba. Nagyon jó ötlet volt.

Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy ha valaki ránk hivatkozik, akkor 10% kedvezményt kap. Szóval ha arra jársz és szállást keresel, csak mutasd meg ezt a blogbejegyzést.

Elvégeztük a papírmunkát és végre magunkra maradtunk. A hátizsáknyi kajával és a hátizsáknyi sörrel.

– Melyikkel kezdjük?
– A kőbányaival. Arra van ráírva, hogy ‘jutalom a nap végén’.

Pakolászás közben találtunk egy adag vicces jengát is. Olyan jó berúgatós fajtát. A képen láthatsz is három hasábot.

Fárasztó nap volt. A saccolt 22 kilométerből 27 lett, szintből is összeszedtünk közel 700 métert. Hogy reálisan lássuk a következő napot, nekiálltam térképészkedni. Pontosabban nekiálltam volna, amikor megdöbbentő felfedezést tettem.
De ezt majd a következő írásban bontom ki.

A túra útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Kerékpárbarát?

Most vagy mindenki hülye és én vagyok egyedül villamos, vagy nem értem.

Poroszló tulajdonképpen egy családi bringás paradicsom kapuja…

Poroszló polgármestere, Bornemisza János megerősítette, amit korábban a kormánybiztos is elmondott: „Két év alatt két és félszeresére nőtt a kerékpáros forgalom a Tisza-tónál a fejlesztéseknek köszönhetően.

A polgármester a Közútkezelőnek is megköszönte, hogy rendezett állapotok vannak az utak mentén, kérés nélkül elvégzik a dolgukat.

– Link –

Szoktunk lejárni, nem csak kajakkal, de bringával is. A Tisza-tó körbe a gáton(!), az remek, tényleg rendben van, illetve lesz. De a környező falvak – beleértve Poroszlót is – egyszerűen katasztrofálisak. Mindenhol ugyanaz a sudribunkó, mucsai hozzáállás: letiltjuk a kerékpárt az útról, a hepehupás, kátyús, szűk járdát meg kinevezzük kerékpárútnak, aztán hagy szopjon a paraszt, ha már nem telik neki autóra. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis ezzel a húzással gyakorlatilag kitiltották a faluból a túracuccal megpakolt bringákat, hiszen az úton nem mehetnek, a járdán meg nem tudnak. (Nem mintha egy országútival rá lehetne menni azokra a járdákra.) Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ott van egy remek kerékpáros körút, aztán mellette meg ilyen rövidlátó, kerékpárellenes szemlélettel szeretnének bringásturizmust fejleszteni. Normális?

PS.
Egri lévén elég jól ismerem a noszvaji utat. Járkáltam arra fiatalkoromban. A Komár mopedem például nem jött föl az emelkedőn, a végén tolnom kellett. Én már eljutottam oda, hogy bringásként nem zavar különösebben egy 200 méter szintkülönbségű emelkedő, de a bringatúrázók nagy része, különösen egy megpakolt bringával, valószínűleg nem így vélekedik. Különösen akkor nem, amikor van egy tükörsima alternatív útvonal (33-2501), végig Egerig. Igaz, ezen a vonalon az összes faluból a jó öreg járdáratereléssel kitiltották a kerékpáros forgalmat. Elég áldatlan helyzet. Ehhez képest értékeld, mekkora politikai bravúr ezt az áldatlan helyzetet sikertörténetként, régiófejlesztésként előadni. Gratulálok, Máriusz.

Nem hiába vágták

Hát, csak kibújt a szög a zsákból. Aki itt él az erdő mellett, az már évek óta tapasztalja, hogy a Pilisi Erdőgazdaság nevű NER maffiacég egyre intenzívebben termeli ki a fát. Voltak is pletykák, hogy épül ide aszfaltozott út, lakópark, vidámpark, meg a fene tudja mi. De eddig nem volt semmi konkrétum.

Eddig.

Érdemes elolvasni Petrovai László mai írását. Hogy mi folyik az önkormányzatnál. Hogy nem véletlenül volt tavaly az a nagy irtás a Gloriett lakótelep mellett. Ezek a rövidtávon gondolkodó, lelkiismeretlen gengszterek sunyi módon próbálják továbbvinni a lakótelepet a kivágott erdő helyére. Az erdőgazdaság meg asszisztál hozzá. Akiknek pont az lenne a dolguk, hogy az erdőt védjék. De ebben a mostani rendszerben már közhely, hogy senki nem azt csinálja, ami a dolga lenne, az egyedüli cél a gyors és intenzív harácsolás.

Egyéniség

Meg fogsz halni.
Nem akarom bővebben kifejteni (egyszer úgyis ki fogom), de egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy az anyag egy bizonyos komplexitás felett képes öntudatra ébredni, azaz elhatárolni magát a külvilágtól. Ez lesz az Én. És ahogy egy idő után elfárad az anyag, a bonyolultsága lecsökken ezen szint alá. Ezt nevezzük halálnak, hiszen innentől nem tudunk magunkról. Az anyag, amelyből voltunk, végtelenül leegyszerűsödik és ehhez hasonlóan tűnik el az egyéniségünk is. Az, melyet évtizedeken keresztül olyan gondosan építgettünk.

Ettől függetlenül Isten valószínűleg létezik. Hogy mennyire lehet komplex az anyag, arról fogalmunk sincs. Simán létezhet olyan élőlény, melynek egy bolygó csak az egyik sejtje. Sejtek pedig, ahogy tapasztaljuk, születnek és pusztulnak. Igazából észre sem vesszük. Igazából észre sem veszi.

Érdekes módon ebből a nézőpontból a vallások hasznosak. (Meg a szekták és a hadsereg is. Hmm, jó kis társaság.) Ezek abba az irányba visznek, hogy minél erősebben higyjél, a tökéletesség pedig az, amikor feladod az egyéniségedet és csak egyszerű építőkocka leszel.
Így amikor meghalsz, már nem annyira fájó a veszteség számodra: hiszen az egyéniségedet valójában már sokkal korábban elvesztetted – kimosta belőled az erős hit vagy akarat.

Új bringa jól(?) teper

TLDR: Tesztelem az új bringát. Meglepődtem.

Nos, túl vagyok néhány tesztkörön.

Hááát…

Inkább leírom. Nekem is jól fog jönni egy összefoglalás.

Ami rögtön, az első pillanatban feltűnt, az az, hogy nagyon szoros a kormánycsapágy. A régi bringánál megszoktam, hogy nagy sebesség mellett is könnyű vele cikázni, abszolút uralom a gépet. Nos, ezzel nem. Nehézkesen fordul, nem tudom jól adagolni a kormánymozdulatokat.

Felírtam a cetlire: a kormány szorosságán enyhíteni. (Az első 200 kilométer után minden bringát vissza szoktak vinni finomhangolásra. Ennyi kell, hogy beálljanak az alkatrészek.)

Aztán az első, enyhe próbakörön a váltó sem tetszett. Tudom, még nem állt be, de valahogy egy 105-östől nem ezt vártam. Az alsó három sebesség (azaz átvitelben a három legerősebb) visszafelé irányban akadozik. Elég kellemetlen, mert ekkor megy az ember a leggyorsabban, nem mindig ér rá a váltásra figyelni.
Ez is ment a cetlire.

Az ülés bizony kemény. Nem csak úgy általában, hanem még nekem is. Ahogy egy gitárosnak egy idő után eldurvul, megvastagodik a bőre az ujjain, a sok-sok évnyi országútizás során úgy vastagodott meg az én bőröm is… hát ott. De ez az ülés valami embertelen. Az első két napot még végigtoltam rajta, de éreztem, hogy hosszabb távon ez nem lesz jó. Nyilván lehet kapni egy fokkal puhább, de azért pengeszerű ülést. Nyilván. Csak nem erre a bringára. Valami eszetlen módon a nyeregszár végén nem billenthető a nyereg. Azaz nem rakható rá akármilyen ülés (hiszen ezeknél nem foglalkoznak a dőlésszöggel, azt majd úgyis a rögzítésnél állítják be), csak az eredeti Decathlonos. Az a brutál kemény. Az ugyanis gyárilag meg van döntve egy kicsit.
Na most, amit tudni kell, hogy nincs két egyforma segg. Az egyik legkényesebb beállítás egy országútin a kényelmes üléspozíció. Jelenleg két választási lehetőség adódik: elfogadni az állíthatatlan Decathlon változatot, vagy nyergestől, nyeregszárastól cserélni az egészet.
Nekem valahol mázlim volt, mert az állíthatatlan változat pont megfelelt. Kényelmesen ültem rajta. Eltekintve az acélkemény üléstől. Melyet nem lehet cserélni.
A vége az lett, hogy vettem egy szivacsbetétes alsónadrágot. Szokni kell, hogy olyan, mintha állandóan be lennék szarva, de menni fog.

Más bajom nincs.

Utólagos megjegyzés: bakker, a szoros kormány nem bug, hanem feature. Az történt, hogy álló helyzetben elkezdtem nagyon lassan fordítani. Könnyen fordult. Nagyon könnyen. Már kezdtem örülni, hogy megjavult, amikor 30 foknál egy jól érezhető kattanással megállt. Azaz gyárilag bele van tervezve, hogy egy bizonyos szögnél enyhén rögzüljön. Kicsivel kell csak több erő és kikattan. Majd 60 foknál ugyanez. Meg 90-nél is. Nyilván 0 fokban is. És mindkét irányban.
Azaz nem lehet enyhíteni rajta. Meg kell szokni. Így tervezték. Hogy miért, azt ne kérdezd. Úgy saccolom, a stabilabb tartás, a kevesebb szitálás miatt, de ez csak tipp.

PS. Mert a tesztek azért mennek közben. Ez nem is rossz! A legfontosabb momentum az, hogy ez a rögzítés mereven egyenesben tartja a kormányt. Ami egyenes sprintnél elképesztően jó. Egyre többet fogok le a koskormány aljára, melyet régebben – pont a szitálás miatt – nem csináltam.

Szombaton – nem a mostanin, egy régebbin – gondoltam, jól meghajtom. Nézzük, mennyivel gyorsabb. Hiszen ezért vettem.

Van egy kábé 25 kilométeres tesztköröm, nagyjából egy óra. Nyáron egy csomószor megtettem. Lássuk, mennyire megyek az új géppel.
Semennyire.
Valami olyan béna kört mentem, hogy nem hittem a szememnek. Ráadásul hullafáradtan estem be a lakásba.
Mi van itt?

Hogy értsd, mesélek. 2017 nyarán értem el ezen a körön a 25 km/h-s átlagot. Nagyon boldog voltam. Őszre már 25,7, azaz közeledtem a 26 felé.

Ha keveselnéd. (Mert ezek azért nem világraszóló értékek, tisztában vagyok vele.) Egyrészt tisztán városban megyek, van négy vasúti sorompó, egy csomó forgalmas, lámpás kereszteződés, néhány nem lámpás, de azért elég zűrös, ráadásul a sprint szakaszokon buszok is járnak, melyek a reggeli forgalomban nehezen előzhetők. Másrészt nem használok semmilyen SPD pedált. Ismerem az összes mellette szóló érvet, viszont Pesten már többször is az mentett meg, hogy mindenestől bevetődtem az árokba. És ha lehet választani, akkor inkább élni akarok, mint gyors lenni.

Aztán jött fél év kihagyás, télen nem sprintelünk. 2018-ban azt terveztem, hogy abban az évben meglesz a 26. Ehhez képest tavasszal, amikor először elővettem a bringát, odatettem egy 25-ös átlagot. Fél év pihenés után. Igaz, tíz kilóval könnyebben. A 26 már májusban meglett. Nyáron pedig kétszer a 28 is.

Valami ilyesmit vártam az új bringától is. Különösen, hogy tényleg kifáradtam.
Tudod, mennyi lett? 25,6. Annyi, mint tavasszal, amikor szezon előtt, tíz kilóval nehezebben mentem egyet. Most meg szezon vége van, amikor leginkább formában vagyok.

Nem értettem. Jó, magyarázkodni persze lehet. Eső után volt, a csúszós úton nem mertem annyira tolni, különösen nem egy szokatlan bringával, különösen nem a szorulós kormányával. Közepes szél is fújt. Volt egy nagyon saras rész, ahol le kellett szállnom és tolnom. De ettől még a sprinteken repült a gép, a többin meg úgy éreztem, nem megyek lassan.

Ellenpróba. Még itt van a régi. Következő nap az időjárás kegyes volt, pontosan ugyanúgy volt vacak, mint az előző teszten. Azaz megint eső után mentem, megint erős szélben. Csak a régi bringával. Melyet már pusztán a gondolatommal is képes vagyok irányítani. Ráadásul ugyanakkor indultam, így a forgalom is ugyanakkora volt és ugyanúgy nem kaptam egy helyen sem sorompót. (Nem mintha sokat szoktam volna álldogálni előttük.)
Mit saccolsz?
10 másodperccel mentem rosszabb időt. Egy órányi edzésen a 10 másodperc az semmi.

Ráadásul a bringa is megjavult. Simán le tudtam váltani a legerősebb fokozatba. Nem csak úgy, véletlenül, hanem akárhányszor csak akartam. Ha ezt tudta volna korábban, nem cseréltem volna le.
Nej azzal magyarázta, hogy a régi bringa megijedt. Napok óta ott áll mellette egy új, csilivili, erőtől duzzadó kerékpár. Félt, hogy ki lesz dobva. És összeszedte magát.
Az én magyarázatom prózaibb. Utoljára augusztusban sprintelgettem, 30 fokos melegben. Most meg 15 fok van. A fémnek meg hőtágulása. Valószínűleg nem kell sok neki, de az a pár tizedmilliméter is számíthat. Nyáron nem veszi be. Hidegben meg igen.

De ez még nem magyarázza az időeredményeket. Különösen azt nem, hogy a régi bringával sokkal kevesebb erőfeszítéssel, alacsonyabb pulzussal értem el ugyanazt a – meglehetősen vacak – eredményt.

Következő nap újabb teszt. Az időjárás megint kegyes volt, most nem esett az eső, de egyébként minden körülmény pontosan ugyanolyan volt. Az új bringával mentem és igyekeztem ésszel hajtani. 27 km/h lett az átlag. Ami egészen elfogadható eredmény. És messze a legkevesebb erőfeszítéssel.

Mi következik ebből?

  • A vizes út igenis számít. Különösen a reggeli forgalomban.
  • Az erősebb áttétel nem feltétlenül és legfőképpen nem automatikusan jelent jobb köridőt, még ugyanannál az embernél sem.

Ez utóbbit érdemes jobban is kifejteni. Mint írtam, nyáron kétszer is megvolt a 28-as átlag és éreztem, hogy ha meggebedek, sem tudok jobbat menni. Egyszerűen nem bírom gyorsabban forgatni a lábamat, magasabb áttételem meg már nem volt. Azaz kinőttem a bringát. Ez tény.
A magasabb áttételt viszont meg kell tanulni kezelni. Az, hogy mindenhol eggyel magasabb fokozatban megyek, az egy naív elképzelés és nem működik. Az, hogy a sprint szakaszokban mindenhol a legerősebb fokozatban megyek, mert az a leggyorsabb, megint marhaság. Az első tesztből is látszott, hogy semennyi időt nem nyertem vele, viszont hullafáradtan estem haza.

Gondolj bele. Van két kerékpáros. Mindketten 5 kilométeres távot mennek. Az egyik sík terepen, a másik dimbes-domboson. A kezdő és végső szint mindkettőnél ugyanaz. A sík terepen, egyenletes tempóval tekerő fog hamarabb beérni, mert a lejtőkön nem lehet behozni az emelkedők időveszteségét, nem lehet kipihenni az emelkedők plusz erőfeszítéseit.
Az én esetemben meg csak emelkedők vannak, lejtők nem. Hiszen egy sprintszakaszon a magas fokozat emelkedőnek felel meg, az alacsonyabb fokozat később meg nem ad plusz lendületet. Emiatt lehetett az, hogy mind a két bringával, más-más stratégiával, de ugyanaz az idő jött ki. Csak éppen az egyiknél sokkal jobban elfáradtam.

Akkor most mi van?

Semmi. Minden oké.

Az előző bringában már nem volt fejlődési lehetőség. Az újban meg van. Sokat kell bringáznom és előbb-utóbb az erősebb fokozatok sem fognak annyira fárasztani.

Illetve itt van egy plusz lehetőség, ami a másik bringánál nem volt meg. Én döntöm el, hogy egy edzés kardió lesz, vagy HIIT, azaz jó magyarosan intervallum. Ha alacsonyabb áttétellel tolom végig, akkor kevesebb erőfeszítéssel, meglehetősen gyorsan teljesítem a távot. Ha magasabb áttétellel, erős sprintekkel tekerek, a sprintek között pihenő tempóban, akkor összességében jobban ki fogok fáradni, az időm sem lesz túl jó, de ember, ez ekkor már egy intervallum edzés, mely sokkal praktikusabb – legalábbis nekem – mint egy kardió. A lényeg, hogy variálhatok és én döntök.

Még egy utolsó gondolat. Valamikor nagyon régen füstölögtem itt a bringás powermeterekkel kapcsolatban. Hogy pokoli drágák. Meg nem is igazán értem, mire jók. (Azon kívül, hogy jó lett volna bringázásnál is vo2max-ot mérni. De ezt már kinőttem. Leszarom a Garmin mutatóit.) Illetve akkor írtam egy PowerTap nevű cuccról, mely tizedannyiba kerül és valami hétpecsétes üzleti titok jellegű algoritmussal pulzusból számol energiát. Azt is megemlítettem, hogy a profik számára ez inkább röhejes, de amatőröknek jó. Szóval irkáltam ilyesmikről, de nem igazán értettem úgy en-bloc az egészet.
Most, a saját tesztjeimen értettem meg.

Képzeld el, hogy kerékpárversenyző vagy. Nagyon fontos, hogy eltaláld az optimumot az áttételek és az erőnléted viszonyában. Túl nagy áttétellel eleinte jobban mész, de ha kifáradsz, akkor visszaesel. Alacsony áttétellel valamivel jobb időd lesz, de nincs annál bosszantóbb, mint úgy beesni a célba, hogy azt érzed, maradt még benned. A powermeter viszont folyamatosan mutatja, hogy mi mennyi energiába került, te pedig nagyjából tisztában vagy vele, hogy mennyi energia van benned. Azaz pontosan be tudod osztani úgy az erődet, hogy a célban fogyjon el.
Azért így nézve már megéri azt a többszázezer forintot. Nem nekem. Egy versenyzőnek.
Egyben magyarázza azt is, hogy miért röhögik ki a profik a PowerTap cuccot. Az ugyanis a pillanatnyi értékek tekintetében a valóság közelében sincs. Értelmezhetetlen hülyeségeket mutat. Amire egyedül használható, az az, hogy az edzés végén, amikor integrál, akkor egészen jól eltalálja, mennyi energiába került a konkrét edzés. Egy amatőrnek ez bőven elég. (Nekem is jó lenne, hogy kikisérletezzem a jó stratégiákat az új bringával. Bár erre lehet, hogy elég lesz a Strava saccolása is.) De egy versenyzőnek mindez értéktelen. Neki ott, prompt kell az adat.

Nos, akkor a hosszú írás végére a verdikt: megérte-e lecserélni a bringát? Naná, hogy. A régivel nem tudtam variálni semmit, a maximumon mentem. Az újnál viszont variációk komoly sora nyílt meg. Olyan területen keresgélhetem az optimumot, amelyről eddig semmit sem tudtam. Jó lesz.

PS1.
Pedig olyan remek, optimista befejezése lett az írásnak. Csakhogy azóta tovább teszteltem.
Nos, a helyzet az, hogy nem az erőnlét lesz a plafon, amely megállít. Hanem a térdem.
Van egy másik edzőköröm, egy 52 kilométeres kör. Itt már lehet nyomni, a kör nagy része városon kívül van. Az első felében nagyon jól ment, szép volt a részeredmény is. Fáradtnak sem éreztem magamat.
Aztán Üllőnél megfájdult a térdem. Már csak ahhoz is, hogy hazaérjek, elég durván vissza kellett vennem az áttételből.
A francba.
Úgy toltam be a lakásba a bringát, hogy semmi fáradtságot nem éreztem. Mitől is lett volna? Üllőtől már csak utaztam.

Ha az erőnléten kellett volna fejlesztenem, az még ment volna. De a porc, az nem nő vissza.

A jó hír, hogy most örülök csak annak, hogy ezt a bicajt vettem meg. Mert ezen az áron bőven megérte egy egyszerű vérfrissítés is. De gondold el, hogy veszek félmilláért egy szuper bringát és annál derül ki, hogy nem tudom kihasználni a térdem miatt.
Instant kardbadőlés.

PS2.
Eh, tudom, némileg álságos ez az egész. Vannak egykori évfolyamtársaim, akik már nem élnek: elvitte őket a szívük, vagy a rák. Vannak súlyosan beteg évfolyamtársaim is. Én meg – aki aztán mindenhogy élt, de semmiképpen sem egészségesen – 54,5 évesen itt siránkozok azon, hogy nem tudok továbbfejlődni a 28 km/h átlagról.
Csak hát olyan szép álom volt… és úgy nézett ki, működik is. Hogy rám nem érvényesek a szabályok. Hogy én képes vagyok szembepisilni a széllel.

Na mindegy, örüljünk annak, ami van. Az se kevés.

PS3.
Azóta megvolt a bejáratás és a szervízben az utóállítás. Tökéletes lett. Imádom. Alig várom, hogy legyen időm egy-egy nagyobb tekerésre. Ha úgy tekintek rá, hogy frissítettem _a hobbi_ országúti bringámat egy sokkal jobbra, akkor ezen az áron kimagaslóan jó vétel volt. Versenyezni meg nem akarok, bőven elég az is, hogy jó tempóban mehetek nagy köröket. Nem is értem magamat, miért hajszoltam annyira az időeredményeket.

Tesztkörök

Bubamara

Időnként jól esik elmerülni a nyelvészkedésben. Nem, nem tudományosan, ahhoz zokni vagyok.

De nézzük például a katicabogarat.

Van egy angol/amerikai dadus mondóka (nursery rhyme).

Ladybug ladybug fly away home,
Your house is on fire and your children are gone,
All except one and that’s little Ann,
For she crept under the frying pan.

A nyers fordítás, mellőzve az irodalmi szintet, nagyjából az, hogy Katicabogárka, szállj haza, ég a házad, a gyerekeid elvesznek, kivéve a kicsi Annát, aki elbújt a tepsi alá.

Amikor először találkoztam vele, nem bírtam megállni mosoly nélkül. Hogy mennyire azonosan gondolkodnak a népek. Tény, hogy a katicabogár hajlamos rászállni az emberre. Kiteszed az ujjad és landol rajta. Nézegeted, majd mondasz neki valamit, hogy miért szálljon tova.
Az angoloknál az volt, hogy ég a házad, siess haza.
Nálunk meg az, hogy jönnek a törökök és…

Katalinka, szállj el!
Jönnek a törökök,
Sós kútba tesznek,
Onnan is kivesznek,
Kerék alá tesznek,
Onnan is kivesznek,
Kemencébe tesznek,
Onnan is kivesznek.
Mikor jönnek a törökök,
Mindjárt agyonlõnek!

Azok a nyomott kelet-európai viszonyok, már megint.

PS.
Ja, a cím? Nyomozz egy kicsit. Ne mindent én írjak már meg.

Flickr fejlemények

Remek. Úgy látszik, ezen a területen mindig a kommentekből tudom meg az újdonságokat. :)

Péntek hajnalban érkezett egy hozzászólás. Tulajdonképpen be lett idézve egy részlet egy HVG cikkből. Ez.

“A Flickr ezután szerdán egy blogbejegyzésben próbálta lenyugtatni a kedélyeket: a rendszer egyetlen, Creative Commons licenccel ellátott fotót vagy videót sem fog törölni a tárhelyről, ha az több helyet foglal, mint amire az új szabályok lehetőséget adnak. (Ezt a felhasználóknak maguknak kell megtenniük.) 2019. január 8-a után azonban blokkolni fogja a további tartalmak feltöltést, hacsak nem vált át valaki a fizetős Pro fiókra.”

A részlet ebből a cikkből van.

Na most, régen láttam már enyire dilettáns újságírót. Ez a teljesítmény jócskán túltesz még a hirhedt indexes ‘szakmai’ cikkeken is. Az újságíró vagy síkhülye, vagy nem tud angolul.

“Ezt a felhasználóknak maguknak kell megtenniük.”

Kell? Mi van?

Az eredeti blogbejegyzésben (egy linket tehettek volna rá az írásban) az áll, hogy a CC licensz alatti képeket nem törlik, _ha egy olvasó mégis törléssel találkozik, akkor azt nem a Flickr csinálta, hanem a kép tulajdonosa_. ‘Kell’, mi? Idióták. És egy ilyen barom cikk még tovább fogja korbácsolni a kedélyeket. Mi az, hogy nem lőnek le, hanem magamnak kell lelőnöm magamat?

We are extremely proud of these partnerships. These photos won’t be deleted as a result of any of our announced changes. The only reason they’d disappear is if the organization that uploaded them decided to delete them.

Egyébként valahol vicces a történet. A Flickr/SmugMug úgy adja elő, mintha végig ez lett volna a koncepciójuk (ami persze nem igaz, mert ekkor már a bejelentésnél is megírták volna), de a valóságban az történt, hogy a bejelentés után Ryan Merkley, a Creative Commons vezetője felkereste őket, mondván, hogy “Basszájba, ez meg mi volt? Eszeteken vagytok? Van egy csomó ember, aki CC licensz alapján dolgozik, azaz ingyen letölthetővé, felhasználhatóvá tett több millió képet, ti meg ezeket a képeket akarjátok törölni, ezeket a lelkes embereket elmarni? Így akartok közösséget építeni?”
Nos, ennek a megbeszélésnek lett az eredménye a blogban bejelentett változás.

Ettől függetlenül persze el fogok költözni – köszönöm az ijesztgetést, jól sikerült – de most már legalább ráérek, apránként, kényelmesen.

Olasz bringám van

Bizony. Ez a szépség:

Nápolyban vettem magamnak. Abból az apropóból, hogy itthon hamarosan, terveim szerint december elején tényleg veszek egy olasz bringát.

Hogy mégis miért nem azt vettem meg? Ez egy hosszú történet. Elmesélem.

Nagyon régóta, olyan tíz éve van egy Decathlonban vásárolt B’twin Triban 3-as országúti bringám. Jó áron vettem, nem volt egy nagy durranás, de arra, hogy edzőköröket toljak, bőven elég volt.

A szerelőm, akihez elvittem beállíttatni, döbbenten nézett rá.
– Te, ez egy kurva jó bringa!
– És?
– A Decathlonból? Ezek valami nagyon jó anyagot szívhattak.

Kábé fél éve kezdett el hülyéskedni. Nem nagyon, de bosszantóan. Egyszerűen nem veszi be a legerősebb fokozatot. Volt szervízben, beállították, két hétig bevette, utána megint nem. Sajnos az ilyesmi már valami kopásra utal, öreg a bringa, nemigen lehet mit kezdeni vele. Ráadásul ki is nőttem, azaz amikor még működött a legerősebb áttétel, már akkor is gyenge volt. Nem igazán tudtam vele sprintelni.

Nézzünk új bringát.

Ahogy Péter haverom fogalmazott, lassan már a kenyeret is a Decathlonban vesszük, így értelemszerűen ott néztem szét először. És rögtön találtam is egy gyönyörű jószágot. Triban 540. Tök feketében. Szép volt, könnyű volt. Nagyon tetszett.

Viszont most már nem akartam hübelebalázs módra beleugrani akármibe is. Lehet, hogy nehezen hiszed el, de én úgy outiztam évtizedekig, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam a bringáimról. Nemhogy az alkatrészek paramétereit nem ismertem, de még a nevüket sem.
Szégyen.
Mivel éppen ráértem (el ne hidd), így rátettem két napot. Végülis egy nagyon drága eszközről van szó, a döntés hosszú időre fog szólni, minden tanulással töltött óra visszahozza az árát.
Megtanultam. Tényleg.

Le is mondtam a Triban bringáról. Kívülről szép, belülről férges. Azaz ránézésre Shimano 105-ös szettel van szerelve, valójában a szett vegyes, fele 105, fele Tiagra. Konkrétan a kazetta Tiagra, abból is az egyik legvacakabb, a 12-28-as.Legalábbis az angol bringás újságok szerint. Magyar adatot nem találtam, a Decathlon szokás szerint nem írt ki semmi használható infót.

Sok ilyen kiemelt megjegyzés lesz. Szeretném, ha azok az olvasók is értenék, hogy miről beszélek, akik nincsenek annyira képben bringa vonalon. Szóval, kerékpáron az erőátvitel úgy néz ki, hogy elől van 1-2-3 lánckerék, hátul pedig sok-sok lánckerék, egy egységbe összedolgozva. Ezt az egységet kazettának nevezik. Nagyon fontos paraméter az áttétel, azaz az első és a hátsó lánckerék kerületeinek az aránya. Ha az első kerék kerülete négyszerese a hátsóénak, akkor egy egységnyi erő elől négy egységnyi erőt fog jelenteni a hajtott keréknél. (Erről szól a nyomaték.) A gyakorlatban a kerületet nem centiméterben adjuk meg, hanem a fogak számával. Például a régi Triban 3 bringámon az első lánckerekek fogszáma 30-39-50, a hátsó kazettáé pedig 12-13-14-15-17-19-21-23-25. Azaz elől 3 fokozat, hátul 9, összesen 27, különböző áttétellel bíró sebesség. (Pontosabban nyomaték.) Aki akarja, ki is számolgathatja, de felesleges, mert hamarosan berakom azt a táblázatot, melyet a döntéselőkészítéshez gyártottam.

Nos, miután kellően kiműveltem magamat, megtanultam a Shimano váltók minőségi sorrendjét, azt, hogy melyik miben jobb a másiktól, melyik szett mit tartalmaz, aztán megtanultam ugyanezt a Campagnolo szettekről is. Ekkor már elkezdhettem körülnézni.

Szett. Az ember hajlamos mondjuk egy Shimano Sora cuccra úgy nézni, hogy az egy váltó. Óriási tévedés. A Shimano komplett szetteket fejleszt (a Campagnolo/Sram is), azaz gyakorlatilag egyben adnak mindent, amiket a vázra rakva összeáll egy bringa. Persze ez nem kötelező. A kompatibilitási szabályokat betartva simán keverhetőek a szettek elemei. A Kross túrabringánkon például néhány elem az Altus, néhány elem a Deore szettből származik. Ez a kerékpár gyártójának a felelőssége. A helyzetet cifrázza, hogy sokan építenek be akár saját fejlesztésű, akár más által fejlesztett, de valamelyik nagy gyártó termékeivel kompatibilis elemeket.
Még nincs vége. A szetteknek van verziószáma. Rénézésre ez már soknak tűnhet, pedig nagyon fontos. Tiagrából például még előfordul 4600-as szett, ami tré. Ellenben a 4700-as már jó. A 105-ös szettből most fut ki a sikeres 5800-as, jövőre jön (illetve néhol már van) 7000-es verziójú, melyről tapasztalatok még nincsenek, de a technikai adatok alapján nagy ugrás lesz.

Na még.

Konkrétan a 2019-es Wilier GTR Team már 7000-es 105-ös szettel jön ki, a B’twin pedig – elhagyva a rosszul hangzó B’twin nevet, immár csak Triban RC520-nak nevezve a bringát – szóval ez a jószág már szintén 7000-es 105-ös szettel jelenik meg. Ezért szórják ki nyomott áron az 5800-as 105-ös szetteket. Aminek nagyon örülünk.

Alapozzunk tovább.

Mivel elsősorban a Shimano szettek érdekeltek, így ezeknek a viszonyáról írnék. (Megértem a Campagnolo fanatikusokat is, de nekem úgy tűnik, hogy a cég – a nevükre, a múltukra való tekintettel – erősen túlárazza a termékeiket.) Tehát, van az alsó, azaz hétköznapi kategória. Itt találhatók erősen közönséges szettek, közepesek és jók. Ebben a kategóriában jelenleg a legjobb a Tiagra 4700-as szett. A következő a félprofi kategória. Itt található a 105-ös szett, az 5800-as verzióval, illetve megjelent a 7000-es verzió. Végül a legfelső kategória, ahol mindenféle Ultegra, illetve Dura Ace szettek vannak, melyek között erős keveredés van, nem is mennék bele. Ez a profi versenyzők kategóriája, engem nem érint.

Alakulunk.

És akkor nézzük a konkrétumokat. A túrabringáink Kross márkájúak és tökéletesen meg vagyunk velük elégedve. Nej szószerint szerelmes a kerékpárjába. Logikus lépés volt, hogy nézzük meg, mit tud a Kross az országúti mezőnyben. (Logikus, mert ekkor homogén a flotta, homogén a szervizelése is.) Szétnéztem a bolt weblapján, és találtam is egy egészen jó képességű versenyzőt. Árban oké, Tiagra 4700-as szett, szintén oké, alu váz, karbon villa, a kerék saját fejlesztés, egy kicsit nehéz, de még ez is oké.

Megint magyarázat. Hasonlóképpen, mint ahogy egy autónál is rengeteget jelent a könnyűfém felni – a mozgatott tömeg -, ugyanúgy bringánál is kiemelt szempont a könnyű kerék. Nos, a közepes kategóriájú outiknál ezen szoktak spórolni. Mert a gyártók tudják, hogy az emberek elsősorban a váltókat, a szetteket nézik, a kerekekkel alig foglalkoznak. Pedig… egy közepes szett egy nagyon jó kerékkel jobb bringát ad, mint egy egy fokkal jobb szett nehéz kerékkel. (Viszont a kerék utólag is könnyen cserélhető, ha összejött rá a pénz.)
Még valami. Marketing szempontból nagyon jól eladható, hogy a bringának mekkora része készült karbonból. Mert az ugye nagyon könnyű anyag. Nos, itt is vedd figyelembe, amit az előbb írtam. A kerék súlya nagyságrendekkel meghatározóbb, mint a váz súlya. Arról nem is beszélve, hogy ha fogysz három kilót, már ott vagy alu vázzal, mint fogyás nélkül egy karbonnal. Az árkülönbség viszont több százezer forint.
Ja, még valami. Ha a villa karbonból készül, az plusz extra. Mert ütést csillapít. De a váznál ez a hatás már kevésbé játszik. (Persze valamennyire játszik: merevség, szitálás.)

Elmentem az üzletbe. Nem bíztam semmit a véletlenre, a kártyámon felemeltem a limitet, a kocsira felraktam a bringaszállító vasat. Eldöntöttem: megveszem.
Nem sikerült.
Mint az üzletben közölték, ezek azért ilyen olcsók, mert kifutó termékek. Jövőre már a 2019-es verziót fogják rendelni, melyek várhatóan 30e forinttal drágábbak lesznek. Készleten pedig mindenféle méretben volt, de pont L-es méretben nem. Szívás. Nos, lehet előrendelni. Oké. Mi fog változni? Nem tudják. Na ne. De tényleg. Szerintük még a gyár sem tudja. Előrendelem? Naná. Ha adnak kedvezményt. Adtak.
Aztán belebonyolódtunk egy levelezésbe, végül addig erősködtem, amíg megkérdezték a lengyel gyárat a jövő évi specifikációról, boldogan megküldték, én pedig elszontyolodva olvastam. Gyakorlatilag semmi lényeges nem változott. Csak az ár.
Nyilván szétnéztem még az üzletben, de egyik bringa sem füttyentett oda, hogy hé, haver, én kellek neked.

Jó. Akkor várunk. Meddig? A fene tudja. Olyan jövő tavaszig.

Én viszont nem tudok ülni a seggemen. Megnéztem, hogy azok a cimboráim, akik szintén outiznak, milyen gépeket használnak.
Olaszokat. Mindenki.
Hmm…
Jó, nézzük, mi a helyzet olaszbringa fronton.

Meglepően jó. Egyáltalán nem szabadultak el annyira az árak, mint amennyire gondoltam. Mint amiért figyelembe sem vettem eddig az olasz bringákat. Sőt. Az egyszerűbbek simán belecsúsztak a zónámba.
Teljesen belelkesültem. Lehet, hogy végül olasz bringám lesz? Azannya!

Nézz meg például egy Wilier Montegrappát. Nagy név, híres gyártó. Tiagra 4700-as szett, saját gyártású kerék. Alu váz, karbon villa. És mindez 270e forintért. Azaz olcsóbban, mint a Kross Vento 4. Ember, sokkal jobb műszaki tartalom, dögös olasz dizájn, olcsóbban. A Kross megszégyenülten távozott a balfenéken.

Különösen, miután kinyomoztam, hogy a kazettájuk valójában nem is Tiagra, hanem Deore.

Vérszemet kaptam. Ha már vacsiúj bringát veszek, miért ne vehetnék egyszer egy igazán jó, kompromisszumok nélküli bringát? Sokat segített, hogy december elejére összejött egy tanfolyamnyi ember az IQJB-nél, azaz meg tudom finanszírozni az árkülönbözetet.

Emberek, jöjjetek tanfolyamra. Hagy legyen a Józsibának karbon kerékpárja.

Nos, ez. Ezt találtam. Egy minden szempontból kompromisszummentes kerékpárt. Maga a tökély. Legalábbis az én szintemen. Full karbon váz. (UD, mint Nej kajakja.) Shimano 105 szett. 7000-es!! Azaz egy kicsit már Ultegra. Shimano RS100-as kerékkel. 500e pénz. Hibátlan.

Hátradőltem. Oké. Megvan. Ez lesz az. Csak ki kell várnom.

Közben, már csak szórakozásból is, nézelődtem egy kicsit. A másik haver Bottecchia kerékpárral nyomul. Nézzük, az mit tud. Szintén neves gyártó, szintén legendás bringák. Csak éppen… ezek már jócskán drágábbak. Itt ezt a példányt túrtam ki. Mint látható, azért ez nem annyira mellbevágó, mint a Wilier GTR Team. Oké, a váltó Campagnolo, de abból csak a közepesnek számító Veloce. Szettről pedig valójában nem beszélhetünk, mert a gyártó szinte minden elemet egyedi gyártóktól szerzett be. (Ami persze nem feltétlenül baj.) A bringa full karbon és az ára is jó, de… valami nem tetszett rajta. Aztán a később összerakott táblázat ki is mutatta, mi nem stimmel. Szóval ezt elengedtem.

Vártam. Nem izgultam. Miért is izgultam volna? Megvan a kompromisszummentes bringa, hamarosan a fedezet is meglesz rá. Az élet szép.

Nos, ezek után jogos lehet a kérdés, hogy végül miért nem ezt vettem meg?

Mint mondtam, hosszú történet. Folytatom.

Nos, úgy kezdődött, hogy megint elmentem a Decathlonba. Második túrabakancsért.

Eh, megint magyarázat. Van egy túrabakancsom, mely baromira jó cucc. Mindent tud, kényelmes, imádom. Pont ezért kímélem is. Tényleg csak akkor használom, ha szükség van a képességeire. Viszont nekem a téli cipőm is túrabakancs, persze nyilván egy sokkal szerényebb képességű. Miért? Nézz rá a térképre. Attól függően, hogy melyik útvonalon szeretnék bemenni a városba, keresztül kell vágnom egy echte, igazi erdőn a buszmegállóhoz. Ami jó, mert az erdő mindig jó, másfelől viszont ide nem elég egy divatcipő. Na, erre kell egy gyengébb minőségű túrabaki, melyből a régi tavasszal szétment. Kellett egy új.
PS. Abszolút off-topic, de talán érdekelhet. A linkelt bakancs nem jött be, visszaadtam és vettem helyette egy másikat. Ezért szeretem a Decathlont, mert mindezt simán megcsinálhattam.

Bedobtam a cipőt a kosárba, és csak úgy rutinszerűen elsétáltam a bringákhoz. Megkerestem a Triban 540-est. Megsimogattam. Első lánckerekek. Lánc. Kazetta. Végighúztam rajta a kezemet… 1… 2… 3… és… hé!! A kazettában 11 lánckerék volt! Mint akibe villám csapott, úgy álltam ott, ledermedve.
Emberek, itt valami nagy átverés van!

Otthon az első dolgom volt, hogy nekiálltam nyomozni. Mert ez nem kicsit büdös.

Oké, magyarázat. Írtam az elején, hogy a Triban 540 kívülről gyönyörű, belülről férges. Egyéb információ híján ezt arra alapoztam, amit az angol kerékpáros magazinok tesztjeiben olvastam. Miket írtak? Hát hogy hiába irkálták rá a bringára, hogy 105, de ez valójában kevert szettes, a kazettája például Tiagra, abból is legvacakabb, a 12-28-as. Ami nem csak azért zavart, mert Tiagra, hanem azért is, mert áttételben pontosan azt tudta, amit az én kinőtt Triban 3-as bringám. Azaz semmi előrelépést nem jelentett.

De. Ez a példány itt, a sarki boltban, biztosan nem Tiagrás kazettával jött ki. Hiszen abból csak tíz lánckerekes kazetta létezik. 11 lánckerékhez minimum 105-ös kazetta kell. És ez mindent megváltoztat. Brutálisan.

Megint belinkelem a Decathlon adatlapját. A technikai információknál nyisd le a “még több információ” bővítést. És rögtön megtalálsz mindent. (Esküszöm, amikor ebbe az egészbe belevágtam, ezek az információk még nem voltak meg.) És abból pontosan látni fogod, hogy a bringa full 105-ös szettel jött ki (szemben a kevert angol változattal), a kereke Mavic Aksium, mely kifejezetten tisztességes kerék, a váz ugyan alumínium, de karbon villával és úgy általában is, elképesztően jó a bringa felszereltsége. És az ára? Bakker, kifutó termékké nyilvánították, azaz levitték az árát 220e forintra. Igaz, csak egy példány maradt belőle, de az pont L-es méretben.

Péntek reggel 8.55-kor már a bolt bejárata előtt várakoztam. Az előkészítéshez képest megvásárolni már csak egy pillanat volt.

És akkor vonjunk mérleget. A B’twin bringáknak nagyon rossz a megitélésük a szcénában. Senki nem fog elismerően cöccenteni, ha meglát rajta. Leszarom. Nekem egyébként is ez a preferenciám: nem érdekel a közitélet, nekem az számít, hogy tartós és műszakilag megfelelő cuccot vegyek. Ezért van koreai autóm, magyar kajakom és B’twin bringám. Legalább nem lopják el.

Emlegettem többször is egy táblázatot. Fogalmam sincs, hogyan lehet egy táblázatot beágyazni a Google Docs-ból, ezért csak egy linket teszek rá. Ha figyelemmel követted az eddigieket és tényleg érdekelnek a számok, feltétlenül kattints rá.

De a lusták kedvéért be is rakok egy képet. (Rákattintva nagyobb lesz.)

Nyilván össze lehet hasonlítani az egyes bringákat, de én most kifejezetten a Triban 540 és a Wilier GTR Team oszlopait ajánlom a figyelmedbe. Hiszen az egyik volt az álombringa, a másik meg a megvásárolt.
Mi látható?
Hát, az, hogy míg a Wilier 34-50-es első lánckerekekkel bír, addig a Triban 540 36-52-vel. Azaz a Wilier a meglévő bringámhoz képest közepes előrelépést jelentett volna, a Triban 540 viszont igencsak nagyot ugrott. Ezt egyébként a valóság is visszaigazolta, a tesztek során mondhatni lubickoltam az erős fokozatokban. Alul pedig nagyjából ugyanazt tudják, azaz hegymászásnál nincs különbség.
Oké, nyilván vannak más különbségek. A Wilier full karbon, a Tribannak csak a villája az. De erről a pár – vázban jelentkező – kilóról már írtam. Fájóbb különbség, hogy a Wilier már a 7000-es 105-ös szettel jön, a Triban viszont még csak az 5800-as szettet használja. Nyilván az olasz dizájn is más kategória, mint a francia. Ráadásul sokkal jobban bízok a Wilier összeszerelési pontosságában, mint a B’twin-ében. Ezzel viszont szemben áll az, hogy a Decathlon ügyfélközpontúsága példamutató. Ha meg tudod indokolni, szó nélkül cserélnek, vagy vesznek vissza termékeket. És a végén persze az ár. Full 105-ös szetttel egyáltalán nem szoktak alu vázas bringákat felszerelni, azaz a Triban árát nem is tudom mihez viszonyítani. Talán a Wilier Montegrappa szedhető elő, mely vázban ugyanazt tudja, de csak Tiagra 4700 szettel. És még így is 50e forinttal drágábban.

Szóval a józan számítások jelen esetben legyőzték a vágyakat. És vettem kiemelkedően jó áron egy pont nekem való, félprofi bringát. Ezt.

Az írás címét pedig módosítanám: olasz bringám _is_ van.
Igaz, az csak egy szuvenír Nápolyból.

PS1.
Ha esetleg szeretnéd még jobban átbogarászni a táblázatot, mellékelek némi magyarázatot. Vörös alapon fehér betűkkel az egyes bringák legerősebb, illetve leggyengébb áttételeit jelöltem. A legerősebb a sprintekhez kell, a leggyengébb a hegymászáshoz. A Triban 3 esetében meg kell jegyezzem, hogy ezt a legerősebb fokozatot már nem vette be. A sötétebb narancssárga az erős utazó áttételt jelenti, a világosabb a lébecoló áttételt. A Kross Trans Alp esetén a fentiek teljes terhelésnél értendők, azaz sátor, hálózsák, táskák, meg ilyenek. Sárga alapon piros betűkkel a kerülendő keresztváltásokat jelöltem.

Keresztváltás. A kerékpár kifejezetten nem szereti, ha a lánc keresztben fut. Azaz például elől a jobb oldali lánckeréken fut, hátul meg a bal oldaliakon. Vagy fordítva. Ilyenkor ugyanis az erővektornak megjelenik egy oldalirányú ága, mely igyekszik eldeformálni a kereket és egy idő után el is deformálja.
A helyzet az, hogy ezekre nincs is szükség. A táblázatból remekül kiolvasható, hogy amikor már keresztbe váltanék, akkor tulajdonképpen az igényelt áttétel elérhető egy másik kombinációval is, mely már nem számít keresztnek.

Mivel vagyok még adós? Hát például azzal, hogy miért húztam le a Bottecchia bringát. Ha megnézed a táblázatot, magad is láthatod. Ez egy hegyi bringa. Olyanoknak rakták össze, akik sokat tekernek az Alpokban. Nézd meg: a legerősebb áttétele 4. Ennél még az én béna Triban 3-as bringám is erősebb volt. (4.17) Az, amelyiket kinőttem. Ezzel a Bottecchia bringával nem fogsz sík terepen sprintelni. Ellenben a legalsó fokozata imponáló: 0,97. Ebben a zónában csak a Kross Trans Alp túrabringa az ellenfele, de azt meg kifejezetten hegyi túrázásra tervezték. Az összes többi nem tud ennyit. Viszont Magyarországon nincs is rá szükség. Én elég sokat bringáztam országútival – ne felejtsd el, hat évig éltünk a Bakonyban – 1,3-as áttétel alá még soha nem kellett mennem. Azaz nálunk a 0,97-es érték teljesen felesleges.

PS2.
Dacára az időjárásnak, vadul tesztelem a bringát. Meg közben kontrollként a régit is. De ezekről úgyis lesz majd egy részletesebb írás.

80, 79

Elképesztő.

És az is elképesztő, mekkora mázlista vagyok. A szüleimet egyszerűen agyonütni sem lehet.
Október 28, vasárnap, közös születésnap. Apám 80, anyám 79.
Ja, és apám most kapta meg még két évre a jogosítványát. Mert a körzeti doki szerint teljesen rendben van.

Bekapcsolódott a távolba szakadt csajszi is.

Végül otthon, tortázás.

Flickr, b+

Kellemes, meglepően meleg őszi idő. Négynapos ünnep, amikor nem utaztunk sehova. Igaz, mindketten dolgoztunk közben, mert torlódás van, de azért hagytunk időt pihenésre is.

Ekkor jött az alábbi komment.

Idézem:

“Tegnap jelentette be a Flickr, hogy az ingyenes limit 1000 kép lesz 2019-től. Az előfizetés egy évre 50 dollár, ami havi szinten nem igazán sok – de a régi képeket törölni fogják februártól.”

Gyors ellenőrzés a Flickr oldalán illetve máshol is… és tényleg. Odanyomták az ember fejéhez a pisztolyt: fizetsz, vagy kinyírunk.

Nesze neked, pihengetős őszi napok.

Vedd észre, hogy a történet nem az 50 dollárról szól. Éves szinten nem tétel. Sokkal inkább arról, hogy bezsarolták a felhasználókat. Nekem konkrétan 17515 képem van fent, ebből kábé 16000 be is van linkelve a blogra.

Hja, 14 év nagy idő, átlagban még mindig 1 post/nap felett vagyok.

Ezt átvinni máshová, 16000 képet újralinkelni, egyszerűen képtelenség. Pont ezért tartom kifejezetten kegyetlennek, ahogy a Flickr/SmugMug hozzááll a változáshoz: szóban mindenféle mézesmázos dumák, a valóságban viszont a limit feletti képek törlése egész konkrétan felér egy revolveres zsarolással. Csinálhatták volna úgy is, mint a Vimeo: korlátozzák a feltölthető tartalmat, és ha a korlátozás időpillanatában már túllépted, akkor a régi anyagot nem bántják, de újat már nem tölthetsz fel. Vagy eljárhattak volna úgy, mint a Google Photos, hogy a thumbnail képeket megtartják, csak a mögöttük lévő nagy képeket törlik. Bármelyik esetben mondhatnám azt, hogy jó, elfogadom, hogy mostantól fizetnem kell érte, ahogy mondhatnám azt is, hogy bocs, eddig jó volt, de most átmegyek máshova. Akárhogy is, a tömérdek beleölt munkát nem érintené a változás.

Nos, nem. A Flickr kifejezetten durván azt mondta, hogy fizetsz, vagy kinyírjuk a blogodat.
És ez már nem üzlet, hanem gengszterekhez méltó zsarolás.

Nekem egyik fontos elvem, hogy zsarolásnak nem engedek. Mert egyébként sosem lesz vége. Ha ilyen szituációba keveredek, hagyom, hagy boruljon a bili, annak minden következményével együtt. Azaz jelen esetben szó sem lehet arról, hogy fizetek. Ha a Flickr felhasználói közössége lenyeli a békát, akkor jövőre a cég tovább tekerheti a prést. Aminek nagyon tudnék örülni, az az lenne, ha annyian lépnének ki, hogy a cégnek fájjon. A fórumokon tombolás helyett ez már egy markáns válasz lenne arra, hogy van, ami sok.

Még egyszer. Nem az 50 dollár a sok. Hanem az, hogy kinyírják a régi tartalmakat. Amelyeket akkor tettél fel, amikor még – az akkor érvényes szabályok szerint – feltehetted.

Jó. Nem engedünk. De akkor mik lehetnek a következmények?

Konkrétan megfordult a fejemben, hogy bezárom a blogot. 14 év rengeteg idő, fárasztó is néha, nekem pedig elegem lett abból, hogy időnként jön valaki, fenekestől felforgatja a rendszert, én pedig dolgozhatok hetekig, hogy megmentsem a blogot. Ötször kellett eddig komplett átköltöztetnem a teljes mindenséget máshová. Képszolgáltató volt először a Flickr, aztán a Picasa, majd megint a Flickr, rohadt sok album átköltöztetésével. A videók is szépen vándoroltak a Youtube – Vimeo – Dailymotion háromszögben, több kört is megtéve.
Mind-mind azért, mert valami köcsög menedzser egyik reggel úgy ébredt fel, hogy több pénzre van szüksége, emiatt felrúgja a meglévő egyezséget.

Aztán aludtam rá párat és felvettem a kesztyűt. Ez se lesz ingyen, borzasztó sok munkát kell beletennem, nem is lesz olyan profi a megoldás, de jelentősen függetlenebbé válok mások kiszámíthatatlan döntéseitől. Mindenképpen ez lesz a hosszú távú megoldás.

Hogy érthetőbb legyek, elmagyarázom, hogyan működik egy átlagos blog. Tudom, az olvasók jelentős része informatikus, nekik ebben semmi újdonság nincs, de feltételezem, lesznek, akiknek igen.

Nos, ez a játszótér.

Egy pillanatra tekintsünk el attól a zöld téglalaptól.
Ekkor úgy néz ki, hogy van egy szerver, mely az internetről elérhető. Ezen fut egy webszerver alkalmazás és egy adatbázismotor. Természetesen van benne diszk is.
A webszerver alá feltelepítünk egy blogmotort, az ábrán ez a WordPress. Ez fogja a külvilág felé szolgáltatni a blogot, melynek tartalmát az adatbázisban tárolja. A blogger egy admin felületen gépeli be, rakja össze a tartalmat. A WordPress-t lehet fényezni, azaz rá lehet húzni mindenféle bőröket, melyektől dögös, vagy éppen béna lesz. Ízlés kérdése. Emellett a WordPress plugin-okkal bővíthető, melyek között akad egy csomó hasznos kiegészítő és persze egy csomó béna is.
A szövegeket fel lehet dobni mindenféle médiatartalmakkal, be lehet ágyazni fényképet, videót, zenét és minden mást is, pl. túraútvonalat. Ezeket lehet tárolni a szerveren és lehet tárolni valahol máshol is.
Nagyjából ennyi.

Nézzük meg, mi a helyzet a valóságban.

  1. Saját szervert nagyon kevesen üzemeltetnek. Nyilván ez a legtutibb, ekkor szól bele a legkevesebb ember a blog működésébe, de ez a legmacerásabb is. Sok a munka vele.
  2. Az egyik legelterjedtebb modell az, hogy egy tárhelyszolgáltatótól bérelünk tárhelyet és szolgáltatásokat. Ekkor a szerver üzemeltetése az ő dolga, a szerver elérhetőségének, naprakészségének biztosítása szintén, a biztonsági intézkedések, a mentések elvégzése szintúgy. Szolgáltatásként kapunk hozzáférést egy webszerverhez, hozzáférést egy adatbázishoz és persze külső elérhetőséget. A WordPress-t magunknak telepítjük, magunk hozzuk létre a blogot, kapcsoljuk össze az adatbázissal. A skin-ek, plugin-ok telepítése is a mi feladatunk. Mint ahogy a tartalom létrehozása is. A szolgáltatók általában biztosítanak egy hozzáférést, tipikusan blog.tarhely.hu, vagy tarhely.hu/blog formátumban. Amennyiben ez nem tetszik, akkor vagy megrendeljük tőle, vagy mástól azt, hogy a blog mondjuk az azenblogom.hu néven jelenjen meg a neten.
  3. A leginkább elterjedt megoldás az – és most jön be a képbe a zöld téglalap – hogy ezt az egészet egy tartalomszolgáltató (pl. blog.hu, blogspot.com) előre legyártja és a blogger már csak egy admin felületet kap. Ahol beállíthat ezt, meg azt – de nem túl sokat -, az előre konfigurált 4-5 skin közül választhat egyet… és ennyi. Na meg persze tolhatja a kontentet. A képeit, videóit és egyéb anyagait tárolhatja más, erre szakosodott szolgáltatónál, azaz csak minimálisan kell foglalkoznia a technikai részletekkel, maximálisan koncentrálhat a tartalom előállítására.

Ugye milyen szép az élet? Rögtön három, gyökeresen eltérő koncepció. Szabadon választhatsz, hogy szaktudásodtól, érdeklődésedtől függően melyik modell jön be neked.

Hát, nem.

Én például zöldfülűként a harmadik modellt választottam. Nem értettem a technikai részletekhez, nem is akartam, megkerestem az akkori legnagyobb blogszolgáltatót, regisztráltam magamat és hajrá.
Amikor az ember ezt a lehetőséget választja, gyakorlatilag beletörődik, hogy csak a telepített skineket használhatja és nem rakhat fel plugineket. Ezt még el is lehet fogadni. De aztán jönnek a változások. A szolgáltató egy idő után nem szolgáltat rendesen. Időnként nem érhető el a blog. Aztán a szolgáltató közli, hogy az egyik írásod alkalmas arra, hogy megzavarja mások nyugalmát, ezért eltávolították. Vagy éppen közlik, hogy megszűnik az ingyenes szolgáltatás, mostantől ennyi meg annyi. Vagy még prózaiabban, megszűnik a cég, csá. Ezek mindegyike előfordult már vagy velem, vagy valamelyik ismerősömmel.
Ilyenkor jön a költözés, ami – a költözést segítő pluginek telepítési tilalma miatt – egy kifejezetten véres dráma.
Háromszor volt részem benne. Elegem lett. Modellt váltottam. Jöjjön a kettes.

Az első szolgáltató végtelenül rendes volt. Ismerte – és szerette is – a blogot, előre berendezett mindent, gyakorlatilag levezényelte a költözést, az ár végtelenül baráti volt, szóval mennyország. Pár évig. Aztán jött az email, hogy eladta a céget másnak, majd jött az újabb levél, hogy az új tulajdonos felemelte a díjat a négyszeresére, még ekkor is maradtam, de a következő email már az volt, hogy az új tulajdonos bezárta a boltot.

Azóta vándorlok szolgáltatótól szolgáltatóhoz. Jó ez nekem? Nos, nem rossz. Vedd észre, hogy a modellváltás egyben fel is szabadított. Nagyrészt a magam ura vagyok. Ha valahol nem tetszik, a teljes blogot, tokkal-vonóval fél nap alatt át tudom költöztetni egy másik szolgáltatóhoz. Mint ahogy ezt kétszer már meg is tettem. Egyedül az internetes névfeloldás gáz, annak rendezéséhez általában két hét kell.

Nos, úgy néz ki, megint koncepciót kell váltanom. Nem, nem alapkoncepciót, tehát maradok a kettes modellnél, de a részletekben is el kell kezdenem törekedni az önellátásra.

Vedd észre, hogy a fenti ábrán milyen sok az ‘F’ betű.

A kis körökben az ‘F’ jelenti a Free, a ‘P’ a Pay szavakat. Azaz az F ingyenes, a P a fizetős.

Közismert, hogy nincs ingyenebéd. Ez valahol igaz is, meg nem is. Nagyon sokan csinálnak dolgokat pusztán hobbiból, gyakorlásból, lelkesedésből, pusztán a kihívás miatt, pusztán dicséretért. Jól érzik magukat közben és ez a fizetség. Nézd meg, igazából én sem tudom, mi a francért irkálok ennyi mindent össze immár 14 éve. Nem pénzért, az biztos. Aztán vannak, akik brand-et építenek. Sorra gyártják a skin-eket, megmutatandó, milyen tehetséges dizájnerek. Nyilván vannak, akik pénzt akarnak keresni vele. Csinálnak egy lebutított ingyenes verziót, meg egy full extrás fizetőset. Vannak, akiknél teljesen más a modell: az eszközt ingyen adják, de a használatából fakadó publicitás, reklám jórészt az övék. Vannak, akiknek egyszerűen csak egy nagy tömegbázis kell. Szóval tényleg rengeteg stratégia állhat az ingyenesség mögött.

A közös mindegyikben az, hogy mivel senki nem vállalt semmit, a szolgáltató bármikor kényére-kedvére megváltoztathatja a szabályokat. Mondhatnád, hogy ez ritka. Erre azt mondom, hogy ádehogy. A világban egyre inkább tendencia, hogy a cégek – leginkább az ostoba tömegek megvezetésében bízva – folyamatosan hoznak olyan döntéseket, melyek ugyan többletbevétellel járnak, de durván csökkentik/csökkentenék a reputációjukat is, viszont ha erre ráépítenek egy kommunikációs hadjáratot, a tömeg egy idő után elfogadja a helyzetet, reputációvesztés nélkül. Hogy ne menjek messzire, nézd meg, hogyan viselkednek az ultra fapados repülőtársaságok, vagy éppen a magyar kormány.

Térjünk vissza a blogoláshoz. Hol tarthatsz médiatartalmat? Videókat a Youtube-on. Jó? Nagyjából. Eltekintve attól, hogy az adott zene jogtulajdonosa akár naponta változtathatja, milyen jogokat tart érvényesnek. (Emiatt immár harmadszor lett lenémítva az egyik nagy kedvenc videóm az izlandi utunkról, hiába vágtam újra.) Vimeo? Rámentek a pénzre, az ingyenes gyk használhatatlan, a fizetős meg egy hobbi szinten mozgó magánszemélynek drága. DailyMotion? Jó volt, tönkretették.
Láthattad, pár hónapja ágyazok be track-eket a túráimról Nagyon jó. A Gpsies oldalát használom hozzá. Tudod, mi ez? Egy pacák hobbiprojektje. Addig fogja csinálni, amíg van kedve hozzá. Utána bukok.
Fényképek. Egy időben volt a Flickr, de lekorlátozták az albumok számát. Jött helyette a Picasa, mely egészen használható volt. Aztán áldozatul esett a Google egyik szociálisháló-építési kisérletének, utóda, a Google Photos használhatatlan. Közben a Flickr-en rendeződött a helyzet. Visszaköltöztem.
És most ez.
Persze, költözhetnék tovább. Van még egy csomó másik ingyenes, vagy részben ingyenes (freemium) oldal, lásd itt, meg itt. Csakhogy minden egyes költözés egyre véresebb volt. Ez a mostani, a legutolsó pedig kész horror. 16500 képet fognak törölni. A blog régebbi írásai úgy fognak kinézni, mint egy külvárosi, bontott házas telek, melyet kezd elönteni a szemét.
Még ha meg is csinálnám rendesen, több hónapnyi munkával ezt a költözést, szerinted bevállalnám-e, hogy egy újabb hirtelen döntés miatt újra meg kelljen csinálnom?

Nyilván nem. A megoldás leolvasható a fenti ábráról. Ha ki akarod húzni a nyakadat a hurokból, akkor a saját lábadra kell állnod. Megnöveltem a szolgáltatómnál a tárterület mértékét, majd elkezdtem feltölteni ide, a blogot futtató szerverre a képeket. Ahhoz, hogy album legyen belőlük, illetve a belinkelt képek nagyíthatók legyenek, felraktam egy plugint. Igaz, az ingyenes verziója korlátos, a fizetős meg cefet drága ($99, vicces), de kipróbáltam és nekem bőven elég az ingyenes verzió is.

Igen, érzem én is, hogy ez sem teljesen oké. Ha a plugin gyártója azt mondja, hogy befejezte, vagy azt mondja, hogy megszűnik az ingyenes verzió, megint bukok. A képeim ugyan megmaradnak, nem törlődnek, de újra be kell linkelnem azokat, máshogyan, másik plugin-nel. Az igazi megoldás a direkt link lenne, csak hát az ronda, meg lassú és nagyon melós, azaz a gyakorlatban vállalhatatlan. (Gondolj bele, egy 10 képet tartalmazó írás mérete 15-20 MB lenne. Az átlagos főoldal meg 100-200.) A használható megjelenítéshez sajnos mindig kell valami – ha nem is sok, de egy picike – gépi intelligencia. Azaz minimum egy plugin. A WordPressnek ugyan van beépített szolgáltatása, az lenne a tökéletes megoldás, de vacak. Használhatatlan.

Marad az, hogy bízok. Például ebben.

NextGEN Gallery has been the industry’s standard WordPress gallery plugin since 2007 and continues to receive over 1.5 million new downloads per year.

Csak nem nyírják ki. Csak nem adják el. Csak nem cseszik szét.

Na, mindegy, első körben a nápolyi kirándulás oldalait alakítottam át, meg az előző őszi képeset, illetve a csőben lévőeket. (Érdemes rákattintani a képekre, szerintem letisztultabb lett a teljes képes megjelenítés. Mint ahogy az is szuper, hogy rákattintás után _az aktuális írásban_ lévő képeket körbe lehet nézni.)
Ezzel párhuzamosan megjelent a jobb oldali menüoszlopban egy ‘Új fotóalbum‘ link, melyen már az újonnan felkerült képek láthatóak. Bénácska, foghíjas, de még csak most kezdtem el.

És innentől már csak pár hónap szorgalmas, mondhatni hangyaszorgalmas meló. A határidő február 9, akkor lesz a törlés.

Nem vagyok boldog.

PS1.

Azért említsük meg, mit veszítek. Például a szociális vonulatot. Van olyan Youtube videóm, melyet felraktam, úgy számítottam, hogy megnézik vagy százan, ehhez képest már 10e fölött jár a nézettsége. A fene tudja, honnan jött az a sok ember és miért nézte meg.
A fényképeknél, ha más nagyságrendben is, de hasonló a helyzet. A Flickr-en lett vagy 15 követőm, akik – ha ritkán is – de lájkolnak, kommentelnek.
Ha az ember egy nagy blogszolgáltatóhoz megy, ahol időnként belekerülnek az írásai a blogketrecbe, azaz felhívják rájuk a figyelmet, akkor hirtelen akár napi 10e fölé is mehet a látogatottság. Ha ebből megmarad pár ezer rendszeres látogató, már az is nagy szó.
Nos, ha a blogger a saját kezébe veszi a blogját, a média tárolását, prezentációját, akkor ezek a lehetőségek megszűnnek.

PS2.

Ha már leszóltam ezeket a különböző motivációkból ingyenes, kiszámíthatatlan szolgáltatókat, illik megemlékezni azokról is, akik már kinőttek ebből a körből. Vagy mert jó modellt választottak, vagy mert nagyon sikeresek lettek. És nem, ezek soha nem fogják bezárni a kaput (vagy legalábbis ritkán, lsd MSN), soha nem fogják fizetőssé alakítani a szolgáltatásaikat (vagy legalábbis nem valószínű), hiszen jól megvannak így is. Tudod, melyekről beszélek: Facebook, Instagram, Twitter, Pinterest és társaik. A Facebook például a fenti ábra összes komponensét magába integrálta. Egy önálló világ. Ráadásul ráérzett a kor szellemére: az számít, ami van, a kutyát nem érdekli, mi volt egy évvel korábban.

Nem úgy, mint egy blog, mely igyekszik időtálló tartalmakat – is – közzétenni.
Lehetőleg képpel. Mert az illusztráció része a mondanivalónak.