2012.10.21; vasárnap
Odessza, még mindig

Eddig megnéztük a turista belvárost, aztán az egyáltalán nem turista Moldovankát. Ma csak úgy összevissza csavarogtunk: zsidó múzeum, temető, bolhapiac.

Igen, busz. Szerencsére csak rövid ideig. A múzeumnál kezdtünk. Lélekben felkészültem egy hatalmas és gazdag múzeumra. Oké, hogy mostanra a zsidóság 5%-ra zsugorodott, de Odessza fénykorában 40%-on álltak. Jelentős meghatározói voltak a város történelmének. A zsidó múzeum simán lehetett volna egy várostörténeti múzeum is. Hiszen a múzeum egyik, ha nem a legfontosabb dolga az, hogy emlékeztessen a múltra – márpedig a múlt a 40%.
Ehelyett a múzeum egy polgári lakásban volt. Négy szoba, konyha, kamra, klotyi. A múzeum egyszemélyi örökmozgója kalauzolt minket végig, és amikor a végén megkérdeztük, mi az elképzelésük a múzeum jövőjéről, annyit mondott, hogy a maximális tervük az, hogy megszerzik a fölöttük lévő lakást. De leginkább ez is csak egy elérhetetlen vágyálom, közel sincs ennyi pénzük. Igen durva kontraszt volt a valóság és az elképzelés között.
Persze mint mindennek, ennek is oka volt. A vezetés közben megtudtuk, hogy Odesszának tényleg volt egy akkora zsidó tematikájú gyűjteménye, amilyenre én előzetesen számítottam. Csak éppen ez az egész anyag – közel 200000 katalogizált kiállítási darab – a hetvenes években szőrén-szálán eltűnt. A szovjet rendszer nem akarta, hogy a város emlékezzen a zsidó múltjára.
A jelenlegi gyűjtemény leginkább fényképekből, újságkivágásokból, plakátokból állt. Akadt még néhány használati tárgy: írógép, számológép, töltőtoll, vasaló. Babel kredence. Nagyon szegényes lett volna mindez, ha a végtelenül lelkes és elhivatott múzeumi ember nem beszélt volna olyan sokat erről a letűnt világról. Az ő elbeszélése adott értelmet mindennek: a fényképeknek, az újságoknak, a plakátoknak. Így lettek azok illusztrációi az eseményeknek. Sovány vigasz, de vigasz: még ha a tárgyakat meg is semmisíti a hatalom, az emberek fejében lévő emlékekkel, a tudással nem tud mit kezdeni. Csak legyen, aki továbbadja és legyen, aki továbbviszi.

A következő állomás a bolhapiac volt. Direkt vasárnapra időzítettük a látogatást, mert ez a csúcs nap. A piac körüli utcákban jártunk már tegnap is, de ezek az utcák ma már nem ugyanazok az utcák voltak.
Mindent ellepett a kirakodóvásár.
Ez a piac is két, jól elhatárolható részből állt. Volt egy hivatalos, elkerített része. Itt is lehetett szinte mindent kapni, nem is volt kicsi a terület, de az igazi zsibvásár a piac körül volt, az alkalmi árusoknál. Na, itt tényleg minden volt. Külön utca volt a vasaknak. Ezeréves rozsdás csavarok, abból az időből, amikor Whitworth még meg sem született. Komplett menetmetsző szett, de úgy, hogy az összes korong egy darab nagy rozsdatömbbé állt össze. Falból bontáskor kikerült, csuronrozsda csőelemek. Aztán jött a többi utca. Könyvek. Nem hiszed el, de még magyar nyelvűeket is láttunk. Öreg családi fényképalbumok. Régi pénzek. Katonai kitüntetések. Vállapok. Komplett tiszti egyenruhák. Patinás kézi lőfegyverek. Műszaki cuccok. Külön utcákban csak ruhák.

From Odessza 2012

Erre a piacra másfél órát kaptunk. Mi azt a stratégiát követtünk, hogy 45 percig mentünk befelé, aztán visszafordultunk. Mondanom sem kell, messze nem jutottunk ki a vásár túlsó szélére. Talán a közepéig bejutottunk. Talán.
Az árusok jámborak voltak, nem tukmálták a cuccokat, ha látták, hogy valaki megállt nézelődni. Cserébe viszont nem lehetett alkudni. Nem tudta ezt Mehemed. Az egyik pokrócon láttam régi magyar pénzeket, gondoltam, egy piros százast és egy Dózsa húszast veszek. A pacák harmincra tartotta, én bepróbálkoztam hússzal, erre visszaült a helyére és a továbbiakban nem vett tudomást rólam. Én meg úgy döntöttem, hogy ennyi pénzért akkor veszek inkább fél liter vodkát, kell a francnak az a régi pénz.
Visszafelé úgy jöttünk, hogy még átgyalogoltunk a hivatalos piacon is.

From Odessza 2012

Ez tipikus férfipiac, gyakorlatilag a kínálat 90%-a valamilyen szerszám, vagy hasonló cucc. A piac túloldalán pedig egy teljesen más világ kezdődött: ugyanolyan kirakodóvásár, mint a másik oldalon, csak itt élőállatból. Gondolhatod. Kutyák. Macskák. Szárnyasok. Görény.

From Odessza 2012

Zsongott a fejem, mire a megbeszélt talélkozóhelyünkhöz, a Moldovanka nevezetű kocsmához értünk. Pontosabban, mint ahogy tegnap is írtam, a Moldovankán nincs kocsma, ez is úgy nézett ki, hogy volt egy közért, az ott megvásárolt cuccal lehetett kiülni egy tipikus koszos kerthelyiségbe. Én kifejezetten szeretem az ilyen helyeket (a régi haverok tudnának mesélni róla), vettem egy sört és rágyújtottam egy vaskos szivarra. Jól esett.
Ja, a sör. Abszolút stilszerűen választottam. Ha egy gondolattal kellett volna jellemeznem a piac kínálatát, akkor azt mondtam volna, hogy az égegyadta világon mindent lehetett itt kapni, de nem voltuk köztük semmi olyan, amit ne lehetett volna beszerelni egy Zsiguliba. Ehhez képest tessék értékelni a sört:

From Odessza 2012

Oké, nem mindenki ismeri manapság már a ciril betűket, szóval ez egy Zsiguli márkájú sör.

Itt viszont már előjött a nagy csoportok hátránya. Egyfelől a lepukkant kerthelyiség nem mindenkinek jött be, így a társaság fele átment a piacon lévő étterembe. Aztán amikor megvolt a találkozó és átsétáltunk mi is felszedni őket, kiderült, hogy egy asztalnál még csak ekkor adták le a kajarendelést. Kábé egy órát várakoztunk pluszban, mire mindenki elkészült, és ez az egy óra később nagyon hiányzott nekünk.

De előrerohantam. A zsidó múzeumben kiderült, hogy a zsidó temetőt hiába is keresnénk, eldózerolták. Így amíg mi a bolhapiacot jártuk, a vezetőnk elrohant alternatív programot szervezni. Ez végül egy hajókirándulás lett az odesszai öbölben. Persze a csúszás ebbe is beleszólt, de a tengerészek rendesek voltak, megvártak. Felszálltunk a hajóra, nézelődtünk. Hogy is mondjam. Amikor azt hallod, hogy hajókirándulás az odesszai öbölben, az olyan jól hangzik. Süt a nap. (Tényleg sütött.) Hajó. Tenger. Hejehuja. Vigasság.

From Odessza 2012

Ehhez képest jó másfél órán keresztül keringtünk a durván iparterületnek kinéző konténerkikötő körül. Odessza tengerpartja ugyanis nem szép, legalábbis a városban nem.

From Odessza 2012

Oké, van egy hangulatosnak tekinthető világítótornya, a Voroncov torony. Aztán ennyi. Ahogy kiértünk a mólóval védett részről, megjöttek a hullámok is, bennem pedig felhorgadt a víziember, hogy jaj, bárcsak kajak lenne alattam, mennyivel jobban élvezném. Amikor pedig kiértünk a kikötő takarásából, akkor pedig a panelépületeket láttuk a parton: ezek ugye többszintesek, messziről látszanak, a szép, régi házak meg nem. És még a kormoránok(?) sorfala sem nagyon dobja fel a látványt.

From Odessza 2012

Szóval élmény, igen, egyszer jó, de egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy az ember azt gondolná.

És innentől csak rosszabb lett. A hajóállomáson egy órát kaptunk az esti találkozóig. Néztem, számolgattam. Nagyon kevés. Vissza kell érnünk a szállásig, önkarbantartás – és még ma akartuk megvenni mindenkinek az ajándékát. Ráadásul a pénzünk is elfogyott, tehát kell egy automata, na meg szerettem volna magamnak egy cirilbetűs Ukrajna térképet is. Jó nagy futás lett belőle. Térképbolt. Nincs egyszerű Ukrajna térkép. Hihetetlen. Csak spirálfűzésű, rohadt drágán. Viszont a könyvesboltban üzemelt pénzváltó, így megúsztuk a bankautomatát, váltottam eurót. Habár a közért itt volt mellettünk, de nem tudtuk, a lvovi csokibolt meddig van nyitva, így inkább oda mentünk először. Persze, jó nagy kerülő. Eddig sem voltam nyugodt, de itt aztán végképp felnyomták a vérnyomásomat. Kábé 8000 forintnyi csokit vettünk. Ez, gondolom, nem kevés. Szerettem volna bankkártyával fizetni. Lehúzták. Pin kód. Üzenet jön, elfogadta a készülék. Aztán vártunk. Majd még tovább vártunk. Nem történt semmi. Az eladó csajszi kezdett bepánikolni. Kiabált hátra, de senki nem jött ki neki segíteni. Elkezdte nekem magyarázni, hogy fizessek készpénzzel – de ekkor kevés kápénk maradt volna az estére, automatára vadászni meg nem volt időnk. Mondtam neki, hogy szakítsuk meg a tranzakciót, aztán odaadtam neki egy másik kártyát. Ez egy másik bankké volt, más tipusú. (Visa) Lehúzta. Pin kód. Elfogadva. Aztán megint lefagyott a terminál. Mögöttem már elég hosszú sor álldogállt. A csajszi tördelte a kezét. Megszántam. Majd csak lesz valahogy. Tranzakció leállít, fizettem készpénzzel. És ekkor, miután én hoztam áldozatot és oldottam meg saját rovásomra a helyzetet, a csajszi valami olyan undorító gesztussal lökte elém a csokit és a blokkot, majd olyan undorító módon intett, hogy takarodjunk a pulttól, hogy elállt a lélegzetem. Legszívesebben rárúgtam volna csokistól, pénztárgépestől a pultot. Nej rángatott ki, hogy nincs időnk balhézni, fussunk. Számoltam. Olyat fogok csinálni, amit eddig soha: előre eltervezett módon le fogok késni egy csoportos találkozót. – Ha más megtehette délután, akkor én is – füstölögtem magamban, de azért éreztem, hogy ez csak egy vacak racionalizálás. Bolt. Gyorsan behajigáltunk a kosárba mindent: ajándékokat, holnapra kaját, innivalót. (Buszos nap.) Hirtelen ötlet: mi van, ha a boltban próbálok meg kártyával fizetni? Elsőre sikerült. Ezzel kaptunk egy esélyt: ha nem költünk az étteremben sokat, akkor lesz elég pénzünk, ráérünk holnap váltani valahol. Persze, hogy hol, az jó kérdés, hiszen holnap megyünk vissza a stétlek világába, az meg nem a bankautomatáiról híres. Futás haza. A lépcsőházi folyosón félreálltam, Nej pedig, mint az az ork a Helm szurdok ostrománál, már messziről rohant az ajtó felé, előreszegezett kulccsal. Gyors vécé. Közben a városi parkban megint elkezdődött egy koncert. Vágyakozva néztem a teraszra: de jó lenne most is gondtalanul kiülni, élvezni az időtlenséget, a szivart, a vodkát… de a mai nap nem a zenről szólt, sőt. Egyik stressz a másik után. Indulhatunk? Indulhatunk. Percre pontosan érkeztünk a találkozóra. Busz. Bolgár étterem. (Odesszában elég jelentős bolgár kisebbség él.) Bementünk. Hosszas étlapböngészés után mindenki választott, a vezetőnk szintén hosszas egyeztetés után összeírta. Erre a pincércsaj közölte, hogy a választott ételek 80%-a már nincs. Maradtak a drága kaják. Nekem ekkor lett tele a hócipőm. Egyébként is ideges voltam, nem pedig éhes. Köszönöm, nekem elég lesz a sör. Na jó, jöhet a rakija is.
Aztán üldögéltünk, beszélgettünk. Én is lehiggadtam. Szemtanúk szerint állítólag a vége felé már el is mosolyodtam.

Késő este értünk haza. A vasajtó pofátlanul nyitva volt. Amikor pedig volt kulcs nálunk.

Linkek:

  • Az útvonal (A GPS időnként elvesztette a jelet, aztán amikor magához tért, egyszerűen csak összekötötte a pontokat. Emiatt néz ki úgy, mintha átgyalogoltunk volna a házfalakon. De nem: az egy másik város, másik rabbi, másik gólem.)