Korábban meg lettem szólítva egy kommentben. Válaszolhattam volna ott is, de egyrészt ez egy régi írás, másrészt pedig van olyan fontos téma, hogy megér egy önálló bejegyzést.
Természetes dolog, hogy elvárjuk mindenkitől, hogy legyen felelős a tetteiért. Ez annyira evidencia, hogy nem is szoktunk róla vitatkozni. Azt is szoktuk mondani, hogy ez különbözteti meg a gyereket a felnőttől: a felnőtt tudatosan gondolkodik, tudatosan cselekszik, képes felelősséget vállalni a döntéseiért és képes belátni, ha hibázott.
Papíron.
Valójában egy csomó dolog dolgozik ellene. A pozitív énképünk fenntartása. A kognitív disszonancia csökkentése valamilyen hamis racionalizálással. A következmények relativizálása. Felületes gondolkodás. Információhiány. A ‘mindenki idióta’ elv elutasítása.
‘Mindenki idióta’ elv: Nincs olyan ember, aki mindig, mindenben tökéletes. Igenis, mindenkivel előfordulnak olyan esetek, amikor valamilyen szituációban idiótán viselkedik: akár, mert szórakozott, volt, akár mert nem ismerte a helyi szokásokat, akár mert nem volt birtokában a megfelelő információ. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a környezete idiótának tekinti, mert az emberek már csak ilyen gyorsanítélő lények, akik nem kíváncsiak a részletes magyarázatra. Ez a fajta idiotizmus pillanatnyi, csak az adott szituáción belül értelmezhető, éppen ezért nem is érdemes mellreszívni a reakciókat.
Persze ettől még vállalhat valaki felelősséget a cselekedeiért. Viselkedhet úgy, hogy felismeri a kognitív disszonancia csökkentésére tett mentális erőfeszítéseit és képes le is győzni ezeket. Képes meghallgatni ellenérveket és van benne empátia el is fogadni azokat. Ez mind-mind jó… de nem elég. A felelősségnek ugyanis nem csak tárgyi vetülete van, hanem időbeli is. Egy adott időpillanatban hoztam egy akkor racionális döntést, aztán később nagyon megváltoztak a körülmények és a döntésnek rengeteg kellemetlen következménye lett. Felelős vagyok-e ekkor a következményekért?
És még nincs vége. Felelős vagyok-e akkor, ha elkészítek és szabályosan átadok valamit, melyet aztán nem megfelelő szaktudással használnak és az elromlik? Hiszen nem az én felelősségem, hogy kiképezzem egy bonyolult rendszer felhasználóit. A nagy gyártók ismerik is ezt és a garanciánál kikötik, hogy a nem megfelelő használat esetén nem vállalnak felelősséget. De mi a nem megfelelő használat?
Persze, lehetne úgy is hozzáállni, hogy akkor kell felelősséget vállalni, ha a lelkiismeretünk bejelez: sípol, hogy igenis, mi is tehetünk a kellemetlen következményekről. De a lelkiismeret akkor is bejelez, ha egyáltalán nem vagyunk felelősek, csak éppen beindul a “mi lett volna, ha” gondolatsorozat. (Például ennél az esetnél napokig okozott kellemetlen perceket nekem az a gondolat, hogy mi lett volna, ha az elsüllyedt srácot azon a ponton keressük, ahol elsüllyedt, nem pedig attól lejjebb, folyásirányban. Pedig gyakorlatilag mindegy volt, hiszen amikor kikötöttünk, akkor már egész biztosan nem élt – de a lelkiismeret dolgozott és szorgalmasan vádolt.)
Ezzel a körbejárással arra akartam rávilágítani, hogy nincs egyszerű válasz arra a kérdésre, miszerint felelősnek érzem-e magam vagy sem. Ezt mindig az adott szituáció dönti el. A konkrét esetben, amire a kérdés is vonatkozott, miszerint felelős-e egy felnőtt azért, mert egy gyerekkori fantáziája továbbélt, és utólag kiderült, hogy abban a fantáziában voltak nem átgondolt dolgok is, úgy gondolom, hogy nem. Nem várható el, hogy felelősen döntsünk olyan kérdésben, amelyről csak borzasztóan homályos fogalmaink vannak, ráadásul egy olyan szellemi állapotban, amikor még nem vagyunk képesek összetett rendszereket a maguk komplexitásában átlátni. Még akkor sem leszünk érte felelősek, ha egyébként lelkiismeretes, felelősségteljes felnőttekké váltunk időközben. Azt lehet persze mondani, hogy bocs, elcsesztem… de a felelősségvállalás ennél azért több.
Recent Comments