Hibiszkusz

Laza életvitelű egyetemisták voltak: három fiú, kettő lány. Kedvenc törzshelyük a külvárosi piac volt. Akadt itt minden: halaspiac, húsospiac, lacipecsenye, borharapó… és persze élet is, bőven. Itt tényleg állandóan történt valami, nem úgy, mint a turistáknak fenntartott steril belvárosi piacon.
A bejárat melletti betonkáván üldögéltek, nézték a tömeget. Jenny, szokásához híven, szárított gyümölcsteát rágcsált.
– Akkor mi legyen? Megyünk holnap a parkba?
– Lesz valami érdekes?
– Ja. Koncert.
– Jenny, te is jössz?
– Én most egy kisvakond vagyok. Még nem bírom rendesen használni a mellső lábaimat, pedig nagyon kellene, hiszen anyukám előttem halad, egyre gyorsabban. Ha nem érem utól, elpusztulok.

A többiek összenéztek.

– Már megint rajta van az ötperc?
– Nem tudom, de nagyon idegesítő. Ha tudnám, hogy szív valamit, sokkal nyugodtabb lennék, de így…? Látszólag mnden rendben, aztán ilyeneket mond.
– Jenny!
– Tessék.
– Jössz holnap a parkba, koncertre?
– Persze. De miért kiabálsz?

Újból összenéztek.

– Menjünk egy kört a piacon, oké?

Mentek. Az állandó üzletek eladóit mindet ismerték, voltak köztük haverok is. Néha beszálltak pakolni, ha valamelyik megszorult. Ökörködtek egy kicsit a hotdogosnál, ittak egy kávét a sarki fémbódéban, megálltak beszélgetni Feri bácsinál, a gyógyfüvesnél.
– Te, Jenny, ezt már korábban is akartam kérdezni – fordult hozzá Feri bácsi – Te tényleg eszed a gyümölcsteát?
– Tényleg.
– És, ne vedd lecseszésnek, de ha már ilyesmit eszel, miért nem tőlem vásárolod? Nézz rá erre a polcra, tele van mindenféle keverékkel.
– Kóstold meg az enyémet!

Feri bácsi elvette a zacskót, óvatosan kivett egy szemet, bekapta. Behunyta a szemét.
– Na? – kérdezte Laci.
– Semmi – közölte Feri bácsi – Hibiszkusz.
– Pedig hirtelen mintha megértettem volna a rejtélyt – lógatta az orrát a srác.
– Feri bácsi, jut eszembe, pemetefű cukorkád van?
– Vízibivaly vagyok – közölte lassan az öreg – Húzom ezt a baszott nehéz ekét, de nekem meg se kottyan. Élvezem az erőmet.

A többiek tátott szájjal bámulták, majd mindannyian Jennyre néztek.

– Nincs semmi baj. Most egy kicsit állatnak képzeli magát, aztán elmúlik – vonta meg a vállát a lány.
– Micsoda?
– A gyümölcsteától van. Mindegyik szem valamilyen állat.
– Honnan szerezted ezt a teát, Jenny? – nyílt ki Feri bácsi szeme.
– Itt vettem, a piacon. Olyan kéthavonta megjelenik egy fura pacák, a feje teteje kopasz, de egyébként dús haja van. A fene tudja, miért csinálja. Aztán kirak néhány zacskót, majd ha elfogyott, eltűnik.
– Köszönöm, Istenem! – nézett fel az égre Feri bácsi – Elküldted nekem ezt a zacskót, végre! Gyerekkorom óta várok erre a pillanatra! Köszönöm!
– Ezzel mi történt? – nézett Pista Jennyre.
– Nem tudom. De ez már nem a tea.
– Viszlát, Feri bácsi! – köszöntek el tőle gyanúsan hamar.

– Te, Jenny – kérdezte meg tőle Laci bátortalanul a húsospult környékén – Ha megfőzöd, akkor is hat a tea?
– Nem, akkor csak sima gyümölcstea.
– És hogyan jöttél rá, hogy enni kell?
– Egyetemista vagyok, tökfej. Éhes voltam.

Feri bácsi körbenézett. Az előbb még itt voltak a haverjai, most meg eltűntek. Sebaj. Nem lényeges. Most már nem lényeges. Lehúzta a rolót, lelakatolta az üzletet. Most már ez se lényeges.
Körbejárta a piacot, de nem találta a furán kopasz embert. Nem gond. Innentől már csak idő kérdése.

Ettől a naptól kezdve Feri bácsi minden reggel elfoglalta leshelyét a kereszthídon, ahonnan tökéletesen belátta a kofák standját. A zacskó mindig vele volt, időnként bekapott egy szem szárított gyümölcsöt, vagy hibiszkuszt. Disznó. Kutya. Tehén. Vakond. Birka. Kecske. Csirke. Tobzódott az élményekben. Még egészen kisgyerek volt, amikor először kezdett vágyni arra, hogy megtudja, hogyan látják az állatok a világot. Igyekezett elképzelni, lerajzolni. Nem voltak ezek olyan rosszak, sőt, ahogy cseperedett az a gyerek, úgy lettek egyre jobbak a rajzok… de most, a gyümölcstea után érezte csak, mennyire kezdetleges, mennyire erőtlen még a gyermeki fantázia is. Mindenképpen meg kell találnia azt az árust, ki kell nyomoznia, mi a titka.

A kitartó várakozás meghozta a gyümölcsét. Megjelent a kövérkés, furán kopaszodó ember. Hosszú, barna kabát volt rajta. Feri bácsi óvatosan megközelítette, a biztonság kedvéért vásárolt egy nagyobb zacskó teát. Aztán elbújt a kijárat mellett. A barna kabátos férfi két óra alatt eladta az áruját, kisétált. Átvágott a parkolón, átsétált a patak hídján majd beleveszett az óváros sikátoraiba. Feri bácsi mindvégig a nyomában volt. Egy roskatag, öreg ház udvarán a barna kabátos férfi odament a csacsijához, megsimogatta, majd kötőféken kivezette az utcára. A város szélén felült rá és elszamaragoltak.
Feri bácsi csalódottan nézett utánuk. Aztán legyintett. Ha egy életet tudott várni, pár hónap már nem számít. Mindenesetre legközelebb előrelátóbb lesz, magával hozza a biciklijét is.

Így is történt. Lassan, hogy ne legyen feltünő, Feri bácsi kerékpáron követte a csacsit. Egészen addig, amíg azok egy helyen le nem kanyarodtak az útról és neki nem vágtak egy sziklás ösvénynek. Az öreg dühösen rúgta be a biciklit az árokba.

Két hónap múlva megint vásárolt egy zacskó teát.
– Á, egy újabb törzsvendég – mosolygott rá a férfi.
– Igen, igen – jött zavarba Feri bácsi – Nagyon finom a teája.
– Örömmel hallom.
– Ne lepődjön meg – szedte össze a bátorságát Feri bácsi – De engem a szokásosnál is jobban érdekel, hogyan készül ez a tea.
– Nem lepődök meg – mosolygott továbbra is a férfi – Láttam magát, amint az utóbbi két alkalommal megpróbált követni.
– Nem baj?
– Nem, egyáltalán nem. Ha gondolja, ma együtt mehetünk haza.
– Jézusom. Persze, hogy gondolom!

A férfi ez alkalommal nem ült fel a csacsira. Gyalog mentek, egészen magasra, fel a hegyekbe. Itt, a fennsíkon állt egy kolostor.
– Ah, de hülye vagyok – csapott a fejére Feri bácsi – Ez nem frizura, hanem tonzúra!
A férfi megrángatta a kopogtatót, egy szerzetes kukucskált ki, majd beengedte őket.
– Dícsértessék, Lajos testvér!
– Mindörökké, József testvér! Hoztam vendéget is.
– Új fiú?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Feri bácsi leesett állal bámult. Erre speciel nem számított.

Lajos testvér bevezette a belső udvarba, leültette, majd elment ellátni a csacsiját. Aztán leadta a bevételt az apátnál, majd visszajött.
– Nos, mit szeretne tudni?
– Tehát Önök itt állítják elő azt a különleges teát.
– Nem. Mi itt lakunk. A teához… különleges hely kell.
– De akkor pontosan tudják, mi a tea titka?
– Persze, kedvesem, persze.
– Elárulja? Vagy akkor meg kell ölnie?
– Mi nem ölünk meg senkit.
– Huh.
– Azt az Istenünk végzi helyettünk.
– ?
– Meglehetősen gyorsan. Amint elárulja a titkot.
– Nem jó vicc.
– Viccnek tényleg rossz. Nem is annak szántam.
– Értem. Illetve, nem. Most akkor mik a lehetőségeim?
– Feláll, hazamegy. Rendszeresen vásárolja a szerzetesek teáját. Élvezi.
– Ez az egyik.
– Igen. A másik, hogy itt marad nálunk szerzetesnek, fogadalmat tesz, feladja a világi életét. Részt vesz a tea előállításában. De innen már nincs visszaút.
– Már akkor feladtam az előző életemet, amikor megkóstoltam a teájukat. Maradok.
– Örömmel hallom. Akkor bevezetem az apáthoz.

Feri bácsi, pontosabban, most már Ferenc testvér, jó mélyre benyomta az ekét a saras földbe.
– Gyia! – kiabált rá a vízibivalyra.
Tudta, ostort nem használhat, mert annak nyoma marad. De nem is volt rá szükség. Ha a bivalynak volt kedve dolgozni, akkor elég volt ennyi is. Ha nem volt kedve, akkor hiába is csapkodta volna az ostorral.
Délre elég nagy földdarabot szántott be. Leült egy kőre, élvezte a gyenge, őszi napsütést. Elővette a kenyerét és a szalonnát. Ebédelt.
Nagyjából már átlátta a termelést, bár egy-két részlet még mindig nem volt világos előtte. Például fogalma sem volt arról, hogy az első szerzetes hogyan fedezte fel a mocsarat. Pontosabban, hogyan fedezte fel a mocsárban lévő iszap varázslatos hatását. Így, utólag belegondolva a folyamatba, épp ésszel elképzelhetetlen, hogy erre valaki magától rájöjjön. A tea trükkje ugyanis a következő volt: az eldugott mocsár aljáról fel kellett hozni egy vödör iszapot. Ebbe hibiszkuszport kellett keverni, majd állni hagyni egy hétig, vigyázva arra, hogy az iszap ne száradjon ki. Ezt ezután egy fecskendőbe töltötték, majd… belenyomták a kiválasztott állat végbelébe. Innentől már csak annak kellett drukkolni, hogy az iszap legalább egy napig bent maradjon az állatban. Minél hosszabb ideig volt bent, annál több emléket abszorbeált a trutymó, de legálább egy nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán valami megmaradjon. A kolostorban, mondanom sem kell, egy hasmenéses háziállat sem volt: erre külön port etettek velük. Aztán már csak annyi volt a dolguk, hogy az állatok trágyáját szétterítették a földekre, melyekbe később hibiszkuszmagokat vetettek. A növényt kiszárították, összekeverték a szárított gyümölcsökkel, majd egy éven keresztül hagyták, hadd érjen össze a keverék.

Ferenc testvér elrakta a kését, összecsomagolta a szalonnát. Megmarkolta az eke szarvát és rászólt a bivalyra: – Gyia!

– Vakondok… – csóválta a fejét szántás közben – Hogy néhány testvérnek mennyi ráérő ideje van!

Felelősség

Korábban meg lettem szólítva egy kommentben. Válaszolhattam volna ott is, de egyrészt ez egy régi írás, másrészt pedig van olyan fontos téma, hogy megér egy önálló bejegyzést.

Természetes dolog, hogy elvárjuk mindenkitől, hogy legyen felelős a tetteiért. Ez annyira evidencia, hogy nem is szoktunk róla vitatkozni. Azt is szoktuk mondani, hogy ez különbözteti meg a gyereket a felnőttől: a felnőtt tudatosan gondolkodik, tudatosan cselekszik, képes felelősséget vállalni a döntéseiért és képes belátni, ha hibázott.
Papíron.
Valójában egy csomó dolog dolgozik ellene. A pozitív énképünk fenntartása. A kognitív disszonancia csökkentése valamilyen hamis racionalizálással. A következmények relativizálása. Felületes gondolkodás. Információhiány. A ‘mindenki idióta’ elv elutasítása.

‘Mindenki idióta’ elv: Nincs olyan ember, aki mindig, mindenben tökéletes. Igenis, mindenkivel előfordulnak olyan esetek, amikor valamilyen szituációban idiótán viselkedik: akár, mert szórakozott, volt, akár mert nem ismerte a helyi szokásokat, akár mert nem volt birtokában a megfelelő információ. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a környezete idiótának tekinti, mert az emberek már csak ilyen gyorsanítélő lények, akik nem kíváncsiak a részletes magyarázatra. Ez a fajta idiotizmus pillanatnyi, csak az adott szituáción belül értelmezhető, éppen ezért nem is érdemes mellreszívni a reakciókat.

Persze ettől még vállalhat valaki felelősséget a cselekedeiért. Viselkedhet úgy, hogy felismeri a kognitív disszonancia csökkentésére tett mentális erőfeszítéseit és képes le is győzni ezeket. Képes meghallgatni ellenérveket és van benne empátia el is fogadni azokat. Ez mind-mind jó… de nem elég. A felelősségnek ugyanis nem csak tárgyi vetülete van, hanem időbeli is. Egy adott időpillanatban hoztam egy akkor racionális döntést, aztán később nagyon megváltoztak a körülmények és a döntésnek rengeteg kellemetlen következménye lett. Felelős vagyok-e ekkor a következményekért?
És még nincs vége. Felelős vagyok-e akkor, ha elkészítek és szabályosan átadok valamit, melyet aztán nem megfelelő szaktudással használnak és az elromlik? Hiszen nem az én felelősségem, hogy kiképezzem egy bonyolult rendszer felhasználóit. A nagy gyártók ismerik is ezt és a garanciánál kikötik, hogy a nem megfelelő használat esetén nem vállalnak felelősséget. De mi a nem megfelelő használat?
Persze, lehetne úgy is hozzáállni, hogy akkor kell felelősséget vállalni, ha a lelkiismeretünk bejelez: sípol, hogy igenis, mi is tehetünk a kellemetlen következményekről. De a lelkiismeret akkor is bejelez, ha egyáltalán nem vagyunk felelősek, csak éppen beindul a “mi lett volna, ha” gondolatsorozat. (Például ennél az esetnél napokig okozott kellemetlen perceket nekem az a gondolat, hogy mi lett volna, ha az elsüllyedt srácot azon a ponton keressük, ahol elsüllyedt, nem pedig attól lejjebb, folyásirányban. Pedig gyakorlatilag mindegy volt, hiszen amikor kikötöttünk, akkor már egész biztosan nem élt – de a lelkiismeret dolgozott és szorgalmasan vádolt.)

Ezzel a körbejárással arra akartam rávilágítani, hogy nincs egyszerű válasz arra a kérdésre, miszerint felelősnek érzem-e magam vagy sem. Ezt mindig az adott szituáció dönti el. A konkrét esetben, amire a kérdés is vonatkozott, miszerint felelős-e egy felnőtt azért, mert egy gyerekkori fantáziája továbbélt, és utólag kiderült, hogy abban a fantáziában voltak nem átgondolt dolgok is, úgy gondolom, hogy nem. Nem várható el, hogy felelősen döntsünk olyan kérdésben, amelyről csak borzasztóan homályos fogalmaink vannak, ráadásul egy olyan szellemi állapotban, amikor még nem vagyunk képesek összetett rendszereket a maguk komplexitásában átlátni. Még akkor sem leszünk érte felelősek, ha egyébként lelkiismeretes, felelősségteljes felnőttekké váltunk időközben. Azt lehet persze mondani, hogy bocs, elcsesztem… de a felelősségvállalás ennél azért több.

Szeretem,
ha
egy
vessző
pontos,
szeretem,
ha
egy
pont
az
kettős,
szeretem,
ha
egy
jel
az
gondolat.

– Szentgyörgyi József: Nagy Paulóskönyv –

Nemrégen olvastam valakinél, mennyire ki van borulva a ‘…’ használatára. Hogy ez mekkora szellemi impotencia. Mivel kommentlehetőség nem volt, így kénytelen vagyok itt továbbgondolni az írást.

Először is ez, mint minden szélsőséges, markáns vélemény, marhaság. Nagyon kevés dolog van a világon, amelyre egyértelműen rá lehetne fogni, hogy a használata minden esetben káros, de legalábbis szánalmas. Ha valami létezik, kitalálták, akkor egész biztosan van értelmes felhasználási lehetősége is.

Nézzünk néhány példát. Ha a ‘…’ az ‘stb’-vel együtt szerepel, attól engem is kiver a veríték. Nem azért, mert harmatos lelkű stiliszta lennék, hanem azért, mert ez általában a tudatos manipuláció jele.

Az A terv esetében számolhatunk kellemetlen mellékhatásokkal (magasabb bizonytalanság, alacsony redundancia, stb…) míg a B terv esetében

Aki a fenti mondatot beleírta az ajánlatba, az mindenképpen szeretné, ha az ügyfele a B tervet választaná, de sajnálatosan ehhez nincs elég észérve. Tehát fogja azt az egyet, ami van, majd leírja még egyszer, más szavakkal, aztán odabiggyeszti a végére a mágikus ‘stb…’ lezárást, jelezve, hogy még hosszan tudná sorolni az érveket, de helyhiány miatt ettől most eltekint. Ha az olvasóban nem alakult ki korábban a vadászösztön az ‘stb…’-re, akkor az első olvasatra annyi marad csak meg benne, hogy az A tervnek van egy csomó hátulütője. Én speciel annyira utálom, hogy ha meglátom, rögtön adok egy fél pontot az A tervnek és kifejezetten rávizsgálok arra, miért is lenne jó a B terv az ajánlatadó számára.

Aztán van az irodalmi szenvelgő. Ő az, aki le szeretne írni egy jelenetet, egy hangulatot, de nincs elég tehetsége hozzá.

Rodrigo megfogta a lány kezét, Esmeralda halkan felsóhajtott, odafent pedig csendesen mosolygott a Hold…

Új bekezdés.

Ebben a példában a szerző azt szeretné, ha minden olvasó előszedné a saját fejében lévő hangulati panelt, mely vagy úgy alakult ki, hogy az illető már olvasott valakitől – például egy kevésbé szenvelgő írótól – hasonlót, esetleg látott már ilyesmit filmen, neadjisten maga is átélt már ilyen esetet. És ezzel mehetünk is tovább, a lényeg, hogy jeleztük az olvasónak, hogy itt most nagyon mély érzelmekről van szó, melyet mi szintén nagyon mélyen át tudunk érezni, de ezt most szemérmesen nem írjuk le. Ennek a használatnak tipikus jele a sor végi ‘…’ és nem korlátozódik az irodalmi szenvelgésre, sajnos előfordul szakmai/tudományos írásokban is. Szóbeli megfelelője az, amikor valaki félbeharap egy mondatot, majd sokat sejtetően néz.

Végére hagytam az értelmes felhasználást. Remélem, nem árulok el senkinek sem újdonságot: a prózának ugyanúgy ritmusa van, mint a versnek, csak nem annyira kötött. A jó írás olvastatja magát, és nem feltétlenül csak a mondanivalója révén. Nagyon fontos a ritmus is. Márpedig ezt a ritmust nem csak a megfelelő szavak alakítják ki, hanem a megfelelő írásjelek is. A pont, a kettőspont, a pontosvessző, a gondolatjel… és természetesen a ‘…’ is. A ‘…’ ilyenkor – mint az előző mondatban is – egy pillanatnyi megtorpanást jelöl. Mint amikor az élő beszédben valaki egy fél másodperces hatásszünetet tart. Ilyen értelemben a gondolatjel közeli rokona, de nincs akkora jelentősége: a gondolatjel valami komolyabb mondanivaló előtti szünetet jelöl, a ‘…’ lehet akár csak egy levegővétel is. Beazonosítani sem nehéz: ez a fajta ‘…’ mindig egy mondat belsejében szerepel, magában, azaz ‘stb’ nélkül – majd a röpke pihenő után a mondat a maga tempójában megy tovább.

Izgalmas, szép dolog a nyelv. A fentiekből látható egyébként az is, miért nem lehet géppel hatásos szöveget előállítani: a jó szöveg visszaadja az élőbeszédet és valamelyest az elbeszélő mimikáját, habitusát is. Azaz magát az embert. Gép majd akkor tud ilyet előállítani, ha úgy tud érezni is, gondolkodni is, mint az ember. Ha ki tud kacsintani egy mondat mögül.

Szöszi

Egy állami intézményben dolgozom rendszergazdaként. Felhasználók támogatása, fájlszerver, nyomtatás, névfeloldás, internet, levelezés, szóval semmi extra – de nekem pont megfelel. A hangulat – állami intézményhez képest – jó, a kollégák kedvelnek, sőt, néha mintha tartanának is tőlem. Talán azért, mert tudják, hogy én mindent látok a cégen belül, mindenhez hozzáférek. Azt már nem tudják, hogy egy rendszergazda értéke nem csak a szakmai tudás, hanem a megbízhatóság is.

Az egyik nap megjelent két férfi egy felírat nélküli, állami rendszámos autóval, becipeltek egy számítógépet. Életemben nem láttam még ilyen dobozt, még a gép márkáját sem tudtam beazonosítani.
– Ezt most bevisszük a szerverszobába. Tegyél szabaddá neki egy csatlakozót a panelen, de legyen rajta internet is! – szólt az egyik.
– Meg az ángyod térdekalácsa – hűtöttem le – Ezt ide be nem hozzátok!
– Hjaj! – sóhajtott – Nem szólt a főnököd?
– Nem.
– Akkor hívd fel légyszives!

Felhívtam. Tényleg elfelejtett szólni. A gépet be kell fogadni, kifejezetten magas szintű utasítás.

– Egyébként mi ez? – kérdeztem a szakiktól, miközben kötötték be a masinát.
– Doboz.
– Részletesebben?
– Nagy doboz.
– Most csak szivattok, vagy nem beszélhettek róla?
– Még erről sem beszélhetünk.
– Oké. De azért nem robban?
– Sok a kérdés, haver.

Ahogy elmentek, nyilván beizzítottam a snifferemet, de ez a dög teljesen titkosítva kommunikált. Viszont szemmel láthatóan nem piszkálta a helyi hálózatot, így vállat vontam.

Pár nap múlva új kollégát vettünk fel. Egy nőt. De micsoda nőt, aranyapám! A portásnak úgy kellett erővel becsuknia utána a kaput, mert csak úgy húzta be maga után az utcáról a férfiakat. Szőke, formás alak, tutajos szemek, enyhén telt száj… még én is beleborzongtam.
– Ő lesz az új kollégád a csoportban – vezette be hozzám a főnököm.
– Huhh! – tört ki belőlem az ősmajom – Várjatok, először kimegyek egy hideg fürdőre.
– Ez egy ilyen vicces fiú – legyintett a főnök – Ismerkedjenek össze.
– Kovács Diána – nyújtotta a kezét – Örülök, hogy megismerhettem.

Magázódunk? Mi a fene?

– Wachsberger Valdemár – nyújtottam én is kezet.
– Tényleg? – nyílt nagyra a szeme.
– Nem. Valójában Kis Pál, de azt sokan nem tudják jól kiejteni.

A nő tanácstalanul nézett a főnökre.

– Mondtam, hogy vicces fiú. Szólítsa egyszerűen csak Gézának.
– Géza?
– Igen. Minden idiótát Gézának nevezünk a cégnél.
– De hát a cégvezető is Géza!
– Ez csak véletlen egybeesés.

Kettesben maradtunk.

– Akkor magácska is rendszergazda? – próbáltam ismerkedni.
– Az mit csinál?
– Felügyeli a számítógépeket.
– Ó, akkor igen.

Nem nyugtatott meg. Oké, bombázó a csaj, de nekem itt van ez a jól összerakott rendszerem, kétszer is meggondolom, kit engedek hozzá.

– Kedves, tudja, mi az a DNS?
– Valami biológiai katyvasz, ugye? Tudja, soha nem érdekelt a biológia. Eltekintve persze a gyakorlattól.

Nekidőltem a klímának. Az legalább lehűtött egy kicsit.

– Mond az magának valamit, hogy printszerver?
– Micsoda?
– Nyomtató szerver.
– A nyomtatáshoz szerver kell? Mi mindig kettesben csináltuk.

Tekertem egyet a klímán. Lefelé. Jézusom. Mit keres ez a nő itt? Egy dologhoz szemmel láthatóan ért, de az nem az informatika.

– Egy utolsó kérdés a gyakorlati életből, ha nem zavarja. Mondjuk a sávszélesség 20 megabitpersszekundum, magának pedig van 40 felhasználója. Mekkora sávszélességet kaphatnak fejenként, ha meg kell hagynia 1 megabájtperszekundumot a VOIP számára?
– Ööö… nem mindegyik szót értettem a kérdésben.
– Na várjon, akkor felírom az egyenletet a táblára. Azt mondja, 40x+1024=2048. Mond ez magának valamit?
– Semmit. Szerintem elrontotta, a 40-et nem lehet egyszerre szorozni is meg össze is adni.
– Az az x, kedves.
– Én is ismerem a szorzás jelet! – kapta fel a vizet.
– Aha. Tudja mit, hagyjuk. Mit mondott a főnök, mi lesz a dolga?
– Segíteni magának megismerni a rendszerét.
– De hát én ismerem! Én raktam össze!
– Akkor el is tudja nekem magyarázni, ugye?
– Hát, el. Holnap el is kezdhetjük. De hozzon magával többnapi hideg élelmet.

Végülis nem mondhatnám, hogy rosszul teltek a napjaim. A nő síkhülye volt ugyan, de nagyon jól nézett ki. Imádtam belenézni a szemébe és közben a WINS – DNS egymásba huzalozásáról beszélni. Egyébként is képes vagyok napokig dumálni az általam összerakott és üzemeltetett infrastruktúráról, hát még ha ilyen hallgatóság ül mellettem.
Közben persze mutogattam is az egyes gépeket a szerverszobában. Így jutottunk el a nemrég berakott, ismeretlen gépig.
– És ez micsoda? – kérdezett rá – Eddig erről nem beszélt.
– Most megfogott – ismertem be – Erről a gépről semmit sem tudok.
– Az meg hogyan lehet – csodálkozott – Hiszen maga rakta össze a rendszert, nem?
– De, persze. Viszont ezt csak úgy leküldték ide fentről és nem mondtak semmit sem róla.
– Napok óta azt magyarázza nekem, hogy egy rendszergazdának még a legutolsó csavart is ismernie kell a rendszerében. Ne adja már itt a hülyét.
– Komolyan beszélek. Nem tudok róla semmit.
– Nem hiszem el, hogy meg se próbálta megismerni.
– Na jó. Sniffeltem egyet a forgalmán, de titkosított.
– Törje fel!

Már régen letettem arról, hogy szakmai vitába bonyolódjak vele.

– Az csak a zsé kategóriás filmekben működik, kedves. Ez a valóság.
– Akkor törjük fel magát a gépet. Hiszen itt van előttünk!
– Tessék. Nem akadályozom. Törje fel maga!
– Fel is töröm – jelentette ki határozottan.
– Persze, csak ha segít – tette hozzá, valamivel bátortalanabbul.

Hmm. Lenne hozzá kedvem, naná. De nem tetszik, nagyon nem tetszik ez az egész.

– Tudja, hogy az állásunkkal játszanánk?
– Mi a fontosabb magának? Az állása, vagy ez a kihívás?
– Az állásom. Meg a szakmai hírnevem.
– Ha feltöri, akkor nem nő a hírneve?
– De. Az állástalan rendszergazdák piacán.
– Szóval nem?
– Pontosan.
– De nehéz magával.

Ekkor nyílt az ajtó és egy öltönyös férfi lépett be.

– Hé, maga hogyan jött be? – lepődtem meg – Ide csak kártyával lehet!
– Magának kuss van – nézett ki a napszemüvege mögül.
– Szőke ügynök, hogy halad a gép feltörésével? – fordult a nőhöz.
– Sehogy – tárta szét a karját a nő – Ez az alak nemhogy segítene, inkább akadályoz.
– Aha. Szóval nem működünk együtt – nézett rám fenyegetően.
– Na, most már takarodjanak innen kifelé mindannyian! – emeltem fel a hangomat – Vagy hívom a biztonságiakat!
– Nem hívja – vett elő egy revolvert – Én speciel egy titkosügynök vagyok, akinek az a dolga, hogy ezt a gépet feltörje.
– Én pedig egy felelős rendszergazda vagyok – vettem elő a saját pisztolyomat – Akinek az a dolga, hogy megvédje a felügyeletére bízott gépeket.

Álltunk egymással szemben, egymásra fogott revolverekkel.

– Szőke ügynök! – szólt rá az öltönyös – Ne csak álljon már ott, magánál is van pisztoly!
– Ja, tényleg – eszmélt fel a nő – Hol is van, hol is van… aha, ez az!
– Szőke ügynök! – sziszegte a férfi – Ne rám célozzon!
– Bocs, főnök.
– Na, ehhez mit szól? – fordult felém a hapi – Ketten egy ellen.
– Várjuk ki a végét – vontam vállat.
– Várja a hóhér. Szőke ügynök, lője le!

A nő tétovázott.

– Nézze, kedves. Én már legalább tízszer le tudtam volna lőni magácskát – szóltam hozzá – De maga sokkal szimpatikusabb, mint ez a köcsög. Mit szólna hozzá, ha lelőném?
– Engem nem tud – önérzeteskedett az öltönyös – Rajtam golyóálló mellény van.

Erre lelőttem.

– Hogyan csinálta? – nyílt tágra a nő szeme.
– A fején nem volt mellény.
– És akkor most mi lesz?
– Kicserélem a két pisztolyt, maga meg beleírja a jelentésébe, hogy nagy volt a zűrzavar és a bonyolult helyzetben a társa összezavarodott végül saját magát lőtte fejbe.
– Ez teljesen jól hangzik – bólogatott a szőke.
– Szerintem is. Biztosan el fogják hinni.
– Hoppá, majdnem elfelejtettem! – kaptam a fejemhez és beleeresztettem néhány golyót az ismeretlen szerverbe – Majd azt is írja bele a jelentésbe kedves, hogy mielőtt az a szerencsétlen főbe lőtte magát, szétlőtte a szervert is.
– Rendben. És most?
– Telefonáljon be a központba, hogy takarítsák ki a szobát. Mi meg elmegyünk kávézni.
– Kaffélatte van?
– Van – karoltam belé – Szólíthatom Szőkének?
– Persze – mosolygott vissza – Szőke. Szőke 007.

Stalker

Tegnap igen érdekes sétám volt. Már az indulás sem volt akármi: pár nappal ezelőtt ugyanis fullra kipucolták a Nagy Burma vasútvonalat. Igen, azt a vasútvonalat, amely eddig leginkább csak közröhej tárgya volt: vastagon benőtte a növényzet, nemhogy bokrok, de masszív fák nőttek a sínek között, ennek ellenére a fénysorompók működnek mindegyik útkereszteződésben. Nos, ennek vége. Habár a pálya még nem járható (beragadt váltók, hiányzó biztosítóberendezések, itt-ott felszedett sínek), de már nem kell sok neki. Igazán kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Emellett arra is kíváncsi voltam, meddig pucolták meg a pályát, így elindultam rajta délkeletnek. Nem mentem végig, de az látszott, hogy a Nagykőrösi útig rendben van. Engem viszont elcsábított egy másik kaland: felfedezni a Cséry telepet. Bekerítve nincs, szombat lévén nagy munkavégzés szintén nincs, az idő kellemes… mi kell még? Hát, mondjuk valami strapabíróbb ruházat. A túrabakancs még rendben volt (bár a bogáncs azt is ellepte), ellenben az egy hete vásárolt piszkosfehér melegítőm jó eséllyel át fog minősülni kertésznadrággá. Hajnalig szedegettem ki belőle a tépőzárszerűen beleragadt növényeket, de így is erősen sanszos, hogy a mosógép nem tud vele mit kezdeni. (Ha szedtél már ki vastag rétegben letapadt bogáncsot goretexből, akkor sejtheted, mennyire hamupipőke munka volt.)
Nos, félig-meddig már elárultam: a telepen minimális járható út van, én pedig nem ezeken közlekedtem. A dombok tetejére ugyanis csak mellkasig-nyakig érő gazban lehetett feljutni, miközben a talaj váratlanul tűnik el (ahogy éppen leborították a teharautó földeket), jobb esetben simán csak besüllyed. Szemét már nem nagyon látható, mindent laza föld borít, melyet sűrűn nőtt be ez a tépőzáras bogáncsszerű növény. (A Google térkép ne zavarjon meg senkit, azok az utak, azok a rétek, melyek a műholdas felvételen látszódnak, ma már nem léteznek: mindent benőtt a gaz.)

From MiVanVelem

Beverekedtem magamat a telep közepén lévő, legmagasabb dombra, nyomtam egy panorámaképet. Középtájon a fehér folt közelről egy egész nagy kupac fehér por, az erdősáv a távolban a Halomi erdő.

From MiVanVelem

Ez pedig Pestimre, ugyaninnen.

From MiVanVelem

Ettől nem messze találtam egy iszaptavat is, de ebben speciel nem dagonyázott ember.

A dombtetőről az is látszott, hogy nem nagyon lesznek kivezető utak sem, azaz vagy visszamegyek arra, ahonnan jöttem, vagy megpróbálok kikecmeregni valahogyan az Ipacsfa-Közdűlő utcák felé. Mivel a visszautat már ismertem és semmi kedvem sem volt hozzá, mentem tovább előre. Háát… nem ez volt életem legjobb döntése. Olyan terepen jártam, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha halott embereket találok, betonkolonccal a lábukon.

From MiVanVelem

Ez a kép már a legszélső – elég magas – domb tetejéről készült. A mélyben a köztisztasági vállalat telephelye található, balra a Waberer telep, mögötte a Gloriett lakótelep, a háttérben továbbra is a Halomi erdő.

Itt már könnyű volt a szívem: egy helyen találtam üres borosüvegeket (az emberi civilizáció félreérthetetlen jele), aztán találtam valamit, ami némi jóindulattal ösvénynek volt nevezhető, és pont arra vitt, amerre a kijáratot sejtettem. Jó nagy pofáraesés lett a vége: az ösvény eltűnt, nagyon durva dzsuvába keveredtem, a felülről sima talaj közelről mélyen barázdálttá vált, köztük 5-10 méteres meredek, puha talajú kaptatókkal. Komolyan boldog voltam, mire eljutottam a Waberer logisztikai telep kerítéséhez. Itt már csak el kell sétálnom húsz métert a kerítés mellett és már kint is vagyok – gondoltam. Naív elképzelés volt: az Ipacsfa út végig be van építve, ott hátulról nem lehet kijutni. Nagy levegő. Elindultam a másik irányba. A térképen láthatod is, gyakorlatilag körbesétáltam a logisztikai telepet, mire visszajutottam a civilizációba. Szerencsére ezen az útvonalon már nem volt nyakig érő gaz, viszont a kerítéshez símuló, vadul burjánzó akác-, illetve csipkerózsa-telepek annál inkább.

A Halomi erdőben már otthon voltam, így ugyan sétáltam még egy nagyot, de immár minden izgalom nélkül. Így utólag azt mondom, megérte, ezt is látni kellett, hogyan néz ki… de soha többször. (Bár a Bivaly-rét még kimaradt, szóval nincs elfelejtve a környék… de az már simán járható út: nemrégiben még villamos is közlekedett a réten keresztül.)