Szűk

Emlékszem, amikor középiskolás korban tanultuk, milyen értetlenül néztem a tankönyv lapjait: 1929, Nagy Gazdasági Válság, emberek ugráltak le a hidak tetejéről, vetették magukat autók elé. Nem értettem, de nagyon nem. Oké. Elveszett a pénz, ugrott valami befektetés. De az élet ettől még lehet jó. Fel kell állni, meg kell keresni az újrakezdés lehetőségét. Öngyilkosság? Aki megöli magát, az már nem fog soha többé sztéket enni, bort inni, elszívni utána egy szivart.
Azóta persze tudom, hogy az öngyilkossághoz egyfajta beszűkült tudatállapot szükséges. Ilyenkor fordulhat elő, hogy azok a dolgok, amelyekért érdemes élni, vakfoltra kerülnek, eltűnnek a páciens látóteréből. A mindent körülvevő sötétségből csak egy kiutat lát.
De hogyan kerülhet valaki egy bankcsődtől beszűkült tudatállapotba?
Ahogy öregszem, úgy válik egyre inkább meggyőződésemmé, hogy nemcsak az embereknek van tudatállapotuk, hanem embercsoportoknak is: egyfajta ún. kollektív tudatállapotuk. Ez a csoport lehet kicsi és lehet nagy. Lehet egy család, lehet egy város, lehet egy nemzetség és lehet egy ország. Viselheti a fiam büszkén a családi nevét, mondhatom én büszkén, hogy egri vagyok… és pironkodhatok külföldön, hogy magyar vagyok.
A magyar kollektív tudat ugyanis kezd depressziós lenni. Hogy mitől? Mitől ne lenne az? Húsz éve csak rossz híreket kapunk és csak rossz megoldásokat látunk magunk körül válaszul. Jelentkezzen, aki el tudja képzelni, hogy bármi pozitív dolog fog történni az országgal egy éven belül! Mondjuk, én tíz éven belül sem tudom elképzelni, de engem már megnyomott a kollektív depresszió. Hiába élvezhetném egyéni tudatommal az erdei kirándulásokat, a vizitúrákat, a szivart, a bort, a jó könyvet, a társaságot… ezt mind elnyomja a mindenhol tapintható bizonytalanság, kilátástalanság, a szinte biztosan bekövetkező sötét jövő rémképe. Az ország, értem ezalatt az országot alkotó emberek kollektív tudatát, érzésem szerint depresszióban van.
Szerencsére erős egyéniséggel bírok, a kollektív tudat beszűkülése csak rosszkedvet okoz, de nem szűkiti be az egyéni tudatomat… viszont most már el tudom képzelni, hogy egy hirtelen sokk, mely anno egész országokat taszított kilátástalanságba, hogyan volt képes öngyilkosságba kergetni az egyént.

A világ megismerése és a világ alakítása

Túrázás során látsz egy tehenet, ahogy legel. Beugrik, hogy igen, a tehén azért eszik füvet, mert meg tudja emészteni a cellulózt, és azért tudja megemészteni, mert nagy ravaszul négyrétű gyomrot fejlesztett ki magának az evolúció során. Aztán mész tovább és látsz egy kecskét. Elbizonytalanodsz. Most akkor mi is van? Esetleg a kecske is ugyanolyan utat járt be az evolúcióban? Vagy valami más a trükkje a fű emésztésére? És a birka? És a ló? Na de látott már valaki kérődző lovat?
Ez már egy olyan dolog, amit érdemes megismerni. De – legalábbis én – ha utánaolvastam, attól még amikor látok egy hasmenéses kecskét a legelőn, nem fogok nekiállni meggyógyítani.

Autentikus

– Van-e autenikusabb annál, mint egy kazincbarcikai kocsmában csapolt borsodit inni, miközben a pultnál az Edda szól? – kérdezte Zsolt, miközben egy kazincbarcikai kocsmában csapolt borsodit kortyolgattunk és a háttérben az Edda szólt.
– Van. Ha közben vegyész képzettségű emberek vegyiparról beszélgetnek – egészítettem ki, meglepődve, hogy elváltottunk a vegyipari témáról.

Aperture priority

László egy elfeledett tájon autózott, ahol betévedt egy elfeledett kisvárosba. Éppen ráért. Az Opeljét ledobta a főtér mellett, magához vette a fényképezőgépes táskáját, benne a Nikon D600 masinájával és a minden helyzetre jó objektívkészlettel, majd elindult felfedezni a kisvárost.
Ez volt az egyik kedvenc szórakozása. Soha nem tervezett előre, de a táska mindig vele volt. Amikor a sors ajándékából útjába akadt egy-egy hangulatos városka, kisgyerekként fedezte fel, fényképezte le a tereket, kapualjakat, erkélyeket, sgraffitókat.
Először nem csinált semmit, csak leült a főtéren egy padra. Szívta magába a hely hangulatát, próbálta megtippelni, milyen lesz a város. Barokk? Vagy már szecessziós? Lesz-e vajon vára, vagy várromja? Milyen templomjai lehetnek? Figyelte az embereket: elnyűttek? Barátságosak? Ezek mind kellettek ahhoz, hogy eltalálja a kisváros hangulatát, azt, ami később valahogy mindig vissza is tükröződött a képein.

Ez a városka inkább elnyűtt volt. Látszott rajta, hogy valamikor szebb napokat élt meg. A főtér házai koszosak, elhanyagoltak voltak, de kis fantáziával el lehetett képzelni, valamikor milyen kis ékszerdoboz lehetett a tér. László pont ezt szerette: volt benne valami perverz vonzalom az elmúlás megörökítése iránt, elkapni azt a pillanatot, amikor valamin még látszik a dicső múlt, de valójában már az idő romboló munkája dominál. Amikor még határozott formája van a háznak, de már látszik a tégla a vakolat alatt és a vasak is inkább rozsdásak, mint fényesek.

Elnyomta a cigarettát, nekiindult. Biztos érzékkel tippelte meg, merre lesz a piac. Árus meglehetősen kevés volt, de mosolyogva hagyták magukat fényképezni.
– Mosolyogva? – hümmögött László, visszanézve a képeket a bélyegnyi kijelzőn – Nem vagyok benne biztos, de mintha egy cseppnyi kárörömöt is látnék az arcokon. Érdekes.
Az óváros klasszikus óváros volt, öreg utcakövekkel, ódon kandeláberekkel, málló vakolatú házakkal. Nagyon is málló vakolatú házakkal. László érzékei bizseregtek: mint az ínyenc, aki váratlanul izgalmas konyhával bíró étterembe toppan, úgy töltötte el az öröm a mászkálás során. Itt aztán volt egykori szépség és volt bőven elmúlás is. Nemcsak a házakon, de az embereken is. Fényképezett beszélgető, kövér öregasszonyokat. Egy részeget, aki félig már lecsúszott a padról. Fényképezett kéregetőt, amint egy rozsdásodó kovácsoltvas kerítés előtt üldögélt a kutyájával. Még a kutyának is hiányos volt a fogsora. A koldus torzan rámosolygott a fénykép kedvéért, László visszamosolygott, miközben a fényképezőgépét állítgatta.
– Azt mondja, rekesz előválasztás – motyogta – Elsősorban portré lesz, a vasak inkább mosódjanak el, akkor mondjuk legyen négyes a blende.
A kép tökéletes lett, László még egyszer rámosolygott a koldusra.
– Micsoda kontraszt! – gondolta – Itt van egymással szemben két ember, ugyanazzal a biológiával, elméletileg ugyanarra képes aggyal, ehhez képest az egyik csak annyit észlel a világból, hogy időnként löknek neki valami ennivalót, aztán kiszarja és kész. Mit is válaszolna, ha azt mondanám neki, hogy ‘aperture priority’? Ennyi erővel a Marsról is jöhettem volna.

De aztán hamar elfelejtette a koldust, elindult beleveszni a kis utcákba. Ilyenkor hagyta magát eltévedni, ment, amerre a megérzései vitték. Először csak félénken fényképezett be a kapualjakba, aztán ahogy megjött a bátorsága, határozottan sétált be a belső udvarokba. Igazából ezek az udvarok árulják el a legtöbbet a városról: itt kendőzetlenül látszik, hogyan is élnek a lakóik. Kiteregetett ruhák, hátul sufnik, farakások, félrelökött csorba balta. Egyik jobb téma, mint a másik. Ez a város pedig igencsak figyelemreméltó struktúrával rendelkezett: mintha direkt a belső udvarokra koncentrálva épült volna fel. Egyik udvarból nyílt a másik, boltíves belső kapualjakkal összekötve. Félórákat lehetett bolyongani egy-egy udvarrendszerben. Volt, ahol kivénhedt traktorroncsot talált a fészer mellett, az ülésen csirke terpeszkedett. Embert alig látott, azok sem foglalkoztak vele.
– Micsoda képek lesznek! – örvendezett magában László – Ez a város egy kincs.

Evés közben jött meg az étvágya. Benézett a lépcsőházakba is. Sötét lyukak, majdhogynem vázig lekopott lépcsők. Nem is lépcsők voltak ezek, hanem inkább már létrák, korláttal. A lőrésszerű ablakokon alig jött be fény, kazamatákká varázsolva a lépcsőházakat. Ajtó sem mindenhol volt. László eleinte félénken nézett be a lakásokba, de hamarosan rájött, hogy ahol nincs ajtó, ott nem is laknak. Kongtak a léptei, ahogy az elhagyott lakásokat járta. Megállt egy-egy szoba közepén. Próbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki, amikor még lakták, hogyan nézhetett volna ki, ha gazdag emberek lakják, majd hirtelen szembesítette az elképzelt látványt a valósággal. Szépség és elmúlás. Az elmúlás szépsége.

A lakások után lement a pincébe. Egy újabb világ tárult ki előtte. Fény már alig volt, így különlegesen megkapóak voltak a málló, foghíjas boltívek. Az egykori lakók nem sokat foglalkoztak a falazással, hatalmas terek tárultak ki előtte, a sötétbe hajló félhomályban nem is mindenhol látta a falakat.
A fényképezőgépén feltekerte a fényérzékenységet 6400-ra. Vakut elvből nem használt, azt vallotta, hogy ha valami a valóságban sötét, akkor annak sötétnek kell lennie a fényképen is.
Ahogy haladt előre, valami puha dologba ütközött.
– Pókháló? – torpant meg.
De nem az volt, hanem valami szúnyoghálóhoz hasonló, fátyolszerű anyag.
– Aha – ugrott be neki a megoldás – A lakók nem falaztak semmit, mert ahhoz csórók voltak. Ezekkel a hálókkal választhatták el egymástól a pincerészeiket.
Félrehajtotta, ment tovább. Elért a falig, azon talált egy újabb boltíves nyílást, amögött pedig egy újabb nagy termet.
– Ez már biztosan a szomszéd ház pincéje.
Itt valamivel sűrűbben voltak hálók, valószínűleg többen lakhattak az épületben. László óvatosan haladt előre, fényképek tucatjait készítve a nem remélt, elképzelhetetlenül romantikus helyszínről. Az idő elveszítette értelmét, önfeledten bolyongott a pincékben.

Aztán egyszer megcsömörlött. Száznál is több képet lőtt el, ennyi talán elég lesz. Megfordult, elindult visszafelé. Félrehajtotta a hálót… pontosabban csak félrehajtotta volna. Az idefelé puha háló a másik oldalról acélmerevvé vált.
– No – gondolta – Nofene.
De hiába tapogatta, hiába próbálta megkerülni, a háló nem engedett egy millimétert sem. Próbálta elszakítani, de sikertelenül.

Rágyújtott. A vaku fényénél láthatta a terem falait, látta a boltívet, ahol bejött. Pár méterre lehetett csak. Nehogy már ne tudjon odáig visszajutni.
Tapogatta a hálót. Hamar rájött, hogy a háló csak visszafelé kemény, ha továbbmenne, arra puha.
– Esetleg meg lehetne kerülni a kemény darabot? – töprengett.
Eltaposta a csikket, átment szemben az újabb hálón, aztán jobbra, ott is átengedte a háló, megint jobbra fordult, egyenesen a boltív felé, ott is át tudott menni.
– Huh! – szakadt fel belőle a sóhaj – Kicsit komplikált, de jó lesz ez.
Még magyarázatot is talált rá. Ugyan fogalma sincs, milyen anyag lehet ez, de a helybéliek valószínűleg így zárhatták le a részeiket. Ment előre… és megint elakadt a hálónál. Pedig már csak egy méterre volt a kijárattól.
– A francba! – mormogott.
Visszafordult, elindult balra. Arra sem engedte a háló.
– Hoppá! – lepődött meg – Hiszen erről jöttem!
– Vigyázni kell. A háló bárhol lehet trükkös – vonta le a következtetést – Egyik irányba enged, visszafelé már nem.
Megint rágyújtott. A lényeg, hogy nem szabad kapkodni, nem szabad pánikolni. Ha a helyi egyszerű emberek el tudtak itt igazodni, akkor neki, a sokkal fejlettebb agyával, szintén el kell tudnia. Például van nála mobiltelefon. Elővette, megnézte. Hát, térerő, az nincs idelent. Viszont a telefonon van szövegszerkesztő, abban tudja rögzíteni a megtett utat, és azt, hogy merre járható, merre nem. Térkép a labirintushoz.
Nekiindult. Jó egy óra bolyongás után elért egy boltívhez. Igaz, nem ahhoz, ahol bejött, de határozottan átjáró volt. Némileg kényelmetlenül vette tudomásul, hogy a boltív elől már nem tudott semerre sem menni: visszafelé mind a három irány bezárult előtte. Vállat vont. Átment. Egy újabb nagy teremben találta magát, mely szintén tele volt hálókkal. Vakuval körbenézett, a távoli falakon itt is látott sötét boltíves nyílásokat.
– Vajon melyik vezethet ezek közül ki? – sóhajtott.
Megcélozta a jobb oldali falon lévő kaput, de pár háló után nem tudott továbbmenni. Sokáig bolyongott, majd egy újabb kapu előtt találta magát. Innen ugyanúgy nem volt visszaút, mint ez előző teremben.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz ennnek a vége – motyogta.
Átment. Körbenézett.
Egyből megtudta, mi lesz a vége.
Sokkal kisebb terembe jutott, ez olyan 80 négyzetméter lehetett. Itt már nem voltak sem hálók, sem nyílások a falakon.
Ellenben voltak csontvázak a falak mellett.
Döbbenten nézett körbe.
– Baszki, ezek hullák! – fakadt ki.
Meredten állt egy ideig, aztán visszarohant, de a kapu mögött minden irányba zárt a háló. Tépte, rángatta, de csak sebes lett a keze.
– Svájci bicska! – jutott eszébe – Hogy én mekkora barom vagyok!
De a bicska is kicsorbult.
Kapkodva gyújtott rá. Néhány ideges szívás után erőt vett magán és vizsgálni kezdte a holttesteket. Voltak közöttük csontvázak és voltak közöttük egészen friss halottak is, az egyik sarokban például egy komplett japán csoport. Az egyiken látszott, hogy erősen sérült a keze, egy másiknak ujjai is hiányoztak.
– Akkor nem érdemes tépni a hálót – vonta le cinikusan a következtetést. Hisztérikusan felnevetett, majd ijedten abbahagyta.
Valahogy most már nem vonzotta az elmúlás. A fényképezőgépet például eszébe sem jutott elővenni.
– Hoppá! – jelzett be az agya – Nézzünk csak körül!
Megdöbbentő dolgot fedezett fel. A legtöbb holttest mellett üres fényképezőgép-táska feküdt. Vagy ha nem, akkor Nikon, vagy Canon szíj lógott a nyakukban. Jobban megnézve, még a csontvázak mellett is talált csatokat és szövetfoszlányokat, melyek valamikor táskák lehettek.

Fényképezőgépet viszont egy darabot sem talált.

– Aperture priority – dünnyögte – Méghogy nem tudják, mi az az aperture priority! Nagyon is tudják. Nagyon is.

A pókhálós, szürke téglás falak hangosan röhögtek.

Népművészeti edény

Lányom hosszas alkudozások során, mindenféle pénzbeszámításokkal kiharcolta, hogy kapjon egy Samsung Galaxy S2 mobiltelcsit. Fehéret. Ma szétnéztem a neten, az árak 90e-120e között szórnak, nyilván az alsó határon gagyi garanciával. Itt már szempont az is – legalábbis nekem – hogy van-e üzlet és hogy az hol van. Ez alapján választottam végül a Mobilbirodalom nevű céget, gyakorlatilag 15 perc séta a lakásunktól.

Előtte a biztonság kedvéért felhívtam őket. Egy nővel beszéltem. Elmondta, hogy fehér az most nincs náluk kéznél, csak raktáron, 1-2 nap, mire megérkezik, viszont van Summer Edition, az gyakorlatilag ugyanez, csak van hozzá két színes hátlap, árban 95e, amire visszakérdeztem, hogy akkor nem 88e, mint a weblapon, de erre azt a választ kaptam, hogy azok az akciós, már felbontott, azaz valahol kiállítási darabként használt példányok, olyan most nincsen náluk. Ezt a nyári változatot viszont nem mertem látatlanban megvenni, végül abban maradtunk, hogy úgyis itt lakok a környéken, délután beugrok hozzájuk, megnézem.

Fél négy körül értem a weblapon szereplő címre. Lakópark, a kaputelefonon nyoma sincs a cégnek. Oké, felhívtam a reggeli számot. Egy férfi vette fel.
– Jó napot kívánok.
– Jó napot kívánok. Elnézést, merre van az üzletük? Délelőtt beszéltem egy hölggyel, egy Galaxy S2-es mobiltelefon érdekelne.
– Ez egy online bolt.
– Lehetséges, persze, de én akkor is megbeszéltem a hölggyel, hogy beugrok…
– Akkor az nem ez a cég volt.
– Nem? Nem a Mobil… mobilizé céggel beszélek?
– Mobilbirodalom. A legjobb és legolcsóbb az országban. Csak bontatlan telefont forgalmazunk és ÁFÁ-s számlát adunk. Viszonthallásra.

Ezzel lebaszta a telefont.

Nekem pedig nem maradt más dolgom, mint hogy megírjam ezt a cikket a legköcsögebbről az országban.

Olvasni

Az olvasásnak tempója van. Nem mindig lehet minden könyvet elolvasni. Amíg viszonylag fiatal vagy, addig könnyen tudsz időt szánni a lassan hömpölygő, masszív regényekre: Háború és Béke, Karamazov Testvérek, Varázshegy. Aztán öregszel és ráébredsz, hogy nincs végtelen időd hátra, az olvasnivalók mennyisége viszont hatalmas. Ekkor már fájni fog ráfordítani egy-két hetet egy regényre, bármennyire is jó lehet. Nem lesz az: mindig azt fogod figyelni, hogy a szűken kimért idődből megérte-e ekkora mennyiséget rááldozni.
Amikor feladtam a vidéki életritmusomat és Pestre költöztem, elhűltem azon, hogy itt a munkaidő nem ritkán este hatig tart. Mikor fogok akkor olvasni? – kérdeztem a barátomat. Azt válaszolta, hogy majd ötvenéves koromban. Tévedett. Ötvenéves koromban már nem fogok időt áldozni arra a könyvre, melyet harmincévesen még elolvastam volna.

Most rendszerezem az elektronikus könyvtáramat. Elkeserítő látni, hogy kiknek a munkáit nem fogom már egészen biztosan elolvasni. Esetleg egy újabb életben.

Kindle

Leírom, hátha segít valakinek. Ha az Amazonról rendelsz valamit, amit le akarsz írni költségbe, marhára figyelj oda, mit és hová írsz. Ugyanis hiába adsz meg a billing address rovatba cégnevet, az Amazon az ÁFÁ-s számlát a szállítási címre állítja ki. Pont. Most beszéltem a DHL vámügyintézőjével, azt mondta, le tudja kezeltetni a cég nevére, de mivel a számla nem annak szól, nincs értelme, mellesleg amennyire tudja, az Amazon szigorúan nem küld új számlát, hiába reklamálok. Így jártam.
Stilszerű befejezése a történetnek. Új Kindle-re ugyanis azért van szükségem, mert a régit ottfelejtem azon a buszon, amellyel Ukrajnát jártuk. Az eszközt természetesen senki sem találta meg, egyszerűen elpárolgott.

Én még fürödtem a Berettyóban, és te?

2012.11.16; péntek

Amennyi szart lapátolt az utóbbi napokban a nyakamba az élet, olyannyira vártam ezt a hétvégét. Zoltánnal terveztünk egy jó nagy evezést a Hortobágyon keresztül, konkrétan Balmazújváros (Darassa) indulással Túrkevéig (110 km) a Hortobágy-Berettyó folyón. Szállás kintalvással, tűzrakás, borozgatás, éjjeli vacogás. A napi 55 kilométer annyira azért nem ijesztő, 8 óra evezésnél ez kábé 7 kmh átlag, a folyó olyan 1,8-2,5 kmh között folyik, tehát durván 5 kmh átlagot kell tartanunk, ami azért annyira nem veszélyes. Oké, korán kell indulni, 7,30-kor már vízen terveztünk lenni, ehhez 5,30-as ébresztő dukál, de nem gond, mert előző esténként úgysem tudunk túl sok mindent csinálni, azaz adódik a korai fekvés. (Mondjuk, hajnalok hajnalán kelni, fagypont körüli időben magunkra húzni a harmatos ruhát, azért ez jelent némi szent őrületet. Jelentem, megvan.)

A logisztika persze nem volt egyszerű. Úgy terveztük, hogy Túrkevén találkozunk, átpakolunk mindent hozzám, Zoltán kocsija marad, elmegyünk Darassára, leevezünk Túrkevéig, majd Zoltán autójával felviszünk mindent Darassára, aztán mindenki megy a dolgára.

Eleinte minden úgy ment, mint egy svájci óra. Fél hat körül összefutottunk (a félóra késést a szeletelhető keménységű köd miatt sikerült összehoznom, mert elszoktam az autónktól és nem találtam a ködlámpa kapcsolóját), átpakoltunk, tűz a starthely. Ott már megjelent az első probléma: a régi csárda kapuja be volt zárva. Eredeti terv szerint ott tartottuk volna az autót. Aztán addig izegtünk a kapu előtt, mire fény gyúlt odabent, kitotyogott egy úriember, aki megígérte, hogy szombat reggel kinyitja a kaput és beállhatunk.

Indulhatott a péntek esti buli. Sátorhely a híd környékén… nem volt. Kínunkban végül egy elhagyatott parkolóban nyomtuk fel a sátrakat. Igen, a betonra. Első ránézésre jó ötletnek tűnt, éjszaka már nem annyira. A sátorállítás után Zoltán kitermelt a ligetből két komplett kivágott nyárfát, nálam volt disznópörzsölő szivargyújtó, így semmi akadálya nem maradt, hogy mindezekből tábortűz ne legyen.

From Kajak

Jelzem, kellett is, ekkor már volt rajtam egy réteg közepes vastagságú és egy réteg durván vastag polár felszerelés, ennek ellenére kezdtem fázni. Tűz, vacsora, bor. Vittem pár szál emberes szivart is, naggyon jól esett a tűz mellett pöfékelni. Tízkor alvás.

2012.11.17; szombat

Na, ez az alvás nem volt akármi. Már lefekvéskor is minden jégdarás volt. A tűz speciel nem, de a rárakandó fa már igen. Bevackoltuk magunkat. Én eleinte jól elvoltam, aztán hajnalban kezdett nyomulni a hideg: időnként megébredtem, nekiálltam töprengeni, hogy most tkp fázok-é, vagy sem, aztán kicsit átrendeztem a hálózsákot és a tartalmát, majd aludtam tovább. Zoltánnak hajnali kettőkor esett el a hálózsákja, be kellett izzítania a második fokozatot is. Aztán pont a legrosszabkor, amikor a szervezetünk már kezdett hozzászokni az inzultushoz és kezdett megbékélni a viszonyokkal, akkor kezdett kukorékolni a kakas a mobilomon, amire a szomszéd sátorból egy “egyszer úgyis lelövöm azt a dögöt, baszod” morgást véltem kihallani.
Nekem az a technikám, hogy rögtön reggel összekötöm a két kellemetlenséget, azaz ébredés után egyből összecsomagolok mindent és csak utána megyek ki pisilni. Így adott a motiváció, hogy gyorsan készen legyek. (Most ráadásul mindez szigorúan logikus is volt, mivel pont indulás előtt, a kajak lekötözésekor léptem bele egy szaftos nagy kutyaszarba – lenne néhány ötletem, mit tudnék csinálni azokkal a kedves szomszédokkal, akik a kertkapunk elé szaratják a kutyáikat – és bár a fűben a nagyját letöröltem, de a cipő réseiben maradt anyag rendesen. Értelemszerűen ez a cipő nem került be a sátorba, se magában, se rajtam.)

From Kajak

Odakint kellemes, deres idő fogadott. A töksötétben csak a jég világított, mind a kocsin, mind a kajakokon. Zoltán gyorsan felélesztette a tűzet, és legnagyobb meglepetésünkre hamarosan világosodni is kezdett. Reggeli, pakolászás, átvittem a kocsit a volt fogadó parkolójába, minden a legjobb úton haladt, hogy elinduljunk a nagy folyamon.

From Kajak

Illetve, izé, szóval az itt még meglehetősen keskeny Hortobágy-Berettyón.
Zoltán kajakja már a vízparton volt, én éppen arra vártam, hogy az enyémet is lecipeljük, amikor egy Niva lassított a hídon, majd kanyarodott a cuccaink mellé.
– Vendégünk van – szóltam oda Zoltánnak.
– Aha, látom – bólintott.

Nem részletezem a beszélgetést, a lényeg, hogy haza lettünk zavarba a francba. Egy dolgon csúsztunk el. Elméletileg abszolút jó időben jöttünk, ilyenkor a legérzéketlenebb a park a látogatókra, ráadásul ilyenkor van a legkevesebb is belőlük… egy dolgot nem tettünk meg: nem jelentettük be, hogy át szeretnénk haladni a park területén. Ahogy a parkrendész is fogalmazott, gyakorlatilag biztos, hogy megkaptuk volna az engedélyt, hiszen nemhogy fészkelés, de madár se nagyon van… viszont nem vagyunk bejelentve, így tilos a belépés. Szombaton pedig már bejelentkezni sem lehet. Az illető nagyon elhivatott ember lehetett, mert az apró célzásokat rendre elengedte a füle mellett, így nem maradt más hátra, visszahoztam a kocsit, visszapakoltunk mindent és búcsút intettünk a folyónak. (Zoltán azt azért érezte, hogy az az érv, miszerint eddig már többször megtette ezt a távot korábban, nem sokat lendített volna a helyzeten.)
Volt némi vita, hogy mi legyen a továbbiakban. Én amellett voltam, hogy legyünk szabályosak: halasszuk későbbre a túrát, most pedig ne trükközzünk. Nem tudhatjuk, hol vannak a parkban megfigyelők, márpedig a rendész biztosan jelentette az esetet. Maga a park a 4-es útig tart, onnantól viszont a folyó már nem igazán érdekes, gyk egy mesterséges, egyenes csatorna. Az meg, hogy most keressünk valami pocsolyát, pusztán csak azért, hogy ne menjünk száraz kajakkal haza, valahogy nem vonzott. Zoltán még szívesen evezett volna és szerencsére helyrerakta a fejemben a környék földrajzát is, így az lett a vége, hogy a 110 km-es utunk utolsó 30 kilométerét még bevállaltuk mára: az már kedves, kanyargós rész és nem tartozik a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz. Röptében átkódoltam az iGO-t, aztán irány Ecsegfalva. Addigra gyönyörűen kisütött a nap, remek idő kerekedett. Annyira remek, hogy már tovább is gondoltuk a túrát és a kiesett felső szakasz helyett meghosszabbítottuk a lentit, azaz Túrkeve után még lemegyünk a Kőrösig, onnan pedig Gyomaendrődig.

From Kajak
From Kajak

Az ecsegi híd mellett lecuccoltunk, gyorsan összeraktuk a felszerelést és 10.30-kor nekivágtunk a távnak.

From Kajak

Itt már teljesen más arcát mutatta a folyó, mint fent. Széles volt és barátságos. Habár érezhetően erősen sodort, de egyben mély is volt, ráadásul nem volt benne se fenékküszöb, se szikla, ebből következően nemhogy limány, de még örvény sem. Ami viszont teljesen egyedivé tette, az a környezete. Magyarországon a folyók, patakok partján vagy fasor, vagy liget vagy bozótos húzódik, esetleg nádfal. Itt semmi ilyesmi nem volt: a hatalmas legelők, a végtelen lankák békésen simultak rá a folyó partjára. Távolban gémeskút, parasztház, kolompoló gulyák. Ebéd után elvonultam egy ligetbe vécére, az egyik bokor mögött egy szürkemarha nézett velem farkasszemet.

From Kajak
From Kajak

– Te, szerinted Petőfi miről írt volna annyi verset, ha a belépési engedély miatt őt is hazazavarták volna a francba? – kérdeztem evezés közben Zoltánt.
– Hát, valószínűleg a zordon Kárpátokról.

Békésen leeveztünk 13 kilométert, amikorra megéheztünk. Volt is egy ligetes part, pont jónak tűnt az ebédhez. Ahhoz jó is volt… a kiszálláshoz már kevésbé.

From Kajak

Trükkös egy folyó ez: nem csak középen mély, de már rögtön a szélén is. Ráadásul becsapós: a parton és a víz szélén is tömérdek a levél, azt mutatva, hogy ott tulajdonképpen csak pár centis a víz. Ez csapott be engemet is. Léptem volna ki oldalra, amikor a lábam hirtelen térdig becsúszott a vízbe – és még nem ért le. Gyors mozdulattal visszahuppantam a kajakba, éppenhogy megúszva a borulást. A lábam persze még oldalt lógott, de ez volt a feladat egyszerűbb része, csak be kellett volna hajtogatnom a beülőbe. Amilyen hülye voltam, még csak az evezőlapátot sem fogtam meg, így amikor kiderült, hogy gumicsizmával nem is olyan könnyen megy be a lábam és egy kicsit hátrébb toltam magamat, a kajak megbillent a másik, még mélyebb oldalra, én pedig evezőlapát nélkül nem tudtam korrigálni. Placcs. Simán befordultam, a kajakkal együtt.
Ember még úgy nem tepert ki abból a vízből, ahogy én kiskeráztam. Zoltán nem is hitte el, de a sapkám például száraz maradt. Sajnos más nem, de a téli cuccom annyira azért jól zár, hogy hiába lesz alatta nedves a ruha, be tudom melegíteni, utána pedig már jól vagyok. (Kicsit olyan, mint a neoprén, de szélálló is.) A gumicsizma tudja ugyanezt a trükköt, szóval egy-két perc vacogás után egyszer csak közöltem Zoltánnal, hogy nem öltözök át, sőt, tulajdonképpen nem is érzem rosszul magamat. Szerintem ekkor jobban megijedt, mint amikor beborultam. Kénytelen voltam rávenni, hogy nyúljon be a dzsekim alá, megtapogatni a polárfelsőmet.
Szerencsére a gulyás csak pár perccel később jelent meg, így nem volt tanúja a félreérthető jelenetnek.

Az öreg egyébként nem kicsit volt agyhalott. Valószínűleg hetek óta már csak a kutyáival beszélgethetett, mindenesetre nekünk ugyanott folytatta, ahol a kutyáinak abbahagyta, szóval nagyon hamar képbe kerültünk mind a csorda, mind az istálló dolgaival. Zoltán nem is bírta sokáig, visszasétált a kajakjához, keresztül a mocsaras beugrón.
– Maga csak úgy átsétált a vízen? – hökkent meg hangosan az atyafi, tudomást sem véve arról a fatörzsről, melyet pont közlekedési céllal dobtunk rá nemrég a zsombékokra.
– Pontosan. Még Jézustól tanultam.
– Hinnye. Hát, mondjuk, úszni én is tudok – gondolkodott el – Például ezt a folyót át tudom úszni.
– Na jó, nem teljesen – jött rögtön utána zavarba.
A folyó kábé tíz méter széles lehetett.
– Dehát, azért van a csónak – oldotta fel magában a kognitív disszonanciát.
– Aztán milyen most a fogás? – váltott témát.
– Mármint milyen fogás? – jöttem zavarba.
– Hát, a hal.
– Biztosan jó – hümmögtem – De látja, nálunk nincs horgászbot.
– Tényleg. Akkor maguk nem horgászok?
– Nem.
– Pedig azt hittem, hogy horgászok.
– Nos, nem.
– Akkor csak úgy eveznek?
– Ahogy mondja.
– Háát, mindenkinek megvan a maga hobbija – nyugtázta, de érezni lehetett, hogy valójában azt akarta mondani, hogy “háát, senki nem lehet teljesen normális”.

From Kajak

Aztán egyszer csak elballagott a kutyáival, befejeztük az ebédet, még sütkéreztem egy kicsit a napon, hogy kívülről is megszáradjak, nagy vonalakban kipucoltam a kajakot, majd nekivágtunk a hátralévő távnak.
Előtte még – mivel Nej megkért, hogy időnként küldjek neki sms-t, hogy ne idegeskedjen – megírtam neki, hogy most húztak ki a vízből.

A második szakaszon két dologgal küzdöttünk: egyrészt az idővel, mert gyorsan fogyott, másrészt a nappal, mert annyit izgett-mozgott az égen, hogy hol a szemünkbe sütött, hol meg hátulról. (Ha megnézed a térképen a folyót, simán kanyarog 180 fokokat.) Így vagy a napszemüveg volt a szemem előtt vagy a fényképezőgép. Aztán jött egy erdősebb szakasz, a fák eltakarták a laposan sütő napot, hirtelen hűvös is lett, meg borús is, itt inkább meghajtottuk az evezést, nehogy sötétben kelljen kikötnünk Túrkevén.
A kikötést Zoltán már nem bízta a véletlenre, gyorsan előrement, így mire a parthoz értem, ő már kint volt, aztán megragadta a kajakom orrát és gyakorlatilag teljesen kihúzott a partra. Nem győztem elnyomni magamban a vigyort. Nem először evezünk együtt, de még mindig nehéz megszoknom, hogy mind a kajakok sebességében, mind az evezési tudásban Zoltán mennyivel előttem van. Így amikor én már hörögve evezek, utolsó erőim mozgósításával, ő még akkor is fütyörészve megy. Előttem. Ma például 8-9 kmh közötti tempóban haladtunk, végig érezhettem volna, hogy milyen jó érzés száguldani… de nem éreztem, mert közben azt láttam, hogy a társam alig húz néhányat és így is jóval gyorsabb, mint én, ergo nemhogy száguldásérzésem nem volt, hanem végig azt éreztem, mennyire lassan megyek. Viszont egyvalamire nagyon jó ez a felállás: lehetőségem van megtapasztalni, mit érez Nej, amikor kettesben evezünk. Ezért vigyorogtam szinte végig a helyzet fonákságán és ezért vigyorogtam különösen azon, amikor ugyanúgy lettem kihúzva kajakostól a partra, mint ahogy én is szoktam Nejt.

Már útközben is beszéltük, hogy a borulás miatt necces lesz a túra folytatása, de amikor a parton átöltöztem száraz ruhába, akkor látszott csak, hogy bizony az összes aláöltözetem csuronvíz lett. Ha nagyon akartunk volna küzdeni, akkor tűz mellett esetleg megszáríthattuk volna, de ez egy olyan hely volt, ahol nem igazán akadt tűzifa, és ekkor még a szarrá ázott bélelt gumicsizmámról nem is beszéltem. Végül abban maradtunk, hogy ennyi.
Összepakoltunk, visszamentünk Ecsegfalváig, átpakoltam a kocsimba, érzékeny búcsú, aztán irány haza.

A hazaút borzalmasan vacak volt: dacára, hogy csak 150 kilométer, de kétszer is ki kellett állnom 5-10 percet szunyókálni. Korai kelés, evezés, fürdés… sok ez egy napra. A benzinkútnál megint el kellett magyaráznom, hogy nem, nem horgászni voltam, úgy látszik az emberek értelmezési tartományán kívül esik az a tény, hogy valaki ilyenkor még pusztán passzíóból evezget. Nej már a válaszüzenetében is közölte, hogy itthon meleg lakás, meleg étel vár, nos, ez valóban így is volt. Az utolsó utáni erőmmel még lemostam a sarat a cuccaimról, ezek egy részét bedobtam a mosógép mellé, másik részét kiakasztottam száradni (ezek a vasárnapi esőben még jobban eláztak, de legalább tutira kijött belőlük a sár), aztán vacsora, néhány pohár bor és egy mély, hosszú alvás. Vasárnap pedig úgy voltam, mint a tavaszi légy: aludtam, ettem, aludtam, ettem. Szép, kerek hétvége volt.

Linkek:

  • A megtett szakasz térképen (Endomondo)
  •  

    Még mindig a szemetek

    Nem, nem kattantam be teljesen, csak majdnem. Az FKF szépen eltakarított, de az autógumikat nem vitték el. Ebből kifolyólag néhány briganti úgy érezte, hogy ez egy kijelölt hulladékgyűjtőhely és ideszórtak mellé másfél köbméter azbesztgyapotot. Holnap péntek és ha akkor sem viszik el, akkor hétfőre itt már atomhulladék is lesz. Nem, nem az istenháta mögött vagyunk, de még csak nem is egy ritkán járt erdőben, ez itt egy kertváros és egy valamikori játszótér. Pusztán annyi történik, hogy volt egy lomtalanítás, van egy lusta és nehezen reagáló hivatal és van néhány embernek nem nevezhető szarkupac, akik kihasználják a bizonytalanságot és emberi lakóhelyek mellé szórják le a veszélyes – mert ez már tényleg veszélyes – szemetüket.