Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *