Elegem van

A reggeli utáni kávé mellett még gyorsan benéztem a számítógépbe: outlook, feeddemon. Aztán zuhany és irány a gálya.

Délután hazajöttem, főztem egy teát és odaültem, ugyanazon helyre, ugyanazon tabletpc mellé. Erre közölte, hogy nem talál semmilyen wifi hálózatot – és semmilyen trükkel sem bírtam rávenni, hogy megtalálja. A PDA persze egyből és vigyorogva rálelt és fel is csatlakozott.
Itt gondolkodtam el azon, hogy kivágom az egészet az ablakon. Egyszerűen ilyen nincs. Két napja megy a régi driverrel, mint az atom, ‘excellent, very good, good’ állapotokat mutat… aztán egyszer kész. Nyilván volt restart, leszedtem a drivert, újra felismertettem… semmi hatása sem volt.

Kortyolgattam a teát, gondolkodtam, hol a francba is lehet az a hub. Aztán egyszercsak, jó 7-8 perc után felugrott egy buborék: megtalálta a hálózatot. Gyorsan begépeltem a 42 betűs jelszót, erre fel is csatlakozott. Közölte, hogy a jel very good, az átviteli sebesség 54 Mbps.

Akkor most ilyenkor mi a büdöskurvaanyja van? Tízből kilencszer nincs hálózat, tizedikre meg abszolút tökéletes, kerítésszaggató erősségű a jel?

Répát akarok dugványozni. Ahhoz legalább nem kell ész.

A jó öreg driver

Természetesen a hétvége megint nem múlt el anyázás nélkül.

Most a tabletpc wifi csatlakozása dobta el az agyát. Korábban se volt már túl acélos, de szombat délután aztán végképp kipurcant.
A balhé igazából már akkor elkezdődött, amikor korábban újratelepítettem – a wifi kártya ugyanis nem volt hajlandó megszólalni. A fő gond persze az, hogy nem tudom, milyen kártya van benne.
Gugli, net, azt mondja egy helyen, hogy ebben a gépben Intel Pro Wireless 2100 van. Driver letölt, semmi. Viszont az Intelnek van egy programja, amelyik megmondja, milyen kártya van a gépben. Kiprósza. Döbbenet. A program ugyanis mindössze annyit tud, hogy kiolvassa a driverből a név stringet. Ha nincs fent driver, akkor szerinte nincs wifi kártya. És ehhez elpazaroltak 250 KB-t a merevlemezemen.
Újabb keresgélés. Valahol írták, hogy néhány példány kijött 2200bg kártyával is. Legfrissebb (2007.07) driver letölt, wifi beizgul. Hurrá.
De túl sok örömem nem volt benne. Már a kezdetek során sem volt valami acélos, aztán csak folyamatosan romlott. Pénteken már le kellett sétálnom a nappaliba IP címért – amikor pedig korábban nemhogy az emeleten, de a padláson is ment a net.
Próbálkoztam pedig mindennel: felszórtam szinte mindegyik Intel wifi drivert. Feltettem az Intel Pro Set programot és beállítottam, hogy kezelje ő a wifit. Egy kicsit javult a helyzet, de egy nap múlva megint visszaromlott.
Gondoltam az Access Point-ra is, persze… de a PDA olyan simán felsuhant az emeleten, hogy öröm volt nézni.

Végül szombaton jött el a vég: se kép, se hang. Legtöbbször nem is látta a hálózatot, vagy ha egy pillanatra igen, akkor csatlakozni nem tudott rá.
Kész. Nem az a csoda, hogy hullik a hajam, hanem hogy még van.
Teljesen bepöccentem. Levakartam a gépről mindent, ami Intel. Gondoltam, előtúrom valahonnan a régi 10MB hubot és nem wifizek az emeleten.

Ekkor történt a meglepi. Újraindítottam a gépet, nyilván felismerte az új hardvert, majd fel is tett hozzá egy 2200bg drivert. Hogy honnan, fogalmam sincs – hiszen letakarítottam mindent.
És ezzel a driverrel vágtatott a wifi – ugyanúgy, mint az újratelepítés előtt. Megnéztem a dátumot: 2004.03.08.

Ezek után mondja nekem valaki, hogy mindig a legfrissebb drivert kell használni.
Körbegúnyolom.

Házirendetlenül

Mint tanult kollégám rámutatott, az, hogy én létrehozok a nem működő, megsemmisült, sóvel beszántott default gpo-k helyett egy-egy hasonló nevű csoportházirend objektumot, nos… az nem az igazi. A rendszer, pusztán csak név alapján nem fog ráismerni. Hogy egész konkrét legyek, a rendszer csak akkor ismerne rájuk, ha az egyiket 31B2F340-016D-11D2-945F-00C04FB984F9-nek, a másikat meg 6AC1786C-016F-11D2-945F-00C04FB984F9-nek nevezném el – de természetesen ezek a nevek már foglaltak voltak.

Szokásos vadászat a neten, majd viszonylag hamar meg is lett a dcgpofix.exe progi neve. Meg a leírás is, hogyan kell használni. Az én esetemben borzasztó egyszerűen: be kellett írnom a parancssorba, majd minden rémüldözésekor yes-t nyomni. (Mondjuk előtte aprólékosan lejegyzeteltem a GPO-k ACL értékeit. Az ördög nem alszik. ADUC/System/Policy/GUID.) Még hozzá kellett rendelni a GPO-kat a megfelelő objektumokhoz, kitörölni a kamu GPO-kat – és már ment is minden.

Végül még lokálisan is rendet kellett tennem. Ez annyiból állt, hogy most, miután már megvoltak a default GPO-k, ráfutattam mindkét DC-re a DC security sablont. Ez az a sablon, mely akkor jön létre – és húzódik rá a gépre – amikor előléptetjük tartományvezérlővé.

Most nagyjából rend van a Futrinka utcában.

Szabó Közgazdász Gabriella

Nejt húztuk még az egyetemi években ezzel a csúfnévvel. Aztán most meg valóra vált.
Épp az imént kaptam a hírt, hogy bár támadták ádázul, de sikeresen megvédte diplomadolgozatát a Közgázon. Így családon belül a diplomák száma immár ötre emelkedett… és a kölykök még pályára sem léptek.

[Update]
Végre megint lesz vasalt ingem. ;-)

Feljegyzés az unokáimnak

Eszméletlen dolog történt ma. Itt, rögtön a szomszédban, egy ország egyik része különvált a másiktól – mindez úgy, hogy az anyaország baromira zabos, de nem tehetett semmit… Európa egy része morgott ugyan, de nem csinált semmit… Európa másik része rábólintott… Oroszország morgott ugyan, nem is kicsit… de Amerika is rábólintott.
Koszovó önálló állam lett.
És a Vajdaságnak tök ugyanaz a státusza, csak éppen nem bombázták korábban halomra. Aztán ott van Erdély, meg a Felvidék…

Furcsa dolgok lehetnek még itt.

És én egész nap Powerpoint preziket gyártok.

Nofene

Szeretem Csányi Vilmos írásait. Segít megmagyarázni, hogyan alakult ki, miért lett olyan a gondolkodásunk, a viselkedésünk, amilyen végül is lett.
A legutolsó, amire tőle számítottam, az a politizálás, még ilyen suta, etológus módon is. De az utolsó szóig egyetértek a cikk végén leírt következtetésével.

A nagy biznisz

Macskagyógyszert kell gyártani. Fogy, mint a vesztés.

Most jött el az ideje, hogy újabb adagot adjunk mindkettőnek a féreghajtóból. Nej beledolgozta egy-egy párizsi közepébe. Kajla szó nélkül be is kapta – Picúr viszont óvatosan körberágta. Talán még köpött is egyet. Nej belekavarta a tejébe. Azt is otthagyta. Habár ötlet még volt, de itt fogyott el a tabletta.

Folyt. köv.

Fedák Sári

Hajnali egykor állt ki a taxi.

– Pestlőrincre lesz a fuvar – szálltam be.
– Jé, hát megint maga az! – üdvözölt a sofőr – Világvége, erdő melletti zsákuta. Jól emlékszem?
– Jól bizony – dőltem hátra. Mégis más, ha az ember ismerőssel találkozik.

Aztán útközben szidtuk a rendőröket, a tanulóvezetőket – és ha messzebb laktam volna, valószínűleg a politikusokat is szidtuk volna.
Rendőrök… a hapi elmesélte, hogyan jelentették fel nemrég hajnali fél négykor, mert két métert behajtott egy egyirányú utcába. (Házszámot keresett.)

Nekem egyből eszembe jutott egy régi történet, de ez annyira régi volt, hogy inkább nem meséltem el. Igaz, amilyen bőbeszédű volt a sofőr, esélyem sem lett volna.

Szóval, 1983 február. Éppen Szekszárdon szoptam a hazát szolgáltam, mint előfelvételis hullaeltakarító. De farsangi bál volt a régi középiskolában Kazincbarcikán és én mindenképpen el akartam menni. Sikerült elintéznem a szabit, elkértem a kocsit is a szülőktől, minden összejött. Egerből indultam, kora délután már Barcikán voltam. Ráértem. Piszkosul. Gondoltam, sétálok egyet. Szálltam ki a kocsiból… és egy hirtelen mozdulattól szétszakadt az öltönynadrágom.
Nem kicsit pánikoltam be. Visszapattantam a kocsiba és elindultam tűtcérnát keresni. Annyira kiestem a normális gondolkodásmódból, hogy úgy mentem a kocsival, mintha gyalog mennék. Simán be is hajtottam egy egyirányú utcába a lakótelepen. Láttam ám, de akkor már késő volt, behajtottam. Gondoltam, nyomok egy kövér gázt, gyorsan átsuhanok az utcán. Nem jött össze, megjelent szemből egy autó. Egy tanulóvezető. Az oktató egyből kipattant és rázta az öklét. Megismertem. Őnála tanultam vezetni.
– Szervusz Pista! – szálltam ki.
Úgy bennerekedt a szó, hogy majd felrobbant a feje. Csak nézett meredten, többször is mondani akart valamit, végül dühösen legyintett és visszaült. Én is. Kitolattam. A tanulóvezető végig követett. Pista a tenyerébe temette a fejét.
Leparkoltam egy ABC-nél, vettem bent tűtcérnát. (Ne tudd meg, milyen volt összeszorított lábbal tízcentinként araszolni.) Már csak valami helyet kellett keresnem, ahol nem feltűnő, ha alsógatyára vetkőzve varrogatok. Nyilván leautóztam a volt koleszig. Igaz, fél évvel korábban kétszer is kirúgtak, de a szükség nagy úr, meg egyébként is, három a magyar igazság.
Szerencsére nem volt semmi gond, a korábbi igazgatót már nyugdíjazták, a volt nevelőtanárom lett helyette a főnök, őt meg nem zavartam. Sitty-sutty megvarrtam a gatyót, mentem is vissza a suliba.

A bál maga olyan jó semmilyen volt. Már nem emlékszem pontosan, hogyan, mi történt, de annyi rémlik, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem – ráadásul valami fontosat én baltáztam el. Nem voltam boldog.
Aztán az egyik cigiszünetben leszakadt a hó. Ekkor lett elegem az egészből, angolosan leléptem.
Akkora hóesés tört ki, hogy nem is mertem nekivágni a Bükknek, inkább Miskolc felé vettem az irányt. Csak gyűrtem magam alá a kilométereket, nem is igazán emlékszem, hogyan. Egyfolytában azon járt az eszem, mekkora marha voltam, hogy úgy elbaltáztam azt a dolgot.

Ekkor követtem el ugyanazt a hibát, mint délután: úgy vezettem, mintha gyalog közlekedtem volna. Elmentem Miskolcon a Centrum mellett, majd mentem tovább egyenesen.
Na most, az ott egyirányú volt. Négy sávos. És szemből rámengedték a lámpát.
Én csak azt láttam, hogy meglódul felém egy zárt blokk. Mindenfelé reflektorok.
Jobb híján nekiálltam szlalomozni közöttük. Szerencsére voltak rések… végül egy örökkévalóság után – karcolás nélkül – kikeveredtem balszélre és gyorsan felhajtottam a járdára. A szívem az agyamban lüktetett.
– Jó estét kívánok! – kopogtatott be valaki. Két rendőr állt a kocsi mellett.
– Mindent elismerek – tekertem le az ablakot.
– Nono – csóválta a fejét – kérem az iratokat.
Odaadtam.
– Nocsak – detektálta a zöld igazolványt – csak nem katona?
– De. Szabadságon vagyok.
– Szabadságos katona nem vezethet autót.
– De.
– De nem.
– Higyje le, igen.
– Pedig nem. No, mindegy. Nem látom a civilruhaviselési engedélyt.
– Otthonfelejtettem – hajtottam le a fejem.
– Aha.
– Te nézd már meg, egyáltalán engedélyezve van-e számára Miskolc? – szólalt meg a másik.
– Persze! – vágtam közbe – Beírattam az irnokkal.
Hiába. Csak megnézték. Nem volt beírva. (Naná. Eszembe sem jutott, hogy én még aznap éjszaka Miskolcon leszek.)
A csöndet vágni lehetett. A két rendőr egymást fixírozta. Előttem vasbaverten töltött hónapok képe lebegett. Szökés közben, civilruhában elkapva, ráadásul egy kiemelten veszélyes közlekedési kihágás közben. Főbelövés.
– Na, figyeljen – szólalt meg végül az egyik – Letolat, azon az úton átmegy a főútra, balra fordul és már látni sem akarom!
– Köszönöm – rebegtem.
Nem akartam mondani, hogy ismerem jól a környéket, pont itt vizsgáztam egy fél évvel ezelőtt. A taktikai érzékem azt súgta, hogy határozott tolatás és skera.

Hogyan értem haza… nem tudom. Rémlik, hogy eszméletlen körülmények voltak. Addigra ott is leszakadt a hó, az autók lépésben haladtak. Eltekintve tőlem. Én annyira sokkos állapotban voltam, hogy észre sem vettem a körülményeket, mentem, mintha minden rendben lett volna.
Rendben haza is értem. (Őrangyal gondolom két hétig hörgött utána.)

Poén? Igen, a végére illik.
A szekszárdi laktanyából nem csak én mentem el erre a farsangi bulira, egy osztálytársam szintén összehozta. Zoltán mindig is szabálykövető volt, egyenruhában jött el bulizni. Úgy is ment haza. Egyenruhában volt, amikor békés üldögélés közben a Tiszai pályaudvaron a VÁP-osok lekapcsolták. Annyi volt az összes bűne, hogy nem volt beírva a könyvébe Miskolc… csak Füzesabony és Kazincbarcika. Hát, ha szigorúan nézzük, akkor ez ugye szökés. Be is vitték valami eszméletlen mocsok börtönbe, majd a századparancsnok-helyettes – a legendás Nyerges őrmester – utazott el érte, hozta vissza Szekszárdra, ahol szintén bevágták pár napra aszalódni a dutyiba.

Hát, igen. A bolond. Nem tudta, hogy ha már szabálytalankodunk, akkor nem szabad kicsit.

Nem hivatalos rekordkísérlet

Ma olyan délutánom volt, hogy két gépen egyszerre 11 Terminál konzolból dolgoztam. Pörgött a kezem, füstölt a fejem… de sikerült minden.

  • Az egyik cégnél beröffent az egy hete működésképtelen Exchange 2007 OWA proxy.
  • A másik cégnél lecseréltem egy tűzfal mögötti tartomány összes tartományvezérlőjét Windows2003 szerverre, majd előléptettem a tartományt w2k3 módba.

Most egy hosszú szundikálás a metrón, majd jön az otthoni műszak.

[Update]

Azt hiszem, elkapkodtam ezt a délutáni bejegyzést. Mielőtt ugyanis előléptettem volna azt a tartományt, a biztonság kedvéért gyorsan leellenőriztem egy-két dolgot.
A hajam is égnek állt.
Először csak a replikáció nem ment.
Aztán a tartomány tokkal-vonóval leszakadt az erdőről.
Később már az Atyaúristens jogú felhasználómnak sem lett rá joga. Az erdő közölte, hogy olyan tartomány márpedig nincsen.

Na, ekkor füstölt csak igazán az agyam.

De végül meglett. Tudni kell, hogy ez ugyanaz a szutyok tartomány. Egész egyszerűen az történt, hogy a múltkori kavarás után a _pdc srv rekord értéke rossz helyre mutatott ugyan, de mivel az a gép még tagja volt a tartománynak, valahogy csak megtalálták a többiek az eldugott tartomány pdc emulátorát. Csakhogy most minden régi DC demotálva lett, az erdő pedig végképp elveszítette a fonalat. Természetesen az időszinkron is elment.
Most nagyzolhatnék, hogy mindezt brilliáns elmével következtettem ki, de nem lenne igaz. Bizony, ez egy kemény rakkolás volt, gyakorlatilag mind az öt – srv rekordokat tartalmazó – zónát egyenként csekkoltam át, hol találok valami rendelleneset. Szinte csak azt találtam. De végül összelegóztam mindent, kiszórtam a francba minden új link objektumot, hagytam, hogy a kcc elrendezze a dolgot, végül ki is segítettem néhány manuális konnektorral.
Juhé.

Innen már csak a GPO-kat kellett visszaállítanom, ugyanis az összes úgy elszállt, mint a győzelmi zászló. A teljes Sysvol – azaz Policy és Netlogon – csont üres lett. Bezzeg az eventlog…

Van erre egy jó módszer. Érdemes végigrágni, olyan területekre kaphatunk bepillantást, melyekről nekem eddig fogalmam sem volt, pedig elég régóta benne vagyok már az AD bizniszben. Csak a megértés volt egy félóra, a végigjátszás meg a duplája. És persze nem működött úgy, ahogy elképzeltem. (Én már annak is örültem volna, ha az egyik DC létrehoz egy szűz új struktúrát, a másik pedig átveszi. Csak működjön már végre a GPO szerkesztés.)
Végül a megoldás pofonegyszerű volt: habár a régi házirendekhez nem lehetett hozzányúlni, új objektumokat mégis engedett létrehozni. Utána már törölhettem a régi elárvult bejegyzéseket, az új házirendeket meg majd bekalapálja a helyi rendszergazda. Ha használta egyáltalán.

Vérengztem

Tegnap este elegem lett.

Egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs kedvem megnyitni az RSS olvasómat. Márpedig ez komoly probléma, hiszen a feed-ek azért vannak, hogy szórakoztassanak, információhoz juttassanak. Ha valamiért nem akarom, akkor ott valami nagyon nem stimmel.

Magamba szálltam és szétnéztem. Mi zavar?

Aztán rájöttem: a rengeteg olvasatlan bejegyzés zavar. A vastaggal jelölt feed nevek zavarnak. A reménytelen érzés, a ‘soha a büdös életben nem fogom utolérni magamat’-érzés zavar.
De miért is van ez? Hiszen a józan eszemmel tudom, hogy nem is akarom elolvasni ezt a rengeteg mindent. Egy csomó feed-re csak azért vagyok feliratkozva, hogy lokálisan könnyebb legyen megkeresnem valamit, ha szükségem lenne rá. Van egy csomó olyan feed – külön könyvtárban – melyekre azért vagyok feliratkozva, hogy ha egyszer majd lesz időm, akkor elolvasgatom az írásokat.

A józan ész… jó is az… csak nem mindig domináns. Ugyanis amikor megnyitom az olvasót, akkor az agyamban lakó ősember az, aki az első pillantást veti a listára – és rögtön megijed a rettentő sok olvasnivalótól. Legszívesebben elbújna valami sarokba, csak hagyják őt békén. Aztán átveszi a szerepet a civillizált én, helyére teszi a fogalmakat – de a belépéskori kellemetlen érzés emléke megmarad.

Miután sikeresen analizáltam a problémát, elővettem a fejszét. Kivágtam minden olyan feed-et, melyekre csak archiválás céljából iratkoztam fel. (A Feeddemon úgysem tud a lokális adatbázisban keresni. :( ) Kiszórtam minden olyan csatornát, melyet az utóbbi két hónapban olvasás nélkül jelöltem olvasottá. Kiszórtam mindenkit, aki két hónapja nem frissített. (Mondjuk azokat a csatornákat meghagytam, melyekről tudom, hogy a szerzőjük aktív, csak éppen évi egy írásra van hitelesítve.) Kiszórtam az editorial cartoonist csatornákat – mindenhol az amerikai elnökválasztást nyomják, rettenetesen primitív módon.

Nagyon sokat szórtam ki. És most már újra van kedvem belépni az RSS olvasó programomba.

Kés, villa

2002-ben volt egy olyan ötletünk Marcival, hogy csinálni kellene egy közös könyvet. Ő az angol területen begyűjtött kultúrsokk élményeit írta volna meg, én az angol területen begyűjtött karikatúrák okozta kultúrsokkról értekeztem volna, persze minden cikk mellé ment volna egy karikatúra is illusztrációként. Végül az ötletből nem lett semmi… pontosabban az én írásaim egy külön könyvben jelentek meg. Marci anyaga csak részben készült el, és az se jelent meg sehol. (Egy része talán az ezredforduló táján a MaNCS-ban.)

A meg nem jelent anyagból álljon itt egy részlet.

Szalvétát ölbe

Nagyítás

Nem tudom magyarázzam-e, ez is egyfajta kultúrális szertartás, a szalvétát ölbe KELL venni, ha nem teszed, előkelőbb helyeken maga a főpincér teszi oda neked – roppant kínos jelenet.

Ez a szokás Európából származik, ahol nincs semmi értelme, mert ugye úgysem esszük le magunkat, hisz késsel-villával eszünk.

Nem úgy az amerikaiak! Ha a kiejtéséből esetleg még nem jöttél rá, hogy az angolul hablatyoló egyén tősgyőkeres amerikai-e, adj neki egy wienersnitzelt, s figyeld, hogyan lát neki. Ha képtelen késsel villával enni, akkor a fickó amerikai, ergo igencsak kell neki a szalvéta, mert garantáltan leeszi magát.

És mi is az apropó? Próbálok előre olvasgatni, felkészülni az áprilisi útra. A San Francisco-t bemutató Lonely Planet könyvben találtam ezt a részletet:

How to eat a Mission burrito

The classic Mission burrito is as big as a newborn baby and wrapped in tin foil. If you’re dining in, this not-so-cute bundle is served on platter. Some novices remove the tin foil entirely and dig in with knife and fork. Perhaps these people eat pizza with knife and fork as well. But the proper way to eat a burrito is with the hands. If you peel down only an inch or so of foil at a time, the foil keeps the burrito together and you can lift the hefty sucker for a bite that won’t give your dental work a jolt. Add a little more salsa between bites and you’ll look like a seasoned veteran.

Jó, mi? Különösen az a rész tetszik, hogy az, aki a burritót késsel-villával eszi, az bármi egyéb aljasságra is képes… mondjuk arra, hogy a pizzához is evőszközt használjon.

Internetes kultúra, ma

Kiváncsiságból rákattintottam egy frissen indult törzsasztalos topikra. Tudom, már régóta hülyeség ilyesmit csinálni… de ez most mégis megérte. Ennyire töményen még sohasem láttam, hogyan jutnak el néhány lépésben a nehéztüzérségi anyázásokig.

Topikindító: Feltesz egy értelmesnek tűnő kérdést, jogszabályok témakörben.
1. hozzászóló: Úgy nulláz, hogy már gyurcsányoz is közben.
2. hozzászóló: Ugyanez Kókával. (Az ki?)
3. hozzászóló: Cigányoz.
4. hozzászóló: Lerasszistázza a teljesen ártatlan kérdezőt.
6. hozzászóló: Orbánoz.
10. hozzászóló: Kossuth-tér.

Ez már művészet. A tökéletes miniatűr.