Borgmannak tele lett a hócipője

Jim Borgman egyike volt az elviselhető közéleti rajzolóknak. (Közéleti rajzoló, politikai karikaturista – editorial cartoonist.) (A másik kettő: Ann Telnaes és Steve Sack.)
Az egész editorial cartoonist világot megrázta, amikor felállt az asztaltól és beintett.

I do look forward to reading a newspaper without a highlighter in my hand. Sometimes lately when I watch the news I feel like a butcher looking at a field full of cows. I don’t see the animals anymore, just the hamburger. That’s a good sign that it’s time to shake yourself off and do something else.

Tökéletes megfogalmazása annak, hogy miért is utálom én ezt a műfajt annyira.

Természetesen Jim nem marad munka nélkül, továbbra is társzerzője a Zits, illetve a Baby Blues karikatúracsíkoknak, illetve… valami új dolgon töri erősen a fejét. Hajrá.

Öröm, boldogság

Elgondolkodtam, mit is mondhatnék, milyen életre szóló tanácsot adhatnék a gyerekeimnek, ha szűkre lennének szabva a lehetőségeim. Mondjuk egy mondatra.

Legyetek boldogok.

Azt hiszem, ez lenne az.
– De hiszen ez egy óriási blöff! – mondhatnád – Mielőtt közhelyeket puffogtatnék, előbb magyarázzam már el, mi is az, hogy boldogság!

Nem tudom.
És szerintem senki sem a világon.
Ennek ellenére a tanács teljesen rendben van. Magát a boldogság érzetét mindenki ismeri. Rögtön az után, hogy elmúlt. Akkor már emlékszünk rá, hogy korábban boldogok voltunk. Ha valakinél sűrűn változnak ezek az állapotok, akkor idővel kifejlődik benne az a készség, hogy jelen időben is képes detektálni a boldogságot. (Lásd: most jó.)

Na jó, de ez még nem definíció.
Bocs, de azt nem is fogok tudni adni. Ugyanis egyénektől függ. Ami nekem örömet okoz, téged hidegen hagy. Durvábbat mondok: nem csak egyéntől függ, hanem életkortól is. Mástól voltam boldog húsz évesen és mástól vagyok most, negyven fölött. Csecsemőként bőven elég volt, ha aludtam, cumiztam, böfögtem és fostam. Lehet, hogy öregemberként pont ugyanígy leszek.
És még nincs vége. Boldogságból is van többféle: van a rövid, de intenzív – és van a hosszútávú, langyos. Az előbbi az csak úgy jön, de a másodikat akár mentális tréninggel is el lehet érni, még akkor is, ha egyébként cudar sorsot húztunk.

Akkor most mit mondjak a gyereknek: hogyan legyen boldog?
Nem tudom. Keresse meg maga.
A lényeg, hogy a végén azt mondhassa: alapvetően boldog voltam.

Van remény

A buszmegállóban álldogáltam reggel, munkába menet. Ez egy viszonylag forgalmas utca, mely kettészeli a kertvárost.
A buszmegállótól nem messze egy furgon megállt, a sofőr kilökte a vészjelzőt majd bement egy házba.
Egyből méretes dugó alakult ki, hiszen az út nem széles annyira, hogy három autó is elférjen egymás mellett. Az autósok – meglepő módon – jól tűrték a kényszerű várakozást. Semmi dudálás nem volt, semmi ökölrázás, ordibálás.
De az aranyérmet egy szelektív szemetes kukásautó vitte el.
Állt ő is a sorban. Szemből a horizontig tartó kocsisor jött, látszott, hogy egyhamar nem tudják kikerülni a furgont. Aztán az egyik kukásember leugrott a rámpáról, átsétált a szembejövő autók között a túloldalra, felnyalábolt egy kupac levágott gallyat, lombot, visszasétált és bedobta a darálóba. Érted. Úgyis ott álltak, nem volt jobb dolga, gondolta, takarít egy kicsit. A lemetszett gallyak nem voltak önkormányzati zsákban, se zöldbetűs zsákban, nem voltak kukába gyömöszölve, nem voltak kuka mellé téve, a lakó nem dugdosott ötszázast Jenő zsebébe… egyszerűen csak volt egy kukásember, akit zavart az út mellé rakott kupac.