BKV: Botor, Ki Velem

Ha végigvesszük, hogy a két fő metróvonalon merrefelé vannak P+R parkolók… elég siralmas a kép. A Déli-pályaudvar melletti parkolót eladták építési teleknek, a KöKi mellett és a Határ útnál ugyanez éppen folyamatban van. (Külön borzalom, mi van a KöKinél: autók sűrűn a sárban, dzsuvában… mert azért akad néhány autós, aki a BKV ellenére mégis inkább letenné az autóját.)
Őrs Vezér? Hát, volt ott egy parkoló, de rátették az Árkádot. Újpest Városközpont? Ne nevettess.
P+R egyedül Újpest Városkapunál van, persze ez is kicsi, az autók sűrű kupacban állnak a füvön, a bokrok/fák alatt is.

És most nagyon ravasz kérdés következik: találd ki, melyik az a metróállomás, ahol semmi lehetőség sincs BKV jegyet, neadjisten bérletet venni? Úgy van: Újpest Városkapu.

Ma arra vitt dolgom. Jegy volt nálam, de visszafelé venni is akartam. Nem sajnáltam az időt, bejártam rendesen a környéket. Nem kicsi közlekedési csomópont ez, van ott autóbuszpályaudvar – nem is kicsi, ugye ide lett kiköltöztetve az Árpád-hídtól egy csomó járat – és van itt vasúti megállóhely is. Szóval tényleg van itt minden. Csak BKV jegyárusító hely, esetleg egy nyomorult úgysemműködő automata… az nincs.
Gondoltam, megkérdezem a Volán pénztárban. Vagy a MÁV pénztárban. Hisz mindkettőből van, az előbbiből kettő is. Nos, mindkét ablakban kint lóg a tábla, rajta nagy betűkkel, hogy ‘BKV jegyet nem árusítunk!’. Mondtam már, hogy volt időm? Odamentem és megkérdeztem az egyik pénztáros hölgyet, mit javasol, hol találok a környéken BKV pénztárat? – Hát, az Újpest Városközpont vagy a Gyöngyösi úti metrómegállóknál már van – közölte zavartan. Persze az, hogy hogyan jutok el odáig jegy nélkül, az már az én problémám.

Tessék észrevenni a helyzet fonákságát: Van egy P+R. Van egy metróállomás. Van egy Volán pályaudvar. Van egy MÁV megállóhely. Van infrastruktúra. Van két Volán pénztár. Van egy MÁV pénztár.
Mi hiányzik? Nem, nem a BKV jegy. Hanem az üzleti kultúra. Az, hogy a vevőkért vagyunk, nem pedig azért, hogy halálra szívassuk őket.

Azt hiszem, túl népszerű vagyok

Ezért most belecsapok a lecsóba.

Szerintem még nem elég nagy a világgazdasági balhé. Különösen nem elég nagy kies hazánkban.
Még akkor sem, ha szándékosan sem tudtunk volna jobban beleszaladni a pofonba. Ugye egyetemes hiszti, világméretű pánik esetén magunkra irányítani a figyelmet, az olyan, mint kidugni a világ leggusztusosabb villámhárítóját Minden Viharok Öreganyjának orra elé.

De ez még mindig kevés.

Én abban reménykedem, hogy spekulánsék bedöntik az országot. Nem kell, hogy nagyon… de annyira legalább, hogy mondjuk fél évig 400 körül legyen az euró. Hogy csődbemenjen egy csomó háztartás. Hogy a sajtó tele legyen szívszorító történetekkel. Hogy aki megússza, az is nehezen hegedő sebeket szerezzen. Hogy a Kádár rendszerben szocializálódott nép örökre megjegyezze, hogy _nem mindegy_ és azt is, hogy _rajtad áll_. Hogy ez az egész nem egy kibaszott szappanopera a tévében, az Orbán nem egy dzsigoló és a Gyurcsány nem egy hősszerelmes… hogy mi is benne élünk… hogy a saját életünkkel és a jövőnkkel játszanak a fiúk. Hogy nem végtelen az állam bukszája és a segély/nyugdíj/közszolgálati fizetés/egyéb juttatás nem azon múlik, mekkor pofát tudunk nyitni, hanem azon, hogy mennyi pénz van a kasszában… és hitelt felvenni pofabetömésre nem ér. Hogy megbüntessük végre azt, aki kompromisszumképtelen. Hogy ráébredjünk, az adót fizetni kell és ezerrel figyelni rá, hogy ne lopják el. Még ha a mieink akarják, akkor sem. És hogy egyáltalán nincs olyan, hogy ‘mieink’… ez nem focimeccs.

Azt gondolod, hogy ez csak az én dühös kirohanásom? Mellékelek két linket.

Egy interjú. Imhol a részletek.

hvg.hu: Sokfelől hallani egy olyan forgatókönyvet, hogy 2009 júniusában az EU-választásokkal együtt előrehozott választásokat lehetne tartani. Ha ebben sikerülne megállapodni, már meg lehetne állapodni egy cselekvési tervről vagy szakértői kormányról. Sőt, jövő nyárig még Gyurcsány Ferencet is megtűrné az ellenzék, hiszen a felelősséget addig ő viselné. Ön szerint ez egy lehetséges forgatókönyv?

G. B.: Ez jól hangzó teória. De ahhoz, hogy valóra váljon, politikai konszenzus kellene, melynek eddig semmi jele. Inkább az a forgatókönyv látszik valószínűnek, hogy az ellenzék a válság hatásait a későbbiekben megpróbálja majd a Gyurcsány-kormány „nyakába varrni”, mondván, hogy az MSZP tehet arról, hogy a válság legyengített állapotban érte Magyarországot. Hasonló a helyzet, mint Mohács előtt: viszálykodtak a magyar urak, mindenki mondta a magét. Jött a vész, és a magyar sereg fele távol maradt a csatától, és bekövetkezett a katasztrofális vereség.

hvg.hu: Milyen szép is lenne, ha az MSZP és a Fidesz megállapodna valamilyen mimimális együttműködésben. Van ennek esélye?

G. B. : Sajnos, olyan országban élünk, amelyben a közvélemény két táborra szakadt, és kölcsönösen gyűlöli egymást. Felmerül a hitelesség problémája: akárkinek nem hiszik el az emberek, hogy a nevükben képes megállapodni. Ami a válságot illeti, figyelembe kell venni, hogy az emberek még mindig nem érzik a saját bőrükön a válság következményeit. A pénzügyi válság még nem gyűrűzött be a mindennapokba. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a csúcs érdektelenségbe fulladt, egy lakossági fórum színvonalára süllyedt.

Illetve egy másik cikk.

Az ír gazdaság akkor már évek óta súlyos válságban volt, amihez jelentősen hozzájárult a kormány és az ellenzéki pártok évtizedek óta tartó háborúskodása. A pártok a hetvenes évektől egymásra licitáltak populista ígéreteikkel, és hiába látták a bajokat, a gazdaság és a költségvetés egyensúlyának helyreállítására egyikük sem volt képes. 1977-től 1987-ig felelőtlen költekezés zajlott: 1986-ra az államadósság elérte a GDP 116 százalékát, a költségvetés kiadásai 55 százalékra rúgtak, a maximális adókulcs meghaladta a 60 százalékot. Kormányok jöttek és mentek, de nemigen tartottak egy-másfél évnél tovább. Írország hiába csatlakozott 1973-ban az Európai Közösséghez, csak a kontinens szegényházaként emlegették. A kormányzati balfogásokból először az akkor éppen ellenzékbe szorult Fine Gaelnek lett elege. A párt elnöke a Tallaght Kereskedelmi Kamarában tartott beszédében hirdette meg az úgynevezett Tallaght stratégiát: a kormány és az ellenzék közti együttműködés a szakértők szerint nagyban hozzájárult az ír gazdasági csodához, vagyis Írország 1990-2000-es években mutatott robusztus növekedéséhez. A válság egyszerűen már olyan nagy volt, hogy a politikusok tisztában voltak vele: hiába kerül egyik vagy másik párt hatalomra, egyedül nem fogja tudni kivezetni az országot a bajból.

Érted, ugye? A politikusok addig nem fognak változtatni, amíg akkora kurva nagy nem lesz a válság, hogy már muszáj nekik. Az országunk ugyanabban a cipőben jár, mint a nyolcvanas években Írország. És csak reménykedhetünk, hogy nem lassan, hosszú agóniával jön el az országcsőd, hanem gyorsan – és utána elindulhatunk végre a felemelkedés útján.

Villámkertész

És még nincs vége. Tudom, sok embert már untat, mennyit is turkálom én a földet… de látod, mi is a címe a blognak? Nos, igen, mostanában ez van velem.

Ma hajnalban elszaladtam egy kertészetbe, vettem japán birset és galagonyát. Igen, pirosat. (Aztán nyári éjjel izzani, vazze.) Délután pedig rohantam, hogy még tudjak tehénszart venni. (Az a valószínűleg néhai tehén sem gondolta volna, hogy egy a teremtés koronái közül ekkorát fog hajrázni azért, hogy kapjon egy zsákkal az extrementumából.)

Aztán itthon még egy kávét sem engedélyeztem magamnak – Taliskert sem(1) – hanem egyből átöltöztem és mentem gödröt ásni. Valószínűleg az utcában is már csak úgy ismernek, hogy ‘az a copfos köpcös a sarkon, aki állandóan gödröket ás’. De egyre szebb a környék. A kertésszel együtt rá is jöttünk, mi nyírta ki a korábbi cseresznyét: az oltási pont bekerült a föld alá és ettől megfulladt a fa.

Hatalmas hajrával még sikerült világosban elraknom minden fát, bokrot – így elvileg készen vagyok. De nagyon motoszkál valami a fejemben, lehet, hogy megpróbálok hosszabb távon is nyomot hagyni magam után.
De erről majd később.

(1) Igen, Nej tudta a jelszót.

Kertész leszek, fát nevelek

Na, mindegy. Kihasználtam, hogy ilyen gyönyörű időnk van ezen a rövid hétvégén, és belevettem magam a kert csinosítgatásába. Tegnap délután átültettem egy kupacba – mintegy sövényt alkotva – a tüskés borbolyákat, illetve közelebb raktam egymáshoz a homoktöviseket. Az előbbi lépéssel a bangitáknak teremtettem meg a helyet, az utóbbival a szelídgesztenyének. (Nem olyan egyszerű az élet, valamilyen kommunális vezeték fut magasan a kert mellett és mögött, az alá elméletileg nem ültethetek magasra növő fát.)

Ma délelőtt kertészeteket jártam be, egész nagy körben. Tudnék mesélni… melyik tavalyi favorit hogyan romlott le idénre, a világ körbenjárása után hogyan találtam meg majdnem mindent a szinte szomszédos kertészetben… de ez rétegtéma. A lényeg, hogy ebédre már kint sorakozott a teraszon egy szelídgesztenye, két kikeleti bangita, egy alaszka fedőnevű magyal, egy navajo szeder, egy josta, két pallagi óriás egres, egy germensdorfi cseresznye és két homoktövis. Igen, érzékelem a csodálkozásodat: már van három homoktövis bokrom és annyira azért nem fantasztikus ez a növény, hogy nyakra-főre csak ezt ültessek. Csakhogy ma Gödöllőn láttam egymás mellett deklaráltan termő és porzó homoktövist is, méghozzá egész elfogadható áron – így hirtelen elhatározással véget vetettem a buzulásnak. Most vagy az lesz, hogy négy termő fogja kicsavarni az utolsó szem virágport is a szerencsétlen porzóból, vagy négy brutális benga néger porzó fogja teletömni virágporral az egy szem termőt. De nem érdekel: bogyót akarok látni.

Ezek után gondolom nem is nagyon kell részleteznem, mivel töltöttem a délutánt. Maradjunk annyiban, hogy a fejemben folyamatosan a Koppánygyalázó nóta ment az Istvánkirályból: “Földet túrja nap mint nap és trágyadombon hentereg…”.

De alakulunk.

Fényképek sajna nincsenek. Pontosabban vannak, de csak a gépben. Jelenleg nem áll úgy a házi informatika, hogy át tudnám tölteni.
De ne örüljetek: ez pusztán csak annyit jelent, hogy egyszer majd ömlesztve fognak jönni a fotók.