László egy elfeledett tájon autózott, ahol betévedt egy elfeledett kisvárosba. Éppen ráért. Az Opeljét ledobta a főtér mellett, magához vette a fényképezőgépes táskáját, benne a Nikon D600 masinájával és a minden helyzetre jó objektívkészlettel, majd elindult felfedezni a kisvárost.
Ez volt az egyik kedvenc szórakozása. Soha nem tervezett előre, de a táska mindig vele volt. Amikor a sors ajándékából útjába akadt egy-egy hangulatos városka, kisgyerekként fedezte fel, fényképezte le a tereket, kapualjakat, erkélyeket, sgraffitókat.
Először nem csinált semmit, csak leült a főtéren egy padra. Szívta magába a hely hangulatát, próbálta megtippelni, milyen lesz a város. Barokk? Vagy már szecessziós? Lesz-e vajon vára, vagy várromja? Milyen templomjai lehetnek? Figyelte az embereket: elnyűttek? Barátságosak? Ezek mind kellettek ahhoz, hogy eltalálja a kisváros hangulatát, azt, ami később valahogy mindig vissza is tükröződött a képein.

Ez a városka inkább elnyűtt volt. Látszott rajta, hogy valamikor szebb napokat élt meg. A főtér házai koszosak, elhanyagoltak voltak, de kis fantáziával el lehetett képzelni, valamikor milyen kis ékszerdoboz lehetett a tér. László pont ezt szerette: volt benne valami perverz vonzalom az elmúlás megörökítése iránt, elkapni azt a pillanatot, amikor valamin még látszik a dicső múlt, de valójában már az idő romboló munkája dominál. Amikor még határozott formája van a háznak, de már látszik a tégla a vakolat alatt és a vasak is inkább rozsdásak, mint fényesek.

Elnyomta a cigarettát, nekiindult. Biztos érzékkel tippelte meg, merre lesz a piac. Árus meglehetősen kevés volt, de mosolyogva hagyták magukat fényképezni.
– Mosolyogva? – hümmögött László, visszanézve a képeket a bélyegnyi kijelzőn – Nem vagyok benne biztos, de mintha egy cseppnyi kárörömöt is látnék az arcokon. Érdekes.
Az óváros klasszikus óváros volt, öreg utcakövekkel, ódon kandeláberekkel, málló vakolatú házakkal. Nagyon is málló vakolatú házakkal. László érzékei bizseregtek: mint az ínyenc, aki váratlanul izgalmas konyhával bíró étterembe toppan, úgy töltötte el az öröm a mászkálás során. Itt aztán volt egykori szépség és volt bőven elmúlás is. Nemcsak a házakon, de az embereken is. Fényképezett beszélgető, kövér öregasszonyokat. Egy részeget, aki félig már lecsúszott a padról. Fényképezett kéregetőt, amint egy rozsdásodó kovácsoltvas kerítés előtt üldögélt a kutyájával. Még a kutyának is hiányos volt a fogsora. A koldus torzan rámosolygott a fénykép kedvéért, László visszamosolygott, miközben a fényképezőgépét állítgatta.
– Azt mondja, rekesz előválasztás – motyogta – Elsősorban portré lesz, a vasak inkább mosódjanak el, akkor mondjuk legyen négyes a blende.
A kép tökéletes lett, László még egyszer rámosolygott a koldusra.
– Micsoda kontraszt! – gondolta – Itt van egymással szemben két ember, ugyanazzal a biológiával, elméletileg ugyanarra képes aggyal, ehhez képest az egyik csak annyit észlel a világból, hogy időnként löknek neki valami ennivalót, aztán kiszarja és kész. Mit is válaszolna, ha azt mondanám neki, hogy ‘aperture priority’? Ennyi erővel a Marsról is jöhettem volna.

De aztán hamar elfelejtette a koldust, elindult beleveszni a kis utcákba. Ilyenkor hagyta magát eltévedni, ment, amerre a megérzései vitték. Először csak félénken fényképezett be a kapualjakba, aztán ahogy megjött a bátorsága, határozottan sétált be a belső udvarokba. Igazából ezek az udvarok árulják el a legtöbbet a városról: itt kendőzetlenül látszik, hogyan is élnek a lakóik. Kiteregetett ruhák, hátul sufnik, farakások, félrelökött csorba balta. Egyik jobb téma, mint a másik. Ez a város pedig igencsak figyelemreméltó struktúrával rendelkezett: mintha direkt a belső udvarokra koncentrálva épült volna fel. Egyik udvarból nyílt a másik, boltíves belső kapualjakkal összekötve. Félórákat lehetett bolyongani egy-egy udvarrendszerben. Volt, ahol kivénhedt traktorroncsot talált a fészer mellett, az ülésen csirke terpeszkedett. Embert alig látott, azok sem foglalkoztak vele.
– Micsoda képek lesznek! – örvendezett magában László – Ez a város egy kincs.

Evés közben jött meg az étvágya. Benézett a lépcsőházakba is. Sötét lyukak, majdhogynem vázig lekopott lépcsők. Nem is lépcsők voltak ezek, hanem inkább már létrák, korláttal. A lőrésszerű ablakokon alig jött be fény, kazamatákká varázsolva a lépcsőházakat. Ajtó sem mindenhol volt. László eleinte félénken nézett be a lakásokba, de hamarosan rájött, hogy ahol nincs ajtó, ott nem is laknak. Kongtak a léptei, ahogy az elhagyott lakásokat járta. Megállt egy-egy szoba közepén. Próbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki, amikor még lakták, hogyan nézhetett volna ki, ha gazdag emberek lakják, majd hirtelen szembesítette az elképzelt látványt a valósággal. Szépség és elmúlás. Az elmúlás szépsége.

A lakások után lement a pincébe. Egy újabb világ tárult ki előtte. Fény már alig volt, így különlegesen megkapóak voltak a málló, foghíjas boltívek. Az egykori lakók nem sokat foglalkoztak a falazással, hatalmas terek tárultak ki előtte, a sötétbe hajló félhomályban nem is mindenhol látta a falakat.
A fényképezőgépén feltekerte a fényérzékenységet 6400-ra. Vakut elvből nem használt, azt vallotta, hogy ha valami a valóságban sötét, akkor annak sötétnek kell lennie a fényképen is.
Ahogy haladt előre, valami puha dologba ütközött.
– Pókháló? – torpant meg.
De nem az volt, hanem valami szúnyoghálóhoz hasonló, fátyolszerű anyag.
– Aha – ugrott be neki a megoldás – A lakók nem falaztak semmit, mert ahhoz csórók voltak. Ezekkel a hálókkal választhatták el egymástól a pincerészeiket.
Félrehajtotta, ment tovább. Elért a falig, azon talált egy újabb boltíves nyílást, amögött pedig egy újabb nagy termet.
– Ez már biztosan a szomszéd ház pincéje.
Itt valamivel sűrűbben voltak hálók, valószínűleg többen lakhattak az épületben. László óvatosan haladt előre, fényképek tucatjait készítve a nem remélt, elképzelhetetlenül romantikus helyszínről. Az idő elveszítette értelmét, önfeledten bolyongott a pincékben.

Aztán egyszer megcsömörlött. Száznál is több képet lőtt el, ennyi talán elég lesz. Megfordult, elindult visszafelé. Félrehajtotta a hálót… pontosabban csak félrehajtotta volna. Az idefelé puha háló a másik oldalról acélmerevvé vált.
– No – gondolta – Nofene.
De hiába tapogatta, hiába próbálta megkerülni, a háló nem engedett egy millimétert sem. Próbálta elszakítani, de sikertelenül.

Rágyújtott. A vaku fényénél láthatta a terem falait, látta a boltívet, ahol bejött. Pár méterre lehetett csak. Nehogy már ne tudjon odáig visszajutni.
Tapogatta a hálót. Hamar rájött, hogy a háló csak visszafelé kemény, ha továbbmenne, arra puha.
– Esetleg meg lehetne kerülni a kemény darabot? – töprengett.
Eltaposta a csikket, átment szemben az újabb hálón, aztán jobbra, ott is átengedte a háló, megint jobbra fordult, egyenesen a boltív felé, ott is át tudott menni.
– Huh! – szakadt fel belőle a sóhaj – Kicsit komplikált, de jó lesz ez.
Még magyarázatot is talált rá. Ugyan fogalma sincs, milyen anyag lehet ez, de a helybéliek valószínűleg így zárhatták le a részeiket. Ment előre… és megint elakadt a hálónál. Pedig már csak egy méterre volt a kijárattól.
– A francba! – mormogott.
Visszafordult, elindult balra. Arra sem engedte a háló.
– Hoppá! – lepődött meg – Hiszen erről jöttem!
– Vigyázni kell. A háló bárhol lehet trükkös – vonta le a következtetést – Egyik irányba enged, visszafelé már nem.
Megint rágyújtott. A lényeg, hogy nem szabad kapkodni, nem szabad pánikolni. Ha a helyi egyszerű emberek el tudtak itt igazodni, akkor neki, a sokkal fejlettebb agyával, szintén el kell tudnia. Például van nála mobiltelefon. Elővette, megnézte. Hát, térerő, az nincs idelent. Viszont a telefonon van szövegszerkesztő, abban tudja rögzíteni a megtett utat, és azt, hogy merre járható, merre nem. Térkép a labirintushoz.
Nekiindult. Jó egy óra bolyongás után elért egy boltívhez. Igaz, nem ahhoz, ahol bejött, de határozottan átjáró volt. Némileg kényelmetlenül vette tudomásul, hogy a boltív elől már nem tudott semerre sem menni: visszafelé mind a három irány bezárult előtte. Vállat vont. Átment. Egy újabb nagy teremben találta magát, mely szintén tele volt hálókkal. Vakuval körbenézett, a távoli falakon itt is látott sötét boltíves nyílásokat.
– Vajon melyik vezethet ezek közül ki? – sóhajtott.
Megcélozta a jobb oldali falon lévő kaput, de pár háló után nem tudott továbbmenni. Sokáig bolyongott, majd egy újabb kapu előtt találta magát. Innen ugyanúgy nem volt visszaút, mint ez előző teremben.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz ennnek a vége – motyogta.
Átment. Körbenézett.
Egyből megtudta, mi lesz a vége.
Sokkal kisebb terembe jutott, ez olyan 80 négyzetméter lehetett. Itt már nem voltak sem hálók, sem nyílások a falakon.
Ellenben voltak csontvázak a falak mellett.
Döbbenten nézett körbe.
– Baszki, ezek hullák! – fakadt ki.
Meredten állt egy ideig, aztán visszarohant, de a kapu mögött minden irányba zárt a háló. Tépte, rángatta, de csak sebes lett a keze.
– Svájci bicska! – jutott eszébe – Hogy én mekkora barom vagyok!
De a bicska is kicsorbult.
Kapkodva gyújtott rá. Néhány ideges szívás után erőt vett magán és vizsgálni kezdte a holttesteket. Voltak közöttük csontvázak és voltak közöttük egészen friss halottak is, az egyik sarokban például egy komplett japán csoport. Az egyiken látszott, hogy erősen sérült a keze, egy másiknak ujjai is hiányoztak.
– Akkor nem érdemes tépni a hálót – vonta le cinikusan a következtetést. Hisztérikusan felnevetett, majd ijedten abbahagyta.
Valahogy most már nem vonzotta az elmúlás. A fényképezőgépet például eszébe sem jutott elővenni.
– Hoppá! – jelzett be az agya – Nézzünk csak körül!
Megdöbbentő dolgot fedezett fel. A legtöbb holttest mellett üres fényképezőgép-táska feküdt. Vagy ha nem, akkor Nikon, vagy Canon szíj lógott a nyakukban. Jobban megnézve, még a csontvázak mellett is talált csatokat és szövetfoszlányokat, melyek valamikor táskák lehettek.

Fényképezőgépet viszont egy darabot sem talált.

– Aperture priority – dünnyögte – Méghogy nem tudják, mi az az aperture priority! Nagyon is tudják. Nagyon is.

A pókhálós, szürke téglás falak hangosan röhögtek.