Vérengztem

Tegnap este elegem lett.

Egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs kedvem megnyitni az RSS olvasómat. Márpedig ez komoly probléma, hiszen a feed-ek azért vannak, hogy szórakoztassanak, információhoz juttassanak. Ha valamiért nem akarom, akkor ott valami nagyon nem stimmel.

Magamba szálltam és szétnéztem. Mi zavar?

Aztán rájöttem: a rengeteg olvasatlan bejegyzés zavar. A vastaggal jelölt feed nevek zavarnak. A reménytelen érzés, a ‘soha a büdös életben nem fogom utolérni magamat’-érzés zavar.
De miért is van ez? Hiszen a józan eszemmel tudom, hogy nem is akarom elolvasni ezt a rengeteg mindent. Egy csomó feed-re csak azért vagyok feliratkozva, hogy lokálisan könnyebb legyen megkeresnem valamit, ha szükségem lenne rá. Van egy csomó olyan feed – külön könyvtárban – melyekre azért vagyok feliratkozva, hogy ha egyszer majd lesz időm, akkor elolvasgatom az írásokat.

A józan ész… jó is az… csak nem mindig domináns. Ugyanis amikor megnyitom az olvasót, akkor az agyamban lakó ősember az, aki az első pillantást veti a listára – és rögtön megijed a rettentő sok olvasnivalótól. Legszívesebben elbújna valami sarokba, csak hagyják őt békén. Aztán átveszi a szerepet a civillizált én, helyére teszi a fogalmakat – de a belépéskori kellemetlen érzés emléke megmarad.

Miután sikeresen analizáltam a problémát, elővettem a fejszét. Kivágtam minden olyan feed-et, melyekre csak archiválás céljából iratkoztam fel. (A Feeddemon úgysem tud a lokális adatbázisban keresni. :( ) Kiszórtam minden olyan csatornát, melyet az utóbbi két hónapban olvasás nélkül jelöltem olvasottá. Kiszórtam mindenkit, aki két hónapja nem frissített. (Mondjuk azokat a csatornákat meghagytam, melyekről tudom, hogy a szerzőjük aktív, csak éppen évi egy írásra van hitelesítve.) Kiszórtam az editorial cartoonist csatornákat – mindenhol az amerikai elnökválasztást nyomják, rettenetesen primitív módon.

Nagyon sokat szórtam ki. És most már újra van kedvem belépni az RSS olvasó programomba.