Hullámvasút körpálya 03/03

Nyögvenyelős, vacak nap
2018.11.17; szombat

A bőség zavarával küzdök: nem tudom, az összes dühömet a Garminra zúdítsam, vagy a Veszprém Volán sofőrére? Mind a kettő megérdemelne egy-egy zeuszi villámot a seggébe.

Tekintve, hogy mára csak a saccolás volt 28 kilométer, nem sok időnk maradt tökölni. Fél hatkor ébresztő, fél hétkor indulás. A házigazdánk már ébren volt, jó szerencsét, jó túrát kívánt.
– Szükségünk lesz rá – morogtam. Mert én már tudtam, hogy szívunk. Csak azt nem tudtam, mekkorát.

– Spoiler –

Nagyot.

– Spoiler –

Akkor kezdjük a Garminnal. Nem lesz egyszerű. Előre elnézést kérek mindenkitől, akit untatnak ezek a technikai részletek. Magamnak is csak azért írom le, hogy emlékezzek rá, mi történt.
Igen, még kinyomozni sem volt egyszerű, hogyan következhetett ez be.
Mi is?
Nos, az hogy Csobánc után, a Hajagos-hegyen elfogyott a track a túragps-ről. Meg elfogytak a túrautak. Meg elfogytak a földutak. Mintha lett volna egy csillagkapu, utána meg semmi.
Este hiába vakartam a fejemet, meg próbáltam bűvészkedni a készülékkel, nem jutottam eredményre. Végül abban maradtam, hogy megyünk, aztán ha elérünk arra a bizonyos pontra, akkor meglátom, mi fogad.

Nos, totális káosz fogadott. Megpróbálom utólag rekonstruálni a dolgokat.

A kéktúra letöltött track-je több részből állt össze. Nekem az 1-es és a 10-es kellett a mostani túrához.

Ez itt fent sötétkékkel az 1-es, a Basecamp alkalmazásből. Bal oldalt alul látható, hogy a sötétkék csík Csobáncnál kapcsolódik a szürke csíkhoz. (Mely a 10-es darab.)

Csakhogy. A túragps-en már csak ennyi látszik. A track-nek valahol az Ipoly környékén vége van. És nem, nem mutatott többet. Hogy miért, azt nem tudni.

De ez még nem lett volna tragédia. Hiszen ott van a Turistautak.hu térképe, azon is látszódnak a túrautak. Oké, nem track, de azért térkép. Ezekkel mi van?

Nos, itt, a Hajagos-hegy és Csobánc között valami nagy disznóság történt.

Ez a kép a Basecamp-ből készült. Az alsó szürke a 10-es track, az, amelyiken jöttünk. A jobb felső az 1-es track, mely a Basecamp-ből látszik. Igenám, de van egy 200 méternyi lila betoldás. Ez a 11-es részlet, melyet nem vettem észre. Hogy szükségem lett volna rá. Persze sok vizet nem zavart, hiszen az egész 1-est sem láttam. Vedd észre azt is, hogy itt volt nem is kicsi térképátrajzolgatás. A térkép alapján mutatott út narancssárga, de a track – és a valóságos, azaz festékkel is jelzett út – a lila track-en ment.
De még nincs vége.

A túragps-en ugyanis ez volt. Köze nincs a Basecamp-es térképhez, pedig ugyanazt mutatja. A lila vonalon mentünk, a jelzések mentén, ahol pedig a fekete vonalak találkoznak, az a csillagkapu helye. És… nézd csak meg, hol megy a kék jelzés? Alul. Teljesen máshol, mint amit a Basecamp mutat és abszolút máshol, mint ami a kéktúra track-en van. Hmm? Vess egy pillantást a felső Basecamp térképre! Ott láthatod is ezt az utat, szintén alul húzódik, de a ráírt jelölés alapján ez a kék kereszt. Frankó, mi?

De ettől még meg tudtam volna oldani a helyzetet. Ha legalább egy nyomorult útvonal is látszódott volna a készüléken. De ott, az erdőben egy sem látszódott. Semmi. Sehol. Még az a rossz kék sem.

Na, ezért adtam fel. Lefújtam a túrát.

Itthon persze nyomoztam tovább. Ahogy rácsatlakoztattam a túragps-t a számítógépre, anélkül, hogy rátöltöttem volna bármit is, megjelentek a túraútvonalak. Azok, amelyek az erdőben eltűntek. Nem értettem.
A térképek közti különbséget viszont igen. Sajnos. Amiről korábban is írtam, az az idióta rohadék elb@szott Basecamp, mely nem tud térképet másolni a készülékre, nos nem tudott térképet másolni a készülékre. Kézzel kellett, én pedig figyelmetlenségből egy 2016-os változatot másoltam fel. Azért megy máshol a kék jelzés. Hiába volt a számítógépre a 2018-as feltelepítve, ugye az a baromarcú Basecamp…

Ahogy kapok egy kis levegőt, nekiállok rendet vágni. De erről majd külön írok. Lesz benne Locus is.

Ott jártam, hogy lefújtam a túrát. Igazából a rövidítése már tegnap este óta lógott a levegőben. Nej panaszkodott a talpára és a hátára, emellett az is látszott, hogy térkép nélkül, pusztán csak a jelzések alapján menve, nyomkereső üzemmódban az itt-ott idióta felfestések között, nem férünk bele az időbe. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne sötétben, erdőben jelzéseket keresgélni. Azt terveztem, hogy ahol bebukjuk a túraútvonalakat, ott keresek földutakat, azokon megyünk egy ideig, majd kiszállunk vagy Monostorapátiban, vagy Kapolcson. Nos, földút sem volt a készüléken. A jelzett kék meg nekiindult a Káli-medence felé. Nem mertük követni. Ugyanis ha átmegyünk, akkor kiszállni sem fogunk tudni.
Száz szónak is egy a vége, láttuk magunk alatt Díszel házait, lesétáltunk.

De most nagyon előrerohantam, menjünk vissza Káptalantótiba.

Ahogy kiértünk a faluból, megint kivirított a nap. Szép időnk lesz. Ismét. Előttünk pedig a nagyszerű Csobánc. Az élet szép.

Ha ezt az egész túrát nem is akarod megcsinálni, javaslom, tiszta időben a csobánci vár maradványaihoz feltétlenül menjél fel. Egészen kiváló a panoráma.

Oldalt a Szent György-hegy. Nej csak itt szembesült vele, hogy körbe-körbe megyünk.

Ha a Balaton felé nézünk, középen az a csúcs a Gulács, mögötte sunnyog a Badacsony. Tőle balra az a hegyes csúcs a Tóti-hegy, még balra, egészen a kép szélén az a Cseres-hegy. Teljesen jobbra, éppenhogy látszik az Antal-hegy. A Gulács és a Tóti-hegy között a távolban pedig Fonyód hegycsúcsai.

Ez már az északi oldal. Középen alig látszik, olyan picurka az a kúp, az a Hegyesd. Odalentről ez is tisztességes hegy, csak hát most fent vagyunk a Csobánc tetején. Jobbra a Hajagos-hegy kezd emelkedni. Bal oldalt pedig, a háttérben felsejlik a Somló sziluettje.

Ez pedig Tapolca, ahonnan indultunk. Tényleg bizarr, hogy annyit gyalogoltunk, mégis ilyen közel vagyunk hozzá.

Kigyönyörködtük magunkat. Kész szerencse, hogy itt még volt track, ezt az élményt nem szívesen hagytam volna ki.
Aztán jött a Hajagos-hegy, a csillagkapu, a Bermuda háromszög és a visszafordulás.

Pont ott értünk vissza a civilizációba, ahol a díszeli bekötőút belefut a 77-es útba. Hoppá, itt vigyorog egy buszmegálló! Innen már egy óra alatt Veszprémben lehetünk.
Néztük, 11-kor lesz busz. 10 óra volt. Meg valami brutális szél. A 77-es út völgyben fut, mely völgy szélcsatornaként működött. A nap is eltűnt. Határozottan kegyetlenre váltott az időjárás. Semmi kedvünk nem volt egy órát ácsorogni, így besétáltunk Díszelbe. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Még 20 perc.
Megnéztem alaposabban a buszmenetrendet.
– Te, azt a buszt nem kellene elbaltázni – jegyeztem meg – A következő 3,5 órával később jön.
– Hát, akkor tényleg nem.

Álltunk. Vártunk. 11-kor megjött a busz. Felszálltunk.
– Két jegyet kérek Veszprémig.
– Nem javaslom, hogy ezzel a busszal utazzanak. Tudja, ez ilyen falujárat, bemegy mindenhová. Hamarosan jön a gyorsjárat, azzal hamarabb beérnek.
– Ja, ugyanaz a szisztéma, mint idefelé? Köszönjük, akkor megyünk a gyorsjárattal.

Leszálltunk. Vártunk.
Jött a gyorsjárat.
És nem állt meg.
Pedig jó egy méterre beugráltunk a sávba. Elegánsan kikerült és ment tovább.

Na bazdmeg. 3,5 óra újabb várakozás. Szélviharban. Nejnek teljesen lekonyult a szája és én sem éreztem túl jól magam. Először a térkép, aztán egy ilyen fasz sofőr. Legalább a saját menetrendjüket ismerhetné.
Az első várakozás közben összeraktam egy újabb veszprémi sétát. Hogy azért a kilométerünk meglegyen. Ennek nyilván lőttek.

Jobb híján elindultunk Monostorapátiba. Viharos szembeszélben. Metsző hidegben. Erős autóforgalomban. De legalább csináltunk valamit. Nej lemaradva kullogott mögöttem, néha hátranéztem, néha bevártam, de nem sokat szóltunk egymáshoz.
Jó egy órányi gyaloglás után érkeztünk meg Monostorapátiba. És végre először, a sors megjutalmazott azért, hogy nem adtuk fel: a menetrend alapján negyedóra múlva jött is egy busz. (Nyilván egy újabb gyorsjárat, mely a díszeli megállóban ki sem volt írva.) Én már nem mondtam semmit. Majd akkor leszek nyugodt, ha fent ülünk a buszon. Aztán ez is megtörtént. Fél kettőkor szálltunk le. Úgy, hogy tízkor már a megállóban voltunk.
Kösz, Volán.

Ja, hogy miért körpálya a cím? Mert – habár nem úgy terveztük – de akkor szálltunk ki, amikor a legközelebb voltunk Tapolcához. Azaz gyakorlatilag körtúrát csináltunk.

Túraútvonal

Ugyanez három dimenzióban.

A szálláson nagy tisztálkodás – az a finom forró zuhany – hideg kaja, sörök. El is álmosodtunk. Csendes pihenő négyig.

Utána elindultunk vacsorázni. Hátha most sikerül.

Az előjelek nem voltak rosszak. Felkerestük fiatalságom egyik ikonikus borozóját, az Ájult Lovat. (Van neve is – Stadion presszó – de így senki nem ismeri.) Nos, végre, valami, ami nem sokat változott, most is hasonlóan jó. Igaz, már inkább söröző, de az árai szolidak (egy korsó soproni 380) és a törzsközönség… elhomályosodott a szemem. Semmit nem változtak. Ugyanazok az alakok támasztották a pultot, ugyanazok a barátságos ugratások mentek. A csaposnő ugyanolyan életunt volt. Bejött egy idősebb, vigyorgó hapsi. Szürke melegítőben, melynek az ülepe már a térdéig nyúlt ki, farzsebében egy vastag brifkó húzta még lejjebb a gatyáját. Hangos ujjongás. Meg ilyenek. Asztalok ugyan voltak, de csak az idegenek ültek le. Jól éreztem magamat. Végre egy kocsma formájú kocsma, igazi kocsmai élettel.

Aztán ennyi is volt. Nem messze találtunk egy új éttermet, de üresen kongott, az árai meg nem kicsit voltak elszállva. Megint megcéloztuk a sétálóutcát. Hátha a fabódék. Elsétáltunk az egykori Badacsony borospince mellett. Bezárt, évek óta hirdetik, de nem kell senkinek. A bódék még nem nyitottak ki. Oké, Sörpince. Nos, a hamburger hiába volt kiírva, nem foglalkoztak vele. Ittunk egy sört. Akkor marad az Interspar. Aha. Az orrunk előtt zárt be, szombat délután ötkor. Gyors számvetés. Birka? Bezárt. Cserhát? Bezárt. Zánka? Bezárt. Vadász? Bezárt. Még a vadszőlő is benőtte a kapuját. A Pusztai Az Oliva túl puccos és túl drága. Mintha a Hangvillában is lenne valami, de ember, moziba menni vacsorázni? A Villa Medici az fine dining, mi pedig inkább mennyiségre mentünk. Meg egyébként is, a Séd völgyébe már nem akartunk lemenni. (Igen, ezzel buktuk a Betekintset és a Fricskát.) Fejesvölgy? Az régen elég gyanús hely volt, mára egészen jó híre lett. De kint van a francban. Mint ahogy az Erdei Kisvendéglő is. Kismocskos, Nagymocskos… bezártak, meg egyébként is, nem a kajájukról híresek. Rózsabokor ugyanúgy.
Illetve…
– Te, a Nagymocsiban mintha lenne egy pizzázó!
– Igen? Nézzük meg.

Megnéztük. Tényleg pizzéria. Nagy lendülettel be is mentem. Ez az a kocsma, mely gyakorlatilag a régi kollégiumunk földszintjén volt. Abszolút háziterep. Pizsamában és papucsban is jártunk le. Nem lógtunk ki a közönségből.
Nos, most elég nagy ordítozás fogadott. Mint kiderült, a lendülettel elsodortam valami láncot is. Mely azért volt kint, hogy ne lehessen bemenni.
Ez ugyanis pizzázó, de olyan, ahol nem lehet leülni. A pizzát elvitelre adják az ajtóból, vagy házhoz szállítják.
Fáradtan néztünk egymásra Nejjel.
– Jó lesz?
– Jó lesz.

Vettünk két pizzát. A régi kolesszal szemben volt egy kisbolt, vettünk sört. Sokat. Mellette volt egy pékség. Vettünk péksütit. Sokat.

– Te, ez rengeteg. Ki fogja mindezt megenni? – aggódott Nej.
– Nyugi.

Tényleg nem kellett aggódni. Egy óra alatt betermeltünk mindent. Én még bontottam egy zacskó mogyorót is. Utána lefeküdtünk az ágyra és felnyomtuk a pocakunkat a plafonig.

Éjszaka pedig beindult az élet.

A képen bal oldalt az a kollégium főépülete, mi egy oldalszárnyban laktunk. Előttünk pedig… a buliépület. Ahol szombaton este beindult a technodiszkó és reggel fél hatig ment is az ütvefúrás. Nem voltunk túl boldogok, dehát mi hiányoltuk itt csütörtökön az életet. Megkaptuk.

Hazautazás
2018.11.08; vasárnap

Gyakorlatilag semmi izgalmas nem történt. Felkeltünk, reggeliztünk, ittunk a büfében egy kávét. Utána összepakoltunk és hazajöttünk. Ennyi.

Összességében amíg mentünk, addig jó volt. Elképesztően jó időt fogtunk ki pénteken és még szombat délelőtt is. Tapolcától Csobáncig önfeledten élveztük.
Utána viszont minden szétesett.
De legalább van miért visszamenni. Mert a terep megérdemli.