Ilyen nincs – és mégis van

Nem elég, hogy tényleg nincs sok időm, de a maradékot már megint értelmetlenségre kell fordítanom.

Mint írtam, két héttel ezelőtt ledőlt az otthoni számítógépem. Elsőre nem tűnt tragikusnak: nem indult el, még a prociventillátor sem, de ahogy beszagoltam mögé, égett szag fogadott. Jó eséllyel elfüstölt a 400-as táp. Munkahelyemen éppen volt a szobánkban egy félrelökött öreg ház, kiszedtem belőle a 300-as tápegységet, hazavittem, rádugtam a gépemre, felpörgött a prociventillátor. Oké, tiszta eset. Megkértem Janit, hogy ha legközelebb hardvernagykerbe megy, gondoljon rám egy 420-as tápegység erejéig. Meg is kaptam. Haza is vittem. Rá is dugtam. Se kép, se hang. Hmm. Ellenteszt. Másnap ismét hazavittem a 300-as tápot, ezzel felpörgött a prociventillátor. Tehát a kapcsológomb illetve a ház kontakthibája kizárva. Visszavittem a 420-as tápot Janinak, hogy próbálja már ki más gépben. Mindenhol tökéletesen ment.
Közben, hogy azért legyen valamilyen gépem, gondoltam, berakom a 300-as tápot és azt használom, amíg meg nem álmodjuk, mi is a baj. Beszereltem, teszt, pörgött a ventillátor. Rádugtam egy monitort, egy egeret, egy billentyűzetet meg a hálózatot. Bekapcsoltam. Prociventillátor felpörgött… majd húsz másodperc múlva leállt. Utána se kép, se hang.
Akkor most mi van?
Hazavittem a félrelökött házat. Hétvégén átszereltem bele a komplett gépet. Hátha zárlatos a ház.
Először az új 420-as tápot raktam be… az eredmény ugyanaz: bekapcsoláskor semmi reakció. Bezzeg az öreg 300-assal… egyből felpörgött a ventillátor. Rádugtam az alap perifériákat, bejött megint a húsz másodperces pörgés utáni nagy halál. Innentől semmire sem ragált a gép. Jó egy órán keresztül hagytam pihenni… majd megint bekapcsoltam. Megint 20 másodperc pörgés, majd lefulladás, egy óra pihenés.

Jelenleg itt állunk. Abszolút tanácstalan vagyok. Az alaplapon a zöld led mindegyik tápnál világít – igen, még a füstszagú, égett tápegység esetében is. Kértem kölcsön másik processzort, másik alaplapot – próbálom behatárolni, mi okozhatja ezt a viselkedést. (Jelenleg egy alaplapi feszültségszabályozó a gyanús, még az is lehet, hogy az első tápot is az égette le.)

De nem ez a fő tragédia. Ez valamikor majd csak megoldódik. Az idő… az szorít. A tabletpc-n nagyobb lélegzetű dolgokba nem merek belevágni. Jelenleg nem túl stabil, újratelepíteni meg az USB chip miatt nem tudom. Netezni, leveleket/feedeket olvasni tökéletes, de képfeldolgozásra, nagyméretű doksik írására nem merem használni. Arról nem is beszélve, hogy az 1024*768-as képfelbontás miatt képtelen vagyok használni egy portálmotort, ahol éppen most kellene ezerrel pörögnöm.
Mindemellett a nappali megint durva képet mutat, mintha két számítógép sétált volna kézenfogva egy aknamezőre.

Tudom, tudom, Piersig szerint örülnünk kellene az ilyen mersz-völgyeknek, hiszen ilyenkor tágul a tudatunk, ilyenkor lépünk át addig nem is érzékelt korlátokat… de akkor is… rohadjon meg az egész. Lassan kezden unni azt a másfél évet, amióta úgy gondoltam, fel kellene turbózni az otthoni gépemet.

Zyphona Combo

Igen, jól sejted, ma megint megnéztem/meghallgattam az Omega DVD-t. Pontosabban most is nézem, ahogy ezeket a billentyűket nyomkodom. (Hogy honnan kellene sejtened? Pölö a címből. Nem, ne guglizz: ez egy very-low-end 4 wattos NDK lemezjátszó volt, a 70-es évek vége felé. Ezen hallgattam az első lemezeimet, melyek között természetesen az Omega jelentősen felül volt prezentálva.)

Ja, hogy itt sírok, miszerint semmire sincs időm… közben meg DVD-t nézek. Pedig mindkettő igaz. Ismerősök szoktak piszkálni, hogyan is van ez: állandóan azt hajtogatom, nincs semmire sem időm… közben meg kilométeres blogbejegyzéseket írok. Így van… nekem az írás szórakozás, ráadásul gyorsan is megy: aztán mindegyik napban vannak lopott pillanatok, amikor meg lehet fogalmazni egy mondatot, rögzíteni lehet egy képet… aztán este már csak be kell gépelni.
Most gondold el, mennyire fullon lehetek, ha két napja már erre sincs időm.

Ráadásul a DVD nézegetése nem is csak pusztán szórakozás. (Ah, most éppen Drezdára nosztalgiázok. Már megint. Sorry.) Az itthoni számítógépem több mint egy hete bedobta a törölközőt. Őrült gonosz blogbejegyzés lesz belőle, ha kiderítjük, mitől romlott el. Egyelőre Janival ketten tanácstalanul vakarjuk a fejünket.
De azért nem maradtam nyomogatnivaló nélkül: pár nappal ezelőtt vettem egy médiacentert (+ 1TB vinyó + tévétuner). Háát… tipikusan olyan az élmény, amelyről nem szeretnék most, a pillanat hevében írni. Le kell higgadnom, meg lehet, hogy kiskorúak is olvassák a blogot. Mindenesetre ma este boldog vagyok, sikerült összelőnöm a NAS-sal és megoldottam a gyors felmásolást is, szóval alakulgat… de nem egyszerű.

Erről is lesz majd hosszabb blogbejegyzés. Meg a NAS-ról is igértem. Hjaj… a kert is alakul. Egyszerűen úgy száguldanak velem a napok, hogy a jobbnál jobb témák csak gyűlnek, de írni csak annyit tudok, hogyan viszonyul egymáshoz az agy, a kávé meg a klotyi. (Jut eszembe megoldódott végre a jó régi szagember-probléma is. Vége az egy évnyi csatornaájernek.)
Szóval, sűrű lett az élet és száguld. Igyekszem kapaszkodni… de egyre inkább úgy tűnik, képtelen vagyok valós időben rögzíteni az eseményeket.

Éljünk

Azaz önfeledt kávézás este tízkor.

Aki régebb óta olvassa ezt a blogot, tudja, hogy én ilyentájban úgy járok, mint az a görbe a vas-szén állapotábra széle felé: ellágyulok.
Október 6-án van ugyanis a házassági évfordulónk.
Habár én nem voltam annyira tudatos, mint az öcsém – “Én csak esőben fogok házasodni – ha már úgyis el van cseszve a nap, legalább essünk túl egyszerre minden rosszon” – de teljesen véletlenül is úgy alakult, hogy pont egy ilyen rossz szájízű napon történtek azok a Bizonyos Örömteli Események. A hogyant talán hagyjuk is, akit érdekelnek a részletek, ebben az írásban elmélyülhet.

Ennek immár 18 éve. Gombócból is rengeteg.

Este felköszöntöttük egymást. Nejtől egy üveg bort kaptam, ő tőlem egy üvegvázát, illetve közösen kaptunk egymástól egy kávéfőző gépet. Egy kissé félrecsúszott a nap egy munkahelyi megbeszélés okán, mire mindent beszereztem, este kilenc lett. Gyorsan magunkévá is tettük az ajándékokat – és beüzemeltük a csoda kávéfőzőt.
Nyilván nem lehetett kihagyni, évek… mit évek, évtizedek óta tervezzük, hogy egyszer veszünk egy igazán ütős masinát. Amely lehetőleg ott helyben aratja a bio kávécserjét, pörköli a babot, darálja és főzi belőle a fekete levest. De ha nem, akkor legalább ágyba hozza a gőzölgő italt.
Nos, ilyen masinára most éppen nem futotta – azért csak tombol a pénzügyi válság körülöttünk – de egy ügyes kompromisszumra igen. Darálás nincs, de kávékapszula van. Frissen darált kávé, levákuumozva. Természetesen megkérdeztem igazi szakértőt is, aki megadta a végső lökést: “Fogalmam sincs, mi ez, de a 20 bar az durván baró!”.

És most itt vagyunk este tizenegy után, roppant elégedetten nézzük egymást – kipattant pupillával, éberen, alvásra képtelenül.

Éljen az ifjú pár.

Hétvége

Tényleg szeretem a jól végzett munka utáni kellemes fáradtságot… de ami sok, az tényleg sok.

Tegnap kocsiba vágtuk magunkat, kihasználtuk a roppant vacak időt… és rengeteg mindent vásároltunk. Egy közös tulajdonságuk volt: mindegyikkel nekem kellett otthon szöszmötölnöm valamit. El is voltam velük este fél kilencig, a Kiscsillag koncertet éppenhogy elértük. Családi program volt, én Nejjel voltam, lányom meg a haverjaival. A pogót mindketten kihagytuk.
Hajnali kettőkor már ágyban is voltam.

Kifejezetten üde dolog volt vasárnap korán kelni. Tudva azt, hogy csupa olyan dolgot fogok csinálni, amelyeket korábban sohasem – ráadásul nem is mindegy, hogyan csinálom.

Úgy kezdődött, hogy pénteken elmentem egy közeli Tüzéphez.
– Csókolom, vállalnak téglafűrészelést?
– Szó sem lehet róla.
– Csak öt darab tégláról lenne szó.
– Nem.
– Akkor mit tanácsol, hová menjek?
– Vegyen flexet.
– Öt darab tégláért??
– Ja. Más megoldás nincs.

Hát, így. Vettem flexet. És ezzel át is léptem egy határt. A flex volt nekem az a szerszám, amely már túl van a házi barkács kategórián. Ez volt az, amellyel soha nem is szándékoztam komolyabb ismeretségbe kerülni. Ez forog, visít, szórja a szikrákat. Ehhez már mesterember kell. (Megjegyzem, nekem már csapta le ujjam a körfürész, szóval nem véletlenül hagyom a forgó munkát másra.)
Dehát, nincs más megoldás. Vettem egy koreai vackot nyolcezerért meg mindenféle korongot kétezerért. Vajon mennyi féltéglát tudtam volna ennyiért venni, ha lehetne olyat kapni?

Reggeli után felhívtam Tesót, ő azért mégiscsak egyik mágusa ennek a gyilkos eszköznek.
– Hali, hogyan működik ez az izé?
– Forog.
Aztán persze ki lettem oktatva.
– Aztán majd szólj vissza, hogyan boldogulsz – fűzte hozzá – Illetve nem kell, úgyis megírod majd.
– Ha lesz mivel.
– Majd bepötyögöd orral.

Innentől már csak egy félórába telt, mire rögzíteni tudtam a korongot. Pedig olyan büszke voltam magamra, hogy ránézésre eltaláltam, 17-es kulcs kell hozzá. Csak éppen meghúzás után nem tudtam kivenni a kulcsot. A profik nyilván már fogják a fejüket… nyugi, végül én is megtaláltam a tengelyrögzítő gombot. A használati utasítást nem… az nem volt.

Aztán széles terpesz, nagy levegő… és felvágtam mind az ötöt. Mint szódás a lovát.

Jöhetett a falazás.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Csak, hogy látszódjon, miről is van szó. Van ez a kis házikó, ennél akarom az oldalsó falakat befordítani, majd ajtókat szerelni rá. A féltéglákat már a múlt héten kivertem a falból, most már tényleg csak nyomni kell bele a téglákat. (Mondjuk, fogalmam sincs, honnan tudta az előző tulaj, hogy mit akarok: pont 36 darab dekortéglája volt félrerakva egy sarokba.)

Hát, így utólag mit is mondjak… egész biztosan nem leszek kőműves. Régen szoptam már munkával annyit, mint ezzel. Elöször azt gondoltam, hogy majd úgy, mint a nagyok… egyik kezemben fángli, a másikban pörög a kanál, a téglák meg csak úgy repdesnek befele. Ehhez képest kézzel-lábbal-orral, de legtöbbször az ujjaimmal gyömöszöltem be a lyukakba a maltert, mely persze állandóan szertefolyt… meg toszogattam a téglákat legalább háromféle kalapáccsal. Persze, nyilván egyszerűbb lett volna nulláról húzni egy falat, de ez az utólagos bedolgozás… ez megkavarta a dolgokat rendesen. Ugye ki kellett jönnie a kötésnek a régi fallal, a legfelső téglának be kellett mennie a tetőgerenda alá, úgy, hogy be is szoruljon… és ne tudd meg, ez a nyomorult dekortégla mennyire szégyenlős: kicsit megütögeted, egyből elpirul és darabokra hullik. Mondtam már, hogy tartalék, az nem volt? Vízmérték?? Haha.
Borzalmas meló volt, nem is szívesen emlékszem vissza rá.

Nagyítás

A kép címe: Ökörhugyozás. Mármint a fal.

Lámpafényben fejeztem be. Csak a szerszámok elrakása több, mint egy óráig tartott… amilyen higanymozgásom volt, kész csoda, hogy egyáltalán el lettek rakva. Sőt, még a környéket is megpucoltam nagyjából. Ami nem volt vörösen téglaporos (flex, ugyebár), arra a maltert vertem rá a fúróba szerelt keverővel. Az előszobában hangos koppanással dobtam le magamról a ruhát, majd mentem zuhanyozni. Mármint, a sör után.
Hulla voltam, na. Lesz is mit jövő héten a munkahelyen kipihennem.

Így estefelé érdeklődéssel szemlélem az ujjamat. Amikor lesöpörtem egyik tégláról a törmeléket, valami megszúrta. Apró fekete pötty, a franc se foglalkozott vele. Aztán egyre jobban kezdett fájni, illetve csípte is a malter. (Mondtam már, hogy többet tömködtem kézzel, mint kanállal?) Azért valahogy végigcsináltam a napot, de estére már borsószem nagyságú szürke, malterszerű sajgó kör lett az ujjam begyén. És növekszik.
Ha ez így folytatódik, reggelre én leszek Walter, the MalterMan.

Olvasgatok – update

Most nézd meg ezt a képet! Nem lélegzetelállító? Ez az osztrák-magyar hadiflotta, élén a Viribus Unitis zászlóshajóval, mögötte pedig a többi Tegetthoff kategóriájú hadihajó. És fénykép, nem festmény.

Nagyítás

Ha egy ilyen sereg elindul, senki nem állhat neki ellent.

Aztán két olasz gumicsónak elsüllyesztette a legerősebb hadihajót. Egy dreadnought-ot. (‘Ne félj semmitől’.) A zászlóshajót meg két olasz búvárkund fúrta meg.

Mekkora egy maustod már?

De nem csak a vég volt olyan jellegzetesen kelet-európai. Az osztrák haditengerészet már korábban is megmutatta, ők is tudnak megfelelően idióták lenni. Aztán persze a magyar politikusok is hozzátették a magukét.

Nagyon ajánlott olvasnivalók:

Bár az utóbbi írás nem rövid, de érdemes végigolvasni. Nem voltak ezek a dolgok olyan régen, és benne van minden arról, miért is nem működött ez az egész, amit monarchiának hívtak.
Az például kifejezetten a mai viszonyokat is űberelő groteszk lehetett, amikor a magyar politikusok csak úgy szavazták meg a 3 nagy csatahajó építését, ha az egyik a magyar hajógyárban épül – és ez ellen a hajógyár tiltakozott a legveszettebbül. Ők ugyanis tudtak, hogy ez technikai lehetetlenség.

Montecuccoli először az állandóan akadékoskodó magyarok véleményére volt kíváncsi. Ezért már a tervezési munkák megkezdése előtt, 1906 őszén megbízta Koudelkát, nem hivatalos formában érdeklődje meg, a magyar kormány támogatná e az ekkor még csak három hajóra tervezett új csatahajóosztály megépítését. A válasz nem volt elutasító, de a miniszterelnök, Wekerle Sándor, azt a feltételt szabta, hogy a hajók költségvetésének harmadát Magyarországon költsék el. Kossuth Ferenc, a kereskedelemügyi miniszter ehhez még hozzátette, hogy az egyik csatahajót a Danubius fiumei magyar hajógyárában kell megépíteni. (Szerettem volna látni Koudelka arcát, mikor ezt hallotta…) Montecuccolinak leesett az álla, mikor értesült a magyar követelésekről, de aztán Koudelka rájött a megoldásra. Három helyett négyre növelték a tervezett új csatahajók számát, arra gondolva, hogy a Triesztben épülő három hajó biztosan meg fog épülni, a magyarok pedig építgessék csak Fiuméban a saját csatahajójukat, ahogy nekik tetszik. Ha netán elkészülnek vele, az nyereség a flottának, ha pedig belebuknak az építésbe, az eredetileg tervezett három hajó akkor is meglesz.

Csak könnyedén

És igen, sikerült. Ma befizettem az immár pontosan kiszámolt illetéket. Igaz, ezzel fel is számoltuk az összes megtakarításunkat, mostantól megint fizetéstől fizetésig élünk – de amilyen most a helyzet, úgysem érdemes bankban pénzt tartani.

Ja, hogy nekem milyen szerencsém van: most gondold el, ha anno elfogadom ezt az állásajánlatot… most ott üldögölnék a munkaállomásom mellett, és mindenfelől pánikba esett bankárok rángatnák a galléromat, hogy Mr. Joep, csináljon már valamit, nem lehetne azt a stock.xls állományt valahogyan feltörni…