Nincs is annál megnyugtatóbb hang, mint amikor a határidők huss, elhúznak az ember füle mellett. Ekkor ugyanis vége a stressznek. Kész, nem fejeztem be időre. Megtettem mindent, kevés volt. Vessetek a mókusok elé.
Ma reggel végiggondoltam, mit is kellene csinálnom: ide ezt, oda azt, no meg persze a kert, hajtani kellene a kerékpártárolót is, no meg persze a házon belül is lenne mit csinálni.
Végigondoltam… majd kitoltam a bringát és elmentem a világ végére. Nekem is élni kell valamikor.
Előljáróban tessék alaposan elemezni ezt a képet. Vízparton ülve, előttem a bringa és egy nagy darab – határozottan finom – kolbász, mustárral, helyben sütött fehér kenyérrel, egy korsó sörrel, szemben pedig a visegrádi fellegvárban és a Salamon-toronyban gyönyörködhetek mósztatás közben.
Mind emocionálisan, mind fizikailag ez volt a nap csúcspontja
És most menjünk végig a napon – főleg fényképeken keresztül.
Első körben döbbenet volt újra ráébredni, mennyivel könnyedebb úgy tekerni, hogy nincs az ember hátán egy 15 kilós hátizsák. És nem a munkahelyére igyekszik.
Tudom, ez most trivialitásnak tűnhet, de az érzés sokkal, de sokkal erősebb volt, mint ahogy azt te a trivialitások szintjén elképzeled. A bringa a legkisebb mozdulatomra is reagált, gyorsult, ficergett… és irgalmatlanul ráértem, nem kellett időre mennem sehová.
Tulajdonképpen Visegrádig nem történt semmi érdekes. Hacsak azt nem számítom ide, hogy nekem a bringázás Visegrádba az általában szezonnyitó túra. Csak éppen tavasszal még nem volt bátorságom beleszarni. Húztam az igát, figyeltem a határidőket – és úgy gondoltam, hogy ha befejezem ezt meg azt a munkát, akkor majd lesz szabadidőm. A francokat. Meló mindig annyi van, hogy keszonbetegséget lehet kapni a feltornyosuló hullámok alatt. Az életet egész egyszerűen be kell passzírozni a melók közé. Ennyi.
Szóval most kivételesen ősszel, a budai oldalon feltekertem Visegrádig. Határozottan szokatlan volt a Margit-híd és az Árpád-híd között a rakpart üressége. Az egész úton csak egy babakocsit toló hapsit láttam. Én itt konstans életveszélyhez szoktam hozzá, meg is voltam bántva.
Óbudai anziksz
Ezt a remek képet pedig úgy nagyjából Pünkösdfürdő körül lőttem. A piros lámpánál kényszerűen várakozó szerencsétlen autósra rögtön ketten is támadnak: egy hajláktalannak maszkírozott FN terjesztő balról, egy láthatósági mellénnyel pikánsan megfűszerezett ungarische betyár a másik oldalról. Én valószínűleg rendszeresíteni fogok ilyen esetekre egy vízipisztolyt a kocsiba.
Az adekvát karikásostor természetesen ott lóg. A mellényen.
Meg voltam róla győződve, hogy az Omszki-tó környéke teljesen kipusztult lesz. De nem. Egy harcos keményen hasította a hullámokat, illetve később még egy beszállt mellé.
Innen már csak egy ugrás volt Szentendre.
Nyilván lehetett volna több kép is, de nem mentem be a kis utcákba.
Viszont Leányfalun már nem voltam ennyire válogatós. Ez már hagyományos: itt van az első pihenő, olyan 40 km környékén. Egymás mellett van egy pékség, egy pecsenyés és egy irgalmatlan lepusztult kocsma. Az első helyiségben vettem egy túrós és egy mákos rétest, a harmadikban meg egy vizes sört. Ez utóbbi hely annyira, de annyira rögmagyar volt, hogy nehéz is lenne párját találni: a kocsmában csak a pultos csajszi és a barátnője tartózkodott, meg egy négyéves forma gyerek. A füstöt vágni lehetett, a két csaj gondolom rágta a bagót. A tévében meg ment a Mónika-show. Vagy valami hasonló, mert mintha pasi lett volna benne.
A pékség sem volt valami hűde elit, a réteseken konkrétan legyek mászkáltak. Mondjuk nem érdekelt, ahhoz képest, hogy Szentendre előtt berepült a számba egy légy, én meg ijedtemben lenyeltem, szóval ahhoz képest ez már csak kerekítési hiba.
Aztán innen már nem volt messze a cél: Visegrád.
Régebben annyiból állt a túra, hogy a reneszánsz étterem felső teraszán, ahol a prolikat szokták kiszolgálni, ettem valamit, ittam egy sört, blogoltam egy sort a pdá-ba, aztán mentem haza, ugyanarra, amerről jöttem. (Pihenő a Római-parton.) Most eleve nagyobb utat terveztem – de amikor megláttam, hogy a felső terasz zárva van, sok más lehetőségem nem is maradt.
Irány a komp. A nagyobb út ugyanis azt jelentette, hogy a pesti oldalon jövök vissza. Piszok szerencsém volt, alighogy megvettem a jegyet, már szállhattam is fel a hajóra, és az egyből indult is.
Igen, aztán ezen a ponton jött a korábban beharangozott ebéd. Mondtam már, hogy nagyon finom volt a kolbász? De nem csak nekem ízlett, hanem a mellettem lévő asztalnál étkező hapinak is.
– Nagyon finom volt a kolbász! – mondta, amikor visszavitte a tálcát.
– Köszönjük. Tudja, mi szigorúan csak a legjobb anyagokból dolgozunk.
Mekkora arrogancia már – gondolkodtam el. Egy ilyen megjegyzésre annyit lehet maximum mondani, hogy ‘köszönjük, igyekszünk’. Elvégre nem lehet minden darab kolbászt, minden vekni kenyeret megkóstolni, hogy a többi termékről ne is beszéljünk.
De már jött is a következő kuncsaft. Idősebb bácsika, farmardzsekiben, partnernővel.
– Elnézést, minőségi vörös félédes boruk van? – kérdezte a halk szavú bácsika.
– Minőségi vörös borból nem létezik félédes – közölte vele a pultos.
Ez egy olyan frappáns válasz volt, hogy még én is felkaptam a fejem. Bakker, ezek tényleg komolyan gondolták a ‘minőségi alapanyag’ dumát. Pedig csak egy bódékocsma. Érdemes megjegyezni a helyet.
Pihegtem egy kicsit (62 kilométernél állt a számláló), majd elindultam a folyóparti bringaúton. Őszintén szólva, tartottam egy kicsit az úttól. Kocsival már jártam erre, itt-ott szűk, nagy forgalmú szakaszok rémlettek, hosszú, unalmas egyenesekkel. Ehhez képest komoly döbbenettel vettem tudomásul, hogy Dunakesziig végig jól kiépített bringaút volt, kertek alatt, ligetekben, Duna-parton… végig hangulatos terepen. Sőt, lehet, hogy Dunakeszi után is ment az út, de én elkeveredtem és inkább kimentem a 2A-ra.
De ne rohanjunk ennyire előre. Vác vízparti része megint kellemes meglepetés volt számomra. Tetszett.
A Szent éppen ugrani készül. A kép párja itt, Szent Balázzsal.
Aztán tekerés haza… két érdekes képpel.
A bal oldali kép egy örömteli élmény: megtaláltam Bagoly kertjét! Igaz, az eredeti az a Diósgyőri Gépgyárra néző domboldalon volt, de miért ne költözhetett volna az időközben felnövő, két gyereket szülő, kicsit meg is hízó és egyébként könyvtárosként dolgozó Bagoly Vácra? (Egyébként mekkora poén már a linken a ‘Rocky’ címke?)
A jobb oldali kép kicsit rejtélyesebb. Első ránézésre úgy tűnik, valaki atomtengeralattjáró-romboló torpedót tart a hobbitelkén, a sufni mellett. Aztán hiába néztem rá többször is, mindig ugyanúgy tűnt.
Egy baj volt a kertek alatti surranásban: fogalmam sem volt, most éppen hol járok. Pedig Gödnél terveztem a következő sörös pihenőt. Szerencsére csak úgy saccra is jól ráhibáztam.
Itt ért a legnagyobb kisértés. A hely roppantul hangulatos volt, a vendégek legalább fele kerékpáros ember volt, a pultnál meg valami eszméletlen finom jéghideg barna sört csapoltak 370 forintért. A kerékpárban itt már 88 kilométer volt – és ezt már a csontjaim is érezték. Ültem, kortyolgattam a karamelles malátás italt… és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elleszek itt este kilencig, amíg nyitva van a hely, aztán csörgök Nejnek, aki kiszalad kocsival és hazaszállít, bringástól. Úgyis az ő feladata volt ma este különböző bulikból összeszedni a kölyköket: eggyel több, vagy kevesebb, úgysem számít.
De összevakartam magamat és folytattam az utat. Innentől sok helyen már nem álltam meg.
Természetesen a Colbert Megyeri-hídat azért lekaptam. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez a híd tetszik. Ez híd. Határozottan és erőteljesen híd: azt mutatja, hogy ‘látod, barátom, én itt feszülök a két part között, nagy vagyok, erős vagyok, ne tojj be, hajtsál csak föl rám’. Ha összehasonlítom a Lágymányosi-híddal… az egy komolytalan, Lego-híd. Semmi üzenet, semmi sugallás.
A jobb oldali kép egy ritkaság: vasutas krampácsolók dolgoznak, soványmalacvágtában. Éppen az Újpest-Angyalföld határában lévő vasúti átkelőt újítják fel, nagy erőkkel. (Mondjuk… ráfért.)
A maradék szakaszról nem igazán tudok semmi újat írni. Erre szoktam melóból is hazajárni, minden utcakő személyes ismerősöm. (Géza, most mintha fél centivel kiljebb lennél? Ó semmi, csak összevesztünk az asszonnyal.)
De azért eldicsizek még itt a végén. Mivel rámsötétedett, így nem mentem be a dzsumbujba, az Ecseri úttól kezdve az Üllői úton nyomtam végig. Nem is akárhogy. Ekkor már százhuszonvalahány kilométer volt a lábamban, de benyitottam egy hosszú hajrát. Csak úgy. Kíváncsi voltam, bírom-e. Ráálltam egy 30-as tempóra és az idióta lámpáktól, meg a Szarvascsárda-tér környéki nagy emelkedőtől eltekintve nyomtam is végig. A Határ-úttól velem együtt induló hannoverit úgy otthagytam, hogy amikor lekanyarodtam a világvégi Baumaxnál, nem is látszott – pedig ez egy hosszú, egyenes pálya. Hannoveri, pöcs vagy.
Összességében 131 kilométer lett a túra. Tíz órát csavarogtam, nyilván átlagban ez durva, de nem teljesítménytúrának szántam. A seggem helyén merő nyers hús van, de cefettül nem érdekel, úgysem látom.
Remekül eltöltött nap volt.
Végül legyen itt néhány kép magáról a bringáról is:
Linkek:
- Az összes kép. (Habár sokat beszerkesztettem, de mindet mégsem. Maradtak ki jók is, nyilván.)
Recent Comments