Stétl, Odessza és borscs 04/07

2012.10.20; szombat
Moldovanka

Minden igazi városnak van egy olyan része, amelyről a bédekkerek pusztán annyit írnak a lelkes turisták számára, hogy oda, ha lehetséges, még csak véletlenül se látogassunk el.
Ma egész nap ebben a városrészben csavarogtunk.

A reggelinél megnéztem a lányok kulcstartóját, azon tényleg volt egy fityegő, a végén mágnessel. Hja, így könnyű.

A derekam, a hátam és a térdeim jó ismerősként üdvözölték a buszt. De nem válogathattunk, túl nagy lett volna a terület a gyalogos bejárásra. (Mindemellett nem lehetetlen, de 19 különböző edzettségű emberrel azért necces.)

A Moldovankáról már írtam, hogy öregebb, mint maga a város. Ennek ellenére ne úgy képzeljük el, mint egy óvárost. A valamikori moldáv telepnek nyoma sincs, ráadásul ez régebben külvárosnak számított, azaz a várostervezők sem tolongtak, hogy itt valósítsák meg extravagáns ötleteiket. A város úgy gondolta, hogy ez egy munkáskerület lesz, bátorították a kis és közepes gyárak idetelepülését és persze itt éltek a munkásaik is. Tipikus jellegzetesség az utcafrontról nyíló tömérdek hosszú udvar, melyek önmagukban is egy különálló világot alkotnak a kerületen belül.

De ettől a Moldovankának még nem lenne rossz híre. Sokban hozzájárult a zsidó gengsztervilág is. Persze itt ne gondoljunk Buickban furikázó, gépfegyverrel lövöldöző, keménykalapos gengszterekre. Hogy akkor mire gondoljunk? Isaak Babel nagyon jól leírja ezt a világot a már korábban is említett Odesszai Történetek című könyvében. Olykor kemény, olykor lágy világ ez. A Király – Benya Krik – elegáns, udvarias, mondhatni stílusa van. A szegényeket nem bántja, a gazdagoktól elszedi ugyan a pénzt, de az emberi méltóságukat tiszteletben tartja. Az elrabolt pénzt nem kuporgatják, hanem rögtön felélik – hiszen a pénzt nem lehet átvinni a túlvilágra. Habár a Benya az kitalált név, de a figurának élő modellje volt, Mojse-Jakov Vinnickij, becenevén Miska Japoncsik. Mint ahogy a történeteknek is megvolt a valóságos alapjuk, és a helyszínek is léteztek.

Ezeket kerestük fel ma.

Közvetlenül a kórháznál parkoltunk le, a Moldovanka szélén. Semmi különös: a kórház egy nagy telep, tele nem túl magas épületekkel. Mint bármelyik öregebb magyar kórház. Besétáltunk, igyekeztünk beszívni egy kis hangulatot – lehetőleg baci nélkül – aztán kijöttünk. Láttam bent egy érdekes növényekből álló telepet: a törzsük ugyanolyan tagolt volt, mint a nádaké, de az anyaga kemény volt, mint mondjuk a bükk törzse.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Innen Miska Japoncsik házához mentünk. Ezt különösen azért is tudom ajánlani mindenkinek, mert ez az a ház, melyet már csak idegenforgalmi szempontból is, de igyekeznek az eredeti állapotában fenntartani. Konkrétan, itt még él a galambketrec (máshol már nem nagyon) és itt nem néznek marslakóként a turistákra. Tudják, miért jöttek.

From Odessza 2012

A következő célpont Froim Gracs háza volt. Ő lett Benya apósa, bár ez a házasság erősen üzletinek tűnt. (Az öreg Gracs volt Benya előtt a betörők egyik vezére.) Ez az épület már kevésbé volt romantikus, de ezen a téren Odesszában nagy a verseny.

Ja, hogy honnan lehet beszerezni ezt a könyvet? Én is gondban voltam. Azt tudtam, hogy nekem papíron nincs meg. Átnéztem a közel ötvenezres elektronikus állományomat, ott sem volt. Ismerek olyan embert, aki látott már valakit, akinek van torrentszerver hozzáférése, rákerestettem, ott már volt Babel könyv, de csak a Lovashadsereg. – Hát, ennyi – törődtem bele, és nem olvastam el az utazás előtt. Aztán amikor hazaértünk, akkor szólt Nej, hogy a könyv fent van a MEK-en. Epic fail.

From Odessza 2012
From Odessza 2012
From Odessza 2012

A híres házak felkeresése mellett csavarogtunk csak úgy is a negyedben, tényleg megéri. Nem az a belvárosi hangulat, de a belső udvarokba érdemes bemászni, megkapóak tudnak lenni.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Egy időre kiszálltunk a Moldavanka óvárosából, átugrottunk a Privozra. Ez a piac. Mondom: A Piac.
Hatalmas.
Valamikor itt egy olyan piac állt, ahol lovaskocsikról árultak, később megépült egy fedett gyümölcspiac, aztán már nem volt megállás. Jelenleg létezik egy Új Privoz és egy régi. Az új biztosan sterilebb, higiénikusabb, sőt, jobban védett is, mert amikor fényképezni akartam, a biztonsági őr elrakatta a gépet… de hangulata igazából a régi piacnak van. Mondjuk, bármelyiket is járjuk be, attól nem kell félnünk, hogy valamit esetleg nem tudunk venni. (Az már neccesebb, hogy megtaláljuk-e.) Pusztán csak felsorolás: az új, modern piacon külön épülete van a halaknak, külön a húsoknak és külön a sajtoknak. Biztosan van több épület is, de csak ezekbe néztünk be. A régi piac ennél kaotikusabb. Itt is külön épülete van a húsoknak, külön a vajaknak(!), de erre a piacra főleg a nyitott falú pavilonok, a kirakodós árusok a jellemzőek. A pavilonok pedig simán akkorák, mint egy futballpálya – és nem csak egy van belőlük.

From Odessza 2012

Erre az egészre kaptunk félóra szabadrablást, amit én nehezményeztem, így lett 45 perc belőle, de ebbe már bele kellett illeszteni az ebédet is. Borzasztóan kevés. Egy csomó piacon éppen csak átrohantunk. Nemhogy a kofákat nem tudtuk megfigyelni, de az árujukat sem. Véletlenszerűen vettünk ezt-azt: egy kisebb zacskó szárított pért; egy masni füstölt sajtot. Az ebéd egy burekszerű valami volt, de ezt is rohanás közben ettük meg. Volt egy lángosos nénike, aki egész egyszerűen nem volt hajlandó kiszolgálni minket. A teljes piacot így sem tudtuk bejárni, valahol a sajtpiac és a virágpiac környékén fordultunk vissza. Pedig ha továbbmegyünk, biztos, hogy még rabszolgapiacot is találtunk volna valamelyik elfeledett, eldugott zugban.

Újabb buszozás. Hangok a mögöttünk lévő, azaz utolsó sorból.
– Már megint itt van a légy!
– Üssük már le!
– Ne már. Ez a légy velünk van az utazás kezdete óta. Ez már a mi legyünk!
– Nem érdekel! Üssük le!
– Hogy gondoljátok? Szombaton? – jött a mindent röhögésbe fojtó kérdés előlről.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A délutáni program a Moldovanka újabb, egyben bohémabb negyede volt. Errefelé működtek például a fürdők (banja). (A házakban ekkoriban nem voltak fürdőszobák. Ez így volt megszokott, a századforduló környékén épült Wekerle-telep lakásaiba sem terveztek eredetileg vizes blokkot.) Márpedig ahol fürdők vannak, ott közel vannak a más jellegű szórakozások is.
Ma már vége a gengszter időknek, a mondén élet maximum ábrándozás errefelé. A Moldovanka mindig is a szegények kerülete volt. El tudod képzelni, hogy jelenleg nincs a kerületben kocsma? Kereslet ugyanis volna rá, de fizetőképes kereslet, az már nem.

Olyan régen volt már művelődés az írásban, épp ideje beszélni pár szót Ilja Ilfről és Jevgenyij Petrovról. Mindketten odesszai születésűek, Jevgenyij Petrov – akiről valószínűleg kevesen tudják, hogy Katajev édestestvére volt – egy időben az odesszai rendőrségen dolgozott, mint nyomozó, de ez nem tetszett neki. Innen költözött fel Moszkvába, ahol a bátyja ekkor már hivatásos író. Ilja Fajcilberg zsidóként unta meg Odesszát, szintén Moszkvába költözött. Mindhárman a Gudok nevezetű lapnál kaptak állást, mely lap a vasutas szakszervezet lapja. Petrov, Ilf és Katajev mellett itt dolgozott még Bulgakov is. Nem rossz egy üzemi újságtól, nem? Katajev javasolta a két fiatalnak, hogy írjanak közös könyvet, ötletként rögtön fel is vázolta a 12 Szék történetét. Írás közben a két szerző magánemberként is összebarátkozott. A 12 Szék egyből világsiker lett. Azt tervezték, hogy Osztap Bender kalandjairól trilógiát írnak, de ebből csak az Aranyborjú készült el, a harmadik kötet már nem. Ilf 1937-ben tüdőbajban halt meg fiatalon, Petrov haditudósítóként 1940-ben a fronton.
Ja, hogy mi is az apropó, ami alapján éppen most rángattam elő őket? Nos, Petrov határozottan kedvelte a Moldovanka bohém részét, rengeteget csavargott errefelé.

From Odessza 2012

Osztap Bendernek egyébként kultusza van a városban: ez a kidekorált busz a belvárosban dekkol, a bal oldalán a Nagy Kombinátor álldogál, a jobb oldalán pedig ha jól sejtem, Ippolit Matvejevics. De mi is Osztapos hűtőmágnest hoztunk haza. (Egyet fizet, kettőt kap: az előtérben Osztap Bender, a háttérben az Operaház.)

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Innen sétáltunk egy jót. (Végre. Jó dolog a busz, de van, amikor már túl sok.) Felkerestük a luteránus templomot, egy főleg németek által lakott városrészben. Bementünk… és rögtön lementem hídba. Minimalista, persze, ma már ez a menő… de az oltár, ebben az egyszerűségében is akkorát ütött, mint Tyson. A grafika, mögötte a falon, az egész kompozíció, egyszerűen zseniális. Aztán ugyanettől az alkotótól a freskó. Szintén lenyűgöző. Sajnos éppen akkor érkezett meg egy teherautórakománnyi német turista, benyüzsögték a templomot. Mi meg kinyüzsögtünk.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Rövid buszozás, rövid séta. Megnéztük egy század eleji újság szerkesztőségét (a név már megint nem jut eszembe), melyet később a Cseka nyúlt le magának. Mármint az épületet, nem az újságot. Aztán ahogy beindult az üzlet, kinőtték, ekkor épült innen nem messze a helyi KGB központ. (Vicces módon a Zsidó utcában.) A szerkesztőségi épülettel szemben van Odessza legmenőbb retro karaoke bárja. Ne akard megtudni, miket énekelnek odabent.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A fenti két fénykép összefügg. A bár portálján egy meglehetősen népszerű énekes/színész, Utyoszov vigyorog. Aztán ő üldögél Nej mellett is a városi parkban, csak közben megöregedett. Mármint az énekes.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Közvetlenül a KGB székházzal átellenben beosontunk egy újabb hangulatos belső udvarba. Ennek is megvan a maga történelme: itt lakott Trockij, amíg Odesszában élt. Tréfás gesztus a sorstól, hogy a család, aki most a házban lakik, kiszögellt egy ormótlan keresztet az erkélyre. Ennyi erővel jégcsákányt is kirakhattak volna.

És ha már történelem, akkor még egy emlékmű, innen nem messze. Zsabotinszki háza, rajta egy megemlékező dombormű. Igazából most magamat kellene moderálnom, hiszen tényleg nem akarom, hogy ez a blog politikai/etnikai csatározások színhelye legyen. Maradjunk annyiban, hogy én a XX. század egyik tragikus lépésének tartom a harcos cionizmus azon diadalát, miszerint a zsidók erőszakkal létrehozták Palesztínában Izrael államot. Nem vagyok vele egyedül, anno a zsidók részéről sem volt egyértelmű a szándék, és most nem feltétlenül a kisebbségi helyzetet és a beolvadási folyamatot pártolókra gondolok, hanem mondjuk az ITO-ra (Jewish Territorialist Organisation), akik támogatták az új állam létrehozását, de Palesztínát túl zűrösnek találták. Mint ahogy az is lett: itt jött létre jelen történelmünk egyik háborús gócpontja, talán a legveszélyesebb az egész világra nézve, hiszen mindkét fél mély, vallásos elhivatottságból kifolyólag nem enged, a bosszúspirál pedig egyre gyorsabban pörög.
Hangsúlyozom, ez a személyes véleményem és félve is írom le, hiszen ez egy darázsfészek, melybe egy külső, nem érintett szereplő jobb, ha nem nyúl bele. Viszont le kellett írnom, ugyanis Zsabotinszki, akinek éppen a háza előtt álldogáltunk, egyike, ha nem a legfontosabb személyisége volt a harcos cionistáknak. Krisztina – a kor és a zsidóság nagy ismerője – tartott egy részletes előadást, megvilágítva mind Zsabotinszki életét (írónak/újságírónak sem volt utolsó, emellett született nyelvzseni és nyelvész volt), mind megosztó munkásságát, mind a XX. század zsidó történelmének azokat az elemeit, melyek Izrael állam létrehozásához vezettek.

From Odessza 2012

Innen a Brodszki zsinagógához vezetett az utunk. 1863-ban épült, ez volt Oroszországban az első reform zsinagóga. A II. világháború után az Állami Archívum költözött bele, formálisan most is az övék az épület, de gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele. Egy fiatal reform zsidó szervezet próbálja visszaszerezni, de kétséges, hogy megkapják-e, illetve ha megkapják, mit csinálnak az erősen lepusztult, már-már életveszélyes épülettel.

Vissza a szállásra, másfél óra pihenő. Úgy terveztük, hogy utána elmegyünk egy étterembe, ahol original odesszai kocsmanótákat játszanak. A pihenőt a lehető legjobban használtam ki: kiültem az erkélyen az ablak peremére egy üveg vodkával és egy 75 perces szivarral.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Kellemesen langyos, enyhe szél cirógatta átellenben a kiakasztott ruhákat. Nem volt semmi dolgom. Nem kellett kapkodnom. Tégláról téglára átvizsgáltam a bérház belső udvarát. Annyira lepusztult, annyira rongyosan cafrangos volt, hogy ez már szép. Romantika a szemétdombon. A bomlás virágai. Mindez négy emelet mélységben. A tető fölött két torony piszkálta az eget: a székesegyház tornyai. És extra ajándékként a városi parkban beindult egy szabadtéri koncert: egy férfi és egy nő odesszai kocsmadalokat énekelt. Pont a megfelelő hangerővel szivárogtak be a dallamok a bérház belső udvarára. Ültem és élveztem a zent. A speciális, odesszai zent, a magát az utolsó erejével összetartó bérházban.

Ehhez képest a kocsma lófütty volt. Ezzel nem a zenekart akarom leszólni, néhányan előrementek a barlangszerű teremben, ők el voltak ájulva a zenészektől és a zenétől. Ahol viszont ültünk, oda csak a dobbanások hallatszottak ki. A kaja közepesalá, a sör pedig maximum fogmosóvíznek való 10-es Gambrinus volt, 900 forintért. Nem is nagyon fogyott. Utálom az ilyet, de nagyrészt egy BL meccset néztem a plazmatévén. Szívem szerint már korábban hazamentem volna, de a külső kulcs miatt össze voltunk kötve a lányokkal, meg kellett várnunk, amíg ők is összeszedelőzködtek.

Linkek:

Stétl, Odessza és borscs 03/07

2012.10.19; péntek
Odessza belváros

Nem volt egy sima éjszaka. Vagy a fáradtságtól, vagy a fűtés hiányától, de hamar elkezdtem fázni, ráadásul a takaró is kicsi volt. Végül szorosan összebújtunk Nejjel és ezzel megoldottunk minden problémát. Azért egy pillanatra belegondoltam, mit csinálhat hasonló körülmények között a közvetlenül mellettünk lakó két sofőr – de aztán gyorsan elhessegettem a fejemből a képet.

Közvetlen az egyik szállásépület mellett egy csillogó bevásárlóközpont volt, annak a hatodik emeletét rendezték be kajáldának. Itt reggeliztünk és egyben ez volt a találkozóhely is.

Mára tulajdonképpen túl sok programunk nem akadt: klasszikus turistaséta a belvárosban, a híres épületek felkeresése, mindehhez a megszokott idegenvezetés, bőséges információkkal.

Először egy tök jellegtelen sarkon álltunk meg, ahol csak erről a sarokról kaptunk egy negyedórás ismertetőt. Azóta már nem tök jellegtelen, legalábbis nekünk nem. Konkrétan a Gyeribaszovszkaja és a Riseljevszkaja utcák sarkáról van szó, a sarokról, ahol a helyiek szerint mindig történik valami.
De először pár szó az utcák neveiről, illetve a mögöttük lévő személyekről. Azaz tulajdonképpen Odesszáról.

Ki is ez a Gyeribaszov, illetve angolosan Deribasov? Bármilyen meglepő, a név egy Jose de Ribas nevű spanyol-ír származású katonatisztet takar. Ő foglalta el csapataival Hadzsibej és Jeni Dunja erődeit 1789-ben a törököktől. Oké, és akkor? Nos, ebben az időben Odessza még nem létezett. A város helyén ez a két erőd állt, illetve az erődtől nem messze egy moldávok által lakott barakktelep, a Moldovanka. Ők voltak az erődök kisegítő személyzete. Katalin cárnő meglátta a pillanatban a lehetőséget és azt mondta, hogy ha Nagy Péter kijáratot épített a Balti tengerre (Pétervár), akkor ő meg a Fekete tengerre építtet egy nagy várost. A névadás elég zűrös volt, valami görögöset akartak, de a cárnő ragaszkodott hozzá, hogy a név nőnemű legyen, aztán ebből sült ki végül az Odessza név. A városalapítással, gáláns gesztusként, de Ribas tábornokot bízta meg. Persze ez nem ment egyik napról a másikra: Oroszország 1792-ben kapta meg hivatalosan a területet (Novorosszija), 1794-ben alapították meg a várost Hadzsibej néven és 1795-ben lett a neve Odessza.
Gondolom sejthető, hogy a Riseljevszkij név sem echte orosz embert takar. Armand-Emmanuel du Plessis volt a fazon becsületes neve, a munkaköre pedig Richelieu hercege. Ő a francia forradalom elől menekült Oroszországba és állt be Katalin szolgálatába. 1803 és 1814 között volt a város kormányzója és gyakorlatilag neki köszönhető az, ahogy a belváros ma kinéz. (Meg az orosz medve mancsának, de ez más téma.) A kormányzó elképzelése volt, hogy a város utcahálózata az akkor nagyon modernnek számító sakktábla formáció legyen, széles utakkal. Odessza belvárosát ma is francia stílusúnak tartják, nem véletlenül. A város hamarosan virágzásnak indult. Elérte, majd bekebelezte a Moldovankát. Gyakorlatilag mindenféle náció telepedett le, köztük különösen sok zsidó. A XIX. századi Oroszországban a zsidók nem mozoghattak csak úgy: kizárólag a letelepedési övezetek jöhettek szóba lakhelyükként, de azon belül is tovább korlátozták őket mindenféle előírásokkal. Foglalkozást sem választhattak maguknak szabadon. Egyedül Odessza volt kivétel, ahol az oroszokkal teljesen egyenlő jogokat élveztek. Jöttek is, mint darázs a májkrémre. Ekkortájt lett Odessza a világ harmadik legnagyobb zsidó városa (New York és Varsó után), és ebben a korban alakult ki a zsidó gengszterromantika is, melyről Isaac Babel ír az Odesszai Történetek című könyvében. Az aranyélet nem tartott sokáig, a városban élő görög közösség úgy döntött, leszámol a konkurrenciával: pogromot szítottak a zsidók ellen. A nagy sikerre való tekintettel az előadást később az oroszok többször is megismételték: 1821, 1859, 1871, 1881, 1905. Az életben maradt zsidók nagy része elmenekült, aztán ugye a holokauszt, a maradék pedig a hetvenes években hagyta el Oroszországot, amikor egy rövid időre felnyitották előttük a sorompót. Jelenleg az 1,1 milliós városban körülbelül 60e zsidó él (5%), de az ő jelenlétük sem látványos.

A sokszínű, soknemzetiségű város vonzotta a kétes egzisztenciákat. Megfordult itt mindenki a pitiáner csalóktól kezdve a csempészeken keresztül egészen a Moldovanka nehézsúlyú gengsztereiig, a kitalált szélhámostól (Osztap Bender) a valóságos gengszterkirályig (Miska Japoncsik). Az egyik nagyívű, gátlástalan szélhámosról pont a fenti sarkon beszélt el egy történetet a vezetőnk, ezt megosztom, mert tetszik.
Nőnemű egyedről van szó, nem is akármilyen szépről. A neve sajnos már nem jut eszembe, úgy látszik, tényleg öregszem. Szóval ez a hölgy díszbe vágta magát és elment egyszer egy neves ékszerészhez – akinek az üzlete a fenti sarok környékén volt – és bemutatkozott neki, mint a híres elmegyógyász felesége. Közölte vele, hogy le szeretné cseréltetni a jelenlegi ékszerkollekcióját, ezért megrendelt egy újat. Senki nem fogott gyanút, a hölgy az orvos lakására kérte az ékszereket, mondván, hogy a férje majd helyben kifizeti. Csakhogy olyan időpontra kérte, amikor az orvos nem tartózkodott otthon, ő viszont behatolt a lakásba. A cuccot maga az ékszerész vitte ki, a nő nyitott ajtót, majd bevezette az ékszerészt a szalonba. Eljátszotta, hogy nagyon örül az ékszereknek, mert éppen most indul egy bálba, ahol már viselheti is az új kollekciót. Magára aggatott mindent, az ékszerészt megnyugtatta, hogy a férje hamarosan hazaérkezik, aztán elment. A városban az volt az első dolga, hogy felhívta az elmegyógyászt, akinek úgy mutatkozott be, mint az ékszerész felesége. Elmesélte, hogy a férjét újabban fixa ideák gyötrik, és ezek egyre veszélyesebb kitörésekben jelentkeznek. Most például az a mániája, hogy eladott egy komplett ékszerkollekciót magának az elmegyógyásznak. Ő, mármint a feleség, egy trükkel elcsalogatta a férjét az elmegyógyászhoz, aki most ott ül a szalonban. Kéri az orvost, hogy haladéktalanul vegye kezelésbe a férjét és próbálja meg kigyógyítani a betegségéből.
Beletelt némi időbe és bonyodalomba, mire a két férfi tisztázta a helyzetet, de utána még jó ideig az ékszerészen röhögött a város.
Ügyes, nem?
Volt még több történet is a nőről, de térjünk vissza a városba. Hiszen éppen csak elindultunk.

Nem mentünk sokáig.

From Odessza 2012

A saroktól kábé 50 méterre van az Operaház, a város egyik markáns épülete. Itt is kaptunk egy sztorit.
Az operaház különösen fontos volt a városnak, így már 1810-ben megépítették. (Figyelünk, nem? 16 évvel korábban még csak üres puszta volt a területen, nem város.) Szóval az épület állott, de az igazán nagy neveket nem tudták megfizetni. Ekkor találta ki 1831-ben Voroncov kormányzó (ő a negyedik nagy név a város életében), hogy a kikötő karanténjának bevételét fordítsák az operaház működtetésére. Nagyon ravasz húzás volt, ugyanis a város egyik felügyelő orvosa (szóljon, aki jobb fordítást tud a medical inspector kifejezésre) egyben tulajdonhányaddal is bírt az operában. Így amikor meg akarták dobni a bevételt, akkor az orvos váratlanul járványveszélyt hirdetett ki, ez értelemszerűen meghosszabbította a hajók karanténban töltendő idejét, a plusz bevételből pedig meg tudták hívni a sztárokat, többek között Liszt Ferencet is.
Ez az operaház 1873-ban leégett. 1887-re építették újra, két bécsi építész – Fellner és Helmer – tervei alapján. Az építési költség 1,3 millió akkori rubelbe került.
Ez az operaház 1925-ben égett le.
Ehhez képest az újjépített operaház már jól bírta, egyben vészelte át a II. világháborút, ráadásul az oroszok sem hagyták lepusztulni: először 1960-ban újították fel, később 2007-ben, immár az ukránok. Amikor ott voltunk, teljes pompájában ragyogott.

Innen nagyon nekiindultunk. Körülbelül a dupláját mentük az előző távnak: ez volt már 100 méter is.

From Odessza 2012

Odessza, városháza. Vagy ahogy itt szeretik emlegetni: a Duma. Így már azért sokkal fennköltebbnek hangzik. Túl sok látnivaló nincs rajta, neoklasszikus épület, rengeteg oszloppal. A megvilágítása színjátszós, szerény véleményem szerint a bugyirózsaszín és a neonsárga nem áll jól neki, a lila viszont annál inkább. Előtte egy kisebb tér található, ez egyben a Primorszkij sétány kiindulópontja is. Említésre méltó még a téren álló ágyú, ezt a krími háborúban zsákmányolta a város, amikor valahogyan elsüllyesztették az angolok Tiger nevű hajóját. (Valójában maguk sem értették hogyan, hiszen csúzlinál komolyabb fegyverük nem volt. Plusz a bátorságuk.) Az ágyút ma Puska néven becézik, viccesen utalva a közeli Puskin szoborra. (Régebben fűződött hozzá egy hagyomány is. Ha a vőlegény kíváncsi volt arra, hogy a menyasszonya erénye rendben van-e, akkor ártatlanul elsétált vele az ágyúhoz. Ha a hölgy szűz volt, akkor az ágyú elsült. Hát, izé… remélem, Freud nem ismerte a legendát.)

Most szívem szerint azt mondanám, hogy végigsétáltunk a sétányon, de nem haladtunk ekkora lépésekkel. A sétány közepén megálltunk megnézni Richelieu szobrát (valami heveny elmebetegségből kifolyólag görög filozófusként szoborták meg), illetve vele szemben a Richelieu lépcsőt. Fura fintora a sorsnak, hogy ezt a lépcsőt senki nem ismeri ezen a néven, mindenki csak Patyomkin lépcsőként emlegeti, egy olyan történelmi esemény után, mely nem is a lépcsőn történt.
Itt a Prágában élő amerikai srác, Lloyd tartott egy kimerítő előadást a lépcsőről, a híres jelenet forgatásáról, magáról a Patyomkin páncélos című filmről, illetve Eizenstein életművéről.

Az előadás egy komplett esszé volt, részleteket nincs értelme idéznem belőle. Írok inkább magáról a lépcsőről. Ugyanaz a Francesco Buffo nevű olasz építész tervezte, aki a városházát is. Mondhatnád, nagy ügy, egy lépcsőn igazán nincs is mit megtervezni – de ez óriási tévedés. Buffo ezen a lépcsőn bedobott mindent, amit az optikai illúziók órán tanítottak neki. A legfelső lépcsőfok 12,5 méter széles, a legalsó pedig 21,7.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Emiatt elég rendesen borul a perspektíva. Fentről a lépcső sokkal kisebbnek tűnik, egyedül az alján mászkáló emberek méretéből sejthetjük, hogy azért annyira nem picike. Lentről viszont pont fordítva látjuk: a lépcső gigantikus, viszont a tetején lévő emberek furán nagyok. A lépcsőfokok nem monoton követik egymást, pihenők szakítják meg a sort. Ezeket a pihenőket pont úgy tervezte meg az építész, hogy fentről gyakorlatilag csak a pihenők felületét látjuk, lentről viszont csak a lépcsőket. Ezzel a trükkel felerősíti a korábban említett hatást: fentről nem csak kicsinek, de jelentéktelennek is tűnik a lépcső; lentről viszont nem csak óriásinak, de izgalmasnak is.

From Odessza 2012

A lépcső tetején rengeteg solymász hiéna garázdálkodik, csak óvatosan. Az a trükkjük, hogy gyorsan rárakják a solymot a karodra, majd egyből pénzt is kérnek érte. Ha pedig hagyod, hogy lefényképezzenek a madárral, akkor elvesztél. Az egyik sofőrünk balek volt, két madarat is hagyott a kezeire tenni, majd még le is fényképeztette magát: 400 hrivnyára akarták lenyúlni. (Csak emlékeztetlek, hogy a váltószám 27, Ukrajnában pedig a havi átlagkereset durván 2000 hrivnya. A havi.) Végül nehéztüzérségi alkudozások után tudta levinni az összeget az egyik solymásszal száz hrivnyára, a másikat meg valahogy sikerült otthagynia.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Mentünk tovább a sétányon, egészen a túlsó végéig. Itt áll az impozáns Voroncov palota. Hogy ki építette? Úgyse találjátok ki. Francesco Buffo.
A palota oldalán volt néhány felírat, olyan krikszkraksz arab nyelven. Pusztán heccből megkértük a vezetőnket, hogy fordítsa már le. Erre elkezdte olvasni. Majd egy szónál megakadt, megvakarta a fejét, aztán elnézést kért, hogy ezt a szót nem ismeri, de az óottomán szókincse még nem tökéletes, viszont az értelmét el tudja mondani a mondatnak. A vége pedig egy évszám, de ezzel vigyázzunk, mert ebben az időben az ottomán birodalomban még rövid évben számoltak, azaz ahhoz, hogy megkapjuk a helyes értéket, a számot még meg kell szorozni ennyimegennyivel.
Innentől sokkal kevésbé mertük zrikálni a srácot. (Pedig lehet, hogy csak blöffölt.)

Ezután átmentünk egy lakatokkal telizsúfolt hídon (ha sokan mászkálnak rajta, állítólag érezni a híd mozgását), majd megnéztük a Sah Palotáját. Az épület eredetileg is keleti stílusban épült, de a neve akkor ragadt rá, amikor a XX. század elején a forradalom elől Odesszába menekült perzsa sah ezt az épületet kapta szálláshelyül. Utána beültünk egy füstös lyukba kávézni, de amikor kiderült, hogy ételt is tartanak, megebédeltünk: borscs meg saláta.

From Odessza 2012

Ez az úriember itt a fényképen Malinovszkij marshall. Azért ilyen vidám, mert éppen most bízták meg azzal, hogy alakítsa meg a Második Ukrán Frontot, itt, Odesszában. Ennek annyira megörült, hogy a létesítési parancsot magára is tetoválta. (Gyk. ennek a parancsnak a szövege szerepel a szobor talapzatán.)

Sétáltunk visszafelé a városba a Preobrazsenszkaja utcán. (Hogy errefelé képtelenek egy szótagból álló utcaneveket kreálni, az őrület.) A Sadovaja utca sarkán álltunk meg egy kicsit. Zokogni. Valamikor itt üzemelt a Libman Kávéház, közvetlenül mellette pedig a Russzov-ház. Híres épületek voltak, a kávéház valaha szószerint is a város közepe volt. Aztán… fura dolgok történtek velük. Előszöris lepusztultak. Ez még nem lenne annyira fura, mondhatni, errefelé megszokott. De ezek tovább pusztultak. Úgy értem, Odessza jelenleg is épül, szépül, sorra újítják fel az épületeit, logikus lett volna, ha ennek a két ikonikus épületnek is nekiesnek. Csakhogy ezek kiemelt műemléknek számítanak, nem lehet ám akárhogy felújítani őket. A jelenlegi tulajdonosa viszont nem így kalkulált, esze ágában sincs ennyi pénzt rákölteni az épületekre. Úgy gondolta, hogy eldózerolja a két házat, aztán a város legjobb helyén felszabaduló telken majd épít valami modern épületet. A város vezetőségét ez nem is zavarta volna, magát a várost viszont igen: az emberek az utcára vonultak, tüntettek a múltjuk megőrzéséért, így a városi vezetőség lépéskényszerbe került és megtiltotta a bontást. Patthelyzet: a tulajdonos felújítani nem akart, a város meg elzárkózott a bontástól. Odesszában vagyunk, itt bármikor megtörténhet bármi, egy szerencsétlen véletlen folytán egymás után kétszer is kigyulladt és leégett a Russzov-ház. A tulajdonos sajnálkozott ugyan, de aztán nekiállt eltakarítani a romokat. Hogy most már mindenki beláthatja, ide új épület kell. Nem látták be: újabb tüntetés, újabb bekeményítés. A tulajdonos stratégiát váltott: ha nem megy gyorsan, akkor menni fog lassan. A látszat kedvéért beállványozta ugyan a Russzov-házat, de egyébként nem történik semmi: türelmesen várja, mikor dől össze a két ház magától.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A lakók persze megtesznek mindent, vegyük észre a celluxszal betekert kandelábert.
Az utcasarkon vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa, amikor egy asszony odajött hozzánk.
– Turistacsoport? – kérdezte.
Volt már annyi tapasztalatunk, hogy gyanús egyénekkel nem ismerkedünk, mindenki úgy csinált, mintha a nő nem is létezne. A szerencsétlen ment embertől emberig, próbált valamit nagyon elmondani, de nem igazán kapott rá lehetőséget. Aztán egyszer csak átjött az üzenet, én pedig nem győztem a csoport után szaladni. A nő ugyanis a Libman kávéház épületében lakott és felajánlotta, hogy bevezet minket a romok közé.

From Odessza 2012
From Odessza 2012
From Odessza 2012

Torokszorító élmény volt. A nő elmesélte, hogy ők, pontosabban szüleik, egykori kávéházi alkalmazottak voltak, így kaphattak lakást az épületben. Habár az egész már egy romhalmaz, de ők kitartanak: ma is itt élnek, vállalva az ezzel járó veszélyeket. Emellett harcolnak is: minden erre járó turistacsoportot igyekszenek berángatni, nézzenek széjjel, fényképezzenek csak, amennyit tudnak, vigyék hírét a világba, micsoda égbekiáltó disznóság zajlik itt, Odessza közepén.

Ekkor már csak az ortodox katedrális megtekintése volt hátra a kötött programból. Magát az épületet 1794-ben kezdték építeni, gyakorlatilag a város első épületeként. 1808-ban adták át. Ez az épület kivételesen nem égett le… a szovjetek dózerolták el 1936-ban. Lakótelepet, kultúrházat, Lenin szobrot vagy valami hasonló marhaságot akartak építeni a helyére, de aztán meggondolták magukat. Jó lesz ez parknak is. 1999-ben kezdtek bele a katedrális újjáépítésébe, 2003-ban szentelték fel. Kívülről az épület a megszólalásig úgy néz ki, mint az eredeti, belülről viszont már látszik az új hullám: a falfelületek vakító fehérre meszeltek, a festmények inkább csak jelzés értékűek. Egyedül az ikonosztázt dolgozták ki aprólékosan.

Hazafelé még beugrottunk megnézni egy passzázst, felfedeztük a lvovi csokik mintaboltját, aztán egy kis pihenő a lakásban. Jól elhúzódott a séta: eredetileg úgy terveztük, hogy kora délután már otthon leszünk, aztán mindenkinek szabadfoglalkozás. Így viszont a kötetlen program belecsúszott az estébe. Félóra ücsörgés, kinéztem egy rövid sétát a ma bejárt városrésszel ellentétes oldalon, majd nekiindultunk. Tekintve, hogy én magamtól nem ismertem annyira a várost, ez a séta pont ellenkezője lett a napközbeninek: sokat gyalogoltunk, keveset beszéltünk.
Viszont megtaláltuk a lopott cédék piacát. Egy meglehetősen nagy – olyan veszprémi piac méretű – telep, négy sorban tele bódékkal, és mindegyik bódéban mp3 cédéket, feltört játékokat, másolt dévédéket árultak. Ja nem, volt egy Apple Store is.

From Odessza 2012

A séta végén úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a délelőtti útvonalat is, hogyan néz ki sötétben. Jól.

Aztán jött az éjszakai rémálom. 22.07-kor értünk vissza a lépcsőházunk elé. A vasajtó, amelyről azt az információt kaptuk korábban, hogy állandóan nyitva lesz, be volt zárva.

– Nocsak – vigyorogtam – Egy rejtvény. Egy kihívás.

Nej helyből nem volt ennyire optimista.

A mobiltelefon fényénél megvizsgáltam az ajtó környékét. (Világítás? Ne hülyéskedj. Tök sötét volt az udvar.) Zár, lakat nem látszott az ajtón, tehát a lakáskulcsunk felejtős. Emellett volt egy kaputelefon, de annyira ócskavas, hogy ezt utoljára valószínűleg Noé használta, amikor felszólt az Úrnak, hogy elég már a vízből, zárja el a csapot. Szvsz felejtős. Majd volt mellette még egy borzalmasan ütött-kopott, feketére festett, de már erősen elkopott, gyufásdoboz méretű vasdarab. Nézegettem, de a rögzítőcsavarokon kívül nem volt rajta semmi nyílás.
Ebből bizony rigli lesz, odabentre felcsavarozva. Azaz kívülről hiába is próbálkoznék, a megoldás az lesz, hogy odabent ráveszek valakit, nyissa ki az ajtót. Oké. Telefonos segítség. Hívtam a vezetőnket. Nem vette fel. Fejvakarás. Szerencsére alapos ember vagyok, a túra előtti levelezésből még indulás előtt kiszedtem a társak telefonszámát. Sorban felhívtam az összes embert, aki abban a lépcsőházban lakott. Senki nem vette fel a telefont. Kezdett izgalmas lenni a helyzet. Mivel még ennél is alaposabb ember vagyok, az elején kigyűjtöttem a túra összes szállásadójának telefonszámát is, így felhívtam azt az ukrán nőt, aki meg volt adva kontaktként. Nem vette fel. Gyorsan körbenéztem, Kafka nem vigyorog-e valahol az udvarban.

– Menjünk el a főépülethez – vontam meg a vállamat – Hátha ott van recepció.

Főépületnek azt neveztük, ahol a csoport legnagyobb része kapott szállást. Ez az épület közvetlenül a Gyeribaszovszkajára nézett és teljesen fel volt újítva, kívül-belül. De recepció itt sem volt. Hirtelen ötlettel elkezdtem sorra hívogatni azokat, akik egy épületben voltak a vezetőnkkel. Senki nem vette fel a telefonját. Oké. Próbáljuk ki a másik mobilról. Hívtam a vezetőt, de nem vette fel.

– Menjünk vissza a kapuhoz – dörmögtem – Hátha kitalálok valamit.

Habár teljesen irrevelánsnak tűnt az adott helyzetben, de elkezdtem húzogatni a kulcsunkat a fekete doboz előtt. Hátha mágneses a kulcs, a doboz meg érzékelő. Ez se használt. Oké. Ennyit a barátságos módszerekről. Beugrott, hogy a többiek a lépcsóházban a 24-es lakásban laknak. Egész véletlenül a kaputelefonon még megmaradt a 24-es szám. Nyomtam, mint süket a csengőt. Sokáig. Sokszor. Semmi.
Arra jött egy srác, megkérdeztem, tudja-e, hogyan lehet bejutni? Nem tudta, másik lépcsőházban lakott.
Ekkor elkezdtem sorban végignyomkodni az összes gombot a kapucsengőn. Legnagyobb meglepetésemre volt három olyan gomb, melyeknél halványan, de lehetett kint hallani, hogy valami cseng odabent. Ez volt az első jelzés arról, hogy ez az ócskaság működik. Újult erővel vetettem rá magamat, különösen a 24-es számot nyomogattam sokszor. Semmi. Ritka türelmes emberek lakhatnak a házban. Én ekkora csengőária után már biztosan kimentem volna pofánvágni a zajongót, Végül kigyulladt a lámpa az egyik földszinti lakásban. Gyorsan odamentem az ablakhoz, gondoltam, bekopogok. Szúnyogháló volt rajta, kábé öt centivel az üveg előtt. Elkezdtem dörömbölni az ablakkereten. Nem történt semmi.

Zavartan néztünk egymásra Nejjel.
– Egészen kellemes az éjszaka – jegyezte meg – Végülis elüldögélhetünk a városi parkban is reggelig.
– Nehogymár egy ilyen vacak ajtó győzzön az intellektus fölött – húztam fel magamat. Újból végigzongoráztam néhány telefonszámot. Semmi.

– Hát, ha máshogy nem megy, akkor vaduljunk – gondoltam, és a páncélozott túrabakancsommal belerúgtam egy hatalmasat a vasajtóba. Mintha egy bomba robbant volna az udvaron. A bent parkoló Zsiguliban beindult a riasztó. Nej falfehéren tántorodott neki a falnak. Valószínúleg nem sűrűn szokott egy töksötét, velejéig lepusztult ukrán belső udvarban éjjel tizenegykor vasajtókat rugdosni, autóriasztókat beindítani.

– Te hülye, ezt ne csináld – nyögte ki végül – Nem akarom az éjszakát egy rendőrségi fogdában tölteni.

Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy ebben a szituációban ez fenyeget minket a legkevésbé. Olyan helyen voltunk, ahová a rendőröket egészen biztosan nem hívják ki. Maximum lejönnek, hogy jól elverjenek. És mivel ők nem beszélnek angolul, én meg ukránul nem, így viszonylag kicsi az esélye a diplomáciai megoldásnak.
Viszont, teljesen meglepő módon, nem történt semmi. Még csak egy ablakon sem néztek ki. Ezek borzasztóan toleráns emberek.
Belerúgtam még egyet az ajtóba. Erre a földszinti lakásban kialudt a villany. Viszont ha kialudt, akkor valaki van bent – vontam le a következtetést, és vadul dörömbölni kezdtem az ablakkereten. És végre megtörtént a csoda: kinyílt az ablak és egy huszonéves hapi nézett ki rajta.
– Please, open the door! – próbálkoztam olyan udvariasan, amennyire csak a bennem buzgó adrenalintól tudtam.
A hapi nézett egy ideig, majd bólintott. Kijött és kinyitotta az ajtót.
– Very, very sorry – kértem elnézést – But somebody closed the door.
Megint csak bólintott.
Felmentünk a negyedikre. Ledobtam a farmerdzsekimet az ágyra és töltöttem magamnak sztogramm vodkát.
Ekkor hívott vissza a vezetőnk.
– Bocs, most látom, hogy kerestél. Van valami baj?
Lenyeltem a vodkát.
– Nem, már nincs.
– Miért, volt?
– Igen. 55 percen keresztül próbáltunk bejutni a külső kapun.
Aztán elmeséltem, hogyan sikerült.
– Jézusom – kommentálta – Jézusom.
– Aha. Mit tudunk csinálni, hogy holnap ne kelljen ugyanezt eljátszanom?
– A kulcstartódon kell lennie egy mágnesnek. Azt kell hozzáérinteni a fekete dobozhoz.

Hoppá. Én. A műszaki zseni.

– Nem mondod?
– De. Nem mondtam volna tegnap éjjel?
– Hát, nem. Azt mondtad, hogy ez az ajtó sosem lesz zárva.
– Óh, ne haragudj. Nagyon restellem magamat. Hosszú volt a tegnapi nap, nagyon.
– Semmi probléma. Az a lényeg, hogy most már tudjuk. És hogy még élek.
– Tényleg szégyellem magam.
– Nem kell. Viszont jut eszembe, az éjszaka kaptál egy csomó hívást különböző telefonokról. Ne foglalkozz vele, mind én voltam.
– Csomó hívást?? Csak ez az egy volt.

Elbúcsúztunk. Mivel még nem vetkőztünk nagyon neki, lementünk Nejjel a kapuhoz, kipróbálni a mágnest. Én kimentem, ő bent maradt. A fekete doboz nem reagált semmire, a kulcstartó valószínűleg csak egy műanyag vacak volt, mágnes nélkül. Visszakönyörögtem magamat, aztán felsétáltunk. Újabb sztogramm. Kiálltam az erkélyre egy szivarral. Ekkor hallottam meg a lányok hangját a lépcsőházból.
– Aha, most értek haza – konstatáltam – Akkor nyomhattam volna a kapucsengőjüket még egy ideig.
Viszont simán bejutottak, azaz ők már ismerték a trükköt.
Közben persze tudat alatt a telefonbeszélgetésünk utolsó szavai motoszkáltak a fejemben. Csak egy hívás? Az meg hogyan lehet? Hacsak nem…
– Ne lepődj meg, hívni foglak – szóltam be Nejnek.
Tárcsáztam. Az én telefonom szerint kicsengett. Az ő telefonján nem történt semmi. Tárcsáztam a másik mobiltelefonomat. Ugyanez. Telefon kikapcs, bekapcs. Ugyanez. Nagyon nem értettem. Ha le lenne tiltva a híváskezdeményezés erről a telefonról, akkor nem azt hallanám, hogy kicseng a túloldalon. Napközben kerestek rajta otthonról, kaptam/küldtem sms-t, a telefonnak működnie kellene. Mégsem működik. Miközben felém úgy viselkedik, mintha működne. Viszont ez magmagyarázza az egyik rejtélyt: amikor azt hittem, hogy végigcsörgettem a fél világot, akkor tulajdonképpen senkinek a telefonja nem csörgött ki. Egy, azaz egyetlen telefonhívás volt csak sikeres, melyet a másik telefonomról kezdeményeztem. Ez alapján hívott vissza a vezetőnk.

Hülye egy éjszaka volt. Sztogramm, aztán alvás.

Linkek:

Identitás nélkül

Hülye dolog ez az élet. Időnként jönnek a nagy hullámok, az ember készül rá és sikerrel veszi. Aztán jön egy bökdösős kicsi oldalról és beborít a vízbe.

Ma elszaladtam boltba, leginkább csak választékot felmérni. Utána a dohányboltban vettem ötszáz forintért szivart, aztán sétáltam tovább, enni akartam vacsira a görögnél dolmadest… és ekkor vettem észre, hogy nincs meg a pénztárcám. Futás vissza a dohányboltba, hátha ott hagytam a pulton, de az eladó nem tudott semmiről. Végigsétáltam a 200 métert, de a földön sem találtam. Ekkor már lassabban sétáltam vissza a dohánybolthoz. Kárfelmérés: volt benne ezer forint. Nem tétel. Öt bankkártya. Ez már fájt. Egy csomó kedvezménykártya. Nem lényeges. Az összes igazolványom. Na, ez nagyon fájt. Gondoltam, megpróbálom virágnyelven elmagyarázni a dohánypultos lánynak, mint fő gyanúsítottnak, hogy ami nekem lényeges, az neki értéktelen, ami meg neki lényeges, azt tőlem megtarthatja, de természetesen nem jött össze, nem is jöhetett össze. Ha nem ő volt, akkor sértés lett volna nyíltan felajánlani, ha meg ő volt, és beismeri, hogy nála van a brifkó, akkor meg helyből bukta, rögtön kiabálhatok rendőrért.
Folyamatosan káromkodva ültem be a kocsiba. Valaki most gazdagabb lett ezer forinttal, a többi szemetet meg kidobja a kukába. Én viszont emiatt a “szemét” miatt fogok hetekig szívni.
Itthon egyből kártyaletiltások. Öt kártya, három privát, két vállalkozói, két bank, három tulajdonos. A CIB bank gyors volt és határozott, viszont a letiltás/újrakérés 23000 forintba került. És két hétbe. A Citibank viszont ultragáz, nem is tudom, hogyan lehetnek ennyire idióták. Ritkán szoktam ügyintézővel ordibálni telefonon keresztül, de a Citibankkal rendszeresen eljutunk ebbe az állapotba. Nem írom le az egészet, mert a frusztrációk felemlegetése csak keringeti, azaz növeli a frusztrációt, de a vége, az azért ütött. Nej ki is menekült a nappaliból. Miután a bankkártyánál beazonosítottam magamat (pedig már itt is kérdeztek idióta dolgokat), a hitelkártyához újra be kellett azonosítanom magamat. Ugyanannál az ügyintézőnél. Oké, nem gond, van egy nagyon jól karbantartott keepass állományom, minden benne van. Jöhetnek a kérdések. Telefonszám. 1:0 oda. (Nem, nem vagyok hülye, ismerem a telefonszámomat. De amióta náluk vagyok – jó 15 éve – volt egy csomó telefonszámom és nem tudom, melyik ragadt be az adatbázisukba. Telefonon nem engedik módosítani, egyszer bementem személyesen, beírattam, de a következő ellenőrzésnél sem stimmelt, elmondani meg nem mondják el.) Bepróbálkoztam a vonalassal. Következő kérdés: a hitelkártya hófordulójának a dátuma. Na, itt dobta le az agyam a gépszíjat. Ott volt előttem minden adat: szerződésszám, kártyaszám, mindenféle pinkód, ECP kód, lejárati dátum, a személyes adataimat mindet tudom fejből, szóval tényleg minden, erre jön egy ilyen kérdés. Az egyenlegen biztosan rajta van, de hol lehet az egyenleg? Valószínűleg a nagy-nagy fehér dobozban a dolgozószobában. (Egyenleget nem olvasok, mint mondtam, weben bankolok, ott pontosabban látszik, mi van.) Mondtam a pacáknak, hogy passz, kérek egy másik kérdést. Közölte, hogy nincs, addig nem tud továbbmenni a számítógépes programban, amíg erre nem válaszolok. Hangsúlyozom, ekkor a másik kártyám kapcsán már pontosan és egyértelműen be voltam azonosítva. Ezzel jól elvitatkoztunk. Én mondtam, hogy kérdezzen bármit, válaszolok, ha kell, még a Goldbach sejtést is bebizonyítom, ő meg ragaszkodott ehhez a dátumhoz. Végül közölte, hogy ez nem megy, nem tudja kiküldeni az új kártyát, fáradjak be egy bankfiókba (szigorúan belváros) ahol személyes azonosítás után átvehetem.
– Hogyan, maga idióta!!! – ordítottam a telefonba – Épp most mondtam, hogy az irataimat is ellopták!
– Izé, de a számítógép…
Ha valahonnan nem ugrik be, hogy egy hónappal ezelőtt volt valami gebasz és csináltam egy screenshot-ot az összesítő képernyőről, nem is tudom, hogyan fejeztük volna be a beszélgetést. Na, innen leszedtem a dátumot, végre ki lett nyalva a számítógép segge, beindult a folyamat.
Két hét. Viszont legalább ingyenes.

Na, akkor a mérleg. Két hétig nem férek hozzá a pénzügyeimhez. Sehogy. Mind a céges, mind a privát számláim, kártyáim elérhetetlenek. Mind weben, mind telefonon (brrr), mind személyesen. Mivel most jöttem haza külföldről, készpénz is alig van itthon. Nejnek van ugyan kártyája, de arról szoktunk először fogyasztani, gyakorlatilag üres. Hitelkerete nincs. Amíg nem kap fizetést, kérhetnék kölcsön a gyerekektől, de többek között éppen azért mentem ma boltba, hogy kivegyem a zsebpénzüket. Azaz nekik sincs. Megoldás lesz, ha elkészülnek az új irataim, de az se holnap lesz.

Szóval így. Se pénz, se identitás. Szép kilátások.

ps1.
Most jutott eszembe: útlevél. Van remény.

ps2.
Most, ebben a pillanatban jött egy levél a Citibanktól, hogy kapok 5000 forintot, ha ajánlom a bankot az ismerőseimnek. Nem tudom, ez az írás annak számít?

Stétl, Odessza és borscs 02/07

2012.10.18; csütörtök
Csernovic – Odessza

Ez nem a hosszú alvások túrája volt: hajnal kettő körül feküdtünk, hatkor már kukorékolt a telefon. Mivel előző éjszaka 3 órát aludtam, a buszon pedig leginkább csak bóbiskoltam, a szervezetem fellázadt: lesz még útközben temető, aztán az egyik olyan, mint a másik, inkább alszok még másfél órát. Nej keményebb volt, elment. Jégtömbként jött vissza, de csillogó szemekkel. Nagyon tetszett neki a soknemzetiségű temető, gondolom az értő kalauzolás külön dobott az élményen. Utólag már sajnáltam, hogy kihagytam, de azzal vigasztaltam magam, hogy legalább rápihentem a hátralévő napokra. Az sem mindegy.

Busz. Az ülés vigyorogva fogadott és rögtön belemélyesztette puha karmait a hátamba, az előttem lévő ülés pedig tévedhetetlenül nyomta rá magát térdeim fájó pontjaira. Indult az új nap.

Hasonló falvakon autóztunk át, mint tegnap. Ahogy a vezetőnk is mondta, Ukrajnában van egy függőleges vonal, attól balra élnek a nacionalisták, jobbra a kommunisták. Immár bőven a kommunista oldalon utaztunk, amit még a buszból is észlelhettünk: rengeteg aranyozott szobrot láttunk mindenfelé, talán csak Lenin lovasszobor nem volt. Átzötyögtünk Kamenyec Podolszkon is, de csak futó pillantást vetettünk a csodálatosan vadregényes városra. Visszafelé úgyis itt alszunk, akkor majd jobban megnézzük. (Mint ahogy Csernovicot is, világosban.)

Az első megálló Hotin volt, a híres várával. Elsőre csalódás volt: megálltunk egy parkolóban, majd elindultunk egy lejtőn lefelé. Érted? A vár egy domb alján volt, akár rá is ugorhattam volna a tetejére. Azért ez nem egy szokványos megoldás. Talán arra játszottak, hogy az ellenség is meglepődik és nem tud mit kezdeni a szokatlan felállással? Aztán később kiderült, hogy el vagyok tévedve, de rendesen. A parkoló, ahol megálltunk, régen a várhoz tartozott. Meg jó nagy sugárban a környező dombok szintén. Őrült nagy vár volt ez valamikor, több védelmi vonallal. Aztán a történelem ezt is szétzilálta, a külső falakból csak itt-ott maradt fenn némi rom, melyek alapján elképzelhetjük az egykori bástyákat. Viszont a vár magja, az eredeti és ősi vár a mai napig áll a Dnyeszter folyó partján. Hogy egy domb alján? Erről rengeteget tudnának mesélni az egykori ostromlók.

From Odessza 2012
From Odessza 2012
From Odessza 2012

A várat a X. században kezdték építeni, aztán folyamatosan erősítgették. Ha valaha létezett tipikus végvár, akkor ez az volt. Abszolút a szélén volt mindegyik birodalomnak. A törökök többször ostromolták, volt, hogy nem sikerült, volt, hogy igen. Aztán visszavették tőlük, hol a lengyelek, hol a litvánok, hol az oroszok, hol a románok, hol a moldávok, de még magyar érdekeltség is előfordult. (Egy helyen azt olvastam, hogy még svédek is támadták, de ezt már nehezen tudom elképzelni.) A vár európai hírnevű volt, a pápa is imádkozott érte. A törököt végül 1812-ben sikerült végleg kiverni innen, távozáskor ők rombolták le a vár nagy részét. A többit azóta az idő intézte el. Természetesen átvonult a váron mind a két világháború, ez se tett túl jót neki, mint ahogy a rengeteg tulajdonosváltás sem.

A vár melletti parkolóban volt két érdekes találkozásunk. Az első a kvasz volt. Ez eredetileg karamellizált rozsból erjesztett ital, enyhén alkoholos. A városokban lajtos kocsikból árulják, de csapolják kocsmákban is. Van egy gyengített változata, ezt palackozva lehet kapni boltokban. Az eredeti kvaszra csak ízében hasonlít, gyakorlatilag erjesztés nélkül, élelmiszeripari adalékok segítségével készül, szénsavas, alkoholtartalma nincs. Tulajdonképpen ez a helyi kóla, olyannyira, hogy Oroszországban a Coca Cola is gyárt kvaszt. A parkolóban mind a két fajtát lehetett kapni, de nyulak voltunk, csak a palackozottat próbáltuk ki. Jelentem, finom. Innentől a túra során rendszeresen kvaszt cipeltünk magunkkal ásványvíz helyett. A másik találkozás szerencsére nem lett rendszeres, de egyszerinek is megdöbbentő volt: benéztünk a klotyiba. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy a betonozott padlót csákánnyal áttörték, keletkezett egy tenyérnyi, sarkain repedt lyuk, alatta volt egy gödör… és ennyi. Nem sokat költöttek fajanszra.

A vár után nem sokkal megebédeltünk. A borscs mellé kipróbáltunk egy újabb helyi specialitást, a varenyikit és a pelmenyit. Gyakorlatilag mindegyik olyan tortellini/ravioli féle tészta, különböző töltelékekkel.

Aztán újabb zötykölődés, újabb falvak. Bármennyire igyekeztünk is, de Umanba már sötétben érkeztünk. Ez egy nem túl szép, meglehetősen nagy város… de mi nem erre a részére voltunk kíváncsiak. Hanem Nachman rabbi sírjára, a zsidók egyik kiemelt szent helyére… és a helyi haszid közösségre.

Akkor vágjunk bele: mi is az a haszidizmus?

Tévedés lenne azt hinni, hogy a zsidó vallás egy egységes, monolit szellemi áramlat. Rengeteg változata van. Az alapvető csoportosítás az, hogy ortodox, illetve reform. De ezek a kategóriák sincsenek kőbe vésve, a haszidizmus anno reformnak indult, ma már keményen ortodox. Csak, hogy fogalmunk legyen a nagyságrendekről, csak a haszidizmusnak jelenleg kábé 30 alfaja van. Virágzik a kert, rendesen. A XVIII. században kezdte Israel ben Elieser hirdetni a tanait. Őt Baal Shem Tov néven jobban ismerhetjük. (Maga a név önmagában már egy cím is, de ebbe most ne menjünk mélyebben bele.) Ez az időszak rendkívül kedvezett az új áramlatoknak, de nem mindegyikből lett virág, akadt köztük gyom is szép számmal.
Maga a haszidizmus tulajdonképpen felvilágosító jellegű volt. Addig ugyanis a Tórát csak kevesen tanulmányozhatták. Igaz, nekik kellett is, napi 25 órában. Az ún. talmudisták szerint a köznép erre nem méltó, elégedjenek meg a rabbik magyarázataival. A vallásosság fokmérője egyértelműen a vallásos műveltség volt, ebben a hierarchiában a köznép kevésbé számított műveltnek, kevésbé Istennek tetszőnek. Baal Shem Tov ezen fordított. Fiatal kora óta rajongott a természetért, jelentős időt töltött el a civilizációtól távol. Itt alakult ki az a meggyőződése, hogy a vallásosság fokmérője nem a vallási szövegek mély ismerete, hanem Isten szeretete, az élet örömeinek jámbor megélése. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a hívek ne ismerjék a szent szövegeket, ne járjanak a kötelező istentiszteletekre… de Istent nem végtelenül szigorú lényként kell elképzelniük. Egy igazi haszid olvassa a Talmudot, jár templomba, de naponta sétál az erdőben és közben, mint a barátjával, elbeszélget Istennel. Ha valaminek örül, azt egyből kimutatja, mert ez Istennek kedves. Emellett a haszidizmusnak van egy misztikus vonulata is, mely igazából Baal Shem Tov dédunokájánál, Nachman rabbinál teljesedett ki: ő emelte be a Talmud mellé egyenrangúként a meglehetősen okkult Kabbalát is, új lendületet adva ezzel a haszidizmusnak. Emellett az ő nevéhez fűződik egy csomó szemléletbeli változás is. Pusztán csak említés szintjén néhány: a szent tanító szerep (caddik) nem öröklés útján nyerhető el, hanem érdemek alapján, azaz bárkiből lehet caddik. Mindemellett a zsidók nem a caddikhoz kell, hogy imádkozzanak, hanem közvetlenül az Istenhez. Bátorította a híveit, hogy ne legyenek fanatikusak, élvezzék az életet, a szentséget elsősorban a hétköznapi tevékenységeikben találják meg. Ha túlárad bennük az élet öröme, akkor bátran táncoljanak, énekeljenek, akárhol vannak is.
Ezek miatt a változtatások miatt rendre támadták a rabbit, de állta a sarat. (Ne feledjük el, ekkor még elég friss az álmessiás irányzatok hatása, az ortodoxok joggal gyanakodhattak minden elhajlásra.)
Nachman rabbi az utolsó évét Umanban töltötte, ahol iskolát is alapított. Ez a jeshiva ma is él. Halálos ágyán összeállított egy speciális imádságot, majd átadta a híveinek, azzal a használati utasítással, hogy aki ezt elimádkozza a sírjánál, annak a túlvilágról megpróbál segíteni a boldogulásában. Nem kis mértékben ezért is vált kultikus hellyé a sírja, melyet azóta rengeteg haszid zsidó keresett fel, még a kommunizmus éveiben is, amikor ez halálos bűnnek számított. A zsidó temetőt ebben az időben megsemmisítették, a rabbi koporsóját a hívek mentették meg és egy panellakásban őrizték. Azóta épült egy – meglehetősen szegényes – lepényépület a lakótelepen, itt alakították ki a mauzóleumot és az imaszobát. Mindezen szegényes körülmények ellenére a zsidó újévkor (Rosh Hashanah; a Hold fázisaitól függ, de általában szeptember) körülbelül 20000 ember keresi fel rendszeresen az épületet.

Nos, ezt a síremléket – és a hozzá kapcsolódó jeshivát – látogattuk meg mi is. Habár este hétkor, már sötétben értünk oda, de messziről látszott, hogy jó helyen járunk. Az épület körüli lakótelep tele volt jellegzetes haszid öltözékű zsidókkal. (Kaftán, hosszú pajesz.) Hivatalosan nem is mehettünk volna be, de amikor megtudták, milyen messziről érkeztünk és mennyire nemzetközi a csoport, végül beengedtek. (Ja, nem is mondtam, voltak köztünk hollandok – apa/fia – egy svéd-magyar család és egy Prágába települt amerikai művész is.) A beengedést nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki mehetett mindenhova: a nőket rögtön elkülönítették, ők csak egy ablakon keresztül nézhettek be. Mi először egy nagy terembe kerültünk, majd onnan mehettünk be a belső szentélybe, a letakart koporsót is tartalmazó imaterembe.

From Odessza 2012

A fenti kép úgy készült, hogy a koporsó közvetlen közelében álldogáltam, talán neki is támaszkodtam, mellettem pedig többen az előírt imát olvasták fel egy papírról. A haszidok éppen csendben voltak, illetve gyanakodva méregettek. Én is csak derékból mertem fényképezni, mobiltelefonnal. Korábban, amikor a haszidok magukról – és rólunk – teljesen megfeledkezve imádkoztak, még úgy sem. Pedig ez volt az igazi attrakció. Az egyikőjük elkezdett valamit felolvasni a Talmudból. A többiek csatlakoztak és kórusban mondták utána. Aztán egy másik váltott felolvasásra és innentől őt követték. Közben mindenkinek – tehát a fiataloknak és az idős mesterembereknek is – égett a szeme a lelkesedéstől. Néhányan spontán énekeltek. Alig győztük kapkodni a fejünket.
Valamivel korábban jöttem ki a többieknél. Hamarosan megérkeztek a méltatlankodó nők is. Hogy ők semmit sem láttak. Aztán elmentek vécére, mert buszos túrán ez is fontos.
– Te, a férfirészlegből éneklés hallatszott át – jött vissza az egyik csodálkozva.
– Tipikus haszid mentalitás. Éppen pisilés közben élvezte az életet, tehát dalra fakadt. Örülj neki, hogy nem kezdett el táncolni is.

Visszamásztunk a buszba. Innen még 270 kilométer volt Odessza, de szerencsére már sztrádán. (Ukrajna egyetlen sztrádáján, a Moszkva – Kijev – Odessza vonalon.) Az útburkolat itt is csapnivaló volt, védőfelszerelés nélkül ezen az úton sem támaszthattuk neki fejünket az ablaküvegnek. (Bezzeg Magyarországon ehhez még sztráda sem kellett.) Viszont haladtunk.
Éjfél körül érkeztünk meg. A vezetőnk intett, hogy mindjárt jön, majd eltűnt. Röpke másfél órára. Közben nézegettük az éjszakai életet. Volt. A Gyeribaszovszkaja utcán álldogáltunk, nem messze a városi parktól, ez egyben az odesszai éjszakai élet egyik központja is. Szép lányok lovagoltak a macskaköves sétálóutcán fel-alá. Mint kiderült, pénzért meg lehetett kapni őket. Mármint a lovakat. Lovashintók jöttek, mentek. Közvetlenül mellettünk McDonalds. Ehhez tudni kell, hogy előző este azon vicceltünk, hogy hátha találunk reggel a környéken mekdöncit és ez ott, a csernovici éjszakában, annyira nonszensz, annyira humorosan tragikus feltételezés volt, hogy dőltünk a röhögéstől. Erre most meg itt van. De nem csak ez: világmárkák fényes portáljai, amerre csak néztünk. Köztük számtalan luxustermék. Két nap Kárpátalja/Bukovina után olyan bambán pislogtunk, mint aki az őserdő mélyéről egyből egy csillogó metropolisz központjába került.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Teljesen jól is éreztük volna magunkat, ha nem lettünk volna összetörtek, álmosak és ne fáztunk volna annyira. Végül megjött a vezető, közölte, hogy jó ukrán szokás szerint a lefoglalt szállások egy részét kiadták másoknak, de semmi baj, minden rendeződött. Egyedül nekünk – mármint Nejnek és nekem – kellett átköltöznünk egy másik épületbe, illetve minden apartmanban franciaágyak lesznek. Közös takaróval. Ehhez azért tudni kell, hogy a 21 ember közül mindösszesen két házaspár volt, azaz ezzel a változtatással a többieknek extra intim lehetőségük nyílt az ismerkedésre. Így épül egy jó csapat.

Sorra jártuk az épületeket, az ott lakók sorban leváltak a csapattól. Még hallottuk, amint a férfirészleg vonult a kapualjban.
– Lefeküdjünk ilyen korán?
– Miért, van valami ötleted?
– Ki tud erre egy kóser sztriptízt?

Mi maradtunk a legvégére. A vezető határozottan elindult egy sötét kapualjban, majd amikor odabent még sötétebb lett, aztán az udvar is elfogyott – a társaság lélegzetével párhuzamosan – hirtelen a fejére csapott, hogy ez nem is az az udvar. Boldog sóhajtások. De nem sokáig, mert hamarosan megtaláltuk az igazi udvart. Ez se nézett ki jobban sötétben.

From Odessza 2012

A lépcsőház vasajtója nyitva volt.
– Ez mindig így is lesz? – kérdeztem a vezetőt.
– Persze – mosolygott vissza.

Aztán a lépcsőházban mindenki megkapta a lakását, és valami borzasztó gyorsan kikapcsoltuk az agyunkat. A kései időpontra való tekintettel kaptunk némi kedvezményt, a másnapi közös reggelit áttettük 9.30-ra.

Linkek:

Stétl, Odessza és borscs 01/07

Előzetes

A mostani kirándulást a Lemberg Kulturális Egyesület szervezte. Jó időben voltunk jó helyen (és jó blogokat olvasunk), így sikerült elkapnunk ezt az utat. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy bejártuk történelmünk egyik elfelejtett helyszínét: egy kicsi Máramaros, Galícia, Bukovina, Podólia és végül, mintegy mellékesen eltöltöttünk Odesszában is pár napot. Az utazásnak volt kulturális vetülete is: maga az egyesület jó viszonyban van a Mazsikével, annak szervezésében is bonyolítanak le utazásokat, így a mostani csavargás is elsősorban a zsidó kulturális örökségre koncentrált. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen ennek a tájnak van az egyik leggazdagabb zsidó múltja. Ha valahol szükség van a történelem megértéséhez a zsidó kultúra ismeretére, ez a környék egész biztosan dobogós. Ebből kifolyólag az útleírásban is rengeteg szó fog esni erről a kultúráról, kegyhelyekről, történelmi eseményekről.

Essünk túl a kellemetlen részen rögtön az elején. Ez a blog 2005 januárja óta megért 3356 bejegyzést és 11806 kommentet. A nyilvánvaló szpemektől eltekintve egyetlenegy esetben volt rá szükség, hogy kimoderáljak egy kommentet. Nagyon szeretném, ha ez a tendencia a mostani írásoknál sem változna. Akit zavar ez a téma, az vegyen erőt magán és ugorja át a következő néhány írást.

Ja, némi magyarázat a címhez. Stétl: a német Städtle – kisváros – elferdített alakja a jiddisben. Leginkább az általunk bejárt vidékre jellemzőek ezek a kicsi, főleg zsidók lakta falvak. Emellett persze voltunk nagyobb városokban (shtot), de a stétl egyfajta kultúrát is jelent, így került bele a címbe. Odessza már nem tartozik a stétlek közé, ezért szerepel külön. (Habár a történelem során zsidókban itt sem volt hiány, sőt, de ez már határozottan nagyváros, más pálya.) Ami viszont mindenhol, az egész úton közös volt, az a borscs. Mivel az elkészítése régiónként, sőt, kocsmánként különbözik, így mindenhol, ahová beültünk, kipróbáltuk, mivel bolondítják meg az alapreceptet. Mit mondjak, kreativitásban nem volt hiány.

2012.10.17; szerda
Budapest – Csernovic

Ébredés 3.15-kor. Durva, mint a faráspoly. Hosszú nap lesz, hosszú utazással. A busz 5-kor indul a Műcsarnok mellől. Így is várhatóan csak késő este érkezünk meg Csernovicba. Nem is igazán a távolság nagy (kb. 700 km), inkább az utak gyalázatosan rosszak és az ukrán vámosok bicskanyitogatóan lassúk.
Időben érkeztünk a térre, konkrétan elsőnek. Ennek most kiemelkedő jelentősége volt. Erre viszonylag hamar rájöttek azok is, akik pont indulásra, esetleg enyhe késéssel érkeztek: a 21 személyes kisbuszban akadtak kifejezetten kellemetlen ülőhelyek is – márpedig terv szerint négy teljes napot buszban ülve töltöttünk el. Nagyon nem mindegy. Mi Nejjel viszonylag jó helyet választottunk, de így, az utazás után, még mindig nem tudok itthon rendesen ülni, annyira elmacskásodott a bal combom és a derekam. De hát valamit valamiért: mehettünk volna repülőgéppel is, Odesszát úgy is meg tudtuk volna nézni – csakhogy ez a négy napos mászkálás az elfelejtett területen élményanyagban felért az odesszai csavargással.
A sztrádát végigaludtuk, de nagyon. Néha megébredtem, hogy valami fújja a hideg levegőt, ekkor megpróbáltam sötétben a felettem lévő panelen kikapcsolni a klímát, de nem sikerült. Aztán már világosban láttam, hogy a gomb, amit annyit nyomogattam, az a sofőrnek szóló vészjelző volt. De legalább így ő sem aludt el. Gyakorlatilag az ukrán határig nem történt semmi, ott meg még ennél is kevesebb. Viszont sokkal lassabban. Kaptunk egy belépőcédulát, mely egyben sétálócédula is volt. Ezt le kellett pecsételtetni vagy öt helyen: tulajdonképpen az egyik hivatalnok igazolta a földszinten a másik hivatalnok számára, hogy jogosan vagyunk itt, így az már engedélyezhette, hogy elmehessünk a harmadik hivatalnokhoz az emeletre, aki rápecsételte, hogy befizethetjük a negyedik hivatalnoknál a 3 eurós illetéket, majd az itt kiadott igazolás ellenében az ötödik hivatalnok kiállította azt a cetlit, amellyel elhagyhattuk a két határ közti senki földjét. Röpke másfél óra alatt végeztünk is, de ehhez az eredményhez a vámvizsgálatot már betétlappal kellett gyorsítani.

Indult a kaland.

Az első megálló Beregszász volt. Séta: az elgémberedett végtagok megmozgatása, illetve pénzváltás. Én a bátrak közé tartoztam, bankkártyával vettem ki egy jó nagy adag hrivnyát. Ez bizonyos értelemben fura írás lesz: szeretem a humoros túlzásokat, alkalmazom is… de most sokszor a valóság maga volt humoros túlzás. Én pedig magyarázkodhatok, hogy nem, ez most nem pusztán stíluselem, ez tényleg így történt. A bankautomata például egy elhagyatott, lepusztult lepényépület falára volt felaggatva – ez volt a Raiffeisen bankfiók – körülötte 20-30 éves Ladák, Volgák, traktorok, az automata képernyőjén pedig a kártya bedugása után magának az automatának a fényképe jelent meg, és egy felszólítás, hogy légy olyan kedves, hasonlítsd össze az automata megjelenését ezzel a képpel és ha túl sok eltérést találsz, akkor ne használd, mert manipulálták. Mint a gyerekrejtvény a Kis Fülesben. Ennek ellenére kivettem kettőnknek 2000 hrivnyát (ez errefelé egy átlagközeli havi fizetés, a váltószám 27 forint), és nem ütöttek le, nem akadt a nyakamba lerázhatatlan koldus és a bankkártyám sem korrumpálódott, szóval no para.

Időben hosszabb, távolságban enyhébb szakasz következett. Borzasztó utakon haladtunk. Valami ilyesmi lehetett régen Románia is, de ők már nem bírták tovább, rendberakták az útjaikat. Az ukránokat ez szemmel láthatóan nem zavarja, az egykori szovjet ipar termékei – a korábban már említett Zsigulik, Volgák, Gazok, Uazok, traktorok – bírják ezt a terepet is.

From Odessza 2012

Megjegyzem, az autók azon szerelmeseinek, akik fiatalkorukban beszorultak a kelet-európai régióba, ez az utazás gyönyörű nosztalgiatúra is volt.

From Odessza 2012

Régi Volga. Nem, nem az a kockaforma, hanem az elődje, a kifejezetten szép, lendületes ívekkel bíró példány. Parancsnoki Uaz. Nem, nem az újabb fajta a hetvenes évekből, hanem még az a régi, melyet tömegével rajzolgattam a leszerelőzászlókra és amellyel még én is raliztam a sofőrversenyen. (Bevonulás után letesztelték, ki mennyire tud vezetni és nem csak sofőrök indulhattak a nemes versengésben.) Régi Moszkvics. Ezt hiába is magyaráznám, az olvasók számára már az új Moszkvics is ismeretlen. Apropó, új Moszkvics: abból meg olyan kupékat láttam, melyektől megint tátva maradt a szám. Pobjeda. Melynek utódja, a Warszava volt az első családi autónk.

From Odessza 2012

Zil teherautók mindenhol: egészen kicsi tejszállítók (tartályos Zil, moloko felirattal) és kamionnyi méretű nyergesvontatók. A tankok indítómotorjából gyártott Zaporozsecek. Háború előtti zárt teherautókból átalakított helyijárat buszok. Bontószökevény trolibuszok.

From Odessza 2012

És traktorok, traktorok hátán, még a nagyvárosok főútjain is. De messze a leggyakoribb autó a 30-40 évvel ezelőtti Zsiguli volt. Csak gondolj bele: ezek már olyan jószágok voltak, melyeken a rozsda öntudatra ébredt, önálló élőlénnyé evolválódott, élősködőként lépett szimbiózisba a gazdatesttel, közös tudatot kialakítva.
(A mi családunk mindig is Zsiguli párti volt, apám szerint ez volt – és csak ez egyedül – az igazi autó. Már 1976-ban vettünk egy használtat. Ez még Fiat motorral bírt, apám a mai napig visszasírja. Később 1980-ban vettünk egy újat, ráadásul a kiszemelt színben, meggypirosban. Aki ismeri az akkori viszonyokat, az valószínűleg képes értékelni a teljesítményt. Ezt a jószágot valamikor 2000 után vásárolta meg egy ukrán nepper. Elnézve az autóparkot, ez itt kifejezetten újnak számíthatott. Én 1992-ben vettem egy erősen használt példányt, ezt később 1995-ben cseréltem le tüzelőre. Mindegyik a klasszikus kereklámpás ezerkettes volt, az enyém kombi. A gyár történetéből egyébként szenzációs képek találhatóak ezen a veterán oldalon.)

Szóval zötykölődtünk az istentelen utakon, előzgettük a vonatszerelvény méretű kamionokat a kanyarokkal zsúfolt terepen. Nem száguldottunk.

A következő nyújtózkodás helye Técső (YouTube, hehe) volt. Észrevétlenül beosontunk egy magánház hátsó udvarára (19 ember), ahonnan megnézhettük azt a kerítést, amellyel nemrégiben falazták le a régi zsinagóga hátulját. Közben megemlékeztünk az egykor nagy és jóhírű közösségről… és a Técsői Bandáról. Nehéz őket definiálni, egy soknemzetiségű faluban játszanak, gyakorlatilag mindent: értsd az összes nemzetiség stílusában (hucul included), mindenféle rendezvényen. Hogy milyen színvonalon, azt döntsd el te. Nekem határozottan tetszik, bár amikor először meghallottam az énekest, felállt a szőr a hátamon, de aztán többszöri hallgatás után kifejezetten megkedveltem.

Ezen a felvételen feltűnik néhány pillanatra Bob Cohen is. Na, ő is egy figura. Amerikai születésű, kelet-európai gyökerekkel rendelkező klezmer zenész, akinek elege lett a mázas álmokból és jelenleg is a gyökereit túrja a régióban. Éveken keresztül járta Romániát, Kárpátalját, igyekszik ellesni az öregek stílusát. Jelenleg Budapesten él, élmény olvasgatni a blogját.

Vissza a buszba. Zötyögés. Bedőházánál átmentünk egy vicces Tisza hídon. Háromszor építették újra, ebből kétszer azért volt rá szükség, mert a Tisza hirtelen ötletből medret váltott, a híd meg ott szégyenkezett a nagy semmi fölött. A harmadik sem volt kispálya: amikor a magyarok vonultak visszafelé a háborúban, fel akarták robbantani a teljes hidat, viszont a helyiek meggyőzték őket, hogy ugyan már, csak azt a részt robbantsák fel, ahol már úgysincs Tisza. Az átkelést ez is lehetetlenné teszi, de legalább könnyebb lesz újjáépíteni, ráadásul maguk is le akarták rombolni azt a darabot, lévén a Tisza megint elmászott.

Aknaszlatinán álltunk meg tankolni. Ez egy kisváros a Tisza partján, rögtön a román határon. (A túloldalon Máramarosszigettel.) Egykor a kimeríthetetlen sóbányájáról volt híres, de aztán kimerült. A bánya is, meg a település is. A slanyáló utastársainkat vártuk, én félrevonulva szivarozgattam, amikor egy helyi lakos letámasztotta tankolás után a kismotorját és odajött hozzám beszélgetni. Rögtön megnyertem a bizalmát, mert rámutattam egy borzalmasan lepukkant panelházra és kifejtettem, mennyire borzalmasan lepukkant. Erre közölte, hogy ott lakik. Utána heves vitába kezdtünk, melyikünk országa a korruptabb: ő azzal érvelt, hogy a politikusaik ellopnak mindent az országban, én azzal vágtam vissza, hogy nálunk az egész országot lopták el. (State capture.) Ő azzal folytatta, hogy náluk mindenki külföldre akar menni dolgozni, amire csak azt tudtam mondani, hogy lassan nálunk is. Végül persze ő nyert, amikor közölte, hogy náluk az átlagfizetés van 2000 hrivnya körül, nem a minimálbér, melyből csak úgy tudnak megélni, ha mindenki mindennel foglalkozik: a körzeti doki hazamegy a rendelőből, átöltözik és megy másodállásban csempét rakni, falat vakolni. Zárásként még politizáltunk, kifejtettem neki, hogy látom, mennyire aggresszíven nyomulnak náluk az oroszok, erre közölte, hogy ő is orosz. Így születnek a barátságok.
Útközben a buszon a mögöttem ülő férfi többször is sajnálkozott, hogy milyen szívesen elbeszélgetne egy helyi emberrel, hiszen az az igazi, az autentikus forrás. – Aha – gondoltam – Én is szeretek aknamezőn táncolni.

Innen nem messze, Rahó mellett, megint megálltunk. Megtekintettük Európa közepét. Az egyiket a tizenkettőből. (Tucatból vagyok nyolcadik.) Egy újabb lecke arról, mennyire fontos a szövegértelmezési képesség. Az emlékmű felírata szerint a Monarchia mérnökei a világ legpontosabb földmérő eszközeivel határozták meg a pontot. Érted, ugye? Valaki valahol a hasára ütött, rámutatott a térképre, hogy feleim, itt van Európa központja. Majd jöttek a mérnökök és a tényleg világszinvonalú eszközeikkel megtalálták a behasalt kijelölt pontot.

Tovább araszoltunk a Tisza mellett, bár már nem sokáig. A Fehér Tisza és a Fekete Tisza az emlékmű környékén folyik össze, a főágnak számító Fekete Tisza forrása pedig valahol Rahó és Kőrösmező között van. A völgy egyébként végig gyönyörű. A Tisza széles, köves és alacsony vizű, ahogy néztem, túrabakancsban már simán át lehet sétálni rajta. A partja viszont meredek, emiatt rengeteg függőhíd ível át fölötte. Rendes, kötéllel kihúzott, szélesen imbolygó deszkahidak. Szívem szerint végig nyomtam volna a fényképezőgépet, de rázós buszon, párától foltos ablakon keresztül elvből nem fotózok. Kőrösmező különösen hangulatos: kicsit a Bélai Tátra falvaira (Zsgyár) hasonlít, de lágyabb, finomabb azoknál. (Ja, hogy ha itt ered a Tisza, akkor miért Kőrös? A kőrisfák miatt.)
Szerencsére nem maradtunk sokáig nagy folyó nélkül. Áthajtottunk a Tatár-hágón (ugyanúgy ellepték a gagyiárusok, mint a Békás szorost), majd a túloldalon rácsatlakoztunk a még nagyon fiatalka Prut folyóra. Jaremcse: kifejezetten hangulatos üdülő jelleggű kisváros, olyan Galyatetős. Mindenfelé hegyek, erdők, gondolom, túraútvonalakkal, a városban pedig meglepően kellemes infrastruktúra.

Határozottan érezni lehetett, mikor értünk át Bukovinába. Errefelé ugyanis szabad kezet kaptak a vándorcigány bádogosok, akik nem voltak restek, még az alvó macskát is bebádogozták, ha nem volt éber. Háztetők. Kerítések. Kétszárnyas kapuk. Dísztáblák. Kutakat takaró kis házikók. Mind-mind fényesen világító, ezüstös bádogból. Nem mondom, hogy nem volt fura… de messze természetesebb hangulatot árasztott, mint Aknaszlatina környékén az a tömérdek szerkezetkész, monumentális cigánypalota. Igen, tisztára mint Bánffyhunyad Romániában, csak ott több volt a befejezett példány (melyek tetején bádog ragyogott), itt viszont sokkal, de sokkal több volt a palota, de alig volt közülük néhány befejezve. (És azok is elég lehangolóak voltak. Ahogy újdonsült szlatinai barátom mondta a benzinkútnál, arról lehet megismerni a roma házakat, hogy még az utolsó négyzetcentit is lebetonozzák az udvaron.)

Nem sokkal ezután történt a tragédia. A túravezető elbóbiskolt, a sofőrök pedig mentek vakon az iGO után. Márpedig ennek a szoftvernek még Nyugat-Európában sem szabad feltétlenül mindent elhinni, hát még egy olyan országban, ahol simán létezőnek mutat a térkép nem létező utakat. Ugye, a szokásos trükk: pár kilométer nyereségért a szoft simán bevezet negyedrangú utakra is. Ezen a környéken meg még az elsőrangú utak is majdhogynem járhatatlanok.
Egy előnye mindenképpen volt a váltásnak: olyan helyeken jártunk, ahol turista ebben az évezredben még biztosan nem. Félelmetes falvakat láttunk. Pár négyzetméteres kápolna, alig nagyobb, mint egy megtermett kerekeskút. De volt neki négy hagymakupolás tornya. Bebádogozva. Az út szélén szabadon legelő lovak, lustán hentergő kutyafalkák. Bearanyozott munkás- és parasztszobrok. Itt még megvoltak az eredeti Leninek, csak a főbb utakon cserélték le mindet Sevcsenkóra. A kedvencem egy kombináció volt: a háttérben, magas piedesztálon egy szent állott, széttárt kezekkel, előtte, a földön bearanyozott partizánok nyomultak vehemensen előre, nem foglalkozva az elhullott bajtársakkal.

Hiába volt lenyűgöző az út, az időnk sajnos nagyon ki volt centizve, így amikor visszakeveredtünk a civilizációba, szomorúan vettük tudomásul, hogy a Kutiban lévő haszid zsidó temetőt már nem tudjuk megnézni, sőt, Csernovicba is csak igen későn, este tíz felé fogunk megérkezni.
Mindemellett a falun áthaladtunk. Azt nem írnám, hogy száguldottunk, mert arra maximum harckocsi lett volna képes azon az úton. Kuti pici, jellegtelen falu. Senki nem képzelné róla, hogy a közelmúltban ez a falu volt pár napig Lengyelország fővárosa. Nem, nem bolondultam meg. A falunak ugyanis volt egy meglehetősen nagy előnye: a Cseremos folyó felett egy híd kötötte össze Romániával. 1939-ben, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, és nagyjából ugyanezt tették a szovjetek is a másik irányból, a kormány ebbe a kis faluba tette át a székhelyét. Akármelyik irányból érte is el ellenséges sereg a falut, pillanatok alatt át tudtak menekülni Romániába. Így is történt.

Végül csak megérkeztünk Csernovicba. Igaz, sajgó hátsókkal, elmacskásodott lábakkal, de csak becsekkoltunk a szállodába. Nem, nem roskadtunk bele a fotelekbe. Egyrészt még a fotelek is túl kemények voltak fiziológiailag, másrészt pedig várt minket a város. Rendeltünk vagy öt taxit (egyszer élünk), aztán irány a belváros. (Habár nem hangzik túl jól, hogy egy istenhátamögötti, ismeretlen ukrán városkában éjjel taxizzunk, de valójában nem volt vészes: a fuvardíj valami iszonyatosan alacsony. Kábé négy kilométert mentünk, a ceh 18 hrivnya volt taxinként. 486 forint. Borravaló, az nincs. Nem szokás.) A taxik – és a rendőrautók – között meglepően sok volt a Daewo Lanos, de a civileknél is akadt bőven. A Ladákat nem érték ugyan utól, de a második helyre esélyesek voltak. Visszafelé mi is azzal utaztunk a szállásra és meg is lett a magyarázat: ezek a gépek vidáman pattogtak a göröngyökön, suhantak át a tankcsapdákon és ignorálták a kockaköveket. Mintha ide tervezték volna őket.

Csernovic egyébként valószínűleg csak nekem ismeretlen városka. Valójában egy 250e fős regionális központ, mely valamikor Bukovina központja volt. Úgy, hogy időnként nem is tartozott Bukovinához. Ez a szerencsétlen Bukovina ugyanis leginkább egy barbapapához hasonlít. (Megjegyzem, ez errefelé teljesen megszokott.) Egyszer így nézett ki, másszor máshogy. Egyszer az egyik ország perzselte fel és hódította meg, majd rögtön utána az eredeti hódította vissza. És perzselte fel. Aztán kezdték előlről. Időnként megjelent egy-egy újabb ország. Igazából az se tiszta – még ma sem – mi számít Bukovinának? A terület egy része Ukrajnához tartozik, egy másik része Romániához, akik jelenleg egy jóval nagyobb részt neveznek Bukovinának, mint amekkora az valaha is volt. Bukovina ráadásul a románok számára az egykori moldva, egyben vlach őshaza is (lásd még Bogdán), így némileg érhető a frusztrációjuk, hogy az északi rész jelenleg nem tartozik hozzájuk. (Megjegyzem, nekünk is volt ott némi érdekeltségünk, Bukovina területe valamikor Etelközhöz tartozott, legalábbis így saccoljuk.)
Még egy érdekesség: Bukovina és Buchenwald ugyanazt jelenti: bükkös.

Oké, térjünk vissza a régmúltból a közelmúltba. Például nézzük meg alaposan ezt a térképet. Remekül látszik rajta, hogy mind a két Galícia a Monarchiához tartozott – gondolom, ez senkit sem lepett meg – viszont ott van Bukovina is a csücsökben, méghozzá egy darabban – igaz, a déli része inkább román, az északi pedig inkább ukrán, előrevetítve a mai helyzetet – és ott van Csernovic is. Ha nem is vastagon, de még a Monarchiához tartozó város. Ahol nagyjából ebben az időben erőteljes fejlődés indult be, kialakítva a város jelenlegi képét. Pontosabban, a jelenlegi kép már viseli az orosz medve keze nyomát, de azért még átsejlik a városon a Monarchia hangulata. Ebben az időben a városnak durván 30%-a volt zsidó, de aztán a történelem tett róla, hogy ez az érték drasztikusan lecsökkenjen.

Természetesen a sötétben mindez nem látszott annyira markánsan. Mondhatni, a medve nyoma erősebb volt, mint a Monarchiáé.

From Odessza 2012

Egy kicsit csavarogtunk a városban, majd kerestünk egy éttermet. A kései időpontban már csak egy volt nyitva, az, amelyet a kőgazdag német turisták számára tartottak fenn. Még jó, hogy a vezetőnk előzetesen arra készített fel minket, hogy a város nagyon olcsó, bátran lehet mindent fogyasztani. Nos, ebben az étteremben elég volt ránézni az étlapra és simán visszatértünk a “tányér hasábburgonya, öt villával, legyen kedves” tipusú rendelésekhez. Viszont kitettek magukért, az előtérben volt külön humidor, az étlap utolsó két oldalán pedig csak szivarok voltak. Ilyet eddig még Magyarországon sem láttam. Aztán leszopogattuk a fogpiszkálókat, visszataxiztunk a szállodába és gyors alvás. Csütörtökre korai kelés lett betervezve: még reggeli előtt megnézzük a csernovici temetőt, aztán tűz, mert messze van még Odessza.

Linkek:

  • Paul Celan és Csernovic (Paul Celan)
  • Az útvonal (Csak saccolt, úgy rajzoltam be kézzel.)
    A térképet nézegetve esetleg felmerülhet valakiben, hogy miért kerültünk ekkorát, miért nem mentünk nyílegyesen Odesszába? Ezért:.

    Sevcsuk továbbra is a terület függetlenségének megtartása mellett teszi le voksát és 2012-ben újból lobbizott a függetlenség, illetve a gazdaság ügyében az orosz vezetésnél, bár nyugati megfigyelők szerint ez nem érdeke a tiraszpoli vezetésnek, hiszen az ország fő gazdasági ága a csempészet, amely főleg Ukrajnába irányul, így például Ukrajnából származó a Fekete-tengeren leszállított húsárut a dnyesztermenti csempész kereskedelem visszaszállítja Ukrajnába illegálisan, megkerülve a vám- és egészségügyi vizsgálatokat, s potom áron a ukrán fekete piacon értékesítik. Ebben az ágazatban dnyesztermenti és ukrán politikusok is érdekeltek.
    link

    Transznisztria nemzetközi elismertetése egyébként úgy tűnik, nem érdeke Tiraspolnak: a jelenlegi helyzetben könnyebben űzhető a csempészet; egy, a British Department for International Development jelentése szerint Transznisztria valójában egy államnak maszkírozott csempész-vállalkozás.
    link

    Gyakorlatilag ebbe az országba csak csempészek utaznak. Aki bármilyen más célból érkezik, az gyanús, azaz darabokra szedik mindenét a határon és utána sem biztos, hogy beengedik.

Hibiszkusz

Laza életvitelű egyetemisták voltak: három fiú, kettő lány. Kedvenc törzshelyük a külvárosi piac volt. Akadt itt minden: halaspiac, húsospiac, lacipecsenye, borharapó… és persze élet is, bőven. Itt tényleg állandóan történt valami, nem úgy, mint a turistáknak fenntartott steril belvárosi piacon.
A bejárat melletti betonkáván üldögéltek, nézték a tömeget. Jenny, szokásához híven, szárított gyümölcsteát rágcsált.
– Akkor mi legyen? Megyünk holnap a parkba?
– Lesz valami érdekes?
– Ja. Koncert.
– Jenny, te is jössz?
– Én most egy kisvakond vagyok. Még nem bírom rendesen használni a mellső lábaimat, pedig nagyon kellene, hiszen anyukám előttem halad, egyre gyorsabban. Ha nem érem utól, elpusztulok.

A többiek összenéztek.

– Már megint rajta van az ötperc?
– Nem tudom, de nagyon idegesítő. Ha tudnám, hogy szív valamit, sokkal nyugodtabb lennék, de így…? Látszólag mnden rendben, aztán ilyeneket mond.
– Jenny!
– Tessék.
– Jössz holnap a parkba, koncertre?
– Persze. De miért kiabálsz?

Újból összenéztek.

– Menjünk egy kört a piacon, oké?

Mentek. Az állandó üzletek eladóit mindet ismerték, voltak köztük haverok is. Néha beszálltak pakolni, ha valamelyik megszorult. Ökörködtek egy kicsit a hotdogosnál, ittak egy kávét a sarki fémbódéban, megálltak beszélgetni Feri bácsinál, a gyógyfüvesnél.
– Te, Jenny, ezt már korábban is akartam kérdezni – fordult hozzá Feri bácsi – Te tényleg eszed a gyümölcsteát?
– Tényleg.
– És, ne vedd lecseszésnek, de ha már ilyesmit eszel, miért nem tőlem vásárolod? Nézz rá erre a polcra, tele van mindenféle keverékkel.
– Kóstold meg az enyémet!

Feri bácsi elvette a zacskót, óvatosan kivett egy szemet, bekapta. Behunyta a szemét.
– Na? – kérdezte Laci.
– Semmi – közölte Feri bácsi – Hibiszkusz.
– Pedig hirtelen mintha megértettem volna a rejtélyt – lógatta az orrát a srác.
– Feri bácsi, jut eszembe, pemetefű cukorkád van?
– Vízibivaly vagyok – közölte lassan az öreg – Húzom ezt a baszott nehéz ekét, de nekem meg se kottyan. Élvezem az erőmet.

A többiek tátott szájjal bámulták, majd mindannyian Jennyre néztek.

– Nincs semmi baj. Most egy kicsit állatnak képzeli magát, aztán elmúlik – vonta meg a vállát a lány.
– Micsoda?
– A gyümölcsteától van. Mindegyik szem valamilyen állat.
– Honnan szerezted ezt a teát, Jenny? – nyílt ki Feri bácsi szeme.
– Itt vettem, a piacon. Olyan kéthavonta megjelenik egy fura pacák, a feje teteje kopasz, de egyébként dús haja van. A fene tudja, miért csinálja. Aztán kirak néhány zacskót, majd ha elfogyott, eltűnik.
– Köszönöm, Istenem! – nézett fel az égre Feri bácsi – Elküldted nekem ezt a zacskót, végre! Gyerekkorom óta várok erre a pillanatra! Köszönöm!
– Ezzel mi történt? – nézett Pista Jennyre.
– Nem tudom. De ez már nem a tea.
– Viszlát, Feri bácsi! – köszöntek el tőle gyanúsan hamar.

– Te, Jenny – kérdezte meg tőle Laci bátortalanul a húsospult környékén – Ha megfőzöd, akkor is hat a tea?
– Nem, akkor csak sima gyümölcstea.
– És hogyan jöttél rá, hogy enni kell?
– Egyetemista vagyok, tökfej. Éhes voltam.

Feri bácsi körbenézett. Az előbb még itt voltak a haverjai, most meg eltűntek. Sebaj. Nem lényeges. Most már nem lényeges. Lehúzta a rolót, lelakatolta az üzletet. Most már ez se lényeges.
Körbejárta a piacot, de nem találta a furán kopasz embert. Nem gond. Innentől már csak idő kérdése.

Ettől a naptól kezdve Feri bácsi minden reggel elfoglalta leshelyét a kereszthídon, ahonnan tökéletesen belátta a kofák standját. A zacskó mindig vele volt, időnként bekapott egy szem szárított gyümölcsöt, vagy hibiszkuszt. Disznó. Kutya. Tehén. Vakond. Birka. Kecske. Csirke. Tobzódott az élményekben. Még egészen kisgyerek volt, amikor először kezdett vágyni arra, hogy megtudja, hogyan látják az állatok a világot. Igyekezett elképzelni, lerajzolni. Nem voltak ezek olyan rosszak, sőt, ahogy cseperedett az a gyerek, úgy lettek egyre jobbak a rajzok… de most, a gyümölcstea után érezte csak, mennyire kezdetleges, mennyire erőtlen még a gyermeki fantázia is. Mindenképpen meg kell találnia azt az árust, ki kell nyomoznia, mi a titka.

A kitartó várakozás meghozta a gyümölcsét. Megjelent a kövérkés, furán kopaszodó ember. Hosszú, barna kabát volt rajta. Feri bácsi óvatosan megközelítette, a biztonság kedvéért vásárolt egy nagyobb zacskó teát. Aztán elbújt a kijárat mellett. A barna kabátos férfi két óra alatt eladta az áruját, kisétált. Átvágott a parkolón, átsétált a patak hídján majd beleveszett az óváros sikátoraiba. Feri bácsi mindvégig a nyomában volt. Egy roskatag, öreg ház udvarán a barna kabátos férfi odament a csacsijához, megsimogatta, majd kötőféken kivezette az utcára. A város szélén felült rá és elszamaragoltak.
Feri bácsi csalódottan nézett utánuk. Aztán legyintett. Ha egy életet tudott várni, pár hónap már nem számít. Mindenesetre legközelebb előrelátóbb lesz, magával hozza a biciklijét is.

Így is történt. Lassan, hogy ne legyen feltünő, Feri bácsi kerékpáron követte a csacsit. Egészen addig, amíg azok egy helyen le nem kanyarodtak az útról és neki nem vágtak egy sziklás ösvénynek. Az öreg dühösen rúgta be a biciklit az árokba.

Két hónap múlva megint vásárolt egy zacskó teát.
– Á, egy újabb törzsvendég – mosolygott rá a férfi.
– Igen, igen – jött zavarba Feri bácsi – Nagyon finom a teája.
– Örömmel hallom.
– Ne lepődjön meg – szedte össze a bátorságát Feri bácsi – De engem a szokásosnál is jobban érdekel, hogyan készül ez a tea.
– Nem lepődök meg – mosolygott továbbra is a férfi – Láttam magát, amint az utóbbi két alkalommal megpróbált követni.
– Nem baj?
– Nem, egyáltalán nem. Ha gondolja, ma együtt mehetünk haza.
– Jézusom. Persze, hogy gondolom!

A férfi ez alkalommal nem ült fel a csacsira. Gyalog mentek, egészen magasra, fel a hegyekbe. Itt, a fennsíkon állt egy kolostor.
– Ah, de hülye vagyok – csapott a fejére Feri bácsi – Ez nem frizura, hanem tonzúra!
A férfi megrángatta a kopogtatót, egy szerzetes kukucskált ki, majd beengedte őket.
– Dícsértessék, Lajos testvér!
– Mindörökké, József testvér! Hoztam vendéget is.
– Új fiú?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Feri bácsi leesett állal bámult. Erre speciel nem számított.

Lajos testvér bevezette a belső udvarba, leültette, majd elment ellátni a csacsiját. Aztán leadta a bevételt az apátnál, majd visszajött.
– Nos, mit szeretne tudni?
– Tehát Önök itt állítják elő azt a különleges teát.
– Nem. Mi itt lakunk. A teához… különleges hely kell.
– De akkor pontosan tudják, mi a tea titka?
– Persze, kedvesem, persze.
– Elárulja? Vagy akkor meg kell ölnie?
– Mi nem ölünk meg senkit.
– Huh.
– Azt az Istenünk végzi helyettünk.
– ?
– Meglehetősen gyorsan. Amint elárulja a titkot.
– Nem jó vicc.
– Viccnek tényleg rossz. Nem is annak szántam.
– Értem. Illetve, nem. Most akkor mik a lehetőségeim?
– Feláll, hazamegy. Rendszeresen vásárolja a szerzetesek teáját. Élvezi.
– Ez az egyik.
– Igen. A másik, hogy itt marad nálunk szerzetesnek, fogadalmat tesz, feladja a világi életét. Részt vesz a tea előállításában. De innen már nincs visszaút.
– Már akkor feladtam az előző életemet, amikor megkóstoltam a teájukat. Maradok.
– Örömmel hallom. Akkor bevezetem az apáthoz.

Feri bácsi, pontosabban, most már Ferenc testvér, jó mélyre benyomta az ekét a saras földbe.
– Gyia! – kiabált rá a vízibivalyra.
Tudta, ostort nem használhat, mert annak nyoma marad. De nem is volt rá szükség. Ha a bivalynak volt kedve dolgozni, akkor elég volt ennyi is. Ha nem volt kedve, akkor hiába is csapkodta volna az ostorral.
Délre elég nagy földdarabot szántott be. Leült egy kőre, élvezte a gyenge, őszi napsütést. Elővette a kenyerét és a szalonnát. Ebédelt.
Nagyjából már átlátta a termelést, bár egy-két részlet még mindig nem volt világos előtte. Például fogalma sem volt arról, hogy az első szerzetes hogyan fedezte fel a mocsarat. Pontosabban, hogyan fedezte fel a mocsárban lévő iszap varázslatos hatását. Így, utólag belegondolva a folyamatba, épp ésszel elképzelhetetlen, hogy erre valaki magától rájöjjön. A tea trükkje ugyanis a következő volt: az eldugott mocsár aljáról fel kellett hozni egy vödör iszapot. Ebbe hibiszkuszport kellett keverni, majd állni hagyni egy hétig, vigyázva arra, hogy az iszap ne száradjon ki. Ezt ezután egy fecskendőbe töltötték, majd… belenyomták a kiválasztott állat végbelébe. Innentől már csak annak kellett drukkolni, hogy az iszap legalább egy napig bent maradjon az állatban. Minél hosszabb ideig volt bent, annál több emléket abszorbeált a trutymó, de legálább egy nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán valami megmaradjon. A kolostorban, mondanom sem kell, egy hasmenéses háziállat sem volt: erre külön port etettek velük. Aztán már csak annyi volt a dolguk, hogy az állatok trágyáját szétterítették a földekre, melyekbe később hibiszkuszmagokat vetettek. A növényt kiszárították, összekeverték a szárított gyümölcsökkel, majd egy éven keresztül hagyták, hadd érjen össze a keverék.

Ferenc testvér elrakta a kését, összecsomagolta a szalonnát. Megmarkolta az eke szarvát és rászólt a bivalyra: – Gyia!

– Vakondok… – csóválta a fejét szántás közben – Hogy néhány testvérnek mennyi ráérő ideje van!

Felelősség

Korábban meg lettem szólítva egy kommentben. Válaszolhattam volna ott is, de egyrészt ez egy régi írás, másrészt pedig van olyan fontos téma, hogy megér egy önálló bejegyzést.

Természetes dolog, hogy elvárjuk mindenkitől, hogy legyen felelős a tetteiért. Ez annyira evidencia, hogy nem is szoktunk róla vitatkozni. Azt is szoktuk mondani, hogy ez különbözteti meg a gyereket a felnőttől: a felnőtt tudatosan gondolkodik, tudatosan cselekszik, képes felelősséget vállalni a döntéseiért és képes belátni, ha hibázott.
Papíron.
Valójában egy csomó dolog dolgozik ellene. A pozitív énképünk fenntartása. A kognitív disszonancia csökkentése valamilyen hamis racionalizálással. A következmények relativizálása. Felületes gondolkodás. Információhiány. A ‘mindenki idióta’ elv elutasítása.

‘Mindenki idióta’ elv: Nincs olyan ember, aki mindig, mindenben tökéletes. Igenis, mindenkivel előfordulnak olyan esetek, amikor valamilyen szituációban idiótán viselkedik: akár, mert szórakozott, volt, akár mert nem ismerte a helyi szokásokat, akár mert nem volt birtokában a megfelelő információ. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a környezete idiótának tekinti, mert az emberek már csak ilyen gyorsanítélő lények, akik nem kíváncsiak a részletes magyarázatra. Ez a fajta idiotizmus pillanatnyi, csak az adott szituáción belül értelmezhető, éppen ezért nem is érdemes mellreszívni a reakciókat.

Persze ettől még vállalhat valaki felelősséget a cselekedeiért. Viselkedhet úgy, hogy felismeri a kognitív disszonancia csökkentésére tett mentális erőfeszítéseit és képes le is győzni ezeket. Képes meghallgatni ellenérveket és van benne empátia el is fogadni azokat. Ez mind-mind jó… de nem elég. A felelősségnek ugyanis nem csak tárgyi vetülete van, hanem időbeli is. Egy adott időpillanatban hoztam egy akkor racionális döntést, aztán később nagyon megváltoztak a körülmények és a döntésnek rengeteg kellemetlen következménye lett. Felelős vagyok-e ekkor a következményekért?
És még nincs vége. Felelős vagyok-e akkor, ha elkészítek és szabályosan átadok valamit, melyet aztán nem megfelelő szaktudással használnak és az elromlik? Hiszen nem az én felelősségem, hogy kiképezzem egy bonyolult rendszer felhasználóit. A nagy gyártók ismerik is ezt és a garanciánál kikötik, hogy a nem megfelelő használat esetén nem vállalnak felelősséget. De mi a nem megfelelő használat?
Persze, lehetne úgy is hozzáállni, hogy akkor kell felelősséget vállalni, ha a lelkiismeretünk bejelez: sípol, hogy igenis, mi is tehetünk a kellemetlen következményekről. De a lelkiismeret akkor is bejelez, ha egyáltalán nem vagyunk felelősek, csak éppen beindul a “mi lett volna, ha” gondolatsorozat. (Például ennél az esetnél napokig okozott kellemetlen perceket nekem az a gondolat, hogy mi lett volna, ha az elsüllyedt srácot azon a ponton keressük, ahol elsüllyedt, nem pedig attól lejjebb, folyásirányban. Pedig gyakorlatilag mindegy volt, hiszen amikor kikötöttünk, akkor már egész biztosan nem élt – de a lelkiismeret dolgozott és szorgalmasan vádolt.)

Ezzel a körbejárással arra akartam rávilágítani, hogy nincs egyszerű válasz arra a kérdésre, miszerint felelősnek érzem-e magam vagy sem. Ezt mindig az adott szituáció dönti el. A konkrét esetben, amire a kérdés is vonatkozott, miszerint felelős-e egy felnőtt azért, mert egy gyerekkori fantáziája továbbélt, és utólag kiderült, hogy abban a fantáziában voltak nem átgondolt dolgok is, úgy gondolom, hogy nem. Nem várható el, hogy felelősen döntsünk olyan kérdésben, amelyről csak borzasztóan homályos fogalmaink vannak, ráadásul egy olyan szellemi állapotban, amikor még nem vagyunk képesek összetett rendszereket a maguk komplexitásában átlátni. Még akkor sem leszünk érte felelősek, ha egyébként lelkiismeretes, felelősségteljes felnőttekké váltunk időközben. Azt lehet persze mondani, hogy bocs, elcsesztem… de a felelősségvállalás ennél azért több.

Szeretem,
ha
egy
vessző
pontos,
szeretem,
ha
egy
pont
az
kettős,
szeretem,
ha
egy
jel
az
gondolat.

– Szentgyörgyi József: Nagy Paulóskönyv –

Nemrégen olvastam valakinél, mennyire ki van borulva a ‘…’ használatára. Hogy ez mekkora szellemi impotencia. Mivel kommentlehetőség nem volt, így kénytelen vagyok itt továbbgondolni az írást.

Először is ez, mint minden szélsőséges, markáns vélemény, marhaság. Nagyon kevés dolog van a világon, amelyre egyértelműen rá lehetne fogni, hogy a használata minden esetben káros, de legalábbis szánalmas. Ha valami létezik, kitalálták, akkor egész biztosan van értelmes felhasználási lehetősége is.

Nézzünk néhány példát. Ha a ‘…’ az ‘stb’-vel együtt szerepel, attól engem is kiver a veríték. Nem azért, mert harmatos lelkű stiliszta lennék, hanem azért, mert ez általában a tudatos manipuláció jele.

Az A terv esetében számolhatunk kellemetlen mellékhatásokkal (magasabb bizonytalanság, alacsony redundancia, stb…) míg a B terv esetében

Aki a fenti mondatot beleírta az ajánlatba, az mindenképpen szeretné, ha az ügyfele a B tervet választaná, de sajnálatosan ehhez nincs elég észérve. Tehát fogja azt az egyet, ami van, majd leírja még egyszer, más szavakkal, aztán odabiggyeszti a végére a mágikus ‘stb…’ lezárást, jelezve, hogy még hosszan tudná sorolni az érveket, de helyhiány miatt ettől most eltekint. Ha az olvasóban nem alakult ki korábban a vadászösztön az ‘stb…’-re, akkor az első olvasatra annyi marad csak meg benne, hogy az A tervnek van egy csomó hátulütője. Én speciel annyira utálom, hogy ha meglátom, rögtön adok egy fél pontot az A tervnek és kifejezetten rávizsgálok arra, miért is lenne jó a B terv az ajánlatadó számára.

Aztán van az irodalmi szenvelgő. Ő az, aki le szeretne írni egy jelenetet, egy hangulatot, de nincs elég tehetsége hozzá.

Rodrigo megfogta a lány kezét, Esmeralda halkan felsóhajtott, odafent pedig csendesen mosolygott a Hold…

Új bekezdés.

Ebben a példában a szerző azt szeretné, ha minden olvasó előszedné a saját fejében lévő hangulati panelt, mely vagy úgy alakult ki, hogy az illető már olvasott valakitől – például egy kevésbé szenvelgő írótól – hasonlót, esetleg látott már ilyesmit filmen, neadjisten maga is átélt már ilyen esetet. És ezzel mehetünk is tovább, a lényeg, hogy jeleztük az olvasónak, hogy itt most nagyon mély érzelmekről van szó, melyet mi szintén nagyon mélyen át tudunk érezni, de ezt most szemérmesen nem írjuk le. Ennek a használatnak tipikus jele a sor végi ‘…’ és nem korlátozódik az irodalmi szenvelgésre, sajnos előfordul szakmai/tudományos írásokban is. Szóbeli megfelelője az, amikor valaki félbeharap egy mondatot, majd sokat sejtetően néz.

Végére hagytam az értelmes felhasználást. Remélem, nem árulok el senkinek sem újdonságot: a prózának ugyanúgy ritmusa van, mint a versnek, csak nem annyira kötött. A jó írás olvastatja magát, és nem feltétlenül csak a mondanivalója révén. Nagyon fontos a ritmus is. Márpedig ezt a ritmust nem csak a megfelelő szavak alakítják ki, hanem a megfelelő írásjelek is. A pont, a kettőspont, a pontosvessző, a gondolatjel… és természetesen a ‘…’ is. A ‘…’ ilyenkor – mint az előző mondatban is – egy pillanatnyi megtorpanást jelöl. Mint amikor az élő beszédben valaki egy fél másodperces hatásszünetet tart. Ilyen értelemben a gondolatjel közeli rokona, de nincs akkora jelentősége: a gondolatjel valami komolyabb mondanivaló előtti szünetet jelöl, a ‘…’ lehet akár csak egy levegővétel is. Beazonosítani sem nehéz: ez a fajta ‘…’ mindig egy mondat belsejében szerepel, magában, azaz ‘stb’ nélkül – majd a röpke pihenő után a mondat a maga tempójában megy tovább.

Izgalmas, szép dolog a nyelv. A fentiekből látható egyébként az is, miért nem lehet géppel hatásos szöveget előállítani: a jó szöveg visszaadja az élőbeszédet és valamelyest az elbeszélő mimikáját, habitusát is. Azaz magát az embert. Gép majd akkor tud ilyet előállítani, ha úgy tud érezni is, gondolkodni is, mint az ember. Ha ki tud kacsintani egy mondat mögül.

Szöszi

Egy állami intézményben dolgozom rendszergazdaként. Felhasználók támogatása, fájlszerver, nyomtatás, névfeloldás, internet, levelezés, szóval semmi extra – de nekem pont megfelel. A hangulat – állami intézményhez képest – jó, a kollégák kedvelnek, sőt, néha mintha tartanának is tőlem. Talán azért, mert tudják, hogy én mindent látok a cégen belül, mindenhez hozzáférek. Azt már nem tudják, hogy egy rendszergazda értéke nem csak a szakmai tudás, hanem a megbízhatóság is.

Az egyik nap megjelent két férfi egy felírat nélküli, állami rendszámos autóval, becipeltek egy számítógépet. Életemben nem láttam még ilyen dobozt, még a gép márkáját sem tudtam beazonosítani.
– Ezt most bevisszük a szerverszobába. Tegyél szabaddá neki egy csatlakozót a panelen, de legyen rajta internet is! – szólt az egyik.
– Meg az ángyod térdekalácsa – hűtöttem le – Ezt ide be nem hozzátok!
– Hjaj! – sóhajtott – Nem szólt a főnököd?
– Nem.
– Akkor hívd fel légyszives!

Felhívtam. Tényleg elfelejtett szólni. A gépet be kell fogadni, kifejezetten magas szintű utasítás.

– Egyébként mi ez? – kérdeztem a szakiktól, miközben kötötték be a masinát.
– Doboz.
– Részletesebben?
– Nagy doboz.
– Most csak szivattok, vagy nem beszélhettek róla?
– Még erről sem beszélhetünk.
– Oké. De azért nem robban?
– Sok a kérdés, haver.

Ahogy elmentek, nyilván beizzítottam a snifferemet, de ez a dög teljesen titkosítva kommunikált. Viszont szemmel láthatóan nem piszkálta a helyi hálózatot, így vállat vontam.

Pár nap múlva új kollégát vettünk fel. Egy nőt. De micsoda nőt, aranyapám! A portásnak úgy kellett erővel becsuknia utána a kaput, mert csak úgy húzta be maga után az utcáról a férfiakat. Szőke, formás alak, tutajos szemek, enyhén telt száj… még én is beleborzongtam.
– Ő lesz az új kollégád a csoportban – vezette be hozzám a főnököm.
– Huhh! – tört ki belőlem az ősmajom – Várjatok, először kimegyek egy hideg fürdőre.
– Ez egy ilyen vicces fiú – legyintett a főnök – Ismerkedjenek össze.
– Kovács Diána – nyújtotta a kezét – Örülök, hogy megismerhettem.

Magázódunk? Mi a fene?

– Wachsberger Valdemár – nyújtottam én is kezet.
– Tényleg? – nyílt nagyra a szeme.
– Nem. Valójában Kis Pál, de azt sokan nem tudják jól kiejteni.

A nő tanácstalanul nézett a főnökre.

– Mondtam, hogy vicces fiú. Szólítsa egyszerűen csak Gézának.
– Géza?
– Igen. Minden idiótát Gézának nevezünk a cégnél.
– De hát a cégvezető is Géza!
– Ez csak véletlen egybeesés.

Kettesben maradtunk.

– Akkor magácska is rendszergazda? – próbáltam ismerkedni.
– Az mit csinál?
– Felügyeli a számítógépeket.
– Ó, akkor igen.

Nem nyugtatott meg. Oké, bombázó a csaj, de nekem itt van ez a jól összerakott rendszerem, kétszer is meggondolom, kit engedek hozzá.

– Kedves, tudja, mi az a DNS?
– Valami biológiai katyvasz, ugye? Tudja, soha nem érdekelt a biológia. Eltekintve persze a gyakorlattól.

Nekidőltem a klímának. Az legalább lehűtött egy kicsit.

– Mond az magának valamit, hogy printszerver?
– Micsoda?
– Nyomtató szerver.
– A nyomtatáshoz szerver kell? Mi mindig kettesben csináltuk.

Tekertem egyet a klímán. Lefelé. Jézusom. Mit keres ez a nő itt? Egy dologhoz szemmel láthatóan ért, de az nem az informatika.

– Egy utolsó kérdés a gyakorlati életből, ha nem zavarja. Mondjuk a sávszélesség 20 megabitpersszekundum, magának pedig van 40 felhasználója. Mekkora sávszélességet kaphatnak fejenként, ha meg kell hagynia 1 megabájtperszekundumot a VOIP számára?
– Ööö… nem mindegyik szót értettem a kérdésben.
– Na várjon, akkor felírom az egyenletet a táblára. Azt mondja, 40x+1024=2048. Mond ez magának valamit?
– Semmit. Szerintem elrontotta, a 40-et nem lehet egyszerre szorozni is meg össze is adni.
– Az az x, kedves.
– Én is ismerem a szorzás jelet! – kapta fel a vizet.
– Aha. Tudja mit, hagyjuk. Mit mondott a főnök, mi lesz a dolga?
– Segíteni magának megismerni a rendszerét.
– De hát én ismerem! Én raktam össze!
– Akkor el is tudja nekem magyarázni, ugye?
– Hát, el. Holnap el is kezdhetjük. De hozzon magával többnapi hideg élelmet.

Végülis nem mondhatnám, hogy rosszul teltek a napjaim. A nő síkhülye volt ugyan, de nagyon jól nézett ki. Imádtam belenézni a szemébe és közben a WINS – DNS egymásba huzalozásáról beszélni. Egyébként is képes vagyok napokig dumálni az általam összerakott és üzemeltetett infrastruktúráról, hát még ha ilyen hallgatóság ül mellettem.
Közben persze mutogattam is az egyes gépeket a szerverszobában. Így jutottunk el a nemrég berakott, ismeretlen gépig.
– És ez micsoda? – kérdezett rá – Eddig erről nem beszélt.
– Most megfogott – ismertem be – Erről a gépről semmit sem tudok.
– Az meg hogyan lehet – csodálkozott – Hiszen maga rakta össze a rendszert, nem?
– De, persze. Viszont ezt csak úgy leküldték ide fentről és nem mondtak semmit sem róla.
– Napok óta azt magyarázza nekem, hogy egy rendszergazdának még a legutolsó csavart is ismernie kell a rendszerében. Ne adja már itt a hülyét.
– Komolyan beszélek. Nem tudok róla semmit.
– Nem hiszem el, hogy meg se próbálta megismerni.
– Na jó. Sniffeltem egyet a forgalmán, de titkosított.
– Törje fel!

Már régen letettem arról, hogy szakmai vitába bonyolódjak vele.

– Az csak a zsé kategóriás filmekben működik, kedves. Ez a valóság.
– Akkor törjük fel magát a gépet. Hiszen itt van előttünk!
– Tessék. Nem akadályozom. Törje fel maga!
– Fel is töröm – jelentette ki határozottan.
– Persze, csak ha segít – tette hozzá, valamivel bátortalanabbul.

Hmm. Lenne hozzá kedvem, naná. De nem tetszik, nagyon nem tetszik ez az egész.

– Tudja, hogy az állásunkkal játszanánk?
– Mi a fontosabb magának? Az állása, vagy ez a kihívás?
– Az állásom. Meg a szakmai hírnevem.
– Ha feltöri, akkor nem nő a hírneve?
– De. Az állástalan rendszergazdák piacán.
– Szóval nem?
– Pontosan.
– De nehéz magával.

Ekkor nyílt az ajtó és egy öltönyös férfi lépett be.

– Hé, maga hogyan jött be? – lepődtem meg – Ide csak kártyával lehet!
– Magának kuss van – nézett ki a napszemüvege mögül.
– Szőke ügynök, hogy halad a gép feltörésével? – fordult a nőhöz.
– Sehogy – tárta szét a karját a nő – Ez az alak nemhogy segítene, inkább akadályoz.
– Aha. Szóval nem működünk együtt – nézett rám fenyegetően.
– Na, most már takarodjanak innen kifelé mindannyian! – emeltem fel a hangomat – Vagy hívom a biztonságiakat!
– Nem hívja – vett elő egy revolvert – Én speciel egy titkosügynök vagyok, akinek az a dolga, hogy ezt a gépet feltörje.
– Én pedig egy felelős rendszergazda vagyok – vettem elő a saját pisztolyomat – Akinek az a dolga, hogy megvédje a felügyeletére bízott gépeket.

Álltunk egymással szemben, egymásra fogott revolverekkel.

– Szőke ügynök! – szólt rá az öltönyös – Ne csak álljon már ott, magánál is van pisztoly!
– Ja, tényleg – eszmélt fel a nő – Hol is van, hol is van… aha, ez az!
– Szőke ügynök! – sziszegte a férfi – Ne rám célozzon!
– Bocs, főnök.
– Na, ehhez mit szól? – fordult felém a hapi – Ketten egy ellen.
– Várjuk ki a végét – vontam vállat.
– Várja a hóhér. Szőke ügynök, lője le!

A nő tétovázott.

– Nézze, kedves. Én már legalább tízszer le tudtam volna lőni magácskát – szóltam hozzá – De maga sokkal szimpatikusabb, mint ez a köcsög. Mit szólna hozzá, ha lelőném?
– Engem nem tud – önérzeteskedett az öltönyös – Rajtam golyóálló mellény van.

Erre lelőttem.

– Hogyan csinálta? – nyílt tágra a nő szeme.
– A fején nem volt mellény.
– És akkor most mi lesz?
– Kicserélem a két pisztolyt, maga meg beleírja a jelentésébe, hogy nagy volt a zűrzavar és a bonyolult helyzetben a társa összezavarodott végül saját magát lőtte fejbe.
– Ez teljesen jól hangzik – bólogatott a szőke.
– Szerintem is. Biztosan el fogják hinni.
– Hoppá, majdnem elfelejtettem! – kaptam a fejemhez és beleeresztettem néhány golyót az ismeretlen szerverbe – Majd azt is írja bele a jelentésbe kedves, hogy mielőtt az a szerencsétlen főbe lőtte magát, szétlőtte a szervert is.
– Rendben. És most?
– Telefonáljon be a központba, hogy takarítsák ki a szobát. Mi meg elmegyünk kávézni.
– Kaffélatte van?
– Van – karoltam belé – Szólíthatom Szőkének?
– Persze – mosolygott vissza – Szőke. Szőke 007.

Stalker

Tegnap igen érdekes sétám volt. Már az indulás sem volt akármi: pár nappal ezelőtt ugyanis fullra kipucolták a Nagy Burma vasútvonalat. Igen, azt a vasútvonalat, amely eddig leginkább csak közröhej tárgya volt: vastagon benőtte a növényzet, nemhogy bokrok, de masszív fák nőttek a sínek között, ennek ellenére a fénysorompók működnek mindegyik útkereszteződésben. Nos, ennek vége. Habár a pálya még nem járható (beragadt váltók, hiányzó biztosítóberendezések, itt-ott felszedett sínek), de már nem kell sok neki. Igazán kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Emellett arra is kíváncsi voltam, meddig pucolták meg a pályát, így elindultam rajta délkeletnek. Nem mentem végig, de az látszott, hogy a Nagykőrösi útig rendben van. Engem viszont elcsábított egy másik kaland: felfedezni a Cséry telepet. Bekerítve nincs, szombat lévén nagy munkavégzés szintén nincs, az idő kellemes… mi kell még? Hát, mondjuk valami strapabíróbb ruházat. A túrabakancs még rendben volt (bár a bogáncs azt is ellepte), ellenben az egy hete vásárolt piszkosfehér melegítőm jó eséllyel át fog minősülni kertésznadrággá. Hajnalig szedegettem ki belőle a tépőzárszerűen beleragadt növényeket, de így is erősen sanszos, hogy a mosógép nem tud vele mit kezdeni. (Ha szedtél már ki vastag rétegben letapadt bogáncsot goretexből, akkor sejtheted, mennyire hamupipőke munka volt.)
Nos, félig-meddig már elárultam: a telepen minimális járható út van, én pedig nem ezeken közlekedtem. A dombok tetejére ugyanis csak mellkasig-nyakig érő gazban lehetett feljutni, miközben a talaj váratlanul tűnik el (ahogy éppen leborították a teharautó földeket), jobb esetben simán csak besüllyed. Szemét már nem nagyon látható, mindent laza föld borít, melyet sűrűn nőtt be ez a tépőzáras bogáncsszerű növény. (A Google térkép ne zavarjon meg senkit, azok az utak, azok a rétek, melyek a műholdas felvételen látszódnak, ma már nem léteznek: mindent benőtt a gaz.)

From MiVanVelem

Beverekedtem magamat a telep közepén lévő, legmagasabb dombra, nyomtam egy panorámaképet. Középtájon a fehér folt közelről egy egész nagy kupac fehér por, az erdősáv a távolban a Halomi erdő.

From MiVanVelem

Ez pedig Pestimre, ugyaninnen.

From MiVanVelem

Ettől nem messze találtam egy iszaptavat is, de ebben speciel nem dagonyázott ember.

A dombtetőről az is látszott, hogy nem nagyon lesznek kivezető utak sem, azaz vagy visszamegyek arra, ahonnan jöttem, vagy megpróbálok kikecmeregni valahogyan az Ipacsfa-Közdűlő utcák felé. Mivel a visszautat már ismertem és semmi kedvem sem volt hozzá, mentem tovább előre. Háát… nem ez volt életem legjobb döntése. Olyan terepen jártam, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha halott embereket találok, betonkolonccal a lábukon.

From MiVanVelem

Ez a kép már a legszélső – elég magas – domb tetejéről készült. A mélyben a köztisztasági vállalat telephelye található, balra a Waberer telep, mögötte a Gloriett lakótelep, a háttérben továbbra is a Halomi erdő.

Itt már könnyű volt a szívem: egy helyen találtam üres borosüvegeket (az emberi civilizáció félreérthetetlen jele), aztán találtam valamit, ami némi jóindulattal ösvénynek volt nevezhető, és pont arra vitt, amerre a kijáratot sejtettem. Jó nagy pofáraesés lett a vége: az ösvény eltűnt, nagyon durva dzsuvába keveredtem, a felülről sima talaj közelről mélyen barázdálttá vált, köztük 5-10 méteres meredek, puha talajú kaptatókkal. Komolyan boldog voltam, mire eljutottam a Waberer logisztikai telep kerítéséhez. Itt már csak el kell sétálnom húsz métert a kerítés mellett és már kint is vagyok – gondoltam. Naív elképzelés volt: az Ipacsfa út végig be van építve, ott hátulról nem lehet kijutni. Nagy levegő. Elindultam a másik irányba. A térképen láthatod is, gyakorlatilag körbesétáltam a logisztikai telepet, mire visszajutottam a civilizációba. Szerencsére ezen az útvonalon már nem volt nyakig érő gaz, viszont a kerítéshez símuló, vadul burjánzó akác-, illetve csipkerózsa-telepek annál inkább.

A Halomi erdőben már otthon voltam, így ugyan sétáltam még egy nagyot, de immár minden izgalom nélkül. Így utólag azt mondom, megérte, ezt is látni kellett, hogyan néz ki… de soha többször. (Bár a Bivaly-rét még kimaradt, szóval nincs elfelejtve a környék… de az már simán járható út: nemrégiben még villamos is közlekedett a réten keresztül.)

Projekció

Nekem nagyon sokszor segít megérteni korunk viszonyait, ha az őskorba vetítem a konkrét helyzetet. Egy munkahelyváltás gyakorlatilag nem más, mint átigazolni egy másik mamutvadász csapatba. A szakmai fejlődés az, amikor az ember eljut a csali munkakörből a vadászatvezetői posztra. A csapatépítő tréning tökéletesen megfelel a vadászat előtti szertartásnak, amikor kiállnak a hímek, ordibálnak és a mellüket verik. A konkurencia tervének bírálata nem más, mint az ágyékkötő letolása és a pucér seggek mutogatása a szomszéd törzs vadászai felé. Ahogy régebben egy hajba fűzött csont volt a státuszszimbólum, úgy ma egy mobiltelefoné ugyanaz a szerep. A végtelenségig lehetne sorolni a megfelelőségeket, de nem teszem, meghagyom másoknak is a szórakozást.
Ugyanis pont ez a lényeg. Nem csak érthető lesz egy ilyen projekciótól a szituáció, hanem mulatságos is. Helyből eltűnik belőle a stressz, tudjuk mosollyal kezelni a helyzetet, lett légyen bármilyen ijesztő is az elsőre.

Összefoglalás egy ismerősömnek

Hogy mi is a helyzet jelenleg nálunk? Hát, kérlek szépen, az van, hogy elképzelhetetlenül avitt, arrogáns, ostoba és erőszakos elemek bújtak elő a múltunkból és ragadták magukhoz a hatalmat, túszul ejtve az országot. Az egész világ, beleértve magát az országot is, döbbenten néz, mert senki nem hitte, hogy ilyesmi még itt, a világ civilizáltabb felén előfordulhat. Hosszabb távon nyilván vesztésre vannak ítélve – csak az a baj, hogy én rövid távon élek. Az epizód a magyar demokrácia történetében rövid lesz (bár felettébb hasznos) – de nekem lehet, hogy betakarja a hátralévő életemet. Egyébként köszönöm, jól vagyok.

A természet működik, csak lusta

Napok óta óriási mezei poloska populáció nyomul a teraszon ezeken a napsütötte őszi délutánokon. Egy szivarnyi idő alatt 15-20-at ütök le, pusztán csak úgy, hogy lesöpröm a dögöket a könyv lapjairól, a netbook billentyűzetéről vagy egyszerűen csak a hajamból. Úgy belegondoltam, hogy azért nem lenne ellenemre, ha esetleg megjelenne errefelé ennek a rovarnak valamilyen természetes ellensége, ne csak én küzdjek már az invázióval.
Aztán az első mészárlós napok után, amikor kiültem, azt vettem észre, hogy a szanaszét heverő poloskahullákat vastagon megszállták a bodobácsok. Azaz mégis van ezeknek a dögöknek ellensége – csak cefettül lusta.
Most már csak azt kell kispekulálnom, hogyan lehet bodobácsot fanatizálni.

Piroska és a térkép

Ma várt rám a szezon legnagyobb kihívása: körbeevezni a Szentendrei szigetet. Ez felfelé 36 kilométer, lefelé 34, összesen 70. Egy nap alatt. Jó bulinak tűnt, még akkor is, ha elég vacak időt jósoltak mára a levelibékák. Azért van az embernek felszerelése, hogy használja.
Mivel már rövidek a nappalok, nem lehetett viccelni a korai indulással: Római part, 7.00, egy perccel sem később. Még így is sanszos, hogy az utolsó 1-1,5 óra már fejlámpás lesz, különösen borult időben.
4.30-kor keltem, összekészültem, 6.25-kor már a helyszínen voltam. Tök egyedül.

From MiVanVelem

Szétnéztem: ez tényleg remek beszállóhely, sokkal jobb annál, mint amit én egyszer kinéztem magunknak errefelé. A parkolóhely majdnem a vízparton, a beszállóhely sóderes és közel van, bónuszként van toitoi az indulás előtti slanyához, ráadásul vannak kocsmák is, megédesítendő az érkezést, legalábbis szezonban. Remek.
Az viszont nagyon fura volt, hogy habár Zoltán azt mondta, ő már egy nappal korábban feljön és kocsiban alszik, ehhez képest sehol nem láttam sem a kocsit, sem a kajakot, és legfőképpen Zoltánt sem. Úgy gondoltam, akár itt aludt valahol, akár úton van, már ébren kell lennie: rácsörögtem, de nem vette fel. (Későbbi magyarázat: nem arról a számról hívtam, melyet ismert.)

From MiVanVelem

Lementem a partra, kiültem egy kőre, gyönyörködtem a napkeltében, közben elpöfékeltem egy aprócska szivart. 7 óra felé már kezdett nagyon gyanús lenni a dolog. A biztonság kedvéért megnéztem a programszervező oldalunkat, aztán a kajakos fórumot, de nem lett lefújva a túra, ott állt fekete-fehéren, hogy találkozó a Piroska utcában, 7.00-kor már vízen kell lenni. Nem értettem. Rácsörögtem Orsolyára, de ő sem vette fel a telefonját. (Mert már le volt némítva.)
7.15 volt az, amikor lélekben lemondtam a mai evezésről. Ha most neki is állok, még legalább félóra, mire felszerelem a kajakot, a 7.45 meg már durván késő elindulni. Gondoltam, a biztonság kedvéért megvárom a 7.30-at, fejben már az sms-t fogalmaztam, amikor 7.22-kor rámcsörgött Zoltán. Meglehetősen indignáltan kérdezte, hogy várjanak-e még rám, vagy elindulhatnak?

Na, ahogy én a telefonra néztem, azt akár le is lehetett volna fotózni a National Geographic számára, a ‘halálosan döbbent főemlős a vízparton’ kategóriába.

Most pedig egy térképészeti kitérő következik. Budapesten a Piroska utcák(!) geográfiai nyilvántartása, mondhatni, némileg zavaros. Én először a Google Earth-ben néztem meg, mert nem csak az elhelyezkedésére voltam kíváncsi, hanem a beszállóhely minőségére is. Nos, a progi egy darab Piroska utcáról tudott, valahol a Tabánban. Oké, onnan is bele lehet csusszanni a Dunába, jó nagy lendülettel, de kétlem, hogy ez lett volna a terv. Rábrózoltam a Római part környékére, találtam is egy Rozgonyi Piroska utcát. Ez tökéletes volt: Római part, a Dunához vitt le és a beszállóhely is rendben volt.
A reggeli induláskor elkezdtem bepötyögni az autó GPS-be az utcanevet, a biztonság kedvéért úgy, hogy ‘Piroska’. Balszerencsémre valamikor régebben jártam már a Rozgonyi Piroska utcában autóval, így amikor az ötödik betűnél jártam, a cache-ből kiegészítette, így: ‘Piroska utca (Rozgonyi)’. Oké. Akkor menjünk.
Így történt, hogy közel egy órát szobroztam a Rozgonyi Piroska utca végén, a parton, miközben a többiek a vele párhuzamos, közel egy kilométerre lévő Piroska utcában rágták a kefét.
De ez még nem volt elég. A telefon után át akartam ugrani hozzájuk, ehhez viszont meg kellett volna találnom az _igazi_ Piroska utcát a GPS-ben. Csakhogy az állandóan a cache-ben lévő Piroska utcát, azt a szerencsétlen Rozgonyit dobálta fel. Ahol éppen parkoltam. Végül begépeltem, hogy ‘Piroska’, nyomtam utána két szóközt, majd ezt kiválasztva feldobta végre az összes Piroska utcát, melyet ismert: volt egy az I. kerületben (ez lehetett a tabáni) és volt egy a III. kerületben. Kiválasztottam az utóbbit és csak ekkor csodálkoztam rá, hogy jé, tényleg, ez itt van egy kilométerre.
Később, már itthon körbenéztem. Az utvonalterv.hu 3(!) Piroska utcát ismert (a Rozgonyin felül), de korrektül felajánlotta választásra mind a hármat, azaz ha először ezt néztem volna meg, akkor nem lett volna semmi probléma. A Google Maps viszont már megint csak egy Piroska utcát ismer Budapesten, fura módon pont a III. kerületit. Azaz tulajdonképpen minden rendben van, az Útvonalterv ismeri mind a hármat, a Google is mind a kettőt, igaz az Earth csak az egyiket, a Maps csak a másikat, az iGO ismeri az összeset, feltéve, ha le tudom győzni a cache-t.

Mire odaértem, a csapat nagy része már elindult. Az időzítés, ugye kritikus ezen a túrán. Zoltán és Orsolya vártak még, mert ők gyorsabb kajakban ültek, képesek utólérni a csapatot. Ez viszont rám már nem annyira igaz, különösen úgy, hogy még legalább egy félóra lett volna, mire vízre kerülök. Kínunkban jókat vigyorogtunk, aztán érzékeny búcsú, elmentek.

Kocsiba vágtam magamat, negyed kilenc körül már otthon is voltam. Főztem egy nagy adag ír kávét, aztán most gondolkodhatok, mit is kezdjek ezzel a váratlanul ölembe pottyant vasárnappal.

ps.
Ja, hogy a többiek miért találták meg mindannyian a jó Piroska utcát és miért én voltam egyedül ilyen balfék? Nos, ez egy jól ismert beszállóhely azok körében, akik szoktak evezgetni a Szentendrei ágban. Én nem szoktam – és ez most meg is bosszulta magát.
Ja, és nem mindegy, melyik online térképet használjuk először.