Month: January 2013

Nincs minden veszve

Délután csengetett a postás. Ajánlott hivatalos levelet hozott az önkormányzattól. Jó vastag levél volt, kiváncsian bontottam fel.
A régi pénztárcám volt benne.

Előzmények:
Eltűnt.
Pótoltam.

Az ügyintéző részletesen elmagyarázta a kísérőlevélben, hogy a rendőrség megtalálta a tárcát, átküldték az önkormányzathoz, ahol megvizsgálták, az igazolványokról megállapították, hogy már csináltattam újakat, így mindegyiket bevonták, a bankkártyáimat pedig elküldték az illető bankoknak. A kedvezménykártyák hiánytalanul megvoltak.
Egyedül az ezer forint hiányzott.

Az én látnok lelkem:

Folyamatosan káromkodva ültem be a kocsiba. Valaki most gazdagabb lett ezer forinttal, a többi szemetet meg kidobja a kukába. Én viszont emiatt a “szemét” miatt fogok hetekig szívni.

Na de elég a morgásból, végülis örülhetek, mert ezek szerint léteznek olyan emberek, akik leadnak egy talált pénztárcát a rendőrségen – és ez mindenképpen jóval több, mint amennyit én kinéztem az emberiségből.

Langyos?

Egy élet tanulsága: valamely bonyolult rendszer képtelen úgy tartósan működni, hogy bármelyik részfolyamatának az optimuma a szélső értékénél van.
Azaz az arany középút dícsérete: tévúton jársz, ha csak növényeket eszel, de akkor is, ha csak húst. A mindenevő szervezet optimuma nem lehet a szélső érték. Az más, hogy az optimum egyénenként különböző – de abszolút szélen nem lehet. Tévúton jársz, ha semmi sót nem eszel a vérnyomásod miatt, de tévút az is, ha kétpofára eszed a kiszáradás ellen védekezve. Ha egy cég úgy tudja csak teljesíteni a megrendeléseit, hogy az alkalmazottak jó része folyamatosan 120%-on pörög, az minden, csak nem optimális, mint ahogy a 20% sem. Egy társadalom számára mind a túlzott bürokrácia, mind az anarchia halálos lehet. És még sorolhatnám a végtelenségig. A lényeg, hogy ha bármilyen tanácsot kapsz, bármilyen gyakorlatot látsz, gyanakodjál erősen, ha az tartósan szélső értéket jelent.

Eger, nosztalgia

Ennek az írásnak meglehetősen bonyolult története van.

1.
Ott kezdődött, hogy a Facebook-on valahogy rátaláltam egy közösségi oldalra, ahol szülővárosomról, Egerről rakosgattak ki a jómunkásemberek mindenféle régi fényképeket. Először csak kóstolgattam az oldalt, aztán egyszer rászántam magam és átnéztem a közel 600 képet. Sokkoló volt, még nekem is, aki eddig azt hittem, jól ismerem a várost.

2.
Nem csak kapni jó, hanem adni is, és mivel nekem is vannak régi képeim, feltettem néhányat.

3.
Az egyik kommentelő alaknak ismerős volt a neve. De csak úgy, a távoli ködből felmerülve. Korai kapcsolat lehetett, még az általános iskolából. Rákérdeztem. Szintén távoli köd. Próbáltuk a homályt eloszlatni. Megneveztem néhány osztálytársat. Amíg a válaszra vártam, előtúrtam a gépemből egy iszonyú régi fényképet az osztályunkról, hátha szükség lesz rá. Nem lett, anélkül is beazonosítottuk egymást.

4.
Nekem viszont már ott volt a munkakönyvtáramban a régi kép. Gondoltam, csak jó lesz valamire, kitoltam a Facebookra, gondosan betagelve mind a 34 embert. (Ezt most dicsekvésképpen írtam.)

5.
Megesküszöm mindenre, hogy nem reklámoztam a képet sehol. Ott pihent a profilomban. Ennek ellenére már aznap estig rátalált négy volt osztálytárs, majd jöttek sorban a többiek. Ha nem is túl mély, de kellemes, nosztalgikus húrokat pengető beszélgetés indult meg a kép mellett.

6.
Közben minden egyes újonnan feltűnő embernél javítottam a tag-et, lecserélve az üres nevet a Facebook user linkjére. Így vettem észre, hogy az egyik lány Németországban él. Gondoltam, jó régen láthatta már a környéket, nekem meg mit ád az ég, van egy 2006-ban készült fényképösszeállításom az iskola környékéről, illetve a lakótelepről. Belinkeltem. (Az már csak később jutott eszembe, hogy kétszer is kóboroltam a környéken, 2006-ban speciel nem fényképeztem, a linkelt videók valójában 2004-ben készültek.)

7.
A visszajelzések alapján úgy tűnt, hogy sok embernek tetszett ez a három régi videó. Mivel továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az én netes jelenlétem ez a blog és nem a Facebook, így logikusnak tűnt, ha itt rakom össze a teljes sorozatot, mely egyébként négy, rövid videóból áll. (A Facebook-ra csak hármat linkeltem be, mert a negyedik – valójában az első – még nem annyira kötődik a környékhez.)

Lássuk a medvét.

Ja, még nem. Pár szó a körülményekről. Amikor a szülőknél voltunk, elcsakliztam az öcsém kerékpárját – ma már elég messze laknak attól a régi környéktől – és bringával jártam be a terepet, vadul lőve a fényképeket, már a lakótelep felé közeledve is. Aztán ezekből a képekből lettek némi zenével nyakonöntve a videók.

Az elsőhöz már a Minaret mellett elkezdtem fényképezgetni. Egyrészt azért, mert innen elég szép út vezet a lakótelepig, másrészt pedig azért, mert ez már hozzátartozott a gyerekkorom vonulási útvonalához. Magyarul, rendszeresen erre jártam be a városba, így a nosztalgia már itt elindulhatott.
Volna.
Ugyanis éppen ez az a – nem kicsi – terület a városban, melyet gyk. teljesen ledózeroltak. A fedett uszodát felrobbantották, a mellette lévő tisztasági fürdőt lebontották, az öreg házakat, az egykori KAEV fémmegmunkáló üzemet, a vele szemben lévő szikvízüzemet mind eltakarították, de még az átvezető utcákat is letörölték a térképről. Ma ezen a területen a kibővített strand, a Bitskey uszoda és egy SzOT üdülő található, na meg egy park. Nem mondom, hogy csúnya, de gyökeresen más, azaz nosztalgiára teljesen alkalmatlan.


 

A második videó az, amikor megérkezünk északról a Hadnagy utcai lakótelephez. Rögtön itt áll az a ház, amelyikben 18 éves koromig laktunk. Értelemszerűen ennek a háznak a környékéről arányaiban több fénykép készült.
(Csak hogy illusztráljam, mennyire más ma már a táj: az első képen jobb oldalon végig az üdülő kerítése látszik, meglehetősen sivár látványt nyújtva. Az én időmben itt kidőlt-bedőlt öreg házak sorakoztak. A lakótelep, pontosabban a mi házunk, szégyenlősen bújt ki mögülük, ahogy közeledtünk.)


 

A lakótelep északi részének bejárása után jöjjön a középen található egykori X-es iskola, és annak környéke. A zenét meghallva ne kapj a szívedhez, akkor, amikor én úttörő voltam ebben az iskolában, ilyesmi énekszótól zengett az udvar és visszhangozták a folyosók. (Azt hiszed, viccelek. Pedig nem. Szünetben szólt a zene a folyosókon. Sőt, volt olyan időszak, amikor a tízperces szünetben nem ám rohangásztunk, hanem mindenki megfogta a padtársa kezét és fegyelmezetten sétáltunk körbe a hosszú folyosón. Nem csak a mi osztályunk, hanem az összes. Óh, az a nosztalgia…)


 

Végül a lakótelep déli része. Mivel mi abszolút az északi csücsökben laktunk, ezt a részt ritkábban látogattam – de azért ismertem itt is minden bokrot a játszóterek mellett és minden zsombékot a patakparton.


 

Nos, ennyi. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy a Népkertet nem barangoltam be jobban, azzal lett volna teljes ez a nosztalgiakörút. De így sem rossz.
Emlékszem, az a 2004 körüli időszak nem volt egy kellemes része az életemnek. Sokszor merítettem erőt ezekből a filmecskékből.

Törmelék

  • A néptánc látványa mindig kihozza belőlem a rejtőzködő etológust.

  • Állatszámba venni az embereket? Ez csak első pillanatra hangzik botrányosnak. A lényeg az, hogy mennyire szereted az állatokat – képes vagy-e emberszámba venni őket?

  • Hődetektoros vizsgálat a lakás külső falaira? Ugyan már. Elég azt nézni, hogy hol tanyáznak a kóbor macskák.

Otthonról dolgozni

Lassan két évnyi próbálkozás van mögöttem, úgy gondolom, ez az idő már elég lehet ahhoz, hogy összefoglaljam a tapasztalataimat.
Cucli.
Sokkal nagyobb cucli, mint gondolnád.

Eleve nem minden munka alkalmas arra, hogy otthon végezzék. Csak a feladatorientált tevékenységek jöhetnek szóba, amikor kapsz egy konkrét feladatot, meg egy konkrét határidőt.
De eleve nem is minden ember alkalmas rá. Kezdjük ott, hogy két tipikus rossz hozzáállás létezik.

1. A laza
– Oké, mikorra kell? 10 nap múlva? Rendben, meglesz!
Aztán, mivel a tíz nap még borzasztóan sok idő, másnap délig alszunk, átnézzük a neten a friss infókat, egy kis fórumozás, egy kis facebook, hoppá, ebédelni kellene, előtte egy kis unikum, végülis, csak itthon vagyunk, megfőzzük az ebédet, egy pohár bor jár hozzá, nézdd már, nem elálmosodtunk, szerencsére itthon nem kell eljátszani a nyitott szemmel alvást, egy gyors szunyóka, felkelünk négykor, harapjunk valamit, oké, kávé, most már tényleg dolgozni kellene, maszatolunk is egy kicsit, de aztán jön megint az olvasgatás, tényleg, nem is volt még ma youtube szörf, jé, este tíz, na akkor ma korán fekszem és holnaptól tényleg nagyon fogok dolgozni.
Aztán a holnap már másik nap, el kell menni ide, el kell intézni ezt is, meg azt is, meg hoppá, itt van ez a könyv, tényleg csak belekóstolok, nofene, már ki is olvastam, azannya, de korán sötétedik. Sebaj, még mindig van nyolc napom, ha megpörgetem, még jó lehet.
Külön gáz, hogy az illetőt nem lehet egyből seggberúgni. Okos emberekről beszélünk, nyilván ki fog találni valami alibitevékenységet, illetve roppant kreatív magyarázatokat arra, hogy miért nem lett készen időben. Gyanús az lehet, ha az illető soha nem készül el időre semmivel. (Megjegyzés: itt azért vigyázni kell, mert ugyanazek a tünetei annak is, ha valaki rendszeresen túlvállalja magát, és nem jól priorizál.)

2. A munkamágnes
Az előző típus ellentéte. Mindent bevállal. Hiszen otthonról dolgozik, kora reggel beül a gép elé és éjjel egykor áll fel. Hétvégén is. Közben megoldotta a világbékét, de nem túlzottan elégedett vele, mert a mellette bevállalt 15 taszkkal alig haladt.
Ha lehet, az ilyen ember kezelése sokkal keményebb menedzseri feladat. Hiszen látszólag ideális munkaerő, mindent szállít időre, a laza kolléga elhagyott feladatait is rá lehet terhelni, szóval megy a szekér, ahogy kell. Miért kellene ezzel problémaként foglalkozni? Nos, azért, mert a munkaerő ember és a jó menedzsert az ember is érdekli. Ha már az illető annyira köcsög, hogy otthonról dolgozás címén beáldozza a szabadidejét, a privát életét, akkor a menedzserének kell annyira észnél lennie, hogy fékezi.

Most nagyon durvát fogok mondani: amikor valaki otthoni munkavégzésre adja a fejét, _szigorúan csak_ a fenti két kategória közül választhat egyet. Esetleg – ahogy én is tettem – variálhatja a kettőt. Egy ideig ilyen, egy ideig olyan. De talán ez a legrosszabb.

Mi az igazi megoldás? Ehhez bizony visszacsatolás szükséges és önelemzés. Itt válik el a szar a májtól. Aki alkalmas az otthoni munkára, az egy idő után elgondolkodik. Jó ez most neki? Az első esetben lelki problémái lesznek. Nem tudja miért, de elkezdi vacakul érezni magát. A második esetben pedig – még ha a család tolerálja is – de gyakorlatilag elveszíti az életét. Nem él. Csak dolgozik. És optimális esetben jön a megoldás: otthonról is pont ugyanúgy kell dolgozni, mintha munkahelyen lennénk. Scott Adams például simán rajzolgathatná otthon is a Dilbert csíkokat, de külön irodát bérel, reggel időben kel, átsétál és dolgozik. Aztán a munkaidő letelte után hazasétál és otthon van. Tudom, az irodabérlés a mi körülményeink között elég vad, sőt, még a városi nomád életforma is, de a lakásban lévő irodát simán kezelhetjük úgy is, mintha egy igazi munkahelyi iroda lenne. Azaz mondjuk legkésőbb kilenckor ott kell ülni a gép előtt és délig dolgozni. Persze otthon vagyunk, tehát apró kompromisszumok köthetők. Én például ebéd után ledőlök egy órára, hiszen ekkor úgysem tudnék hatékonyan dolgozni. Emiatt egy órával később van vége a munkaidőmnek. De akkor nagyon vége van. Nincs olyan – az akut esetektől eltekintve – hogy na még ezt, meg na, annak még olvassunk utána és hoppá, már éjfél van. Nem. Eddig tartott. Az időmenedzselő szakirodalomban szervezési hibának tekintik, ha valaki nem képes elvégezni a munkáját a munkaidején belül. (A szervezési hibába az is beleértendő, ha az illető rendszeresen több munkát kap, mint amennyit nyolc óra alatt el lehet végezni.) Ugyanez a megfontolás érvényes az otthoni irodára is. Úgy kell dolgozni, mintha a főnökünk íróasztala ott lenne mellettünk, a túlórázás pedig csak indokolt esetben jöhet szóba.

Vegyük észre, hogy a munkahelyi iroda és az otthoni iroda között csak apró kényelmi különbségek vannak. Szólhat a zene, nem zavar senkit. Minket sem zavar a többiek telefonálgatása. Ha kedvem van, meggyújtok egy füstölőt. Ha elfáradtam, nyugodtan relaxálhatok egy negyedórát becsukott szemmel, nem fognak emiatt a többiek munkakerülő disznónak tartani. Személyreszabottan tudok hatékony lenni és ezzel nem rombolom a munkamorált. Ha olyanom van, kimegyek a konyhába, főzök egy kávét vagy eszek egy mandarint. Esetleg kisétálok az udvarra, és ott iszom meg a kávét, megvizsgálva közben a kerti növényeket. Barátságos környezetben dolgozom, hiszen az otthonát igyekszik mindenki barátságossá tenni. De ennyi. A munkatempó, a munkafegyelem ugyanolyan kell legyen, mintha odabent lennék. Lehet, hogy első ránézésre hülyeségnek tűnik, de amikor azt mondom, hogy elkezdek dolgozni, akkor átöltözöm farmerbe és ingbe, amikor pedig vége van, akkor visszaveszem a melegítőt. A kutya nem látja, mi van rajtam, mégis segít a megfelelő mentalitás beállításához.

Aki egy tanulási időszak után eljut addig, hogy kiépíti a saját fejében a megfelelő munkahelyi kontrollmechanizmusokat, az már dolgozhat otthonról. Aki erre képtelen, az jobb, ha kiműveli magát időmenedzsmentben és ha így sem sikerül, akkor marad az iroda… a belső szabályozás helyett a külső kötöttségekkel.