Szokásos őszi üdülési csekk elszórási akciónk zajlott a hétvégén. Most éppen Veszprém és környéke volt az úticél.

Alapvető szempontok:

  • Lehessen üdülési csekkel fizetni a szállásért és a kajáért.
  • Lehessen erdőben mászkálni. (Ember, ősz van, szivárványhártya-borzolóan színesek a fák.)

A szállást mondhatni a szokásos helyen foglaltuk: Erdei kisvendéglő a Gulya-dombon. (Amióta Veszprémben és a környékén éltem, ez az egyik kedvenc helyem. Az árak közepesek, a környezet és a kaja kiváló. Épp ma meséltem el a családnak, hogy az első veszprémi söröm is ehhez a helyhez kötődik: nem ismertem a várost, nem tudtam róla semmit, így térkép alapján kerestem kocsmát. Márpedig ez itt, az erdő szélén, egyből szimpatikus lett.)
Egy hibáját tudom megemlíteni, a szobák – de legalábbis a négyszemélyes – meglehetősen spártaian van berendezve: négy ágy, beépített szekrény, fürdőszoba, vécé, egy dohányzóasztal, egy(!) fotel és egy tévé. Aki úgy tervezte, hogy esténként családi körben társasjátékozni fog, az jobb, ha előre átértékeli a vágyait. (Minket nem zavart, mi tényleg csak aludni jártunk be.)

Péntek este érkeztünk meg. Túl sok mindent ilyenkor már nem lehet tenni. Attila barátommal korábban már egyeztettünk, a két család egy közös vacsorán egyesítette az erőit. A gyerekhad mindkét oldalon igyekezett szinesíteni az estét. ;-)

Szombaton korai kelés. A bakonyi vonat reggel nyolckor indult. Az utána következő már csak délután. És előtte még kaját is kellett vennünk. De elértünk mindent, igaz, az állomáson állva reggeliztünk, mint a lovak. A tömegben. Nyilván nem csak nekünk támadt az a remek ötletünk, hogy jó időben kirándulunk egyet. Egy-két tucatnyi iskolában is hasonló döntésre jutottak, így a peront eléggé bezengte az élet. Ugye, ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz. Nos, ez a derű végigkísért minket a vonaton, túl sok csendnek már nem maradt hely.

Nagyítás Nagyítás

Ja, hogy miért vonat? Azért, mert ahová megyünk, oda út nem vezet. Tudtad, hogy a két falunak, Porvának és Cseszneknek olyan közös vasútállomása van félúton a Cuha-patak völgyében, ahová nem vezet köves út? Négy évvel ezelőtt megpróbáltunk autóval feljönni ide egy erdei úton: tragikusan elsüllyedtünk a sárban.
Most tehát elvonatoztunk Vinyéig, onnan pedig azt terveztük, hogy végigsétálunk a patak völgyében, a Porva-Csesznek vasútállomásig. Igen ám, de vonat csak délután négykor volt vissza, így módosítottuk a tervet: inkább besétálunk majd Zircig.
Az út elején kissé ki kellett lépnünk: az iskolásokat kísérő tanarak – amint rendezték a sorokat – nótát vezényeltek és úgy indultak neki az ösvénynek, hogy a “Sej Vargánét” óbégatták a kölkökkel. Vagy valami hasonló pattogósat. Szerencsére már az első elágazás – kábé húsz méterre az állomástól – komoly fejtörő elé állította a kisérőket, így sikeresen megléptünk a csapattól.

A többiről csak azt tudom mondani, hogy jó volt. A Cuha-patak völgye egyébként is gyönyörű, de ilyenkor ősszel, amikor a növények felveszik a színes ruháikat, a nap pedig igyekszik bepótolni mindazt, amit szeptemberben elmulasztott… de kora reggel azért még laposan süt, gyönyörű fényviszonyokat teremtve… tökéletes élmény. Különösen a fotóvírussal megfertőzötteknek. Márpedig most volt elég, mert fiam megkapta az elromlott S1-ért cserébe kapott SX100-ast, lányom pedig kikuncsorgott magának egy D40-es vázat, melyhez hozzácsaptuk az én régi 18-55-ös kitobimat. Ja, meg én is vittem a sajátomat. Nem egy olyan kép született, amikor az egyik fényképész fényképezte a másikat, aki éppen a harmadikat fényképezte. Nem is beszélve az olyan szituációkról, amikor mindenki egyszerre a védekezésre képtelen Nejt pécézte ki.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Másik nagy előny, hogy a völgyben mindenkinek van valami: nekem a színek és a fények, a csajoknak a patakok, fiamnak meg a vonatsín. Különösen a viadukt-alagút-boltívek környékén jött heves izgalomba, felmászott, átmászott, lemászott.

Nagyítás Nagyítás

11 óra körül értünk a vasútállomásra. Leültünk, pihegni egy kicsit.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Megettük az ebédre szánt műzlicsokikat, lefényképeztük az utolsó fűszálat is – amikor vonatsípolást hallottunk. Ez meg mi lehet? Barna természetesen elrohant megfelelő fényképezési szöget keresni. Aztán feltűnt egy érdekes szerelvény.

De ehhez egy kicsit bele kell mélyedni a részletekbe. Sínekre allergiásak ezt a bekezdést nyugodtan ugorják át.
Szóval nagyjából amikor a viadukt után jártunk, meghallottuk, hogy jön egy vonat Győr felől. Mindenki felvette a klasszikus fényképész pózt, vártuk, hogy a vonat kibújjon az alagútból. Nem bújt ki. A hang elhalt. Elértünk egy vasúti hídig, meghallottuk megint a vonathangot. Barna természetesen megint felrohant a sínekhez, én meg komponáltam egy olyat, hogy a vonat is rajta legyen, meg Barna is, ahogyan fényképezi… de a vonat megint nem jött. A motorhang elhalt, majd jött egy sípolás.
– Melyik mozdony sípol így? – tette fel magának Barna a költői kérdést.
– Amelyik haldoklik? – kérdeztem vissza.
Akkor jót nevettünk… pedig.
Természetesen vonat nem jött. Továbbmentünk, el is jutottunk a Porva-Csesznek állomásig. Dóra egy-két fénykép erejéig be is feküdt a két sín közé – amikor teljesen váratlanul Veszprém felől megjelent egy Dacia tolatómozdony. Átrohant az állomáson – majd jó negyedóra múlva újból meghallottuk a vonatmorgást Győr felől. Végül befutott – gyk. utasok nélkül – egy vonat, melyet a korábbi Dacia és egy Csörgő húzott. Mondanom sem kell, a papírjaimban ez a járat nem szerepelt. De megállt, és fel lehetett rá szállni. Tekintve, hogy másfelé, mint Veszprém, nem igazán tudott menni, így nem is tétováztunk. Délben már bent is voltunk a városban. Nyilván megkaptam, hogy milyen szervező vagyok, még menetrendet sem tudok olvasni. Otthon egyből el is mentem az Elvirára, megnéztem… És igen. Ott volt egy vonat, melynek menetrend szerint 9.55-kor kellett volna Porva-Cseszneken lennie. Ezt kaptuk volna el a viaduktnál… ha a Csörgő nem purcant volna ki. Ezért a járatért küldhették ki Zircről vagy Veszprémből a Daciát, emiatt késhetett jó egy órát – és emiatt értük mi pont el Porva-Cseszneken. És mivel csak véletlenül lehetett elkapni, ezért nem is nagyon volt rajta más utas.

Viszont mi váratlanul Veszprémben találtuk magunkat, délben. Ezzel el is dőlt, hogyan lesz a délután. Előtte ment a vita, hogy csavarogni is kellene Veszprémben, meg aztán az esti program… Attilával ugyanis mi még tegnap megbeszéltük, hogy szép-szép ez a családi vacsora, de azért csak jó lenne valamikor röfögni is egyet. Némileg komplikálta a dolgokat, hogy nálunk a család egy emberként csapott az asztalra, miszerint ők is röfögni akarnak.
Így viszont mindkettő belefért. Gyorsan visszatekertünk a szállásra, zuhany, tiszta ruha – és már indultunk is bepótolni az elmaradt kilométereket. Akinek mond valamit: a Gulya-dombról hátramentünk a Laczkó-forrás felé, majd visszasétáltunk a Kiskuti kocsmáig, onnan a Betekints-völgyön keresztül be a viaduktig, el a Benedek-hegyig, onnan fel a várba, a Kálvária és a Lenin az Erzsébet-ligeten keresztül fel a régi egyetemi koleszig, onnan – a Kismocskos megtekintése után – fel a stadionig, majd a Kiskőrösi úton ki a Gulya-dombra és úgy vissza a szállásig.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Jó hosszú séta, rengeteg fényképezhető objektummal. Különösen úgy, hogy Nej is velünk volt. Tudni kell, hogy a csajszi jön velünk mindenhová, de a lefelé mászás… hát, nem az erőssége. Tériszonyos egy kicsit. Most akkor képzeld el, amikor ereszkedtünk lefelé egy meredek ösvényen a Gulya-dombról, Nej hol enyhén sikoltozva, hol hisztérikusan kacarászva éppen csúszott-mászott lefelé… a domb alján pedig három ember figyelte, mindhárman egy-egy beélesített fényképezőgép keresője mögül. Egy biztos, mindent megteszünk azért, hogy elmúljon a lámpaláza.

A nagy séta után vacsoráztunk egy hatalmasat. A jó időre való tekintettel kint a szabadban. Habár az Állatkert állatai megtettek mindent – különösen a szagokkal nem spóroltak – hogy valamit faragjanak az étvágyunkon, de ez nem igazán jött össze nekik. Tényleg hatalmas adag kaja tűnt el az energiamérleg beviteli oldaláról.

Utána felmentünk a szobába, pihegni egyet. Rácsörögtam Attilára, de nem vette fel. Oké – közöltem a családdal – amíg Attila nem jelentkezik, addig csendes pihenő. Abban a pillanatban mindenki horkolni kezdett. Így amikor Attila tényleg bejelentkezett, már csak én voltam ébren. Magunk között szólva, nagyjából ez az ideális létszám két régi jóbarát közös röfögéséhez. Természetesen a világot már megint megváltottuk – de ez egy olyan cudar világ, hogy észre sem veszi, hogy már megint megváltották valakik.

Hajnal egykor sétáltam vissza a rák faszára kies szálláshelyünkre, még meg kellett fejtenem, hogyan tudok behatolni a váratlanul zárva talált külső kapun, aztán ledőltem aludni. A söröknél csak a megtett kilométerek voltak számosabbak, így tényleg nem kellett sokáig ringatni.

Vasárnap korán indultunk is vissza. Dacára a gyönyörű időnek nem tekeregtünk el sehová, kihagytuk az ilyenkor szokásos balatonfüredi mászkálást is, téptünk haza. Mindenkinek tömérdek dolga volt otthon.

Linkek:

  • Erdei Kisvendéglő
  • Az összes kirakott fénykép.
    És ez most nem üres csábítgatás: az írás már nem visel el több képet – egy kicsit félek, hogy már így is sok lett – viszont olyan gyönyörű fények voltak, hogy ihaj. Ráadásul ez volt az első alkalom, hogy elszakadtam a ‘P’ beállítástól a gépen, az egész napot záridő-prioritással nyomtam végig. Nem szórakoztam a fehéregyensúllyal, meg semmiféle utólagos korrigálásokkal. A képek úgy lettek kis híján giccsesek, hogy maga a természet is az volt szombaton. Tényleg érdemes végignézni az albumot.