Hullámvasút körpálya 02/03

Hegyre föl, völgynek le
2018.11.16; péntek

Habár a kolesz szószerint a város szélén van, de megvan az a nagy előnye, hogy pont előtte állnak meg a távolsági buszok. Reggel fél hétkor ezt határozottan tudtuk értékelni.

Kicsit vicces. Tapolcára indul 7.00-kor is és 7.01-kor is busz a pályaudvarról, mindkettő öt perc alatt ér ki a kollégiumig. Az egyik bemegy minden faluba, majdnem két óra alatt teszi meg a 60 kilométernyi távot. A másik alig áll meg, egy óra alatt ott van.

Mondanom sem kell, az 5 percnyi távolság elég ahhoz, hogy a két busz összekeveredjen. Most is először a falujárat érkezett meg. Felszállás. Gyorsjárat? Nem. Kösz. Nyomuljunk vissza, keresztül a felszállókon.

Nemesvámos környékén kezdett világosodni, Díszelnél megjelent a nap. Tapolcán pedig, igaz a levegő még csípős volt, de kifejezetten vidáman vigyorgó nap fogadott. Jó lesz ez. Egy csomó helyen leszünk, ahol gyönyörű a panoráma. Feltéve, ha látunk valamit. Nos, tiszta ég, ezerrel sütő nap… nem is kívánhattunk többet.

Egy kis Malom-tó, majd az országos kékjelzést követve kigyalogoltunk a városból.

Teljesen nyugodt voltam. A túragps-emen rajta volt a TuHu térképe, pluszban leszedtem a kéktúra trackjét. Elmentettem a szállás koordinátáját is. Nem történhet semmi baj.

És már itt is volt az első feladat: a Szent György-hegy. A hegy szoknyáján rengeteg szőlő, dűlőutakkal. Kicsit mint a Badacsony, de valamivel elhanyagoltabb. Azaz életszerűbb.

A dűlőutak meglepően forgalmasak voltak. Rosszul vettem fel otthon az alsónadrágomat, szerettem volna megigazítani, mielőtt kidörzsölné a combomat. Azt hiszed, sikerült? Akárhányszor elkezdtem letolni a nadrágomat, megjelent vagy egy traktor, vagy egy mikrobusz. Érdeklődő emberekkel. Végül bemásztam egy sűrű bozótosba.
– Te, nézd már, áfonya! – jöttem ki.
– Azért inkább ne kóstold meg.
– Ne hülyéskedj már! Csak megismerem az áfonyát.
– Milyen?
– Meglepően édes. Ennyire érett áfonyát még nem ettem.
– Nem lehet, hogy szőlő?
– Jé, tényleg. Akkor ezért nem ettem még ilyen áfonyát.

Utána viszont lelegeltük a bokrot.

A dűlőutak emelkedtek, ösvények nyíltak belőlük, meredeken, melyek végül szuszogós lépcsőkké alakultak. Majd egyszer csak fent voltunk a turistaháznál. Kifújtuk magunkat. Tízórai. Egy kis térképészkedés.

Mivel eléggé feszítettnek tűnt a nap, a raposkai kerülőt kihagytuk, a kék ösvény helyett inkább a sárgán mentünk tovább. Rögtön az első húsz méteren eltévedtünk.

Mit is írnak a fenti linken?

“…pár lépés után a sárga jelzés jobbra letér, ezt követve vékony ösvényen, sűrű, fiatal erdőben kanyargunk fel s alá. Figyelem! A következő 20-25 perc elsősorban a jelzések követéséről és megtalálásáról szól, többször érünk tisztásra, szélesebb földútra, ilyenkor minden nyomolvasó képességünkre szükségünk van, hogy a jelzett utat megtaláljuk.”

Teljesen így van. A gps miatt viszonylag jól haladtunk, de nem győztem morogni. Annyira hülyén voltak felfestve a jelek, hogy aki csak azokra támaszkodva szeretett volna menni, nagyon megszívta. A legbosszantóbb az, hogy nem megoldhatatlan feladatról van szó, kicsivel kellett volna csak többet gondolkodni.

Az a bizonyos Ify kápolna, alias Emmaus. Tényleg kisérteties volt. Meg úgy egyébként is, meglepően sok kicsi/nagy kápolna mellett mentünk el. Ahol máshol présházak sorakoznak, itt elhagyott kápolnák. Fura.

Ez pedig már a következő célpont: Szigliget. Kihagytuk. Pontosabban az Antal-hegyig (a képen balra) lementünk, majd az északi oldalán elsétáltunk a kerékpárúton. Nagy kerülő lett volna a vár, nyáron meg bringával/gyalog már voltunk ott.

– Ha lesz lefelé borkóstoló, iszunk? – érdeklődött Nej.
– Ha lesz.
– Miért ne lenne? Mindenfelé szőlők vannak. Olyan, mint Badacsony.
– Péntek délelőtt van. Nem lesznek nyitva.
– De ha lesz, iszunk?
– Ja.

Ezek után végiggyalogoltunk vagy tíz borozó/borkóstoló/borbirtok mellett. Mind zárva volt. Még azok is, amelyek nyitva voltak. Ezeknél fel kellett volna hívni egy számot, hogy jöjjön valaki. Nyilván egy deci bor miatt nem rángattunk elő senkit.

Lefelé menet eszünkbe jutott, hogy esetleg mehetnénk egyenesen Badacsony felé is. Szerencsére nem mentünk. Az Eger-patak meglehetősen nagy ingoványt duzzasztott fel a két hegy között, kalandos lett volna átjutni rajta.

Ez pedig már az újabb nagy falat: Badacsony. A nap legmagasabb hegye. Melynél nem volt kecmec, nem az oldalában mentünk végig, hanem felmentünk a tetejére. De Badacsonytördemicnél már kezdtük unni a civilizáció hiányát. Enni kellene valamit. Meg inni. Becéloztuk a Skizo pincét, őket legalább már ismerem. Nem vettük észre, elsétáltunk mellette. Viszont nem messze volt egy Nefelejcs nevezetű aprókocsma. Annyira kicsike volt, hogy az ajtót is sokára találtuk meg. Kértünk egy sört. Utána vettük észre, hogy a másik vendég pizzát eszik. Próbáljuk ki. Félénken egy pizzát kértünk kettőnknek. Hiba volt. Nagyon finom pizzát kaptunk. Laktató, vékonytésztás, ropogós, mindez 1000 forint alatt.

Szükségünk is volt, mind a sörre, mind a pizzára. Azért a Badacsony nem adja könnyen magát.

A wellness, ahogy én szeretem.

Ez pedig már a Bujdosók Lépcsője. Addig is emelkedett rendesen az ösvény, meg voltak meredek lépcsők is, de ez túltett mindenen. Tényleg egy olyan jó, tüdőkiköpős terep. Gyorsan meg is ittuk a csúcssörünket, nem foglalkozva azzal, hogy messze még a szállás és nincs nálunk más folyadék. Majd csak lesz valahogy.

Nos, igen. Ez az, amiért érdemes felmenni. Hogy lenézzünk.

Nekem külön bizarr volt nézegetni a Balatont, emlékezve rá, hogy két hónappal ezelőtt milyen élmény volt kajakkal a vízben küszködni. A felső képen például jól látszik a szigligeti móló, mely mögé bemenekültünk a vihar elől. Látszik mögötte az egész Szigligeti-öböl, a Balaton legkiszámíthatatlanabb és egyik legszelesebb öble. Mely öblön szeptemberben lábujjhegyen tipegtünk keresztül, folyamatosan figyelve, hogy az éppen elálló vihar mikor kezdi újra. De látszik a györöki csúcs is, ahol váratlanul kisütött a nap és a dermesztően szar időjárás helyett az évszakhoz méltó idő lett. Két órára.
Az alsó képen pedig a badacsonyi móló látható a büfésorral, a parti Retró kocsmával, háttérben a fonyódi duplacsúcsokkal.

A bazaltorgonákat itt is kihagytuk. A térkép alapján elég sok szintet jelentene (először le, aztán fel), látni már láttuk, az idő pedig vészesen telt. Itt már azt számolgattam, hogy ha Káptalantótiba nem is érünk be világosban, de az utolsó két, országúti kilométerre még ki kellene érnünk. Azaz tempó.

– Te, hogyan fogunk lemenni innen? – érdeklődött Nej.
– Ööö, hogyan érted?
– Feljöttünk 450 meredek lépcsőn. Hogyan fogunk lemenni?
– Fogalmam sincs. De a kérdés jó.

Nos, a Kőkapu tényleg elég durva.

Meredek is, zúzalékos is, na meg bokáig ér a lomb. Nej két kézzel kapaszkodott a kőfalba, nehogy seggre essen.

Viszont egyszer csak lent voltunk.
Számoljunk. A tábla szerint a Tóti-hegy még két óra. Nekünk van másfél óránk sötétedésig.
– Húzzunk bele! – javasoltam.
– Hulla vagyok.
– Nem. Az majd leszel, ha a Gulácsról töksötétben kell lemennünk.

Igen, az utolsó megoldandó feladat: a Gulács. Már messziről nézegettük, hol fog átmenni a túraút? A tetején? A hágón? Nem volt egy óriási hegy, de valahogy már nem kívántuk. Még az is megfordult a fejemben, hogy kerülünk Nemesgulács felé, igaz hosszabb, de végig műúton megyünk, nem veszünk bele a sötét erdőbe. De aztán összekaptuk magunkat és majdhogynem felszaladtunk a hegyre. Majd következett 10 perc, melyet azzal töltöttünk, hogy megpróbáltunk levegőhöz jutni. Még szerencse, hogy az erdőben bőven van belőle. A túloldalon tempósan lesétáltunk, majd kilyukadtunk az Istvándy gazdaság mellett. Még világosban. Igaz, volt némi csalás a dologban. A gps szerint már lement a nap, de mivel felhő sehol sem volt, a nap meg ezerrel sütött, még világított valamennyit. Nem is keveset; a faluig kitartott.
Úgy érkeztünk meg, ahogy télen szeretek: pont a megcélzott faluban sötétedett ránk.

– Előbb vegyük át a szállást, vagy igyunk egy sört? – kérdeztem.
– Egy sörből baj nem lehet.

Aztán a kocsma mellett találtunk egy kis boltot, televásároltuk Nej hátizsákját péksüteménnyel, az enyémet meg sörrel, utána benéztünk a kocsmába.

Bakker, én csak most értettem meg. Kis falvakban ezek a brazil/török tévésorozatok valóságos életet élnek. Itt is folyamatosan ment a tévében valami török izé (nem a Szulejmán, nem volt kosztümös), a betérők pedig ugyanúgy beszéltek a szereplőkről, mintha azok a faluban élnének és lehetne egy szaftosat pletyózni róluk.

Utána már tényleg csak a szállás (Magnifique ház) átvétele maradt. Minden szempontból jó hely, kedves bácsika (illetve… izé, korombeli), tágas épület. Jó meleg. A házigazda már idejekorán befűtött a kandallóba. Nagyon jó ötlet volt.

Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy ha valaki ránk hivatkozik, akkor 10% kedvezményt kap. Szóval ha arra jársz és szállást keresel, csak mutasd meg ezt a blogbejegyzést.

Elvégeztük a papírmunkát és végre magunkra maradtunk. A hátizsáknyi kajával és a hátizsáknyi sörrel.

– Melyikkel kezdjük?
– A kőbányaival. Arra van ráírva, hogy ‘jutalom a nap végén’.

Pakolászás közben találtunk egy adag vicces jengát is. Olyan jó berúgatós fajtát. A képen láthatsz is három hasábot.

Fárasztó nap volt. A saccolt 22 kilométerből 27 lett, szintből is összeszedtünk közel 700 métert. Hogy reálisan lássuk a következő napot, nekiálltam térképészkedni. Pontosabban nekiálltam volna, amikor megdöbbentő felfedezést tettem.
De ezt majd a következő írásban bontom ki.

A túra útvonala

Ugyanez három dimenzióban.