Első úszóversenyem

Az egyik jele az öregedésnek, ha néhány személyes ismerősödből szobor lesz. Vagy elneveznek róla valami nagyot.
Mint például nálam az egri uszoda. Igen, az új, Makovecz-féle csodauszoda – melyet Bicskey uszodának neveztek el. A névadó, Bicskey Aladár – Ali bácsi – nekem úszótanárom volt. (Meg az akkori fél Egernek.) Ott laktunk a régi uszoda mellett – melyet később életveszélyesnek nyilvánítottak és felrobbantottak – így természetes volt, hogy már kisgyerekként beírattak úszni. Nem, nem az életveszély miatt. Legalábbis remélem.

Szóval eljártam, tanulgattam – végül átmentem a vizsgán, úszástudónak nyilváníttattam. Nem is rossznak, mellben még ma is fáradtság nélkül úszok le tetszőleges hosszúságú távokat. (Eddig megállás nélkül 8 km volt a legtöbb.)
De ennek akkor még nem sok jele volt. A vizsga persze sikerült. Aztán pár napra rá jött a torna- és földrajztanár, hogy iskolák közötti tömegsportverseny lesz. Ez hatalmas presztizsű esemény volt. A pontozás úgy nézett ki, hogy minden induló gyerek után kapott a suli egy-egy pontot, a helyezésekért meg értelemszerűen. Azaz baromi nagy volt a nyomás mindenkin, hogy jelentkezzen. (A tanár 190 centi magas, lapátkezű ember volt. Tornatanár. Nem az érzelmek embere.)
– Tudsz úszni? – támadt rám, egy nagy ív papírossal a kezében.
– Hát, izé…
– Most tudsz, vagy sem?
– Igen, de nem nagyon.
– Az már elég – örült meg, és már írt is fel a papírra.

Nem voltam nyugodt. A vizsga ugyanis abból állt, hogy végig kellett úszni 50 métert kapaszkodás nélkül. Nekem akkor sikerült először, a biztonság kedvéért a szélső sávban.

Eljött a verseny napja. Ott kolbászoltam a rajtkockák körül, néztem, mit csinálnak a többiek. Be voltam szarva, rendesen. Addig soha nem ugrottam be a mélyvízbe a rajtkockáról. Nemhogy fejest – azt még ma sem tudok – de egyszerű seggest sem. Hogyan fogok pont a sávomban feljönni? Hogyan fogom megállapítani, mi merre van? Hogyan fogom végigúszni a medencét?
Ezek pörögtek folyamatosan az agyamban, egyre inkább a hiszti felé hajtva magamat. Aztán egyszer csak feltűnt Ali bácsi.
– Te mi a fenét keresel itt? – jött oda hozzám.
– Úszni fogok.
– Fogsz te ám, tudod mit – förmedt rám – most azonnal lemész az öltözőbe és irány haza.

Akkor szerettem meg nagyon az öreget.

Ömlesztve

Rengeteg anyag gyűlt fel – és nagy része, azt hiszem, megíratlan is marad. Az idő mostanában az életre megy el, írásra nemigen marad. Márpedig ez az ünnep volt jó sokáig az utolsó pár nap, amikor a ház körül sertepertélhettem.

Írtam, hogy gondolok az örökkévalóságra is. Nos, az egyik kertészetben annyit vásároltam, hogy ajándékként hozzámvágtak egy ginko biloba (páfrányfenyő) csemetét. Akkor ugyan nem tudtam elhozni – ember, a csemete is vagy 3,5 méter magas – de az ünnepek alatt szert kerítettem rá. Helyem ugyan nem nagyon maradt – jól teleültetgettem már az udvart és a ház környékét – de itt a tér sarkán még be tudtam suppasztani az akácok mellé. Most már csak 12 évet kell várni, hogy kiderüljön, fiú-e vagy lány… aztán még ezret, hogy istenigaziból kiteljesedjen a fácska.

Azt kell mondjam, a kertre is igaz, amit tanulásra szoktam mondogatni: csinálni kell, összeszorított foggal is, ha másképp nem megy… és egy idő után a beleölt munka meghozza a jutalmát. Minél több munka lett beleölve, annál inkább. Október második fele van, szép idő – és igazi nagyüzem a kertben. Még lehet kapni cserjéket, már lehet kapni gyümölcsfákat/cserjéket… még a fagyok beállta előtt lehet rendezni a sorokat. A magam részéről sikerült is – minden munkát befejeztem, melyeket őszre terveztem. Nem is akarok senkit untatni a felsorolásokkal, jöjjön inkább néhány kép, ahogy a fény játszik a növényeken.

Nagyítás

Roppant kiváncsi vagyok, mi lesz majd ebből a kompozícióból: ecetfa, fügefa, rhododendron, japán birs. Mindegyik olyan, hogy nem fél színeket használni.

Nagyítás

Hasonlóképpen ez az óriási magyal is. Lilák a bogyói, a levele mélyzöld, mely őszre bepirosodik. Gyönyörű. Pedig nem sok kellett hozzá, hogy kivágjuk. (Tavasszal költöztünk – és akkor azért még elég bénácska volt.)

Igaz, volt a héten egy rondán szürke, esős csütörtök is – de akkor meg a nemrég vásárolt médiacentert csesztettem. Azt kell mondjam, rendesen el vagyok keseredve: ez is egyike azon termékeknek, melyeket félkész állapotban dobnak ki a piacra, a mezei felhasználóknak ugye túl sok beavatkozási lehetősége nincs (nem mindenki tud kalóz firmware-t írni), így meg kinlódáshegyek vannak. Mondjuk mostanára már kezdünk összemelegedni, de borzalmasan sok időmet rabolta el, mire megtudtam, mire is jó – és mire nem.
De erről úgyis lesz majd egy hosszabb írás.

Most inkább nézzétek meg, mit látok, miközben itt bökdösöm a billentyűket. Ez egész konkrétan a közvetlenül mellettem lévő ablak. Innen szoktam figyelni a macskák szociális életét.

Nagyítás

És még mindig a fények. Az első kép a kedvenc ecetfámat ábrázolja déli napsütésben. A második ugyanaz a fa, de ekkor már a lemenő nap diktálja a színeket. Nagyon kellemes.

Nagyítás

Nagyítás

Ma már kevésbé fennkölt munkák maradtak. Avargyűjtés – azért tudnak ezek a hársfák, ha akarnak, pedig a levelek fele még fent van – illetve kerékpártároló. Ez az a munka, ahol mindig át kell lépnem az árnyékomat. A múltkor téglát vágtam flexszel, falaztam… most pedig vasat kellett volna flexelnem. Az történt ugyanis, hogy elnéztem a méreteket: az ajtó szárnyai közé két centis rést terveztem – csak elfeledkeztem a malterról. Mely másfél-másfél centiket vett el mindkét oldaltól – így jó egy centi átlapolás lett az ajtók között.
Kész szerencse, hogy felhívtam a mesterembert – aki meggyőzött arról, hogy csak könnyebb a téglát flexelni, mint az acélt. Így végül belevájtam a falba az ajtóvasat – mely megoldásnak meglett az az előnye is, hogy az ajtó helyzete független lett az ökörhugyozás jellegű falazásomtól. Mondhatni, jól néz ki.

Nagyítás

Nem, nem akarom ide kiszervezni a vécét, jelenleg a lomtalanításra váró cuccokat tároljuk kint. Hamarosan az is meglesz, aztán jöhet a burkolás – végül kikerülnek a bringák a nappaliból, a leanderek pedig bevándorolnak a helyükre. Remélem, ez meglesz még az igazi fagy előtt.

A végső megoldás

Orbán Viktor szerint a válság egyedüli megoldása az, ha lemond Gyurcsány Ferenc.

Fodor Gábor szerint el kell tekinteni az előrehozott választásoktól, ehelyett haladéktalanul át kell adni a hatalmat egy szakértői kormánynak.

Édes Istenem… rúgja már oldalba valaki azt a lemezjátszót, hát nem látják, hogy megakadt a tű?

ps.
Egyébként már várom, mikor fog megjelenni a médiában Torgyán József a ‘Horn Gyula monnyonle!’ dumával.

Opusnak vége

Ilyenkor mindig szomorú vagyok egy kicsit – még akkor is, ha tudom, hogy a karikatúra figurák sem élnek örökké. (Vagy ha igen, az sokkal rosszabb. Kifejezetten viszolygok attól, amikor az alkotó halála után valaki átveszi a figurákat és írja/rajzolja tovább a történeteket.)

Nos, a lényeg: Berkeley Breathed befejezte. Nem folytatja tovább a töröttcsőrű pingvin, Opus történetét. (A madár több stripe-ban is szerepelt: Bloom County, Outland, Opus.)
Ettől persze még nem kellene elérzékenyülnünk. Ami meglepő, az a leállás indoklása: Breathed szerint a politikai közbeszéd annyira eldurvult, annyira elkeserítette őt magát is, hogy nem akarja, hogy ez a keserűség átitassa kedvenc figuráját is.

Breathed a továbbiakban azt tervezi, hogy inkább gyerekkönyveket fog illusztrálni.

Isten óvja Amerikát.

cikk

BKV: Botor, Ki Velem

Ha végigvesszük, hogy a két fő metróvonalon merrefelé vannak P+R parkolók… elég siralmas a kép. A Déli-pályaudvar melletti parkolót eladták építési teleknek, a KöKi mellett és a Határ útnál ugyanez éppen folyamatban van. (Külön borzalom, mi van a KöKinél: autók sűrűn a sárban, dzsuvában… mert azért akad néhány autós, aki a BKV ellenére mégis inkább letenné az autóját.)
Őrs Vezér? Hát, volt ott egy parkoló, de rátették az Árkádot. Újpest Városközpont? Ne nevettess.
P+R egyedül Újpest Városkapunál van, persze ez is kicsi, az autók sűrű kupacban állnak a füvön, a bokrok/fák alatt is.

És most nagyon ravasz kérdés következik: találd ki, melyik az a metróállomás, ahol semmi lehetőség sincs BKV jegyet, neadjisten bérletet venni? Úgy van: Újpest Városkapu.

Ma arra vitt dolgom. Jegy volt nálam, de visszafelé venni is akartam. Nem sajnáltam az időt, bejártam rendesen a környéket. Nem kicsi közlekedési csomópont ez, van ott autóbuszpályaudvar – nem is kicsi, ugye ide lett kiköltöztetve az Árpád-hídtól egy csomó járat – és van itt vasúti megállóhely is. Szóval tényleg van itt minden. Csak BKV jegyárusító hely, esetleg egy nyomorult úgysemműködő automata… az nincs.
Gondoltam, megkérdezem a Volán pénztárban. Vagy a MÁV pénztárban. Hisz mindkettőből van, az előbbiből kettő is. Nos, mindkét ablakban kint lóg a tábla, rajta nagy betűkkel, hogy ‘BKV jegyet nem árusítunk!’. Mondtam már, hogy volt időm? Odamentem és megkérdeztem az egyik pénztáros hölgyet, mit javasol, hol találok a környéken BKV pénztárat? – Hát, az Újpest Városközpont vagy a Gyöngyösi úti metrómegállóknál már van – közölte zavartan. Persze az, hogy hogyan jutok el odáig jegy nélkül, az már az én problémám.

Tessék észrevenni a helyzet fonákságát: Van egy P+R. Van egy metróállomás. Van egy Volán pályaudvar. Van egy MÁV megállóhely. Van infrastruktúra. Van két Volán pénztár. Van egy MÁV pénztár.
Mi hiányzik? Nem, nem a BKV jegy. Hanem az üzleti kultúra. Az, hogy a vevőkért vagyunk, nem pedig azért, hogy halálra szívassuk őket.

Azt hiszem, túl népszerű vagyok

Ezért most belecsapok a lecsóba.

Szerintem még nem elég nagy a világgazdasági balhé. Különösen nem elég nagy kies hazánkban.
Még akkor sem, ha szándékosan sem tudtunk volna jobban beleszaladni a pofonba. Ugye egyetemes hiszti, világméretű pánik esetén magunkra irányítani a figyelmet, az olyan, mint kidugni a világ leggusztusosabb villámhárítóját Minden Viharok Öreganyjának orra elé.

De ez még mindig kevés.

Én abban reménykedem, hogy spekulánsék bedöntik az országot. Nem kell, hogy nagyon… de annyira legalább, hogy mondjuk fél évig 400 körül legyen az euró. Hogy csődbemenjen egy csomó háztartás. Hogy a sajtó tele legyen szívszorító történetekkel. Hogy aki megússza, az is nehezen hegedő sebeket szerezzen. Hogy a Kádár rendszerben szocializálódott nép örökre megjegyezze, hogy _nem mindegy_ és azt is, hogy _rajtad áll_. Hogy ez az egész nem egy kibaszott szappanopera a tévében, az Orbán nem egy dzsigoló és a Gyurcsány nem egy hősszerelmes… hogy mi is benne élünk… hogy a saját életünkkel és a jövőnkkel játszanak a fiúk. Hogy nem végtelen az állam bukszája és a segély/nyugdíj/közszolgálati fizetés/egyéb juttatás nem azon múlik, mekkor pofát tudunk nyitni, hanem azon, hogy mennyi pénz van a kasszában… és hitelt felvenni pofabetömésre nem ér. Hogy megbüntessük végre azt, aki kompromisszumképtelen. Hogy ráébredjünk, az adót fizetni kell és ezerrel figyelni rá, hogy ne lopják el. Még ha a mieink akarják, akkor sem. És hogy egyáltalán nincs olyan, hogy ‘mieink’… ez nem focimeccs.

Azt gondolod, hogy ez csak az én dühös kirohanásom? Mellékelek két linket.

Egy interjú. Imhol a részletek.

hvg.hu: Sokfelől hallani egy olyan forgatókönyvet, hogy 2009 júniusában az EU-választásokkal együtt előrehozott választásokat lehetne tartani. Ha ebben sikerülne megállapodni, már meg lehetne állapodni egy cselekvési tervről vagy szakértői kormányról. Sőt, jövő nyárig még Gyurcsány Ferencet is megtűrné az ellenzék, hiszen a felelősséget addig ő viselné. Ön szerint ez egy lehetséges forgatókönyv?

G. B.: Ez jól hangzó teória. De ahhoz, hogy valóra váljon, politikai konszenzus kellene, melynek eddig semmi jele. Inkább az a forgatókönyv látszik valószínűnek, hogy az ellenzék a válság hatásait a későbbiekben megpróbálja majd a Gyurcsány-kormány „nyakába varrni”, mondván, hogy az MSZP tehet arról, hogy a válság legyengített állapotban érte Magyarországot. Hasonló a helyzet, mint Mohács előtt: viszálykodtak a magyar urak, mindenki mondta a magét. Jött a vész, és a magyar sereg fele távol maradt a csatától, és bekövetkezett a katasztrofális vereség.

hvg.hu: Milyen szép is lenne, ha az MSZP és a Fidesz megállapodna valamilyen mimimális együttműködésben. Van ennek esélye?

G. B. : Sajnos, olyan országban élünk, amelyben a közvélemény két táborra szakadt, és kölcsönösen gyűlöli egymást. Felmerül a hitelesség problémája: akárkinek nem hiszik el az emberek, hogy a nevükben képes megállapodni. Ami a válságot illeti, figyelembe kell venni, hogy az emberek még mindig nem érzik a saját bőrükön a válság következményeit. A pénzügyi válság még nem gyűrűzött be a mindennapokba. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a csúcs érdektelenségbe fulladt, egy lakossági fórum színvonalára süllyedt.

Illetve egy másik cikk.

Az ír gazdaság akkor már évek óta súlyos válságban volt, amihez jelentősen hozzájárult a kormány és az ellenzéki pártok évtizedek óta tartó háborúskodása. A pártok a hetvenes évektől egymásra licitáltak populista ígéreteikkel, és hiába látták a bajokat, a gazdaság és a költségvetés egyensúlyának helyreállítására egyikük sem volt képes. 1977-től 1987-ig felelőtlen költekezés zajlott: 1986-ra az államadósság elérte a GDP 116 százalékát, a költségvetés kiadásai 55 százalékra rúgtak, a maximális adókulcs meghaladta a 60 százalékot. Kormányok jöttek és mentek, de nemigen tartottak egy-másfél évnél tovább. Írország hiába csatlakozott 1973-ban az Európai Közösséghez, csak a kontinens szegényházaként emlegették. A kormányzati balfogásokból először az akkor éppen ellenzékbe szorult Fine Gaelnek lett elege. A párt elnöke a Tallaght Kereskedelmi Kamarában tartott beszédében hirdette meg az úgynevezett Tallaght stratégiát: a kormány és az ellenzék közti együttműködés a szakértők szerint nagyban hozzájárult az ír gazdasági csodához, vagyis Írország 1990-2000-es években mutatott robusztus növekedéséhez. A válság egyszerűen már olyan nagy volt, hogy a politikusok tisztában voltak vele: hiába kerül egyik vagy másik párt hatalomra, egyedül nem fogja tudni kivezetni az országot a bajból.

Érted, ugye? A politikusok addig nem fognak változtatni, amíg akkora kurva nagy nem lesz a válság, hogy már muszáj nekik. Az országunk ugyanabban a cipőben jár, mint a nyolcvanas években Írország. És csak reménykedhetünk, hogy nem lassan, hosszú agóniával jön el az országcsőd, hanem gyorsan – és utána elindulhatunk végre a felemelkedés útján.

Villámkertész

És még nincs vége. Tudom, sok embert már untat, mennyit is turkálom én a földet… de látod, mi is a címe a blognak? Nos, igen, mostanában ez van velem.

Ma hajnalban elszaladtam egy kertészetbe, vettem japán birset és galagonyát. Igen, pirosat. (Aztán nyári éjjel izzani, vazze.) Délután pedig rohantam, hogy még tudjak tehénszart venni. (Az a valószínűleg néhai tehén sem gondolta volna, hogy egy a teremtés koronái közül ekkorát fog hajrázni azért, hogy kapjon egy zsákkal az extrementumából.)

Aztán itthon még egy kávét sem engedélyeztem magamnak – Taliskert sem(1) – hanem egyből átöltöztem és mentem gödröt ásni. Valószínűleg az utcában is már csak úgy ismernek, hogy ‘az a copfos köpcös a sarkon, aki állandóan gödröket ás’. De egyre szebb a környék. A kertésszel együtt rá is jöttünk, mi nyírta ki a korábbi cseresznyét: az oltási pont bekerült a föld alá és ettől megfulladt a fa.

Hatalmas hajrával még sikerült világosban elraknom minden fát, bokrot – így elvileg készen vagyok. De nagyon motoszkál valami a fejemben, lehet, hogy megpróbálok hosszabb távon is nyomot hagyni magam után.
De erről majd később.

(1) Igen, Nej tudta a jelszót.

Kertész leszek, fát nevelek

Na, mindegy. Kihasználtam, hogy ilyen gyönyörű időnk van ezen a rövid hétvégén, és belevettem magam a kert csinosítgatásába. Tegnap délután átültettem egy kupacba – mintegy sövényt alkotva – a tüskés borbolyákat, illetve közelebb raktam egymáshoz a homoktöviseket. Az előbbi lépéssel a bangitáknak teremtettem meg a helyet, az utóbbival a szelídgesztenyének. (Nem olyan egyszerű az élet, valamilyen kommunális vezeték fut magasan a kert mellett és mögött, az alá elméletileg nem ültethetek magasra növő fát.)

Ma délelőtt kertészeteket jártam be, egész nagy körben. Tudnék mesélni… melyik tavalyi favorit hogyan romlott le idénre, a világ körbenjárása után hogyan találtam meg majdnem mindent a szinte szomszédos kertészetben… de ez rétegtéma. A lényeg, hogy ebédre már kint sorakozott a teraszon egy szelídgesztenye, két kikeleti bangita, egy alaszka fedőnevű magyal, egy navajo szeder, egy josta, két pallagi óriás egres, egy germensdorfi cseresznye és két homoktövis. Igen, érzékelem a csodálkozásodat: már van három homoktövis bokrom és annyira azért nem fantasztikus ez a növény, hogy nyakra-főre csak ezt ültessek. Csakhogy ma Gödöllőn láttam egymás mellett deklaráltan termő és porzó homoktövist is, méghozzá egész elfogadható áron – így hirtelen elhatározással véget vetettem a buzulásnak. Most vagy az lesz, hogy négy termő fogja kicsavarni az utolsó szem virágport is a szerencsétlen porzóból, vagy négy brutális benga néger porzó fogja teletömni virágporral az egy szem termőt. De nem érdekel: bogyót akarok látni.

Ezek után gondolom nem is nagyon kell részleteznem, mivel töltöttem a délutánt. Maradjunk annyiban, hogy a fejemben folyamatosan a Koppánygyalázó nóta ment az Istvánkirályból: “Földet túrja nap mint nap és trágyadombon hentereg…”.

De alakulunk.

Fényképek sajna nincsenek. Pontosabban vannak, de csak a gépben. Jelenleg nem áll úgy a házi informatika, hogy át tudnám tölteni.
De ne örüljetek: ez pusztán csak annyit jelent, hogy egyszer majd ömlesztve fognak jönni a fotók.

Szorgos népünk győzni fog

Na, csak felszedték a cövekeket. Mind a 11-et.
Mégiscsak jobb lett volna, ha a múltkor én megyek ki a fejszével.

Pedig ezek már megerősített cövekek voltak: mindegyikbe belefúrtam egy kampós facsavart, hogy könnyen lehessen rátekerni a kötelet – és csákánnyal, fejszével lettek besüllyesztve a megkeményedett, sóderos talajba. Azaz anyag is, munka is volt bennük rendesen. Új értékben olyan 2200 forint lehetett, használtan, szétverten jó, ha kapott érte két sört a tolvaj. De elvitte, kiszedte. Pedig 11 cöveket kézben nem lehet elvinni, ahhoz autó kell. Vagy lovaskocsi. (Nem tehetek róla, nekem ez a társaság gyanús. Rendszeresen járja a környéket egy lovaskocsi. Romák ülnek rajta, látszólag semmi dolguk nincs. Kocognak, nézelődnek, őrjáratoznak. Eddig egyszer balhéztam össze velük, amikor a szemetet próbálták letúrni a kocsijukról a kertem mellett.)

Ilyenkor van az, hogy levedlik rólam a kultúra és békés, jámbor emberként simán beverném a tolvaj fejét a fejszémmel. Kurvára nem érdekel, mennyire alacsony érték volt, amit ellopott. Két okból sem.

Egyrészt, mert a cöveknek nem annyi az értéke, amennyiért megvettem, hanem annyi, amit véd. Én nekiálltam cserjékkel, gyeppel betelepíteni a záportározó melletti elhanyagolt földsávot. Közterület, igaz, de baromira zavart a látvány – márpedig a teraszról, a nappaliból pont ezt látom. És ki a legnagyobb ellenség? A parkot, záportározót gondozó önkormányzat. A közeli teret szokták motoros kaszával nyírni – és olyankor erre a sávra is kijön valaki és levág mindent: füvet, cserjét, borostyánt. A másik ellenség a hülye autós. Itt van a sarkon, a záportározó kapuja és a házam között, egy T alakú, széles kereszteződés. Annyira széles, hogy ha ügyes vagyok, akkor körbe is meg tudok fordulni, tolatgatás nélkül. Forgalom majdnem nulla. De a böszme teherautók, amikor pucolták a tározót, simán rátolattak a földsávra. Gondolom, egyszerűbb volt, mint ipszilonozni egyet. Egy bangitát, egy trombitafolyondárt és egy tűztövist nyírtak ki, ráadásul teljesen széttúrták a földet. De nem csak pofátlan teherautósofőrök vannak. Tegnap borbolyákat ültettem át. Éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor megjelent egy személyautó, nekiállt megfordulni, majd rátolatott a borbolyákra. Ott, mellettem. Csúnyán ránéztem, erre elment.
Nyilván a cövekek és a madzagok mindenkivel határozottan közölték, hogy ez gondozott terület, hagyják békén.

Másrészt az ilyen ember fekély. Élősködő. Ez sosem fog értelmes munkát végezni, ez csak azt lesi folyamatosan, mi nincs lecsavarozva a földhöz, mi mellett nem áll éppen rendőr – aztán már viszi is. Az ilyet én egész egyszerűen eltiltanám a közösségi élettől. Amennyire most felbasztam magamban az ideget, akár még fejszével is. Ez a leszarjuk más munkáját, ez az orrunknál nem látunk tovább, ez az egy sörért anyánkat eladjuk ma rabszolgának, aztán holnap majd csak lesz valahogy mentalitás, ez az ellopunk mindent – akár elektromos vezetéket is – fillérekért, leszarva, mekkora kárt okozunk vele… aztán ez a közöny, ez az érdektelenség… megélhetési bűnözés, mondják a hivatalos szervek és mindenki csak vonogatja a vállát. Kétezer forint kárértékért a rendőr a ceruzáját sem veszi fel.

Pedig itt bőven nem a kétezer forintról van szó. Ha az ember nem érzi biztonságában a magántulajdonát, akkor abból kurva nagy társadalmi feszültség képes kerekedni. Még nyugodt időkben is.

Az élő pénz

Nem akarok túl sok időt vesztegetni a témára, hiszen minden média ezzel van tele – de szó nélkül sem tudok elmenni mellette.

Figyelem, mi folyik a világgazdaságban… és külön groteszk, hogyan jelenik meg ez a magyarban. Közben pedig ott bujkál agyam hátsó szegletében Mérő írása az élő – és evolválódó – pénzről.

Furcsa képzettársítások ugranak be.

Például megjelenik egy kép, ahol az országok legelésző antilopok (a magyar fajta ugye az Anti-lop), körülöttük a szavanna fűtengerében pedig ragadozóként leskelődnek a spekulánsok. Keresik, melyik a leggyengébb, a leginkább sebezhető állat. Senki nem vethet egy követ sem a ragadozókra, hiszen ők biztosítják, hogy tényleg csak az erősek, az egészségesek maradjanak fenn.
Köszönhetően f@szkalap politikusainknak, a mi országunk bizony ott biceg a csorda szélén. Itt ugyanis azt hiszik az emberek/politikusok, hogy mindent meg lehet tenni, semminek sincs semmilyen következménye. Nyugodtan el lehet lopni annak az antilopnak akár két lábát is, hiszen marad még kettő, azzal is el tud menni a forrásig. Nyugodtan rá lehet nevelni arra az antilopra akár tíz felesleges vízfejet is, úgy se használta semmire sem a hátát. Ha az antilopnak így is jó, miért ne.
Nos, az antilopnak természetesen nem jó így. De amíg nincs baj, addig nincs baj.

Csak most éppen baj van, a ragadozók csak kiszúrták, hogy mintha ez az antilop lábak terén kihívásokkal küszködne – melyet nem ellensúlyoz a vízfejek bősége.

Olvasom, hogy mindenfelé csodálkoznak politikusok, gazdasági szakemberek, hogy: “Jé? Hát miért támadják ezt az országot a spekulánsok? Hiszen ez egy atomstabil gazdaság!
Hmm… ennyire hülyék lennének a spekulánsok? Kétlem. Fals információik lennének és az ország sokkal erősebb, mint gondolnák? Lehet.
Bár én azért elgondolkodnék azon, hogy miért támadják meg az országot, most már menetrendszerűen háromévente a ragadozók… dacára annak, hogy eddig egyik támadás sem jött be.

Uff

Éppen meg akartam írni, miért nem írok több katonasztorit. Ehhez persze végiggondoltam, miket is kellene kidobni – és meggondoltam magam. Végül is lehet ilyesmiről írni, csak különösképpen figyelni kell a stílusra, a lendületre. Nagyon könnyen unalmassá válhat a mesélés, különösen persze azért is, mert roppant sovány a sémakészlet: a seregben az embert vagy szopatták vagy szopatott.

Tehát ott járunk, hogy Józseffel (Gál Úr) adtunk kapus szolgálatot. Ez egy meglehetősen hektikus szolgálat, a két ember két óránként váltja egymást. Megbeszéltük, hogy sokkal nyugisabb, ha két műszakosra konvertáljuk: enyém az éjszakai szolgálat, Józsefé pedig a nappali.
Így is lett. Elrepült az éjszaka, nem történt semmi különös. Egyedül azon lepődtem meg, hogy hajnali öt körül az összes főmufti már befutott. Nem szoktak ezek ilyen lelkesek lenni, még vidéken sem.
Hatkor váltottunk, felmentem, levetkőztem, bebújtam az ágyba – és fél hétkor kitört a háború. Beriadóztatták az összes századot. Ilyenkor mindenhová sutyerák megfigyelőket állítanak, akik stopperrel a kezükben figyelik, minden szintidőn belül megy-e. Felöltözni (verekedés a keskeny ruhásszekrényeknél), összerakni a teljes menetfelszerelést (hónapok óta össze van, gyk. penészedve is), felvenni a fegyvert a fegyverszobából (vedd fel az enyémet is, köszi!), aztán lefutni az alakuló térre. Addigra kiállnak a teherautók (naná, ők is időre), felhajigáljuk a pereputtyot… aztán irány a háború. Azaz zuhanyozni.
De ezt később úgyis elmagyarázom.

Mondhatni 10 perc alvás után nem voltam igazán kipihent. Felkászálódtam a személyszállító Csepel platójára. Négyünknek nem volt külön autója a századnál, mi a csomagokkal együtt utaztunk: sátrak, fémrudak, dobkályhák. Mivel tudtam – mindenki tudta – mi lesz az első harci feladat, kényelmesen magamra húztam az öfnit.

Itt azt hiszem, megint magyaráznom kell. Öfni = összfegyvernemi védőkészlet. (Katonaszleng teszt, lásd itt.) Ez egy egybe vagy kettőbe szabott maximálisan zárt gumiruha, mely megvéd a nehéz napokon. (Az alsó részt időnként lehet látni komolyabb horgászokon is: ezzel derékig be lehet menni a vízbe halfárasztás közben.) Van kapucnija is, ha pedig aláveszünk egy gázálarcot, akkor nemhogy jóanyánk, de még a marslakók sem ismernek ránk.

Szóval, már a teherautó platóján beöltöztem, majd kezemmel/lábammal átöleltem egy hengeres dobkályhát és édesdeden visszaaludtam. Nem akarok dicsekedni, de aludni akkoriban nagyon tudtam. Még odabent is csodájára jártak, pedig volt ott egy-két őstehetség. Például mínusz tizensok fokban, őrségben, simán elaludtam a puszta földön. (Igaz, rendesen aláöltöztem.) De bárhol, ahol volt két perc holtidő, én már húztam is a lóbőrt. (Nem, nem az őrbundára gondoltam, mi olyat nem kaptunk.)
Egészen addig, amíg a városban mentünk, nem is volt gond – csakhogy a háborúkat terepen vívják. Az ellenőrök pedig mindenhol ott voltak a stopperórákkal, ergo a sofőrünk a durvábbnál durvább földutakon is úgy nyomta a gázt, mintha az üdvössége múlott volna rajta. Volt is élet a Csepel hátsó platóján! A tárgyaknak nem röppályája volt, hanem tartózkodási eloszlásfüggvénye a levegőben. Mindezen repkedő dolgok felhőjében pedig én szorosan átöleltem a dobkályhámat és vele együtt repkedtem a levegőben, tetőtől talpig gumiruhában. És végigaludtam az utat.

Végül megérkeztünk a kijelölt tisztásra, kezdődhetett a zuhanyozás.

Ez a nehéz a katonasztorikban, hogy állandóan magyarázkodni kell. Nos, én vegyi mentesítő és hullaeltakarító minőségben szolgáltam, ami határozottabban szimpatikusabb állapotnak tűnt, mint amikor úgy kalkulálnak az emberrel, hogy csata után ő lesz a hulla. Mi mostuk le az emberekről vegyi támadás után a mérgező trutyit, illetve atomtámadás után a katonasisakokról a ráolvadt embereket.

Az első hadsintéren ezt a lemosást kellett gyakorolnunk. Váratlanul igen magas rangú megfigyelőt kaptunk, maga a törzsfőnök jött ki vizsgálódni.

Jah. Megint magyarázkodás jön. Nem, nem Winnetou. A ‘törzs’ katonáéknál mindig is egy operatív központot jelentett. Benne lenni a törzsben, az rangtól függetlenül komolyabb hatalmat adott a katonáknak. A mi laktanyánkban a törzs ‘főnöke’, azaz a törzsfőnök, azaz hivatalosan a TÖF, egy egyszerű százados volt, de bizonyos szituációkban – mint például hadgyakorlat – simán parancsolhatott a főtiszteknek (őrnagytól ezredesig) is.

Nos, ez a fazon kóricált az erdei tisztáson és figyelte, mit is csinálunk. Általában ebben a fázisban van néhány ember, aki tudja, mi a dolga – a többiek pedig Boyle-mozgás szerint fel-alá rohangásznak, imitálva, mintha ők is tudnák.
Egy embertől eltekintve. Én ugyanis csak álltam a tisztás közepén… és aludtam.

A TÖF fel-alá járkált – és nagyon nem tetszett neki a látvány. Az a fajta ember volt, aki nem csak azt várta el, hogy az emberek pontosan végezzék a munkájukat, hanem azt is, hogy még lelkesedjenek is érte. Ebből éppen deficit volt a tisztáson. Felállítottuk a zuhanyzókat, ki lettek húzva a csövek, a másik végük meg rá lett kötve a locsolókocsikra. Nem tetszett neki. Néhány embert félreállítottak, majd egy másik csapat elkezdte sikálni őket, bemutatva, hogyan mentesítenénk mi. Ez már aztán végképp nem tetszett neki. Kikapta az egyik harcos kezéből az autómosó fanyelű kefét, majd keresett egy masszív mentesítendő felületet. A nagy fel-alá rohangálásban így esett a szeme rám, az egyedüli fix pontként ácsorgó emberre. Odarongyolt, majd veszettül elkezdte lesikálni a bőrt a hátamról.
– Hé, haver, szálljál már le rólam! – mordultam rá, a frissen ébredt ember őszinteségével. Fogalmam sem volt róla, ki ez az apró termetű faszi mellettem, talpig beöltözve. Aztán próbáltam arrébb lépegetni… de a fazon makacsul jött utánam a kefével és dörzsölte a hátam. Baromi kellemetlen dolog volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan koptassam le ezt a szemmel láthatóan túlbuzgó alakot. Végül valaki megszánt, odasodródott mellém.
– Te, vigyázz, ez a törzsfőnök – sustorogta oda a szája széléből.
– Ja, neki lehet – adtam meg magam.

Így lettem katonáéknál Az Ember, Akinek A Törzsfőnök Mosta Meg A Hátát.
De használhatott volna egy kicsivel több sampont is.

Ősz és Veszprém

Szokásos őszi üdülési csekk elszórási akciónk zajlott a hétvégén. Most éppen Veszprém és környéke volt az úticél.

Alapvető szempontok:

  • Lehessen üdülési csekkel fizetni a szállásért és a kajáért.
  • Lehessen erdőben mászkálni. (Ember, ősz van, szivárványhártya-borzolóan színesek a fák.)

A szállást mondhatni a szokásos helyen foglaltuk: Erdei kisvendéglő a Gulya-dombon. (Amióta Veszprémben és a környékén éltem, ez az egyik kedvenc helyem. Az árak közepesek, a környezet és a kaja kiváló. Épp ma meséltem el a családnak, hogy az első veszprémi söröm is ehhez a helyhez kötődik: nem ismertem a várost, nem tudtam róla semmit, így térkép alapján kerestem kocsmát. Márpedig ez itt, az erdő szélén, egyből szimpatikus lett.)
Egy hibáját tudom megemlíteni, a szobák – de legalábbis a négyszemélyes – meglehetősen spártaian van berendezve: négy ágy, beépített szekrény, fürdőszoba, vécé, egy dohányzóasztal, egy(!) fotel és egy tévé. Aki úgy tervezte, hogy esténként családi körben társasjátékozni fog, az jobb, ha előre átértékeli a vágyait. (Minket nem zavart, mi tényleg csak aludni jártunk be.)

Péntek este érkeztünk meg. Túl sok mindent ilyenkor már nem lehet tenni. Attila barátommal korábban már egyeztettünk, a két család egy közös vacsorán egyesítette az erőit. A gyerekhad mindkét oldalon igyekezett szinesíteni az estét. ;-)

Szombaton korai kelés. A bakonyi vonat reggel nyolckor indult. Az utána következő már csak délután. És előtte még kaját is kellett vennünk. De elértünk mindent, igaz, az állomáson állva reggeliztünk, mint a lovak. A tömegben. Nyilván nem csak nekünk támadt az a remek ötletünk, hogy jó időben kirándulunk egyet. Egy-két tucatnyi iskolában is hasonló döntésre jutottak, így a peront eléggé bezengte az élet. Ugye, ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz. Nos, ez a derű végigkísért minket a vonaton, túl sok csendnek már nem maradt hely.

Nagyítás Nagyítás

Ja, hogy miért vonat? Azért, mert ahová megyünk, oda út nem vezet. Tudtad, hogy a két falunak, Porvának és Cseszneknek olyan közös vasútállomása van félúton a Cuha-patak völgyében, ahová nem vezet köves út? Négy évvel ezelőtt megpróbáltunk autóval feljönni ide egy erdei úton: tragikusan elsüllyedtünk a sárban.
Most tehát elvonatoztunk Vinyéig, onnan pedig azt terveztük, hogy végigsétálunk a patak völgyében, a Porva-Csesznek vasútállomásig. Igen ám, de vonat csak délután négykor volt vissza, így módosítottuk a tervet: inkább besétálunk majd Zircig.
Az út elején kissé ki kellett lépnünk: az iskolásokat kísérő tanarak – amint rendezték a sorokat – nótát vezényeltek és úgy indultak neki az ösvénynek, hogy a “Sej Vargánét” óbégatták a kölkökkel. Vagy valami hasonló pattogósat. Szerencsére már az első elágazás – kábé húsz méterre az állomástól – komoly fejtörő elé állította a kisérőket, így sikeresen megléptünk a csapattól.

A többiről csak azt tudom mondani, hogy jó volt. A Cuha-patak völgye egyébként is gyönyörű, de ilyenkor ősszel, amikor a növények felveszik a színes ruháikat, a nap pedig igyekszik bepótolni mindazt, amit szeptemberben elmulasztott… de kora reggel azért még laposan süt, gyönyörű fényviszonyokat teremtve… tökéletes élmény. Különösen a fotóvírussal megfertőzötteknek. Márpedig most volt elég, mert fiam megkapta az elromlott S1-ért cserébe kapott SX100-ast, lányom pedig kikuncsorgott magának egy D40-es vázat, melyhez hozzácsaptuk az én régi 18-55-ös kitobimat. Ja, meg én is vittem a sajátomat. Nem egy olyan kép született, amikor az egyik fényképész fényképezte a másikat, aki éppen a harmadikat fényképezte. Nem is beszélve az olyan szituációkról, amikor mindenki egyszerre a védekezésre képtelen Nejt pécézte ki.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Másik nagy előny, hogy a völgyben mindenkinek van valami: nekem a színek és a fények, a csajoknak a patakok, fiamnak meg a vonatsín. Különösen a viadukt-alagút-boltívek környékén jött heves izgalomba, felmászott, átmászott, lemászott.

Nagyítás Nagyítás

11 óra körül értünk a vasútállomásra. Leültünk, pihegni egy kicsit.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Megettük az ebédre szánt műzlicsokikat, lefényképeztük az utolsó fűszálat is – amikor vonatsípolást hallottunk. Ez meg mi lehet? Barna természetesen elrohant megfelelő fényképezési szöget keresni. Aztán feltűnt egy érdekes szerelvény.

De ehhez egy kicsit bele kell mélyedni a részletekbe. Sínekre allergiásak ezt a bekezdést nyugodtan ugorják át.
Szóval nagyjából amikor a viadukt után jártunk, meghallottuk, hogy jön egy vonat Győr felől. Mindenki felvette a klasszikus fényképész pózt, vártuk, hogy a vonat kibújjon az alagútból. Nem bújt ki. A hang elhalt. Elértünk egy vasúti hídig, meghallottuk megint a vonathangot. Barna természetesen megint felrohant a sínekhez, én meg komponáltam egy olyat, hogy a vonat is rajta legyen, meg Barna is, ahogyan fényképezi… de a vonat megint nem jött. A motorhang elhalt, majd jött egy sípolás.
– Melyik mozdony sípol így? – tette fel magának Barna a költői kérdést.
– Amelyik haldoklik? – kérdeztem vissza.
Akkor jót nevettünk… pedig.
Természetesen vonat nem jött. Továbbmentünk, el is jutottunk a Porva-Csesznek állomásig. Dóra egy-két fénykép erejéig be is feküdt a két sín közé – amikor teljesen váratlanul Veszprém felől megjelent egy Dacia tolatómozdony. Átrohant az állomáson – majd jó negyedóra múlva újból meghallottuk a vonatmorgást Győr felől. Végül befutott – gyk. utasok nélkül – egy vonat, melyet a korábbi Dacia és egy Csörgő húzott. Mondanom sem kell, a papírjaimban ez a járat nem szerepelt. De megállt, és fel lehetett rá szállni. Tekintve, hogy másfelé, mint Veszprém, nem igazán tudott menni, így nem is tétováztunk. Délben már bent is voltunk a városban. Nyilván megkaptam, hogy milyen szervező vagyok, még menetrendet sem tudok olvasni. Otthon egyből el is mentem az Elvirára, megnéztem… És igen. Ott volt egy vonat, melynek menetrend szerint 9.55-kor kellett volna Porva-Cseszneken lennie. Ezt kaptuk volna el a viaduktnál… ha a Csörgő nem purcant volna ki. Ezért a járatért küldhették ki Zircről vagy Veszprémből a Daciát, emiatt késhetett jó egy órát – és emiatt értük mi pont el Porva-Cseszneken. És mivel csak véletlenül lehetett elkapni, ezért nem is nagyon volt rajta más utas.

Viszont mi váratlanul Veszprémben találtuk magunkat, délben. Ezzel el is dőlt, hogyan lesz a délután. Előtte ment a vita, hogy csavarogni is kellene Veszprémben, meg aztán az esti program… Attilával ugyanis mi még tegnap megbeszéltük, hogy szép-szép ez a családi vacsora, de azért csak jó lenne valamikor röfögni is egyet. Némileg komplikálta a dolgokat, hogy nálunk a család egy emberként csapott az asztalra, miszerint ők is röfögni akarnak.
Így viszont mindkettő belefért. Gyorsan visszatekertünk a szállásra, zuhany, tiszta ruha – és már indultunk is bepótolni az elmaradt kilométereket. Akinek mond valamit: a Gulya-dombról hátramentünk a Laczkó-forrás felé, majd visszasétáltunk a Kiskuti kocsmáig, onnan a Betekints-völgyön keresztül be a viaduktig, el a Benedek-hegyig, onnan fel a várba, a Kálvária és a Lenin az Erzsébet-ligeten keresztül fel a régi egyetemi koleszig, onnan – a Kismocskos megtekintése után – fel a stadionig, majd a Kiskőrösi úton ki a Gulya-dombra és úgy vissza a szállásig.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Jó hosszú séta, rengeteg fényképezhető objektummal. Különösen úgy, hogy Nej is velünk volt. Tudni kell, hogy a csajszi jön velünk mindenhová, de a lefelé mászás… hát, nem az erőssége. Tériszonyos egy kicsit. Most akkor képzeld el, amikor ereszkedtünk lefelé egy meredek ösvényen a Gulya-dombról, Nej hol enyhén sikoltozva, hol hisztérikusan kacarászva éppen csúszott-mászott lefelé… a domb alján pedig három ember figyelte, mindhárman egy-egy beélesített fényképezőgép keresője mögül. Egy biztos, mindent megteszünk azért, hogy elmúljon a lámpaláza.

A nagy séta után vacsoráztunk egy hatalmasat. A jó időre való tekintettel kint a szabadban. Habár az Állatkert állatai megtettek mindent – különösen a szagokkal nem spóroltak – hogy valamit faragjanak az étvágyunkon, de ez nem igazán jött össze nekik. Tényleg hatalmas adag kaja tűnt el az energiamérleg beviteli oldaláról.

Utána felmentünk a szobába, pihegni egyet. Rácsörögtam Attilára, de nem vette fel. Oké – közöltem a családdal – amíg Attila nem jelentkezik, addig csendes pihenő. Abban a pillanatban mindenki horkolni kezdett. Így amikor Attila tényleg bejelentkezett, már csak én voltam ébren. Magunk között szólva, nagyjából ez az ideális létszám két régi jóbarát közös röfögéséhez. Természetesen a világot már megint megváltottuk – de ez egy olyan cudar világ, hogy észre sem veszi, hogy már megint megváltották valakik.

Hajnal egykor sétáltam vissza a rák faszára kies szálláshelyünkre, még meg kellett fejtenem, hogyan tudok behatolni a váratlanul zárva talált külső kapun, aztán ledőltem aludni. A söröknél csak a megtett kilométerek voltak számosabbak, így tényleg nem kellett sokáig ringatni.

Vasárnap korán indultunk is vissza. Dacára a gyönyörű időnek nem tekeregtünk el sehová, kihagytuk az ilyenkor szokásos balatonfüredi mászkálást is, téptünk haza. Mindenkinek tömérdek dolga volt otthon.

Linkek:

  • Erdei Kisvendéglő
  • Az összes kirakott fénykép.
    És ez most nem üres csábítgatás: az írás már nem visel el több képet – egy kicsit félek, hogy már így is sok lett – viszont olyan gyönyörű fények voltak, hogy ihaj. Ráadásul ez volt az első alkalom, hogy elszakadtam a ‘P’ beállítástól a gépen, az egész napot záridő-prioritással nyomtam végig. Nem szórakoztam a fehéregyensúllyal, meg semmiféle utólagos korrigálásokkal. A képek úgy lettek kis híján giccsesek, hogy maga a természet is az volt szombaton. Tényleg érdemes végignézni az albumot.