Első úszóversenyem

Az egyik jele az öregedésnek, ha néhány személyes ismerősödből szobor lesz. Vagy elneveznek róla valami nagyot.
Mint például nálam az egri uszoda. Igen, az új, Makovecz-féle csodauszoda – melyet Bicskey uszodának neveztek el. A névadó, Bicskey Aladár – Ali bácsi – nekem úszótanárom volt. (Meg az akkori fél Egernek.) Ott laktunk a régi uszoda mellett – melyet később életveszélyesnek nyilvánítottak és felrobbantottak – így természetes volt, hogy már kisgyerekként beírattak úszni. Nem, nem az életveszély miatt. Legalábbis remélem.

Szóval eljártam, tanulgattam – végül átmentem a vizsgán, úszástudónak nyilváníttattam. Nem is rossznak, mellben még ma is fáradtság nélkül úszok le tetszőleges hosszúságú távokat. (Eddig megállás nélkül 8 km volt a legtöbb.)
De ennek akkor még nem sok jele volt. A vizsga persze sikerült. Aztán pár napra rá jött a torna- és földrajztanár, hogy iskolák közötti tömegsportverseny lesz. Ez hatalmas presztizsű esemény volt. A pontozás úgy nézett ki, hogy minden induló gyerek után kapott a suli egy-egy pontot, a helyezésekért meg értelemszerűen. Azaz baromi nagy volt a nyomás mindenkin, hogy jelentkezzen. (A tanár 190 centi magas, lapátkezű ember volt. Tornatanár. Nem az érzelmek embere.)
– Tudsz úszni? – támadt rám, egy nagy ív papírossal a kezében.
– Hát, izé…
– Most tudsz, vagy sem?
– Igen, de nem nagyon.
– Az már elég – örült meg, és már írt is fel a papírra.

Nem voltam nyugodt. A vizsga ugyanis abból állt, hogy végig kellett úszni 50 métert kapaszkodás nélkül. Nekem akkor sikerült először, a biztonság kedvéért a szélső sávban.

Eljött a verseny napja. Ott kolbászoltam a rajtkockák körül, néztem, mit csinálnak a többiek. Be voltam szarva, rendesen. Addig soha nem ugrottam be a mélyvízbe a rajtkockáról. Nemhogy fejest – azt még ma sem tudok – de egyszerű seggest sem. Hogyan fogok pont a sávomban feljönni? Hogyan fogom megállapítani, mi merre van? Hogyan fogom végigúszni a medencét?
Ezek pörögtek folyamatosan az agyamban, egyre inkább a hiszti felé hajtva magamat. Aztán egyszer csak feltűnt Ali bácsi.
– Te mi a fenét keresel itt? – jött oda hozzám.
– Úszni fogok.
– Fogsz te ám, tudod mit – förmedt rám – most azonnal lemész az öltözőbe és irány haza.

Akkor szerettem meg nagyon az öreget.

Ömlesztve

Rengeteg anyag gyűlt fel – és nagy része, azt hiszem, megíratlan is marad. Az idő mostanában az életre megy el, írásra nemigen marad. Márpedig ez az ünnep volt jó sokáig az utolsó pár nap, amikor a ház körül sertepertélhettem.

Írtam, hogy gondolok az örökkévalóságra is. Nos, az egyik kertészetben annyit vásároltam, hogy ajándékként hozzámvágtak egy ginko biloba (páfrányfenyő) csemetét. Akkor ugyan nem tudtam elhozni – ember, a csemete is vagy 3,5 méter magas – de az ünnepek alatt szert kerítettem rá. Helyem ugyan nem nagyon maradt – jól teleültetgettem már az udvart és a ház környékét – de itt a tér sarkán még be tudtam suppasztani az akácok mellé. Most már csak 12 évet kell várni, hogy kiderüljön, fiú-e vagy lány… aztán még ezret, hogy istenigaziból kiteljesedjen a fácska.

Azt kell mondjam, a kertre is igaz, amit tanulásra szoktam mondogatni: csinálni kell, összeszorított foggal is, ha másképp nem megy… és egy idő után a beleölt munka meghozza a jutalmát. Minél több munka lett beleölve, annál inkább. Október második fele van, szép idő – és igazi nagyüzem a kertben. Még lehet kapni cserjéket, már lehet kapni gyümölcsfákat/cserjéket… még a fagyok beállta előtt lehet rendezni a sorokat. A magam részéről sikerült is – minden munkát befejeztem, melyeket őszre terveztem. Nem is akarok senkit untatni a felsorolásokkal, jöjjön inkább néhány kép, ahogy a fény játszik a növényeken.

Nagyítás

Roppant kiváncsi vagyok, mi lesz majd ebből a kompozícióból: ecetfa, fügefa, rhododendron, japán birs. Mindegyik olyan, hogy nem fél színeket használni.

Nagyítás

Hasonlóképpen ez az óriási magyal is. Lilák a bogyói, a levele mélyzöld, mely őszre bepirosodik. Gyönyörű. Pedig nem sok kellett hozzá, hogy kivágjuk. (Tavasszal költöztünk – és akkor azért még elég bénácska volt.)

Igaz, volt a héten egy rondán szürke, esős csütörtök is – de akkor meg a nemrég vásárolt médiacentert csesztettem. Azt kell mondjam, rendesen el vagyok keseredve: ez is egyike azon termékeknek, melyeket félkész állapotban dobnak ki a piacra, a mezei felhasználóknak ugye túl sok beavatkozási lehetősége nincs (nem mindenki tud kalóz firmware-t írni), így meg kinlódáshegyek vannak. Mondjuk mostanára már kezdünk összemelegedni, de borzalmasan sok időmet rabolta el, mire megtudtam, mire is jó – és mire nem.
De erről úgyis lesz majd egy hosszabb írás.

Most inkább nézzétek meg, mit látok, miközben itt bökdösöm a billentyűket. Ez egész konkrétan a közvetlenül mellettem lévő ablak. Innen szoktam figyelni a macskák szociális életét.

Nagyítás

És még mindig a fények. Az első kép a kedvenc ecetfámat ábrázolja déli napsütésben. A második ugyanaz a fa, de ekkor már a lemenő nap diktálja a színeket. Nagyon kellemes.

Nagyítás

Nagyítás

Ma már kevésbé fennkölt munkák maradtak. Avargyűjtés – azért tudnak ezek a hársfák, ha akarnak, pedig a levelek fele még fent van – illetve kerékpártároló. Ez az a munka, ahol mindig át kell lépnem az árnyékomat. A múltkor téglát vágtam flexszel, falaztam… most pedig vasat kellett volna flexelnem. Az történt ugyanis, hogy elnéztem a méreteket: az ajtó szárnyai közé két centis rést terveztem – csak elfeledkeztem a malterról. Mely másfél-másfél centiket vett el mindkét oldaltól – így jó egy centi átlapolás lett az ajtók között.
Kész szerencse, hogy felhívtam a mesterembert – aki meggyőzött arról, hogy csak könnyebb a téglát flexelni, mint az acélt. Így végül belevájtam a falba az ajtóvasat – mely megoldásnak meglett az az előnye is, hogy az ajtó helyzete független lett az ökörhugyozás jellegű falazásomtól. Mondhatni, jól néz ki.

Nagyítás

Nem, nem akarom ide kiszervezni a vécét, jelenleg a lomtalanításra váró cuccokat tároljuk kint. Hamarosan az is meglesz, aztán jöhet a burkolás – végül kikerülnek a bringák a nappaliból, a leanderek pedig bevándorolnak a helyükre. Remélem, ez meglesz még az igazi fagy előtt.

A végső megoldás

Orbán Viktor szerint a válság egyedüli megoldása az, ha lemond Gyurcsány Ferenc.

Fodor Gábor szerint el kell tekinteni az előrehozott választásoktól, ehelyett haladéktalanul át kell adni a hatalmat egy szakértői kormánynak.

Édes Istenem… rúgja már oldalba valaki azt a lemezjátszót, hát nem látják, hogy megakadt a tű?

ps.
Egyébként már várom, mikor fog megjelenni a médiában Torgyán József a ‘Horn Gyula monnyonle!’ dumával.

Opusnak vége

Ilyenkor mindig szomorú vagyok egy kicsit – még akkor is, ha tudom, hogy a karikatúra figurák sem élnek örökké. (Vagy ha igen, az sokkal rosszabb. Kifejezetten viszolygok attól, amikor az alkotó halála után valaki átveszi a figurákat és írja/rajzolja tovább a történeteket.)

Nos, a lényeg: Berkeley Breathed befejezte. Nem folytatja tovább a töröttcsőrű pingvin, Opus történetét. (A madár több stripe-ban is szerepelt: Bloom County, Outland, Opus.)
Ettől persze még nem kellene elérzékenyülnünk. Ami meglepő, az a leállás indoklása: Breathed szerint a politikai közbeszéd annyira eldurvult, annyira elkeserítette őt magát is, hogy nem akarja, hogy ez a keserűség átitassa kedvenc figuráját is.

Breathed a továbbiakban azt tervezi, hogy inkább gyerekkönyveket fog illusztrálni.

Isten óvja Amerikát.

cikk