Day: October 25, 2012

Felelősség

Korábban meg lettem szólítva egy kommentben. Válaszolhattam volna ott is, de egyrészt ez egy régi írás, másrészt pedig van olyan fontos téma, hogy megér egy önálló bejegyzést.

Természetes dolog, hogy elvárjuk mindenkitől, hogy legyen felelős a tetteiért. Ez annyira evidencia, hogy nem is szoktunk róla vitatkozni. Azt is szoktuk mondani, hogy ez különbözteti meg a gyereket a felnőttől: a felnőtt tudatosan gondolkodik, tudatosan cselekszik, képes felelősséget vállalni a döntéseiért és képes belátni, ha hibázott.
Papíron.
Valójában egy csomó dolog dolgozik ellene. A pozitív énképünk fenntartása. A kognitív disszonancia csökkentése valamilyen hamis racionalizálással. A következmények relativizálása. Felületes gondolkodás. Információhiány. A ‘mindenki idióta’ elv elutasítása.

‘Mindenki idióta’ elv: Nincs olyan ember, aki mindig, mindenben tökéletes. Igenis, mindenkivel előfordulnak olyan esetek, amikor valamilyen szituációban idiótán viselkedik: akár, mert szórakozott, volt, akár mert nem ismerte a helyi szokásokat, akár mert nem volt birtokában a megfelelő információ. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a környezete idiótának tekinti, mert az emberek már csak ilyen gyorsanítélő lények, akik nem kíváncsiak a részletes magyarázatra. Ez a fajta idiotizmus pillanatnyi, csak az adott szituáción belül értelmezhető, éppen ezért nem is érdemes mellreszívni a reakciókat.

Persze ettől még vállalhat valaki felelősséget a cselekedeiért. Viselkedhet úgy, hogy felismeri a kognitív disszonancia csökkentésére tett mentális erőfeszítéseit és képes le is győzni ezeket. Képes meghallgatni ellenérveket és van benne empátia el is fogadni azokat. Ez mind-mind jó… de nem elég. A felelősségnek ugyanis nem csak tárgyi vetülete van, hanem időbeli is. Egy adott időpillanatban hoztam egy akkor racionális döntést, aztán később nagyon megváltoztak a körülmények és a döntésnek rengeteg kellemetlen következménye lett. Felelős vagyok-e ekkor a következményekért?
És még nincs vége. Felelős vagyok-e akkor, ha elkészítek és szabályosan átadok valamit, melyet aztán nem megfelelő szaktudással használnak és az elromlik? Hiszen nem az én felelősségem, hogy kiképezzem egy bonyolult rendszer felhasználóit. A nagy gyártók ismerik is ezt és a garanciánál kikötik, hogy a nem megfelelő használat esetén nem vállalnak felelősséget. De mi a nem megfelelő használat?
Persze, lehetne úgy is hozzáállni, hogy akkor kell felelősséget vállalni, ha a lelkiismeretünk bejelez: sípol, hogy igenis, mi is tehetünk a kellemetlen következményekről. De a lelkiismeret akkor is bejelez, ha egyáltalán nem vagyunk felelősek, csak éppen beindul a “mi lett volna, ha” gondolatsorozat. (Például ennél az esetnél napokig okozott kellemetlen perceket nekem az a gondolat, hogy mi lett volna, ha az elsüllyedt srácot azon a ponton keressük, ahol elsüllyedt, nem pedig attól lejjebb, folyásirányban. Pedig gyakorlatilag mindegy volt, hiszen amikor kikötöttünk, akkor már egész biztosan nem élt – de a lelkiismeret dolgozott és szorgalmasan vádolt.)

Ezzel a körbejárással arra akartam rávilágítani, hogy nincs egyszerű válasz arra a kérdésre, miszerint felelősnek érzem-e magam vagy sem. Ezt mindig az adott szituáció dönti el. A konkrét esetben, amire a kérdés is vonatkozott, miszerint felelős-e egy felnőtt azért, mert egy gyerekkori fantáziája továbbélt, és utólag kiderült, hogy abban a fantáziában voltak nem átgondolt dolgok is, úgy gondolom, hogy nem. Nem várható el, hogy felelősen döntsünk olyan kérdésben, amelyről csak borzasztóan homályos fogalmaink vannak, ráadásul egy olyan szellemi állapotban, amikor még nem vagyunk képesek összetett rendszereket a maguk komplexitásában átlátni. Még akkor sem leszünk érte felelősek, ha egyébként lelkiismeretes, felelősségteljes felnőttekké váltunk időközben. Azt lehet persze mondani, hogy bocs, elcsesztem… de a felelősségvállalás ennél azért több.

Szeretem,
ha
egy
vessző
pontos,
szeretem,
ha
egy
pont
az
kettős,
szeretem,
ha
egy
jel
az
gondolat.

– Szentgyörgyi József: Nagy Paulóskönyv –

Nemrégen olvastam valakinél, mennyire ki van borulva a ‘…’ használatára. Hogy ez mekkora szellemi impotencia. Mivel kommentlehetőség nem volt, így kénytelen vagyok itt továbbgondolni az írást.

Először is ez, mint minden szélsőséges, markáns vélemény, marhaság. Nagyon kevés dolog van a világon, amelyre egyértelműen rá lehetne fogni, hogy a használata minden esetben káros, de legalábbis szánalmas. Ha valami létezik, kitalálták, akkor egész biztosan van értelmes felhasználási lehetősége is.

Nézzünk néhány példát. Ha a ‘…’ az ‘stb’-vel együtt szerepel, attól engem is kiver a veríték. Nem azért, mert harmatos lelkű stiliszta lennék, hanem azért, mert ez általában a tudatos manipuláció jele.

Az A terv esetében számolhatunk kellemetlen mellékhatásokkal (magasabb bizonytalanság, alacsony redundancia, stb…) míg a B terv esetében

Aki a fenti mondatot beleírta az ajánlatba, az mindenképpen szeretné, ha az ügyfele a B tervet választaná, de sajnálatosan ehhez nincs elég észérve. Tehát fogja azt az egyet, ami van, majd leírja még egyszer, más szavakkal, aztán odabiggyeszti a végére a mágikus ‘stb…’ lezárást, jelezve, hogy még hosszan tudná sorolni az érveket, de helyhiány miatt ettől most eltekint. Ha az olvasóban nem alakult ki korábban a vadászösztön az ‘stb…’-re, akkor az első olvasatra annyi marad csak meg benne, hogy az A tervnek van egy csomó hátulütője. Én speciel annyira utálom, hogy ha meglátom, rögtön adok egy fél pontot az A tervnek és kifejezetten rávizsgálok arra, miért is lenne jó a B terv az ajánlatadó számára.

Aztán van az irodalmi szenvelgő. Ő az, aki le szeretne írni egy jelenetet, egy hangulatot, de nincs elég tehetsége hozzá.

Rodrigo megfogta a lány kezét, Esmeralda halkan felsóhajtott, odafent pedig csendesen mosolygott a Hold…

Új bekezdés.

Ebben a példában a szerző azt szeretné, ha minden olvasó előszedné a saját fejében lévő hangulati panelt, mely vagy úgy alakult ki, hogy az illető már olvasott valakitől – például egy kevésbé szenvelgő írótól – hasonlót, esetleg látott már ilyesmit filmen, neadjisten maga is átélt már ilyen esetet. És ezzel mehetünk is tovább, a lényeg, hogy jeleztük az olvasónak, hogy itt most nagyon mély érzelmekről van szó, melyet mi szintén nagyon mélyen át tudunk érezni, de ezt most szemérmesen nem írjuk le. Ennek a használatnak tipikus jele a sor végi ‘…’ és nem korlátozódik az irodalmi szenvelgésre, sajnos előfordul szakmai/tudományos írásokban is. Szóbeli megfelelője az, amikor valaki félbeharap egy mondatot, majd sokat sejtetően néz.

Végére hagytam az értelmes felhasználást. Remélem, nem árulok el senkinek sem újdonságot: a prózának ugyanúgy ritmusa van, mint a versnek, csak nem annyira kötött. A jó írás olvastatja magát, és nem feltétlenül csak a mondanivalója révén. Nagyon fontos a ritmus is. Márpedig ezt a ritmust nem csak a megfelelő szavak alakítják ki, hanem a megfelelő írásjelek is. A pont, a kettőspont, a pontosvessző, a gondolatjel… és természetesen a ‘…’ is. A ‘…’ ilyenkor – mint az előző mondatban is – egy pillanatnyi megtorpanást jelöl. Mint amikor az élő beszédben valaki egy fél másodperces hatásszünetet tart. Ilyen értelemben a gondolatjel közeli rokona, de nincs akkora jelentősége: a gondolatjel valami komolyabb mondanivaló előtti szünetet jelöl, a ‘…’ lehet akár csak egy levegővétel is. Beazonosítani sem nehéz: ez a fajta ‘…’ mindig egy mondat belsejében szerepel, magában, azaz ‘stb’ nélkül – majd a röpke pihenő után a mondat a maga tempójában megy tovább.

Izgalmas, szép dolog a nyelv. A fentiekből látható egyébként az is, miért nem lehet géppel hatásos szöveget előállítani: a jó szöveg visszaadja az élőbeszédet és valamelyest az elbeszélő mimikáját, habitusát is. Azaz magát az embert. Gép majd akkor tud ilyet előállítani, ha úgy tud érezni is, gondolkodni is, mint az ember. Ha ki tud kacsintani egy mondat mögül.