Stilszerűen

Mivel azt a fránya kajakot csak vissza kell vinni valamikor – legkésőbb másodikáig – és mára gyönyörű, napfényes napot ígért a meteorológia (nőjön be az orruk lika), úgy gondoltam, evezek még egy utolsót az évben. Háát…
Beöltöztem. Beállítottam a kajakot. (Mivel már tudom, hová kell állítani a lábtámaszt, 20 másodperc alatt a helyére tettem. Ennyi kellett volna, hogy élvezzem a pár nappal ezelőtti evezést.) Feldobtam a csomagtartóra, déltájban leszaladtam Dunaharasztiba.
Meglepő módon volt élet a csónakháznál. 4-5 autó, egy kisebb társaság kivonszolt egy asztalt az italoknak, aztán nyuszifül jelmez fel, bulivan. Sérelmezték is, hogy ilyenkor miért rongálom a hangulatukat evezéssel.
A fene tudja. Én se tudom. De valahogy beleégett az agyamba, hogy idén még evezek egyet. Még akkor is, ha akkora köd van, hogy a vizet is alig látom.

From Kajak

Ez itt fent közvetlenül beszállás előtt van, a haraszti HÉV-hídnál. És itt még istenes volt a helyzet.

From Kajak

Sasszeműek kivehetik a ködből az M0-híd tömbjét. Kábé 50 méterre voltam a hídtól.

Akkora tejföl volt, amekkora nincs is. Majdhogynem nagyobb ellenállása volt, mint a víznek.
Ráadásul nem ez volt a legdurvább: a Duna folyt. Oké, általában szokott, de a Soroksári Duna ennyire azért nem. Nem onnan tudom, hogy folyt, mert felfelé nehezebb volt evezni, hanem onnan, hogy látszott. Na, ilyet még nem tapasztaltam eddig. Határozottan láttam, ahogy iparkodik a víz, a parthoz közel pedig fodrozódik a limányvonal. Az M0-híd alatt meglehetősen gusztustalan vízmozgások fogadtak.
A legerősebb lapátommal mentem, ennek ellenére felfelé olyan 5,5 kmh volt a maximum. Visszafelé, úgy, hogy éppencsak lapátolgattam, 8,5-9. Nem is mentem el addig, amíg terveztem, ebből az időből és vízből elég volt egy óra.

A hideg időnek is megvan az előnye: nem kellett nagyon tisztogatni a kajakot, elég volt lerugdosni róla a jeget. Gyorsan elraktam a hajót, aztán fél háromkor már otthon is voltam. Ünnepi ebéd (lencsés/szalonnás/káposztás), egy utolsó meghitt beszélgetés a csatába induló harcosokkal, aztán csendespihenő. Én feljöttem a padlásra szivarozni, Nej a konyhában kreatívkodik, a kölykök lélekben készülnek.
Eddig jó az év utolsó napja.

Szembeszél

Nem, még nem állt el.

Tegnap este úgy feküdtem le, hogy nem tudtam, mit csinálok délelőtt. A meteorológia szerint gyönyörű kajakozós idő lesz, a fiam kajakját úgyis vissza kell vinnem Dunaharasztiba, minden amellett szólt, hogy evezzek egyet. Másfelől viszont ezerrel rakom össze a 15-20 éves videókazettákról nemrégiben bedigitalizált családi videókat, hatalmas élmény. Nemcsak nekem, hanem az egész családnak. Az időzítés tökéletes: soha máskor nem lesz olyan, hogy tartósan egész nap ezzel foglalkozhatok, este pedig együtt a család és pezsgő mellett vigyorogjuk végig az aznap elkészült 1-2 órányi adagot. (“Nem, én nem lehettem ilyen!”… “Hogy volt nektek türelmetek ennyi mindenhez?”… “Tényleg így nézett ki akkoriban egy hétköznap?”)

Aztán közbeszólt az élet. Hajnalban nagy dübörgésre ébredtünk. A betörőellenőrzés férfi munka, kirohantam. Behatoló nem volt, ellenben a fürdőszobában leszakadt a fürdőszobaszekrény. Gyors ellenőrzés: a szekrény menthetetlen, darabokra tört. A benne lévő üvegek nem sérültek. A nemrégiben felszerelt csaptelep kapott egy nagy ütést, lötyög, mozog, de még egyben van. A vezetékek nem szakadtak ki a falból, csak a csokiból. Oké, semmi sürgős, lehet visszamenni aludni.
Reggel viszont nem volt kecmec. Se evezés, se videóvágás: házimunka.
Először megnéztem, mi engedte el magát. Habár nagyon nem lepődtem meg, mert kábé egy hónappal ezelőtt ugyanígy szakadt le a földszinti fürdőszobában lévő ugyanakkor vásárolt ugyanilyen szekrény, szóval tutira valami típushibáról van szó. (Egyébként az is, hátulról úgy néz ki, hogy van rajta két darab, csavarral állítható vaskampó, azt sugallva, hogy masszív a felfogatása, ellenben alaposabban megnézve a vaskampó belső állítgatós műanyag dobozát, onnan már látszik, hogy az egész ragasztva van. Szóval hiába nagy darab maga a szekrény, a fogkeféken kívül úgy látszik mást nem szabad benne tárolni.)

Ekkor ébredt fel a lányom és közölte, hogy tegnap este romlott el a frissen vásárolt Kindle kijelzőpanelje. Megnéztem, tényleg: a panel fele meghalt. Vizsgaidőszakban. Amikor szinte mindent ebből tanulnak. Oké, az Amazon garanciális ügyfélszolgálata legendásan jó, de ez akkor is ügyintézés: levelezés, csomag feladása az USÁ-ba, pénzek utalgatása, újabb elvámolási procedúra, a számlákkal való kavarásról nem is beszélve.

Vissza a fürdőszobába: romeltakarítás, csaptelep szétszedése addig, hogy minden csavart meg lehessen húzni, a két törött szekrényből összeeszkábáltam ideiglenesre egy egészségest, elkövettem életem első áramtalanítás nélküli 220-as szerelését (nagy úr az állandóan működő szerver), végül Nejjel ketten visszaemeltük a szekrényt, a női részleg jelenleg éppen takarít, pakol. Én meg kidobtam a maradék faanyagot a teraszra.

Kitérő: ez külön balszerencse a balszerencsében. Most volt nemrég lomtalanítás, nekünk pedig azóta – azaz másfél hónapon belül – ment tönkre egy kertiszék, egy asztali lámpa, két kerekes szék, most pedig két fürdőszobaszekrény. Tipikusan olyan dolgok, melyeket a lomtalanításokon ingyen ki lehetne dobálni – csak éppen a következő akció 10 hónap múlva lesz. Most vagy kibírom addig, hogy a teraszból lomtár lesz, vagy jó pénzért elszállíttatom a cuccot.

És ha már sorozatról beszélünk, a múltkori kajakozás sem volt előzmény nélküli. Jó fél órával hamarabb fejeztük be itthon a készülődést, mint terveztük, én pedig úgy gondoltam, hogy ebben a kis időben gyorsan adminisztrálok egyet: elvégzem az idei utolsó pénzutalásokat, lekönyvelem, meg feldolgozom az íróasztalomon összegyűlt papírhalmot. Az első lépés az lett volna, hogy kinyomtatni vagy 3-4 dokumentumot. Ja. Nyilván mikor kell elromolnia a nyomtatásnak? Pontosabban, ránézésre nem romlott el semmi. A nyomtatón égett a zöld lámpa, papír/toner volt benne, a szerveren a nyomtató állapota hibátlan volt, eseménynapló szép tiszta, a nyomtatandó anyag beérkezett a szerver queue-jába, ki is ment onnan… csak éppen a nyomtató nem nyomtatott semmit. Nyilván a fél óra elment azzal, hogy nyomtató/kliensgép/szerver kikapcsolások, bekapcsolások, hibakeresés. Semmi.
Emiatt tegnap, amikor ugye videókat szerettem volna vágni, foglalkozhattam a nyomtatási problémával. Mondjuk ekkor már túl sokat nem nyomoztam, driverestől lepucoltam mindent, újratelepítettem a nyomtatót, aztán kiosztottam a hálózatra (letiltva a kétirányú kapcsolatot… mennyit szoptam korábban, mire kiderült, hogy 32 bites kliensről csak így lehet nyomtatni), minden kliensgépen töröltem a régi nyomtatót, felvettem az újat, és voilá, minden működött. Hogy mi romlott el…? Ne kérdezd, nem tudom.
De illik a világ jelenlegi mintázatába.

Majdnem fürödtem a Dunában. És te?

Ez olyan izgalmasnak tűnő dolog: az ünnepek – és a bejglihegyek – között lecsorogni kajakkal a Luppa szigettől a Kopaszi gátig, azaz gyakorlatilag végig Budapesten. A Dunapart nem rossz látvány, középről, a vízről pedig még szebb.

Most elmondom, hogyan nem szabad nekimenni egy ilyen evezésnek:

  1. A legfontosabb: ne legyél lusta. Én az voltam. Tegnap még úgy volt, hogy Barna is jön, így lementem a harmadik kajakért Dunaharasztira. A kocsiról nem vettem le, mert minek. Ma reggel derült ki, hogy a gyerek megfázott, nem jön. Én pedig lusta voltam levenni a kajakját a kocsiról és felrakni a helyére az enyémet: úgyis ugyanolyan a két kajak, jó lesz nekem ez is. Aha.
    • Mivel az extra magas vízállás miatt eltűnt a beszálló part, így elfelejtettem beszállás előtt ellenőrizni a lábtámaszt. Valójában arra koncentráltam, hogy a kellemetlen körülmények között egyáltalán beletechnikázzam magam valahogyan a kajakba. Ja, Barna 12 centivel magasabb nálam.
    • A srác kajakjában patenthiba miatt nincs benne a gyári szivacs az ülésen. Ez nyáron kifejezetten jó, télen… nem annyira. Ki lehet védeni, van itthon neoprén rövidnadrágom… de az itthon volt.
    • Barna kajakján nincs kormány. Ezt tudtam, de nem érdekelt: szépen lecsorgunk a Dunán, nem kell ide semmi faxni.
  2. Ne próbálj ki túl sok újdonságot egyszerre. Rajtam új volt a gumicsizmám, a kézvédő pogácsám és legfőképpen az evezőlapátom. Ez nem is csak új volt, hanem teljesen új típus is: egy grönlandi pálcika. Eddig életemben 10 percet eveztem ilyen lapáttal. Tavon. Szélcsendben. Gondoltam, ez egy szolíd csorgás lesz, majd itt összeszokok a lapáttal.
  3. Soha ne becsüld le az időjárást. Egy kicsit több ebből, egy kicsit más abból… és hirtelen az életedért küzdesz.

Oké. Ezek után lássuk, mi történt. Időben érkeztünk, kábé időben vízen is voltunk. Kisütött a nap, a Luppa sziget melletti külső ágban sima volt a víz. Minden rendben. Illetve nem, itt jóttem rá, hogy gond lesz a felszerelésemmel: a lábtámaszt nem érem el, így nincs hajókontakt, a hátsóm már öt perc után oda akart fagyni az üléshez, a kézvédő pogival meg nem tudtam jól kezelni az új lapátot, ergo leszedtem. Három óra evezés, kesztyű nélkül. Legalább nem csak alul fogok fázni. De mindegy is, ezek csak kényelmetlenségek, simán végig le lehet csorogni így is a Dunán. Emlékeztem, tavaly alig kellett csapni néhányat az evezővel, a sodrás szolgálatkészen levitt, mi csak néztünk a cockpitből, mint Rozi a moziban.

Aztán a Luppa sziget alatt a csoport eleje felfelé kanyarodott. Mi van? Felfelé evezésről nem volt szó. Majd ahogy kiértünk a sziget takarásából, egyből elkapott az igazi sodrás. Ezt legszívesebben nem is kisbetűvel írnám, hanem így: Sodrás. Nagyon magasan áll a Duna, ebből kifolyólag őrültként jön a víz lefelé. Nem, ne csettintsél, hogy ez az igazi, csak meg kell lovagolni a vizet és száguldani lefelé. A Duna a városban kanyarog, hídpillérek keverik meg az áramlást, hajók járnak fel-alá, de még a kikötött hajók is tekerik a vizet. Már ez is éppen elég akadály lenne az erős sodrásban, de mi még kaptunk extra nehezítést is… de erről majd később.

Szóval a sziget alján elkapott a sodrás, szembe kellett vele fordulnom, átmenni a túloldalra, ahol a homokpadok miatt alacsony volt a víz, persze a sodrás itt is dolgozott és ha valamit utálok, az az alacsony víz / erős sodrás kombináció. Mindez egy olyan lapáttal, melyet éppen megismerni készültem. Lábtámasz nélkül. Ha most kihagyom a káromkodásokat, akkor éppen semmit tudok írni a következő félóráról.

From Kajak

Hamarosan bementünk egy romantikus oldalágba, megkerültük a Tündérszigetet. Szép volt, ráadásul a magas vízállás miatt jól járható. De nem annak, aki irányítási problémákkal küzd. Ja, nem mondtam, az új lapát 240 centis, az eddigi leghosszabb lapátom 220 centi volt, de amelyikkel az utóbbi időben járok, csak 210. A szokatlan hosszú lapát külön jól jött a szűk járatokban.

From Kajak

Aztán innen nekiindultunk a Dunának lefelé. Eleinte még megpróbáltam fényképezgetni, de ahogy kibukkantunk a Szentendrei sziget mögül, telibe kapott minket az erős szembeszél. Akkora hullámokat kaptunk, mintha az Adrián eveztünk volna egy átlagosnál picit erősebb napon. Csak éppen itt minden jéghideg volt, naná a szél is, emellett egy elmebeteg erős sodrás vitt előre, a hídak pedig kajánul vigyorogtak: csak jöszte, csak jöszte!

Szerencsére hamar besurrantunk a Hajógyári sziget mögé, itt végre pihenősen csoroghattunk. Persze az áramlás itt is megvolt, a kormányzásra oda kellett rendesen figyelni: ha elbambultunk, akkor már forgott is körbe a kajak. Figyeltem Nejt, elég jól tűrte. Pedig simán az orrom alá dörgölhette volna, hogy ‘ez az a kellemes karácsonyi csordogálás?’ Igaz, neki rendben volt a kajakja és a ruhája is.

Az igazi tánc a Margit-híd után kezdődött. Megszorult a víz, jöttek a kanyarok, jöttek a szélcsatornaként és örvénygenerátorként is működő hídak, ráadásul a Gellért hegyről viharként zúdult le a szél a vízre. Én azzal az egy dologgal próbáltam stabilizálni a kajakot, ami még megvolt: a sebességgel.

From Kajak

Itt hallottam, hogy valaki kiabál mögöttem a vízen:
– Gyertek vissza, Nándor szeretne csinálni egy csoportképet, a háttérben a parlamenttel!
– Fotósopp! – kiabált vissza László.
Úgy látszik, másnak sem tetszett a víz.

From Kajak

Hülye fejjel a Lánchíd alatt a középső lyukon mentem át, nem messze egy pillértől. Nagyon rossz döntés volt. Akkorra fortyongó katyvasz volt mögötte, hogy a lélegzetem elállt. Valami ilyesmi lehet a vadvíz, csak ott ritka az ilyen erős szél. A hullámok mindenfelől jöttek. A szél is. Egy időben. Hátrahúztam a lábamat a gumicsizmában, egészen addig, hogy a lábfejem már a szár felső részében volt, így tulajdonképpen meghosszabbítottam a lábamat a gumicsizmával és elértem a lábtámaszt, összehozva egy enyhe hajókontaktot. De mennyire örültem ennek is! Az őrületben felváltva csapkodtam hol ide, hol oda a lapáttal, míg végül kikecmeregtem a budai oldal szélére. Pihenés itt sem volt, de legalább már nem kellett az életemért küzdenem. Ekkor realizáltam, hogy mindezt a harcot a pilincka grönlandival csináltam végig, úgy, hogy el is felejtettem, mi van a kezemben. Csak jó evező ez. És csak nem olyan bonyolult megszokni.

From Kajak

Az Erzsébet híd szerencsére piece of cake: nincs pillére. A szél ugyan emberkedett, de egyedül nem volt ellenfél. A Szabadság-híd volt az utolsó nehezebb akadály, de a folyó szélén evezve ezt is könnyen vettük. A Petőfi hídnál az A38 nehezítette a dolgunkat, be kellett menni a folyó közepére, ráadásul éppen jött is a BKK helyijárat hajó, de a Lánchídhoz képest kezdők voltak, márpedig, ha azt is megcsináltuk, akkor ez sem lehetett akadály.
Az biztos, hogy ezen a szakaszon az adrenalintól egész egyszerűen elfelejtettem, hogy a kezemnek már rég le kellett volna fagynia. Illetve még egy érdekesség: anélkül, hogy rákoncentráltam volna, megtanultam az új lapáttal is úgy menni, hogy ne szedje fel a vizet. Tényleg nem lesz ez rossz.

A többi már rutinmunka volt. A Kopaszi-gátnál kihasználtuk, hogy extrém magas a vízállás, így szószerint feleveztünk a nézőtér második teraszára és a deszka ülőhelyekre szálltunk ki. Pakolás, logisztika, délután ötkor már itthon is voltunk.

Hát, mit mondjak. A tavalyi egy méltóságteljes, könnyed evezés volt a két ünnep között. Idén… feltűrt ujjú birkózás egy vadkannal. Ahogy Attila fogalmazott a végén: “Ez az a víz volt, amelyikre azt szoktam mondani a hídon állva, hogy nem szeretnék benne lenni.”

Szerzői jogok:
Az utolsó négy kép Norbert oldaláról van.

 
Végül a túra útvonala térképen:


 

Ciklon

Meglehetősen bizonytalan időket élünk. Tételezzük fel, hogy év végére összegyűlt valamennyi megtakarított pénzed. Mihez kezdjél vele? Oké, az ‘igyuk el’, az meglehetősen triviális válasz, és az olyan időszakokban, amikor nemhogy egy bank, egy ország, de egy kontinens, vagy egy szuperhatalom gazdasága is ingatag, kevés biztosabb dolog van egy jó berúgásnál.

Pusztán a perverzitás kedvéért vizsgáljuk meg, mi egyebet is lehetne csinálni a pénzzel. Például eurót venni rajta és jó zsíros kamattal lekötni, az nem tűnik rossz ötletnek: az euró annyiból biztos pont, hogy a jövőjét nem ilyen Matolcsy féle kötöznivaló elmebetegek fogják alakítani, azaz a forinthoz képest atomstabil lesz. Másrészt a stabilitás mellett még kamatozik is, olyan 3% körül. (Jelen írásban nem szándékozom túlmenni az átlagember pénzügyi horizontján, államkötvényekről, befektetési jegyekről, részvényekről márpedig szó sem essék. Nem a reálkamat a cél, hanem úgy általában kamat és biztonság.)

Lássunk neki.
A számolásokhoz első körben a CIB adatait fogom felhasználni, mivel a család zöme ennél a banknál van, én is ennek a banknak a számait ismerem.
Folyószámlánk van, euró alapú számlánk van. Az egyszerűség kedvéért legyen a megtakarításunk 300000 forint. Áttesszük a folyószámláról az euró alapú számlára. Nevezzük ezt a stratégiát a Biztos és Kényelmes Stratégiának, azaz BKS-nek.

From Segédlet

Átrakás után online lekötjük félévre (3,1% éves kamat).
Nézzünk a jövőbe és tételezzük fel, hogy fél év múlva is pont ennyi lesz az euró. Ekkor bezsebeltük a kamatot, majd eladjuk a CIB-nek az eurót, úgy, hogy a pénzt visszatesszük a forintszámlára.

Részletes számolás:
– Induló összeg: 300000
– Euró eladási ár: 291,63
– Lekötött euró: 1028,7
– Éves kamat: 3,1%
– Kamattal növelt lejárati összeg: 1045,7 euró
– Euró vételi ár: 280,19
– A forintszámlán megjelenő összeg: 292987 forint.

Ejnye, nomár. Félévre lekötöttük a pénzünket és kevesebbet kaptunk érte, mint amennyivel kezdtük? Oké, sejtettük, hogy a biztonságért fizetnünk kell… de ennyit? Nézzük már át újra a számítást! Normális, hogy egy bank ekkorra marzzsal dolgozzon? 11,50 forint a rés.
Nézzünk egy tetszőlegesen kiválasztott pénzváltót:

From Segédlet

A marzs 2 forint, kezelési költség nincs.
– Hát, a jó anyátok – mondja erre az egyszeri bankoló, és elgondolkodik azon, hogy akkor már inkább az uborkásüvegben tartja otthon a pénzét. Ez lesz az Uborkás Üveg Stratégia, azaz UÜS.

Persze ehhez ki is kell venni a pénzt. Az automatán a napi limit 100000 forint, azaz vagy kivárjuk a 3 napot, vagy bemegyünk és felmarkoljuk egy fiókban. Az első esetben 3*168=504 forint kiadásunk lesz, a második esetben 545 forint. (Ez a minimum összeg.) (Jelzem, januártól a pénzkivétel csúnyán drágulni fog.)

Részletes számolás:
– Induló összeg: 300000
– Kivett összeg: 299455
– Euró eladási ár: 286
– Uborkásüvegbe rakott euró: 1047
– Fél év múlva elővett euró: 1047
– Euró vételi ár: 284
– Forintra visszaváltott összeg: 297348.

Nocsak, mit kaptunk? Habár az egyenleg még mindig negatív, de szemmel láthatóan jobban jártunk azzal, hogy nem a bankban tartottuk a pénzt, hanem a párnacihában. És a pénz állandóan nálunk volt, nem volt lekötve.

Variáljunk még. Vegyük ki a bankból a pénzt, a pénzváltónál váltsuk át, az eurót tegyük vissza, kössük le, aztán nézzük meg, jó lett-e ez nekünk. Nevezzük ezt Kiveszem Berakom Stratégiának (KBS).

Részletes számolás:
– Induló összeg: 300000
– Kivett összeg: 299455
– Euró eladási ár: 286
– Visszarakott euró: 1047
– Éves kamat: 3,1%
– Kamattal növelt lejárati összeg: 1062,7 euró
– Euró vételi ár: 280,19
– A forintszámlán megjelenő összeg: 297759 forint.

Nos, ezzel kihoztuk a rendszerből a maximumot. Elég elkeserítő, hogy még ez is negatív. De a biztonság pénzbe kerül, ugye.
De mekkora is az a biztonság?
Ehhez először nézzük meg, hogyan járnánk, ha forintban kötnénk le ugyanannál a banknál a pénzünket.

Részletes számolás:
– Induló összeg: 300000
– 6 hónapos lekötés éves kamat: 6%
– A lejárati összeg: 309000 forint.

Most akkor felejtsük el, hogy nem változik semmi és számoljuk ki, hat hónap múlva mennyibe kellene kerülnie az eurónak, hogy ezt az eredményt (309000) realizáljuk a stratégiáinkkal?

BKS stratégia:
– Visszaváltandó euró: 1047,5
– Euró vásárlási határár: 295,13
– Euró középárfolyam (feltételezve a CIB marzsát): 301,13
– Forintromlás: 16,13 forint (5,66%)

UÜS stratégia:
– Visszaváltandó euró: 1047
– Euró vásárlási határár: 295,13
– Euró középárfolyam (feltételezve a pénzváltó marzsát): 296,13
– Forintromlás: 11,13 forint (3,9%)

KBS stratégia:
– Visszaváltandó euró: 1062,7
– Euró vásárlási határár: 290,77
– Euró középárfolyam (feltételezve a CIB marzsát): 296,77
– Forintromlás: 11,77 forint (4,13%)

Elég megdöbbentő, nem? A bank által felkinált legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás jelenti a legnagyobb kockázatot. A legjobb megoldás pedig az Uborkásüveg, azaz az, amelyikben a legkevesebb része van a banknak: nem csak azért ez a nyerő, mert itt a legkisebb a kockázati százalék, hanem azért is, mert ha hirtelen romlik egy nagyot a forint, egyből realizálható a nyereség, ráadásul nincs automatikus kamatadó.
Aztán csodálkozunk, hogy az emberek nem szeretik a bankokat. (Az már csak a jelenlegi kormányzat balfaszsága, hogy azt hiszik, ha ők se szeretik a bankokat, akkor mi majd szeretni fogjuk őket. Nem olyan bonyolult ám egyszerre két szereplőt utálni. Arról nem is beszélve, hogy az állam szerepe a bankok felügyelete, az, hogy ne tudja a polgárokat kirabolni; nem pedig az, hogy ő maga rabolja ki a bankokat, saját zsebre, naná.)

Persze ezzel a számolással nem oldottunk meg semmit. Tartsuk a pénzt forintban lekötve? Amíg Matolcsy szabadlábon van? Na, ne. Vagy tényleg tartsuk otthon a pénzt a cihában, pusztán azért, mert ezzel bukjuk a legkisebbet? Ez is nonszensz. Hát egyáltalán nem létezik ténylegesen is nyerő stratégia?

De, létezik. Vegyük észre, hogy a fenti összehasonlítás tulajdonképpen arról szól, hogy az extrém marzs elviszi a hosszútávú lekötés kamatnyereségét. Azaz szét kell nézni a többi bank háza táján. Mivel a mi családunkban játszik még a Citibank, megnéztem az ő kondícióikat is.

From Segédlet
From Segédlet

Oké, emberek, ez volt a viccrovat. 17,3 forintos marzs, 0,35% éves kamat hat hónapos online lekötésnél. Úgy látszik, ők egy másik dimenzióban élnek.

Nézzünk másokat.

Eladási árak:

From Segédlet

Vételi árak:

From Segédlet

(A korrekt összahasonlítás miatt a fenti árakból le kell vonni 1 forintot, hogy a reális középárfolyamot megkapjuk, ugyanis huszadikához képest huszonegyedikén reggelre ennyit erősödött a forint.)

Ez már egyáltalán nem olyan rossz. Az Erste marzsa kisebb, mint a pénzváltóé (1,72 forint), de az utána következő négy banké is csak minimálisan nagyobb (3 forint). A CIB szemmel láthatóan a lista végén van a 11 forintos marzzsal, a Citibank meg valahol a fasorban legel.

Utánaolvastam egy kicsit az Erste feltételeinek, és ekkor még árnyaltabb lett a helyzet: devizalekötéskor középárfolyamon váltanak, azaz még ez a minimális marzs is eltűnik. Kezelési költség sincs. Féléves euró lekötésnél az éves kamat 3%.

Részletes számolás:
– Induló összeg: 300000
– Euró eladási ár: 285
– Lekötött euró: 1052,63
– Éves kamat: 3 %
– Kamattal növelt lejárati összeg: 1068,42 euró
– Euró vételi ár: 285
– A forintszámlán megjelenő összeg: 304500 forint.

Hoppá. Több lett. Nem annyi, mint forintban, de már átbillent. Mekkora a kockázat?

BKS stratégia (Erste):
– Visszaváltandó euró: 1068,42
– Euró vásárlási határár: 289,2
– Euró középárfolyam: 289,2
– Forintromlás: 4,2 forint (1,47%)

Azaz fél év alatt 1,47%-os euróhoz viszonyított pénzromlás esetén már inkább megéri az Erste-nél tartani euróban lekötve a pénzt, mint a CIB-nél forintban lekötve.

Megjegyzés: az összes fenti eurós stratégia azon alapul, hogy fél év múlva rosszabb lesz a helyzet, mint most. A kockázat csak azt mutatja meg, hogy hány százalékkal kell rosszabbnak lennie ahhoz, hogy nyerő legyen a stratégiánk. Természetesen simán előfordulhat, hogy amikor éppen szükség lesz a megtakarításunkra, a helyzet jobb lesz; ilyenkor buktunk. Emlékezzünk vissza, tavaly ilyenkor 320 körül volt az árfolyam. Aki akkor kötött le hosszútávra eurót, az csúnyán ráfaragott. Pedig nem volt ez őrült stratégia, hiszen az akkori pánikhangulatban reális esélyként forgott az államcsőd is, meg a 400-as euró is. És, csak a teljesség kedvéért, nem a kormányunkon és legfőképpen nem a pénzügyminiszterünkön múlott, hogy nem ez valósult meg. Nem ők tehettek róla, hogy a globális helyzet kedvezőbb lett, a világban pedig befektetési sivatag alakult ki, felértékelve az ilyen elcseszett régiók lehetőségeit.

Persze a fentiek nem mindent eldöntő, ultimate számolások. Aki jártas az ilyesmiben, láthatja, hogy elég sok helyen egyszerűsítettem, illetve nyilván megérne egy kört szétnézni a többi banknál is, szóval nem kell már holnap megrohamozni az Erstét. Viszont olyan világban élünk, hogy szükségünk van ilyen számolgatásokra, már csak a tréningezés kedvéért is.
Akár még karácsony előtt pár nappal is.

ps.
Fura játéka a sorsnak. Kora délután kezdtem írni a cikket, pár órával később az euró váratlanul megindult felfelé. Jelenleg 289,39 a középárfolyam, azaz az utolsó stratégiát nyerővé tevő gyengülés pár óra alatt előállt. Persze nem realizálható, hiszen a lekötés miatt a fél évvel későbbi árfolyam számít.

Rontás

Nem panaszkodhatom, mostanában bőven van lehetőségem gyakorolni a türelem erényét. (Jelzem, eddig nem nagyon sikerült.) Viccesen el is hangzott Meow-tól, hogy nem küldte-e ránk valaki a rontást?
Magamat felvilágosult embernek tartom: értem ez alatt, hogy elég kemény reál műveltségem van, pluszban összeszedtem némi humánt is, ismerem az anyagot és el tudom képzelni, hogy van élet az anyagon túl is. De ezt a rontás dolgot nem tudom elképzelni.
Viszont most már tudom, hogyan született az idea. Mindenkinek az életében akadnak rossz passzok: időszakok, amikor minden összejön. Egy ideig lehet orrolni a véletlenre, de amikor már hetek óta minden elromlik, amihez az ember hozzáér, akkor egyszer csak előbújik az ősember a civilizáltnak hitt agyból. Az az ősember, aki Istenekkel magyarázta az érthetetlen dolgokat. És azt mondja, hogy “hé, apafej, ez már nem lehet véletlen, valaki rontást küldött rád!”. Tudom, hogy így van, mert bennem is felmerült a gondolat, még Meow kommentje előtt – pedig, mint írtam, abszolút nem hiszek benne. De azért felmerült. (Ahogy Niels Bohr mondta, amikor megkérdezték, miért van nyúlláb kiszögelve a kapufélfájára: “Én nem hiszek a babonában, de állítólag akkor is működik”.)

Na most, manapság – miután ugye nem hiszünk benne – azért ez már nem akkora probléma. Jól elviccelődünk vele. De régebben bizony ez komoly dolog lehetett. Pusztán maga az a tény, hogy az emberek elhihetőnek tartották a rontás lehetőségét, már önmagában képes volt arra, hogy tönkretegyen kapcsolatokat. Gondolj bele: sorra döglenek az állatok, elveri a vihar a termést, betegeskedik a gyerek, a jobbágy pedig levonja a következtetést: valaki ráküldte a rontást. Még ha jámbor fajta és nem is riasztja egyből az inkvizíciót, akkor is végiggondolja, kinek lehet az az érdeke, hogy neki rosszul menjen. Aztán előbb-utóbb talál is valakit. A rontás lehetőségében hisz, megkérdezni direktben nyilván nem fogja a gyanúsítottat, így anélkül, hogy az illető tudna róla, mivel vádolják, már el is lett ítélve. El lett vetve két család között a viszály magva. Ráadásul ez az egész nagyon alattomos dolog, mert nem a logika, hanem az érzelmek felől támad. Még ha józan ésszel tudom is, hogy nincs olyan, hogy rontás, ha nem utasítom el teljesen a lehetőségét, akkor az ellenérzéseim egészen biztosan felerősödnek azokkal szemben, akiket eddig sem nagyon kedveltem.
Javaslom, egy picit se higyjünk benne.

Törmelék

  • Az ember időnként betolja tétként az arcát. Ez elég komoly tét, hiszen teljesen el is veszítheti, de akár meg is duplázhatja. A legfurcsább az, hogy hosszabb távon egyik sem jó.

  • Azért tartunk macskákat, hogy amíg mi dolgozunk, addig legyen, aki heverészik a kanapén.

  • Aki valami régi, letűnt aranykorról áradozik, az számomra csak annyit mond, hogy neki itt, most rossz, de bezzeg a múltban minden sokkal jobb volt. Bocs, Hamvas Béla.

Életképek

Kifőzde a piacon. Áll a sor a pult előtt. Egy kerek hapsi előttem.
– És akkor kérnék elvitelre túrós csuszát is.
Rápillantottam az ételre, gusztusosan nézett ki, tele barna pörccel.
– Kérnék rá cukrot is.
A pultos csajnak a szeme sem rebbent.
– Porcukrot vagy kristálycukrot?
– Természetesen porcukrot! – horkant fel a férfi.

Vasárnap hajnali egy óra, Nagyvárad tér. Az éjszakai buszt vártam.
Egy idősebb bácsika jelent meg, egy hajókoffernyi görgős bőröndöt vonszolt maga után.
– Elnézést, milyen közlekedés van még ilyenkor? – kérdezte.
– Vacak. Merre szeretne menni?
– Arra – mutatott északnak.
– Ez kevés lesz. Pontosan hová?
– Baross utca.
– Pont ezért kérdeztem. Vannak éjszakai buszok, de azok csak párszáz méterig mennek északnak, aztán elfordulnak délkeletnek.
– Villamos?
– Az ilyenkor már nincs.
– Pedig már az Orczy tér is jó lenne.
– Akkor nincs gond. Az olyan 15 perc séta ide.
– Csak? Köszönöm, akkor megyek.

Elindult.
2-3 perc múlva elment mellette egy villamos. Én láttam, hogy garázsjárat, de az öregnek esélye sem volt elolvasni a feliratot.
Érdekes, de nem csuklottam.

Életfogytiglan

Ne legyenek senkinek sem illúziói, ebben az országban béke addig nem lesz, amíg Orbán Viktor él. Akár leváltják most, akár nem, akár valamikor később váltják le, akár soha, itt fog kavarni. Márpedig láttuk, mennyire képes ellenzékből is rombolni.
(Tudom, sokan mondják – némileg reménykedve – hogy egyszer elegük lesz belőle a pénzembereknek és elzavarják. Csak azt felejtik el, hogy vannak jóval nagyobb pénzemberek a nemzetközi vizeken, akiknek kifejezetten jól jön, hogy Magyarország válságban van. Kell a francnak egy újabb jó eszkimó vadász, amikor olyan kevés a fóka.)
Ebben az a különösen kellemetlen a számomra, hogy mindketten nagyjából egyidősek vagyunk. Minden emberi számítás szerint nagyjából ugyanakkor fogunk elpályázni ebből a világból. Azaz felkészülhetek rá, hogy a hátralévő életemet egy folyamatosan lezüllő, egyre reménytelenebb környezetben fogom leélni.

Nem, sajnos az elefántcsont-torony nem működik. Vagy hogy egy másik metaforát használjak, legyen bármennyire is erős a világítótorony, a toronyőr nem tudja függetleníteni magát a tengertől. Be lehet zárkózni a lakásba, be lehet zárkózni önmagunkba, de attól még a környezetünk erősen meg fogja határozni a hangulatunkat, az életkedvünket.

Kronológia

  • 2012.10.30: Ekkor nyúlták le a pénztárcámat, az irataimmal.
  • 2012.11.28: Ekkor lett újra működőképes az összes bankkártyám.
  • 2012.12.14: Ekkor kaptam meg az utolsó hiányzó igazolványt.

Nem lehet azt mondani, hogy nem fontolták meg alaposan a pótlásokat.

A legszebb a vége lett, igazán stílszerűen zárult a folyamat. Elméletileg már korábban is meg lehetett volna a jogsim, de már csak az adatrögzítések és továbbítások után derült ki, hogy lejárt az orvosim, aztán hiába csináltam meg rekordgyorsasággal (négy nap: körzeti orvos, SzTK 2*, körzeti orvos), a jogsit is rekordgyorsasággal gyártották le, gondolom, emiatt nem tűnt fel senkinek, hogy érvénytelen rajta az orvosi dátuma. Ebből remek kavarások lettek, majdhogynem a második otthonom lett az okmányiroda. Végül minden egyenesbe jött, az ügyintéző hölgy megkért, hogy ne vacakoljunk a postázással, küld sms-t, hogy mikor lesz készen az igazolvány, menjek be, soron kívül ideadják. Tegnap jött az sms, ma mentem be.
A bejáratnál a már jól ismert köcsög biztonsági őr.
– Jogosítványért jött? – kérdezte, látva a kezemben a jogsipótló papírt.
– Igen.
– Itt van a sorszáma – húzott ki egyet a gépből.
– Köszönöm, de nincs rá szükségem.
– ?
– Nem akarom végigmondani a történetet, a lényeg, hogy megegyeztünk az ügyintéző hölggyel, miszerint soron kívül ideadja.
– Kiről van szó?
– XY-né.
– Ő már nem dolgozik itt. Elment nyugdíjba.
– Hoppá. Tegnap még sms-t küldött. Igazán megvárhatott volna.

Az őr vállat vont.

– Mondtam én, hogy kell magának a sorszám.
– A francba. Hányan is vannak előttem? – néztem rá a papírra – Nyolcan??? Most akkor mit csináljak?
– Megy a sor gyorsan. Üljön le és várja ki.

Aztán az ügyintéző csodálkozott, miért vagyok annyira mogorva.

– Itt meg mi történt? – húzta fel a szemét, amikor meglátta, hogy mennyire közel van egymáshoz a bevont és az új jogsi sorozatszáma.
– El lett bökve a jogsi – morogtam.
– Nahát.

Gutya

Egy héten belül kétszer is ugyanaz a minta.

Az erdőben sétáltam haza, az erdei úton szembejött velem két öregasszony, meg egy apró kutya. Az utóbbi póráz nélkül, 5-10 méterre elcsatangolva a gazdájától, aki élénken beszélgetett a partnerével. Amint elmentem a kutya mellett, az mögémszaladt és jó 20 centiről veszettül acsarkodni, ugatni kezdett. Pici zsebpiszok kutya volt, talán még a macskám is sarokba tudta volna állítani. Én sem vettem túl komolyan, megfordultam és rászóltam, hogy ‘ha megharapsz, felrúglak!’. Ekkor ért mellém a gazdája és felháborodott. Hogyan merészelek ilyeneket mondani az ő kutyusának!
– Nem tűnt fel, hogy az Ön kutyája támadó pozíciót vett fel és ott ugat közvetlenül mögöttem, a bokámnál?
– Ez nem olyan kutya.
– Az ugatása nem ezt mutatja.
– Fiatalember, a kutya már csak olyan, hogy ugat. Ezzel nem tudok mit kezdeni – zárta le a vitát a nő arrogánsan és fensőbbrendű mosollyal az arcán továbbment.

Ma megint okmányiroda. Kábé 2,5 kilométer séta, végig kertvárosban. Láttam, hogy előttem egy hapsi megy, mellette három kutya, naná mindegyik póráz nélkül. Szűk volt a járda, gondoltam elengedem őket a sarokig, utána úgyis elfordulok. Pont ott volt az egyik háznál egy kölyökkutya, addig eljátszottam vele.
Balszerencsémre a hapi is elfordult a kutyáival. Ráadásul közben megismertem, ugyanaz a farok volt, akivel egyszer már összebalhéztam, akkor is a szabadon kóborló kutyái miatt.
Na most, hogy értsd, az utca, amelyikre ráfordultunk, nem egy elhanyagolt forgalommentes kertvárosi utca, hanem a telep egyik főutcája. Meglehetősen nagy autó- és gyalogosforgalommal. Ez a barom meg ott sétált, a kutyái pedig fel-alá futkároztak. Melléjük értem. A három közül a legnagyobb dög felismert – gondolom, ott lehetett, amikor az azóta megboldogult Hópihét védtem – és mögémrohant. Ugyanaz a trükk: beállt mögém és 20 centiről hörgött, ugatott. Ez nálam minimum kimeríti a támadással fenyegetés fogalmát, ráadásul hátulról és kellemetlenül közelről, így nem is bírtam sokáig. Villámgyorsan megfordultam, toppantottam a kutya felé, erre az egyből támadott, de ugyanabban a pillanatban már orrba is rúgtam. Túrabakanccsal.
A gazdája kábé 10 méterről óbégatott. A kutya megállt egy méterre, onnan ugatott veszettül. Én álltam, vártam mi lesz. Hátat fordítani nyilván nem mertem. A gazdája odaért és nekiállt veszekedni. Velem. Hogy miért támadom meg a kutyáját és ez a kutya egyáltalán nem olyan és biztosan utálom a kutyákat és ezt érezte meg az ő kutyája, és egyébként is, ez a kutya nem olyan. Néztem azt a kerek, debil arcát, aztán legyintettem. Annyira sütött róla az ostobaság, hogy semmi értelme nem volt vitatkozni vele.
– Ha a kutyája még egyszer a közelembe jön, kitekerem a nyakát! – szóltam oda neki a biztonság kedvéért, majd megfordultam és továbbmentem. Valószínűleg a kutya értette a fenyegetést, mert nem jött utánam.

Küldi a megoldást

Álmodozik, hogy mi volt
Pedig nem is volt semmi
A moziba az elején kitalálja a gyilkost
Csak álmában látja magát szépnek
Olyankor valami fényességnek
Küldi a megoldást

Kispál és a Borz: Küldi a megoldást

 
Szóval megvan. Erős segítséggel sikerült úrrá lenni a classpnp-s problémán. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerül, sőt, a történtek ismeretében utólag már azon is csodálkozok, hogy egyáltalán sikerült.

From MiVanVelem

Nem, ez nem beállított fénykép. Tényleg volt ilyen fázis.

Le is írtam, pontosan és részletesen, mi volt a történet. De már nem ebben a blogban, mert ide durván szakmai lett volna. Ha kocka vagy és szereted az érdekes problémákat, vagy egyszerűen perverz és imádsz olyan szöveget olvasni, melyekből csak az előljáró szavakat ismered, akkor ez az írás neked szól. Enjoy.

Felsőoktatás

Lányom óvatosan cserkészett be hétfőn.
– Van neked ügyfélkapus belépésed?
– Van.
– Használhatom?
– ???
Mint kiderült, vasárnap este kaptak egy feladatot: bizonyos adatok alapján írjanak egy 5000 szavas tanulmányt. (Vagy esszét, mert ma már minden diák esszét ír, fogalmazást egy sem.) A beadási határidő péntek, a tanulmány egyben félévaláírási kritérium is. Az adatok forrása meglehetősen konkrétan meg volt adva: TeIR, azaz Országos Területfejlesztési és Területrendezési Informatikai Rendszer, ezen belül is meghatározták, hogy mely részfeladatokhoz mely webes alkalmazásokat kell használni. Ezek közül 3 alkalmazás regisztrációhoz van kötve.
A regisztráció a következőképpen néz ki: ha van ügyfélkapus hozzáférésünk, akkor belépünk vele. Ha nincs, akkor okmányiroda, csináltatunk egyet. (Emlékeim szerint 2-3 nap, de a kollégistáknak ehhez haza kell utazniuk.) Miután megvan az ügyfélkapus azonosító, belépünk, és immár regisztrálhatjuk magunkat a TeIR rendszerébe. Kíváncsiságból megtettem, erre azt az üzenetet kaptam, hogy a regisztrációs kérelmet befogadták, a Jedi tanács legközelebbi ülésén foglalkoznak is vele. Azaz emberi nyomozás, emberi döntés, melyre várni kell – és akkor sem biztos.
Na most, a gyerek – és a tankörtársai – kaptak öt napot, hogy mindezt végigcsinálják, majd a megszerzett adatokból megírják a tanulmányt. Egyébként bukik a tantárgyból a félév. Ügyes.

Fonjuk össze a szálakat. Ez ugyanaz a hétfői nap volt, amikor egész nap pizsamában rohangáltam, habzó szájjal, kezemben csavarhúzóval a lakásban és az idegességtől enni sem tudtam. Mondhatni, a tanerő nem is időzíthette volna jobban az akcióját. Rögtön elkértem a lánytól a tanár telefonszámát, de jó érzékkel nem adta ide. (Hagyd, Apa, ez az én harcom.) Másnap a négy legnagyobb szájú diák – a lányom vezetésével – letámadta a tanárt, hogy akkor ezt most hogyan. És itt jött a legnagyobb döbbenet: a tanárnak fogalma sem volt róla, hogy ezekhez az alkalmazásokhoz regisztrálni kell. Viszont nem hagyta magát a sarokba szorítani, egyből visszatámadt, hogy miért csak ma szóltak neki, így elveszett két értékes nap. Számoljunk: vasárnap este lett kiírva a feladat, a hétfő elment azzal, hogy a nebulók mindenféle módon megpróbáltak bejutni a rendszerbe, majd miután nem sikerült, kedden szóltak a tanárnak.

Most éppen patthelyzet van. Állítólag létezik olyan tanár, akinek van hozzáférése a rendszerhez, majd ő leszedi az adatokat, a diákok meg gyorsan összedobnak valamit a maradék időben.

Pont ma beszélgettünk a könyvelőnél és elhangzott, hogy milyen rafinált módokon oldják meg az egyetemek a diáklétszámok csökkentését. Habár nagy rajongója vagyok az összeesküvés-elméleteknek, de ebben most konkrétan nem hiszek: szvsz nem kell ott bonyolult stratégiákat feltételezni, ahol a közöny és a beleszarás is elegendő magyarázat.

Így élünk

  • Ezt nehezen bírom megemészteni, de a Microsoftnak sikerült visszautaztatnia az időben. Nem is tudom, melyik oprendszerüknél volt utoljára, hogy egy driver telepítése miatt újra kellett húznom a gépet, de nem kettessel kezdődött az évszám, úgy saccolom. Reggel óta küzdök a géppel, egész nap pizsamában, kaja helyett csak almával, a kihűlt kávém még mindig a konyhaasztalon. Kipróbáltam mindent, ami eszembe jutott, kipróbáltam gyk. mindent, amit a neten találtam – szép irodalma van a classpnp.sys szívásoknak, tömérdek frusztrált emberrel – és semmi. Végső megoldásnak maradt a Windows gyalulása és újratelepítése. Szép munka lesz, közel 3 TB adat és 10-15 vrtuális tesztgép. Lehet, hogy már írtam, de akkor is hitetlenkedve csóválom a fejemet: hogy a fenébe lehet, hogy egy Windows 2008 szerver képtelen megvédenie magát egy rossz drivertől? A találatok alapján a classpnp-s végtelen hurokba kerülő kékhalálok esete legalább két éve ismert, és mindenhol csak vajákolások vannak, meg mellébeszélések, jobb esetben jóindulatú, de nem működő ötletek. Az MS-től például nincs semmi.
  • A forgószékem ma döntött úgy, hogy kitörik két lába. Szerencsére fürge vagyok, mint a puma, így nem gerincen landoltam a parkettán. (Csak megjegyzem, hogy Barna forgószéke a múlt héten tört darabokra alatta. Jó telük lesz a macskáknak a puha székekkel teli teraszon.)
  • Nej tegnap este elromlott asztali lámpájáról kiderült, hogy javíthatatlan. Kuka.
  • Pár nappal ezelőtt ugyanazon az este dobta el az agyát a Galaxy S2-es telcsim és Nej Galaxy tabja. Semmire nem reagáltak, csak a hard resetre. (Telcsinél akksi ki-be, a tabnál reggelre derült ki, hogyan is megy a hard reset.)
  • Ugyanaznap kilazult a hálószoba kilincse, ami azt jelenti, hogy mivel erősebb nyomásra is nyílik az ajtó, így kitárult az út a macskák előtt. Szerencsére még nem próbálták meg benyomni a vállukkal.
  • Az előbb mentem ki egy újabb almáért és kidurrant az előszobában az izzó. Mivel létra kell a cseréjéhez, úgy is marad. A férfiember most nem ér rá.

Ja, hogy ne legyek teljesen negatív, kaptam levelet papíron is, elektronikusan is az UPS vámkezeléstől, ezekkel – plusz az Amazon számlaszerűségeivel – már jó eséllyel lesz áfás számlám.

Ki ad áfás számlát?

Néha tényleg úgy érzem, a hétköznapok felőrölnek. Fél napja nem jutok előre a váratlanul kardjába dőlt géppel (pont azután halt meg, hogy átterheltem szinte mindent rá az itthoni informatikában), jogosítványom még mindig nincs, mert elsőre elrontották… és akkor itt van még a kölykök Kindle olvasója. Kábé egy éve kaptak mind a ketten egyet-egyet, mind a kettő tönkrement őszre. Visszavittem a céghez (ezeket kivételesen Magyarországon vettem), 49(!) napnyi garanciális vacakolás után visszaadták a pénzt. Mivel elegem lett a magyar beleszarásból, inkább közvetlenül rendeltem az Amazontól. Immár ravaszul ugyanaz lett a számlázási és a szállítási cím is, nehogy megint elrontsák. Pár napon belül meg is jött, a kölykök már használják. Én meg szívok.
Áfás számla.

  • Az Amazon ugyan küldött egy részletezést, hogy miért vont le ennyi pénzt: benne volt, hogy anyag+szállítás+vám+áfa. De ez csak értesítés, nem számla. A rendelés oldalán be tudok menni egy ‘print invoice’ menüpontba, ez olyan számlaformájú is, de már a címe is zavaró (fine details for order), az alján pedig ott virít nagy betűkkel, hogy ez nem áfás számla. Más meg nincs.
  • Az UPS-nél az ügyintéző valószínűleg már ezerszer elátkozott, de nem tudok mástól tájékozódni. A csomagban ugyanis csak egy szállítólevél volt, más nem. Az UPS ugye kap az Amazontól egy számlát, de az csak a nettó árakat tartalmazza. (Ezt átküldték nekem is.) Ez alapján az UPS ügyintéző kiszámolja a vámot és az áfát, de mivel az szerepel a papírján, hogy ezt a feladó fizeti, így nekem nem ad áfás számlát. Sőt, gyakorlatilag semmit sem ad. Az ügyintéző ugyan megígérte, hogy elküldi ezt a kiszámolást, de úgy tűnik, ő sem gondolta komolyan.

Szóval minden szép és jó, csak nekem nincs áfás számlám, sőt, azt sem tudom, egyáltalán kitől kellene kapnom.

Ádvent, az. A lélek megnyugvása. Engedni beszivárogni az ünnepi hangulatot.

Haladunk

Ma reggelre megtudtam a _betűre pontos_ nevét a hangkártyának, végre működött a gyártónál is a download oldal (tegnap nem ment), ma reggel lekaptam a megfelelő drivert és feltettem. Azóta folyamatos kék halált kapok bekapcsoláskor. Nem működik sem a “last good” opció, de nem működik a “safe boot” sem. Gyakorlatilag semmi nem működik, végtelen ciklus. Ahogy nézem, a classpnp.sys betöltésénél akad el. Rákerestem a neten, eddig annyit találtam, hogy ez kábé olyan egy gépnél, mint tehénnél a száj- és körömfájás. A legegyszerűbb egyből főbelőni, hogy ne szenvedjen.

És a reggelinél még azon gondolkodtam, mivel foglalkozzak ma.

Embert ölök… de számítógépet biztosan

Két hete… két hete dolgozok, mint az állat a nappali újraelektronizálásán. Ne menjünk bele a részletekbe, koncepcióváltás, hardverváltás, egyedül a bútorok nem lettek lecserélve. De napról napra lett szebb és okosabb a rendszer. Ma este kilenckor végeztem el az utolsó simítást a gépeken. Közben, míg a fájlokat terelgettem egyik nasról a másikra, mintegy mellékesen megvágtam egy nemrégiben bedigitalizált 1994-es videókazettát is. Minden készen állt a főpróbára: az új médialejátszó rendszer és egy szuper média, egy 18 éve nem látott felvétel a fiatalságunkból. Töltöttem egy pohár bort, feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, kezembe vettem a távkapcsolót… és hangos robajlással rámdőlt a rendszer.
Egészen a főpróba idejéig tökéletesen működött minden a számítógépen. Amint elindítottam a lejátszást, a következők történtek:
– Elment a hang. Semmi. Nulla. Végignéztem a láncot, sehová sem szorult be egy aljas mute.
– Meghalt a Media Player, mindenre hibaüzenetet ír.
– Meghalt a Winamp. Nemhogy nem játszik le semmit, de le is fagyasztja a gépet.
– A PowerDVD, a Media Player Classic és a VLC player működnek, de iszonyúan szaggat mindegyik. Eddig ilyesmiről szó sem volt.
– A regionális beállításaim átálltak angolra.
– A Chrome nem indul el, mert azt mondja, hogy valaki más is felrakott egy Chrome-ot. Ez igaz, egy másik usernek tényleg újra kellett telepíteni, de még két nappal ezelőtt.

Csoda, hogy nem haraptam le a borospohár szélét.

Aztán pár perc folyamatos és igen durva káromkodás után erőt vettem magamon és nekiálltam felgöngyölíteni a katyvaszt. Vasárnap. Este tízkor. Amikor már csak a kéthetes munka gyümölcsét terveztem kiélvezni.
Első és legkomolyabb gyanúsítottam a hangkártya volt. Eleve nehezen ment fel, a telepített komponensek nagy részét utólag le is kellett szedni, a driver 2005-ös, na az elég hülyén nézett már ki a 64 bites Windows 8 R2 szerverben, a netről leszedett hozzávaló driver meg nem ment fel, mert szerinte ez nem az a hangkártya. Eddig ez a felemás felállás működött, aztán az egyik pillanatról a másikra nem. Ahogy leszedtem a drivert, egyből galambok ültek verebekhez, minden megjavult. Csak éppen hang nincs. (Oké, a Chrome-nál törölni kellett egy ikont, a regionálist meg átböktem magyarra.)

A hangkártyákból viszont mostanra lett végképp elegem. Holnap veszek egy usb-s hanggenerátort, osztjónapot.