Month: December 2012

Stilszerűen

Mivel azt a fránya kajakot csak vissza kell vinni valamikor – legkésőbb másodikáig – és mára gyönyörű, napfényes napot ígért a meteorológia (nőjön be az orruk lika), úgy gondoltam, evezek még egy utolsót az évben. Háát…
Beöltöztem. Beállítottam a kajakot. (Mivel már tudom, hová kell állítani a lábtámaszt, 20 másodperc alatt a helyére tettem. Ennyi kellett volna, hogy élvezzem a pár nappal ezelőtti evezést.) Feldobtam a csomagtartóra, déltájban leszaladtam Dunaharasztiba.
Meglepő módon volt élet a csónakháznál. 4-5 autó, egy kisebb társaság kivonszolt egy asztalt az italoknak, aztán nyuszifül jelmez fel, bulivan. Sérelmezték is, hogy ilyenkor miért rongálom a hangulatukat evezéssel.
A fene tudja. Én se tudom. De valahogy beleégett az agyamba, hogy idén még evezek egyet. Még akkor is, ha akkora köd van, hogy a vizet is alig látom.

From Kajak

Ez itt fent közvetlenül beszállás előtt van, a haraszti HÉV-hídnál. És itt még istenes volt a helyzet.

From Kajak

Sasszeműek kivehetik a ködből az M0-híd tömbjét. Kábé 50 méterre voltam a hídtól.

Akkora tejföl volt, amekkora nincs is. Majdhogynem nagyobb ellenállása volt, mint a víznek.
Ráadásul nem ez volt a legdurvább: a Duna folyt. Oké, általában szokott, de a Soroksári Duna ennyire azért nem. Nem onnan tudom, hogy folyt, mert felfelé nehezebb volt evezni, hanem onnan, hogy látszott. Na, ilyet még nem tapasztaltam eddig. Határozottan láttam, ahogy iparkodik a víz, a parthoz közel pedig fodrozódik a limányvonal. Az M0-híd alatt meglehetősen gusztustalan vízmozgások fogadtak.
A legerősebb lapátommal mentem, ennek ellenére felfelé olyan 5,5 kmh volt a maximum. Visszafelé, úgy, hogy éppencsak lapátolgattam, 8,5-9. Nem is mentem el addig, amíg terveztem, ebből az időből és vízből elég volt egy óra.

A hideg időnek is megvan az előnye: nem kellett nagyon tisztogatni a kajakot, elég volt lerugdosni róla a jeget. Gyorsan elraktam a hajót, aztán fél háromkor már otthon is voltam. Ünnepi ebéd (lencsés/szalonnás/káposztás), egy utolsó meghitt beszélgetés a csatába induló harcosokkal, aztán csendespihenő. Én feljöttem a padlásra szivarozni, Nej a konyhában kreatívkodik, a kölykök lélekben készülnek.
Eddig jó az év utolsó napja.

Kézen fogsz és hazavezetsz

Vajon ha ehhez kísértetiesen hasonlót álmodok, de a végén jön egy helybéli, aki kivezet, ráadásul olyan helyre, ahol régen látott kedves ismerősökkel találkozok váratlanul, akkor az már jellemfejlődés, esetleg jel, hogy a dolgaim jobbra fordulnak, vagy egyszerűen csak kevesebbet ettem vacsorára?

Szembeszél

Nem, még nem állt el.

Tegnap este úgy feküdtem le, hogy nem tudtam, mit csinálok délelőtt. A meteorológia szerint gyönyörű kajakozós idő lesz, a fiam kajakját úgyis vissza kell vinnem Dunaharasztiba, minden amellett szólt, hogy evezzek egyet. Másfelől viszont ezerrel rakom össze a 15-20 éves videókazettákról nemrégiben bedigitalizált családi videókat, hatalmas élmény. Nemcsak nekem, hanem az egész családnak. Az időzítés tökéletes: soha máskor nem lesz olyan, hogy tartósan egész nap ezzel foglalkozhatok, este pedig együtt a család és pezsgő mellett vigyorogjuk végig az aznap elkészült 1-2 órányi adagot. (“Nem, én nem lehettem ilyen!”… “Hogy volt nektek türelmetek ennyi mindenhez?”… “Tényleg így nézett ki akkoriban egy hétköznap?”)

Aztán közbeszólt az élet. Hajnalban nagy dübörgésre ébredtünk. A betörőellenőrzés férfi munka, kirohantam. Behatoló nem volt, ellenben a fürdőszobában leszakadt a fürdőszobaszekrény. Gyors ellenőrzés: a szekrény menthetetlen, darabokra tört. A benne lévő üvegek nem sérültek. A nemrégiben felszerelt csaptelep kapott egy nagy ütést, lötyög, mozog, de még egyben van. A vezetékek nem szakadtak ki a falból, csak a csokiból. Oké, semmi sürgős, lehet visszamenni aludni.
Reggel viszont nem volt kecmec. Se evezés, se videóvágás: házimunka.
Először megnéztem, mi engedte el magát. Habár nagyon nem lepődtem meg, mert kábé egy hónappal ezelőtt ugyanígy szakadt le a földszinti fürdőszobában lévő ugyanakkor vásárolt ugyanilyen szekrény, szóval tutira valami típushibáról van szó. (Egyébként az is, hátulról úgy néz ki, hogy van rajta két darab, csavarral állítható vaskampó, azt sugallva, hogy masszív a felfogatása, ellenben alaposabban megnézve a vaskampó belső állítgatós műanyag dobozát, onnan már látszik, hogy az egész ragasztva van. Szóval hiába nagy darab maga a szekrény, a fogkeféken kívül úgy látszik mást nem szabad benne tárolni.)

Ekkor ébredt fel a lányom és közölte, hogy tegnap este romlott el a frissen vásárolt Kindle kijelzőpanelje. Megnéztem, tényleg: a panel fele meghalt. Vizsgaidőszakban. Amikor szinte mindent ebből tanulnak. Oké, az Amazon garanciális ügyfélszolgálata legendásan jó, de ez akkor is ügyintézés: levelezés, csomag feladása az USÁ-ba, pénzek utalgatása, újabb elvámolási procedúra, a számlákkal való kavarásról nem is beszélve.

Vissza a fürdőszobába: romeltakarítás, csaptelep szétszedése addig, hogy minden csavart meg lehessen húzni, a két törött szekrényből összeeszkábáltam ideiglenesre egy egészségest, elkövettem életem első áramtalanítás nélküli 220-as szerelését (nagy úr az állandóan működő szerver), végül Nejjel ketten visszaemeltük a szekrényt, a női részleg jelenleg éppen takarít, pakol. Én meg kidobtam a maradék faanyagot a teraszra.

Kitérő: ez külön balszerencse a balszerencsében. Most volt nemrég lomtalanítás, nekünk pedig azóta – azaz másfél hónapon belül – ment tönkre egy kertiszék, egy asztali lámpa, két kerekes szék, most pedig két fürdőszobaszekrény. Tipikusan olyan dolgok, melyeket a lomtalanításokon ingyen ki lehetne dobálni – csak éppen a következő akció 10 hónap múlva lesz. Most vagy kibírom addig, hogy a teraszból lomtár lesz, vagy jó pénzért elszállíttatom a cuccot.

És ha már sorozatról beszélünk, a múltkori kajakozás sem volt előzmény nélküli. Jó fél órával hamarabb fejeztük be itthon a készülődést, mint terveztük, én pedig úgy gondoltam, hogy ebben a kis időben gyorsan adminisztrálok egyet: elvégzem az idei utolsó pénzutalásokat, lekönyvelem, meg feldolgozom az íróasztalomon összegyűlt papírhalmot. Az első lépés az lett volna, hogy kinyomtatni vagy 3-4 dokumentumot. Ja. Nyilván mikor kell elromolnia a nyomtatásnak? Pontosabban, ránézésre nem romlott el semmi. A nyomtatón égett a zöld lámpa, papír/toner volt benne, a szerveren a nyomtató állapota hibátlan volt, eseménynapló szép tiszta, a nyomtatandó anyag beérkezett a szerver queue-jába, ki is ment onnan… csak éppen a nyomtató nem nyomtatott semmit. Nyilván a fél óra elment azzal, hogy nyomtató/kliensgép/szerver kikapcsolások, bekapcsolások, hibakeresés. Semmi.
Emiatt tegnap, amikor ugye videókat szerettem volna vágni, foglalkozhattam a nyomtatási problémával. Mondjuk ekkor már túl sokat nem nyomoztam, driverestől lepucoltam mindent, újratelepítettem a nyomtatót, aztán kiosztottam a hálózatra (letiltva a kétirányú kapcsolatot… mennyit szoptam korábban, mire kiderült, hogy 32 bites kliensről csak így lehet nyomtatni), minden kliensgépen töröltem a régi nyomtatót, felvettem az újat, és voilá, minden működött. Hogy mi romlott el…? Ne kérdezd, nem tudom.
De illik a világ jelenlegi mintázatába.

Majdnem fürödtem a Dunában. És te?

Ez olyan izgalmasnak tűnő dolog: az ünnepek – és a bejglihegyek – között lecsorogni kajakkal a Luppa szigettől a Kopaszi gátig, azaz gyakorlatilag végig Budapesten. A Dunapart nem rossz látvány, középről, a vízről pedig még szebb.

Most elmondom, hogyan nem szabad nekimenni egy ilyen evezésnek:

  1. A legfontosabb: ne legyél lusta. Én az voltam. Tegnap még úgy volt, hogy Barna is jön, így lementem a harmadik kajakért Dunaharasztira. A kocsiról nem vettem le, mert minek. Ma reggel derült ki, hogy a gyerek megfázott, nem jön. Én pedig lusta voltam levenni a kajakját a kocsiról és felrakni a helyére az enyémet: úgyis ugyanolyan a két kajak, jó lesz nekem ez is. Aha.
    • Mivel az extra magas vízállás miatt eltűnt a beszálló part, így elfelejtettem beszállás előtt ellenőrizni a lábtámaszt. Valójában arra koncentráltam, hogy a kellemetlen körülmények között egyáltalán beletechnikázzam magam valahogyan a kajakba. Ja, Barna 12 centivel magasabb nálam.
    • A srác kajakjában patenthiba miatt nincs benne a gyári szivacs az ülésen. Ez nyáron kifejezetten jó, télen… nem annyira. Ki lehet védeni, van itthon neoprén rövidnadrágom… de az itthon volt.
    • Barna kajakján nincs kormány. Ezt tudtam, de nem érdekelt: szépen lecsorgunk a Dunán, nem kell ide semmi faxni.
  2. Ne próbálj ki túl sok újdonságot egyszerre. Rajtam új volt a gumicsizmám, a kézvédő pogácsám és legfőképpen az evezőlapátom. Ez nem is csak új volt, hanem teljesen új típus is: egy grönlandi pálcika. Eddig életemben 10 percet eveztem ilyen lapáttal. Tavon. Szélcsendben. Gondoltam, ez egy szolíd csorgás lesz, majd itt összeszokok a lapáttal.
  3. Soha ne becsüld le az időjárást. Egy kicsit több ebből, egy kicsit más abból… és hirtelen az életedért küzdesz.

Oké. Ezek után lássuk, mi történt. Időben érkeztünk, kábé időben vízen is voltunk. Kisütött a nap, a Luppa sziget melletti külső ágban sima volt a víz. Minden rendben. Illetve nem, itt jóttem rá, hogy gond lesz a felszerelésemmel: a lábtámaszt nem érem el, így nincs hajókontakt, a hátsóm már öt perc után oda akart fagyni az üléshez, a kézvédő pogival meg nem tudtam jól kezelni az új lapátot, ergo leszedtem. Három óra evezés, kesztyű nélkül. Legalább nem csak alul fogok fázni. De mindegy is, ezek csak kényelmetlenségek, simán végig le lehet csorogni így is a Dunán. Emlékeztem, tavaly alig kellett csapni néhányat az evezővel, a sodrás szolgálatkészen levitt, mi csak néztünk a cockpitből, mint Rozi a moziban.

Aztán a Luppa sziget alatt a csoport eleje felfelé kanyarodott. Mi van? Felfelé evezésről nem volt szó. Majd ahogy kiértünk a sziget takarásából, egyből elkapott az igazi sodrás. Ezt legszívesebben nem is kisbetűvel írnám, hanem így: Sodrás. Nagyon magasan áll a Duna, ebből kifolyólag őrültként jön a víz lefelé. Nem, ne csettintsél, hogy ez az igazi, csak meg kell lovagolni a vizet és száguldani lefelé. A Duna a városban kanyarog, hídpillérek keverik meg az áramlást, hajók járnak fel-alá, de még a kikötött hajók is tekerik a vizet. Már ez is éppen elég akadály lenne az erős sodrásban, de mi még kaptunk extra nehezítést is… de erről majd később.

Szóval a sziget alján elkapott a sodrás, szembe kellett vele fordulnom, átmenni a túloldalra, ahol a homokpadok miatt alacsony volt a víz, persze a sodrás itt is dolgozott és ha valamit utálok, az az alacsony víz / erős sodrás kombináció. Mindez egy olyan lapáttal, melyet éppen megismerni készültem. Lábtámasz nélkül. Ha most kihagyom a káromkodásokat, akkor éppen semmit tudok írni a következő félóráról.

From Kajak

Hamarosan bementünk egy romantikus oldalágba, megkerültük a Tündérszigetet. Szép volt, ráadásul a magas vízállás miatt jól járható. De nem annak, aki irányítási problémákkal küzd. Ja, nem mondtam, az új lapát 240 centis, az eddigi leghosszabb lapátom 220 centi volt, de amelyikkel az utóbbi időben járok, csak 210. A szokatlan hosszú lapát külön jól jött a szűk járatokban.

From Kajak

Aztán innen nekiindultunk a Dunának lefelé. Eleinte még megpróbáltam fényképezgetni, de ahogy kibukkantunk a Szentendrei sziget mögül, telibe kapott minket az erős szembeszél. Akkora hullámokat kaptunk, mintha az Adrián eveztünk volna egy átlagosnál picit erősebb napon. Csak éppen itt minden jéghideg volt, naná a szél is, emellett egy elmebeteg erős sodrás vitt előre, a hídak pedig kajánul vigyorogtak: csak jöszte, csak jöszte!

Szerencsére hamar besurrantunk a Hajógyári sziget mögé, itt végre pihenősen csoroghattunk. Persze az áramlás itt is megvolt, a kormányzásra oda kellett rendesen figyelni: ha elbambultunk, akkor már forgott is körbe a kajak. Figyeltem Nejt, elég jól tűrte. Pedig simán az orrom alá dörgölhette volna, hogy ‘ez az a kellemes karácsonyi csordogálás?’ Igaz, neki rendben volt a kajakja és a ruhája is.

Az igazi tánc a Margit-híd után kezdődött. Megszorult a víz, jöttek a kanyarok, jöttek a szélcsatornaként és örvénygenerátorként is működő hídak, ráadásul a Gellért hegyről viharként zúdult le a szél a vízre. Én azzal az egy dologgal próbáltam stabilizálni a kajakot, ami még megvolt: a sebességgel.

From Kajak

Itt hallottam, hogy valaki kiabál mögöttem a vízen:
– Gyertek vissza, Nándor szeretne csinálni egy csoportképet, a háttérben a parlamenttel!
– Fotósopp! – kiabált vissza László.
Úgy látszik, másnak sem tetszett a víz.

From Kajak

Hülye fejjel a Lánchíd alatt a középső lyukon mentem át, nem messze egy pillértől. Nagyon rossz döntés volt. Akkorra fortyongó katyvasz volt mögötte, hogy a lélegzetem elállt. Valami ilyesmi lehet a vadvíz, csak ott ritka az ilyen erős szél. A hullámok mindenfelől jöttek. A szél is. Egy időben. Hátrahúztam a lábamat a gumicsizmában, egészen addig, hogy a lábfejem már a szár felső részében volt, így tulajdonképpen meghosszabbítottam a lábamat a gumicsizmával és elértem a lábtámaszt, összehozva egy enyhe hajókontaktot. De mennyire örültem ennek is! Az őrületben felváltva csapkodtam hol ide, hol oda a lapáttal, míg végül kikecmeregtem a budai oldal szélére. Pihenés itt sem volt, de legalább már nem kellett az életemért küzdenem. Ekkor realizáltam, hogy mindezt a harcot a pilincka grönlandival csináltam végig, úgy, hogy el is felejtettem, mi van a kezemben. Csak jó evező ez. És csak nem olyan bonyolult megszokni.

From Kajak

Az Erzsébet híd szerencsére piece of cake: nincs pillére. A szél ugyan emberkedett, de egyedül nem volt ellenfél. A Szabadság-híd volt az utolsó nehezebb akadály, de a folyó szélén evezve ezt is könnyen vettük. A Petőfi hídnál az A38 nehezítette a dolgunkat, be kellett menni a folyó közepére, ráadásul éppen jött is a BKK helyijárat hajó, de a Lánchídhoz képest kezdők voltak, márpedig, ha azt is megcsináltuk, akkor ez sem lehetett akadály.
Az biztos, hogy ezen a szakaszon az adrenalintól egész egyszerűen elfelejtettem, hogy a kezemnek már rég le kellett volna fagynia. Illetve még egy érdekesség: anélkül, hogy rákoncentráltam volna, megtanultam az új lapáttal is úgy menni, hogy ne szedje fel a vizet. Tényleg nem lesz ez rossz.

A többi már rutinmunka volt. A Kopaszi-gátnál kihasználtuk, hogy extrém magas a vízállás, így szószerint feleveztünk a nézőtér második teraszára és a deszka ülőhelyekre szálltunk ki. Pakolás, logisztika, délután ötkor már itthon is voltunk.

Hát, mit mondjak. A tavalyi egy méltóságteljes, könnyed evezés volt a két ünnep között. Idén… feltűrt ujjú birkózás egy vadkannal. Ahogy Attila fogalmazott a végén: “Ez az a víz volt, amelyikre azt szoktam mondani a hídon állva, hogy nem szeretnék benne lenni.”

Szerzői jogok:
Az utolsó négy kép Norbert oldaláról van.

 
Végül a túra útvonala térképen: