Month: April 2007

Hazafelé sétáltam az erdőn keresztül. Hirtelen zajt hallottam az aljnövényzet felől. Gondoltam is, hogy biztos valami madár – de azért megálltam leskelődni. Először csak a kurva nagy füleket vettem észre, majd a teljes nyulat. De még milyen nyulat! Nem ám az a bolyhos fehér húsvéti fajta volt, de nem ám. Ha szembetalálkoztam volna vele az erdőben, bizisten megijedtem volna. Olyan német juhász méretű volt, bazi nagy és egyáltalán nem látszott ijedtnek. Végül elszökdécselt.
Kicsit később napozó gyíkot riasztottam fel az ösvényen.

Imádom ezt a környéket.

• Reggel hívtam a vízszerelőt. Reklamált, hogy az embere volt kint vasárnap délelőtt, de nem engedtük be.
  – Csengetett? – kérdeztem kereszt.
  – Hát, azt nem talált, de óbégatott.
  – Amikor éppen láncfűrésszel akrobatizáltak a szomszédban. Mobilja nem volt?
  – Nem vitte magával.
  – Aha. És akkor most mi lesz?
  – Ma délután megyünk.
  – Sok szeretettel várom Önöket.
  Aztán meglátjuk.
• Napi ügyintézés:
  – Vámpapír az MVP üveggyöngyök kezelésére.
  – Fax a riasztós cégnek szerződés folytonosság ügyben.
  – Kábeles Internet számla áthárításának intézése.
  – ADSL Internet lemondása.
• Telefon a villanyszerelőtől.
  – Jó napot, ma délben mennénk biztosítékot cserélni.
  – De…
  – Igen, tudom. Nincsenek otthon. Nem is kell. Lenyomjuk az áramot, cserélünk, aztán már megyünk is.
  – Jó. A fizetés hogyan lesz?
  – Majd egyszer összefutunk a városban.
  – Óh. Végülis megoldható.
  – Rendben. Akkor megyünk.
  – Oké. Lenne még egy elvi kérdésem: antennakábelekkel foglalkoznak?
  – Részben. Mi a probléma?
  – Volt itt egy jól kialakított antennakábel-hálózat, de a kábeltévé társaság emberei valamit elkeffentettek rajta és szeretném rendberakatni. Ez egyrészt nyomozás, másrészt kábelezés, bekötés.
  – Így látatlanban nem tudok mit mondani. Valamilyen szinten foglalkozunk vele, de van ismerősünk is, aki mélyebben ért hozzá.
  – Zene füleimnek. Akkor majd keresném ez ügyben.
  – Jó.
• Fél tizenegykor jött az újabb telefon.
  – Jó napot, a villanyszerelő vagyok.
  – Jó napot.
  – Itt vagyok az egyik gyerek szobájában és örömmel közlöm, hogy van normális tévéjel a fali csatlakozóban.
  – Izé…
  – Az Ön lánya volt olyan kedves és beengedett minket, sőt segített is a nyomozásban.
  Hm… tényleg. Dóra ma orvosnál volt, torokfájással.
  – Remek. És odalent?
  – Ott most nincs jel, de hát tévéjük sincs.
  – Valóban. De a kábelen Internet is söpör, annak pedig lent van a modemje.
  – Hűha.
  – Bizony.
  – Akkor át kell értékelnem a helyzetet. Ha visszaálítom az eredeti állapotot, az jó lesz?
  – Tökéletes.
  De tényleg. Ugyanis ezzel a partizánakcióval fel is térképezték a terepet, meg is van az elképzelés a rendrakásra. Majd.
• Ebéd után hívtam az ügyvédet. Nem vette fel. Rá tíz percre pittyent a telefonom: a bank üzent, hogy megérkezett a pénz. Aztán húsz perc múlva telefonált az ügyvéd:
  – Jó napot kívánok. Keresett.
  – Jó napot kívánok. Azért kerestem, hogy jelezzek, megérkezett a pénz – kapcsoltam gyorsan.
  – Óh, köszönöm. Elnézést a kényelmetlenségért. Tudja, eddig nem vettük észre, de az apróbetűs résznél volt egy olyan kitétel, hogy maximum ötszázezer forintot utalhatunk. Sajnos eddig ez nem tűnt fel.
  – De legalább most már tudják.
  – Igen. Mondjuk egy kicsit kényelmetlen volt a pénzt négy részletben utalni, de még nem volt idő módosítanunk a szerződést.
  – Semmi baj. A lényeg, hogy átjött a pénz.
  – Hát, igen. Még egyszer elnézést a kényelmetlenségért.
  – Semmi gond. Viszonthallásra.
  – Viszonthallásra.
  Nos, tényleg semmi gond. Azon kívül, hogy az ügyvéd úgy hazudott, mint a vízfolyás. Egyfelől én egy darabban kaptam meg a pénzt. Ha tényleg négy részletben adta volna fel, akkor az négy részletben is érkezik meg. Másfelől a vevőm később jelezte, hogy ennél már jóval nagyobb összegeket is mozgatott meg az ügyvéd által, soha nem volt probléma. Miért pont az én két millámmal kellett neki variálnia… rejtély. Mindenesetre megjegyzem, ha a Hoppál ügyvédi irodához tervezed, hogy fordulsz, készülj fel érdekes fordulatokra.
• Így viszont lehet szervezni a négynapos ünnepre. Kisteherautó rendel. Válasz persze nem érkezett egész nap. Hagy izguljak még egy kicsit.
• Telefon az asztalosnak. Nem jó a kedd délután, megbeszélésem lesz. Ő meg nem tudja, mikor jön legközelebb Pestre. Finoman próbál lebeszélni az egészről, mondván, hogy messze lakok, a munka sem igazán olyan, amin kereshetne. Egyelőre annyiban maradunk, hogy keressük egymást.
• Délután skera haza. Végülis a szerelő azt mondta, öt óra után bármikor jöhet.
• Gondoltam, ha már ilyen lelkes az asztalos, megnézem, egyáltalán hogyan néz ki az ajtó alja belülről. Levágtam egy ötcenti hosszú, tizenkét milis csíkot az aljából, látszott a lezáró léc. Hurrá. Akkor tulajdonképpen levághatom én is, nem kell visszazárni az alját. Igaz, a dekopírfűrész úgy vág, mint az ökörhúgyozás, de a 12 mm helyett tízre jelöltem, a többit pedig Ráspoly Úrfi segítségével tettem egyenesbe. Jó két órát szuttyogtam vele. Egy asztalosnál ez annyi lett volna, hogy zsutty, lehúzza a kart – de az eddigi események erősen alátámasztották, hogy amit meg tudsz csinálni magad, azt ne bízd mesterre. Még akkor sem, ha hússzor nehezebben tudod megcsinálni, mint ő. Mind a végeredmény, mind az idegrendszered normálisabban jön ki így a szituációból.
• Fél nyolc körül jött meg a vízszerelő. Nem a főnök jött, hanem az az alkalmazottja, akit akkor küldenek ki, ha a mester elcseszett valamit és a dühös ügyfél jelenlétében kell rendbetenni a szituációt. Nálunk már most volt másodszor a hapi és megint nem csalódtam benne. Egyből megtalálta a hibát, félórás irgalmatlan káromkodások mellett ki is javította.
  Mi okból volt szükség káromkodni? Elmesélem.
  A radiátort a főnök és a bizalmasa rakták vissza. Én ugyan nem voltam itthon, de Nej elbeszélése alapján legalább egy órát elkínlódtak a visszarakással – ugyanis az egyik tömítés szar volt. Akárhogy kinlódtak vele, mindig eresztett. Végül egyszer csak visszagyötörték valahogy, úgy, hogy nem csöpögött. Megjegyzem, ekkor a radiátor kényelmesen hozzáférhető volt.
  Aztán elmentek. Rá egy napra, amikor beállítottam a radiátor melletti konyhaszekrényt, akkor vettem észre, hogy csöpög a csatlakozás. Csakhogy ekkor már be volt kötve a tűzhelyblokk, a szekrény mozdíthatatlanná vált, a radiátor pedig kurva nehezen szerelhetővé. Időközben – sajnos – Nej kifizette a teljes összeget a munkáért, így valahogy visszaesett a fiúk lelkesedése. Egyszer ugyan kijött valaki, közölte, hogy szar a cafni. Ekkor veszekedtem egy jót a mesterrel.
  Aztán sok pontatlanság, megszegett ígéret, seggszájúság után végre ma kijött az egyetlen hozzáértő ember. Szétszedte az egészet, sátáni kacajban tört ki, amikor megemlítettem a cafnit, majd megfellebezhetetlenül közölte, hogy szar a tömítés. Érted, ugye? A főnök órákat cseszett el vele, úgy, hogy tudta, hogy szar a tömítés, de mindenképpen azt rakja vissza. Később, amikor számon kértem rajta a rossz szerelést, még ő volt felháborodva, hogy akkor nem is látszott a csöpögés. Aztán most jött valaki, közölte, hogy szar a tömítés, berakta azt a tízforintos szart és azóta olyan száraz a radiátor környéke, mint a Szahara egy lokális napfoltkitörés idején.
  Én voltam a hülye, hogy nem kértem el a hapi telefonszámát. Legközelebb elég lenne közvetlenül őt hívni, megkerülve azt a fasz főnököt.
• Végül leírom az esténket. Én az ajtó beállításával szerencsétlenkedtem (jó lett a levágás, de nem vettem figyelembe, hogy a burkoló dimbes-dombosra rakta a járólapot – így az ajtó továbbra sem zárható), a szerelő a radiátort rugdosta, miközben próbált a csőfogóval fogást keresni a hollanderen, a szerelő kislánya, akit kényszerből hozott magával, éppen a dobozhegyet próbálta átforgatni, Nej anyámmal bonyolódott maratoni telefonbeszélgetésbe (kellett, a kedves mama megint kórházba került, és ha már én nem értem rá felvenni a telefont, legalább valaki a családból legyen képben, hogy mi van vele), Dóra szegény magyarázta volna, hogy haldoklik és mit is mondott az orvos és hogy süket az egyik fülére, miközben kétszer is csörgött a mobilom, de mire odaértem, a gazembere letette és ráadásul a számot sem jelezte ki a készülék. Mindezt akkor, amikor normális családban már alszanak az emberek.

No. Ez egy ilyen nap volt. Nem látom okát, hogy a holnapi egyszerűbb legyen. Pedig…
Ma a munkahelyen elmentem vécére. A kabinos részlegre. Már jöttem kifelé, amikor a folyamatosan motoszkáló hiányérzet konkrétummá manifesztálódott: nekem nem volt a kezemben vécépapír. Szerencsére időben jött a felismerés, visszarohantam, korrigáltam. Aztán este, már itthon, mentem volna pisilni – és csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, amikor megláttam magam a borotválkozótükörben. Pedig már teljesen készen álltam a műveletre – a fürdőszobai mosdókagyló előtt.
Nem kicsit vagyok szétszórt. És hihetetlen, de mind a munkahely, mind az ügyfelek megbíznak bennem, mintha szellemi képességeim teljében, maximálisan rájuk koncentrálva tudnék tevékenykedni.
Nincs még kiveszve honunkban a bátorság.

Azért haladtunk is valamit a hétvégén.
Például előkerült a teázós készletem, benne a kedvenc teatojásommal és a kedvenc teáimmal. Így ma már egy kifejezetten erős Darjeeling teafűkeverékkel préseltem fel a vért az agyamba.
Aztán előkeveredett végre a szakállvágó kézikészülékem is, így reggel meg tudtam szabadulni attól a fecskefészektől, mely az arcomat takarta. Istenbizony, több szőrt vágtam le, mint amennyi hajat a fodrászom szokott.
Bár a legfurcsább élmény vasárnap reggel ért. Ismerős zajra ébredtem – úgy értem, ismerős volt, mert valamikor sokat hallottam, de akkor reggel nem tudtam beazonosítani. Fűnyíró? Nem, annál erősebb. Sövényvágó? Honnan lenne az ismerős zaj? Végül feltápászkodtam, kinéztem az ablakon: nos, a szembeszomszéd azon ügyködött vasárnap reggel fél tízkor, hogy sorra kivágatta a négy méter maga tujáit. Láncfűrész! Ez volt az ismerős zajforrás.
Hogy honnan ismerős? Ember, hat évig laktam egy bakonyi faluban. Késő ősszel erre keltünk, erre feküdtünk.

Mára nem terveztem túl sok mindent. Konyha, dekorálás: díszítőcsik a bútor tetejére, a felső szekrények aljára, meg ilyesmik. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű, de szokás szerint megint alulbecsültem a feladatot.
A legnagyobb hibát ott követtem el, hogy elbambultam az üzletben, amikor Nej és az eladó bájcsevegett. Rémlett, hogy az eladó megkérdezi, hogyan szeretnénk lezárni a szekrénysort? Nejem erre csak bizonytalanul pislogott, végül az eladó ránktukmált egy lezáró elemet. Na, itt kellett volna felpattanni a székből és átharapni az illető torkát, mielőtt beütötte volna a gépbe az adatokat. Az a bizonyos lezáró elem ugyanis egy ajtó nélküli polcos elem, derékszög helyett 135 fokos kanyarokból álló lezárásokkal.
Na, ma ezek alá/fölé kellett mindenféle díszléceket bevagdosni. Csak a feladat szépségét érzékeltetendő, a díszléc profilja 6×3 centis volt, a leszabandó szögek pedig +/- 67,5 fokosak. Naívan elmentem a Baumaxba gérvágóért, de az a fajta, amelyikkel tetszőleges szöget lehet vágni, az 8e forint körül volt. Maradt a matekozás, a dekopír fűrész és faráspoly.
Időközben megjött Nej és hozott 18 darab fogantyút. Ilyen két helyen rögzítendőt. Ezekben az a jó, hogy egyfelől vonalban kell lenniük, másfelől, ha 1 miliméterrel elbököm a lyukat, akkor már a két rögzítési pont közül az egyik nem megy be.
De ezt is legyűrtem.
Levezetésképpen összerakhattam két Rationell evőeszköztartót. Ne legyints, ez sem akármilyen feladat. Ez egy olyan Rubik kocka logikájú valami, mindenféle izgő-mozgó elemekkel. És persze a végén ezt is le kell fúrni.
Aztán estefelé csak álltam a konyhában és gyönyörködtem: annyira szép, annyira kellemes… el se hiszem, hogy ezt a csodát én raktam össze a két kis kacsómmal.

Készen persze nem vagyunk. Még nincsenek fent az élfóliák, a vízvetők, az alsó takarólécek. Az utóbbiak még nem is lesznek egy ideig, mert meg kell várnom vele, amíg a vízszerelő rendbe nem teszi a radiátort. Holnap lesz egy jó kis veszekedős beszélgetésem. És ha már hangulatban leszek, akkor megkeresem az ügyvédet is. Utána meg az asztalost.

Nem bánnám már, ha csak olyan melók lennének a ház körül, melyek csak tőlünk függenek.

Egy újabb végighajtott, frusztrációkkal terhes nap.
Kezdődött ott, hogy mivel mára igérte magát a vízszerelő, rendberakni a szívárgó radiátort, és szintúgy mára igérte magát a kábeltévés/netes csapat, Nej bepánikolt. Eredetileg ő lett volna itthon egyedül, de végül én is hazakuncsorogtam magam.

A kábeles csapat időben is érkezett, nagy optimizmussal, lendülettel. Telefonon már mondtam neki, hogy az előző lakónak telepítve volt minden, nekik sem kell sokat berhelniük. Aztán fogalmam sincs, mi bajuk lehetett, mindenesetre irgalmatlan hamar elkettyentek. Jó másfél órán keresztül rohangáltak fel-alá, mire elégedetten közölték, hogy minden rendben. Megnéztem, leteszteltem, tényleg. Aláírtam, elmentek. Gondoltam, megnézem, máshol mi a helyzet – az előző tulaj ugyanis erősítőkkel megtámogatva minden szobába elvezette a jelet. Hát, sehol sem jött semmi. Ekkor néztem meg alaposan, mit is csináltak: nos, a padlásból lehoztak egy új kábelt a régi helyett, arra rátettek egy elosztót, egyik megy a kábelmodemre, a másik a tévére. Oszt jól van. Az, hogy itt volt egy belső hálózat, már nem érdekelte őket. Sőt, a fali csatlakozót sem tették vissza, egyszerűen csak kihúzták a falból a kábelt. Csúnya munka, hogy szomorodjanak meg.
Jó, mondjuk most már van normális net. Meg lent kábeltévé. Csak tévékészülék nincs még, mert a teret egy kibaszott nagy dobozkupac tölti ki.

Aztán ahogy elmentek, nekiálltam mindenféle apró munkáknak. Lakás, munkahely vegyesen – hiszen hivatalosan ma itthon dolgoztam. Közben meg vártam a vizeseket. Egyre ingerültebben.
Nej közben haladgatott a konyhával, egész odáig, hogy fél négy körül készen lett az első meleg ebédünk a házban. Íze mondjuk nem sok volt, ugyanis a fűszerek még nem jöttek elő. Só is csak úgy lett, hogy egy őrlőmalmos sótartót véstem szét vésővel, kalapáccsal. Szerencsére a szerszámokért nem kellett messzire mennem.

Három óra körül kérdeztem rá a vízszerelőre, hogy a délelőtt mely órájában is szándékozik jönni? Volt ám minden, elnézéskérés, hülye kifogás. Elromlott az autó. Ha megjavítják, ideszól.
Most éjjel fél tizenkettő van. Még várok egy kicsit, aztán felhívom, hogyan állnak az autóval. Mert azóta ránk se bagózott.
Egyszerűen hányni tudnék ettől az iparos mentalitástól. Megkapta a pénzt, onnantól le vagyok szarva. Hogy szarul szerelt össze valamit és utólag kiderült, hogy csöpög – az már nem érdekli. Gondolja, egyszer csak megunom, hogy hívogassam. Pedig nem. Aztán persze úgy vette át a pénzt Nejtől, hogy számla nincs, a tételek részletezését meg majd küldi. Aha. Egyfolytában. Nem is csodálom, hogy ilyen félénk: nekem pl. olyanokat mondott, hogy a levágott gázcső nyomáspróbája harmincezer: tíz azért, hogy kijöjjön valaki a gázművektől, húsz meg az illetőnek zsebbe. Sejtheted, hogy hány embert láttam a gázművektől.
Katasztrofális ez az ország valahol. Itt nem fog segíteni egy gyors reform, velejéig rohadt ez az egész. Vegyük például a villanyszerelőket, akik egy maximálisan korrekt csapatot alkottak. Az utolsó darab drótról is számlát hoztak, fillérre részletezték a munkát, pontosak voltak – mint a nagykönyvben. Aztán odajutottunk, hogy a konyha miatt le kellene cserélni a 25A épületbiztosítékot 32A méretűre. Oké, csinálhatjuk hivatalosan, be kell mennem az ELMŰ-höz, leperkálok 22e forintot, majd 2-3 hét múlva kijön valaki és lecseréli. Nekem egyből égnek állt a hajam, leginkább a bemegyek az ELMŰ-höz résznél. Megy a hóhér. Erre mondta, hogy van ELMŰ-s villanyszerelő ismerőse, kijön, lecseréli, hoz plombát – oszt jól van. Tíz rongy. Gondolhatod, melyik verziót választottam. Rossz szájízzel, mert tudom, hogy csak úgy lehetne visszaszorítani ezeket a mutyizásokat, ha az ember nem enged a kerülő utak csábításának – de amíg maga az ELMŰ olyan balfasz, hogy agyonkínozza azokat, akik tisztességesek akarnak lenni, hát, addig kapják be a fülem.

Ebéd előtt még ránéztem a bankszámlámra. A vételár utolsó része még mindig nem érkezett meg. Ettől aztán persze tovább lombozódott a kedvem. Leginkább lefelé. Múlt hét kedden – tizedikén – adtam le ügyvéd jelenlétében azt a nyilatkozatot, hogy a vevő bejegyezheti a tulajdonjogát az eladott ingatlanra. Az utolsó részlet – két milla – az ügyvédnél volt letétben. Az aktus után az ügyvéd dolga volt ezt az összeget továbbutalni nekem. Nos, a pénzt azóta is lesem. Elméletileg 1 nap alatt át kellett volna érnie – a sajátrész át is jött ennyi idő alatt. Immár eltelt 11 nap – és ami ijesztőbb, hogy az ügyvéd össze-vissza ködösít. Más átutalási időpontot mondott nekem és mást a vevőnek. Aztán jött egy olyan retkes dumával, hogy átszervezés van az OTP-nél és adminisztrációs hibából napok után visszautasították az átutalási megbízását.
Most még várok pár napig, aztán bedurvulok.

Szóval ilyesmik színesítik a napjaimat.

Közben azért csak fogytak a szemét munkák. Felvonultam az emeletre és tipliztem, mint állat. Szekrények a falhoz, táblák, óra, polcok, szirszarok… csak úgy izzott a fúró a kezemben.
Előtte meg befejeztem a nagylány íróasztalát. Az se volt semmi. Ahhoz képest, hogy mennyire egyszerűnek tűnt a boltban, annyira szopatós lett. A két asztal három délutánomat vette el. És tényleg tartózkodni kell a KIKÁ-tól. Végigdühöngtem a szerelést: a manuál gyk használhatatlan volt, a furatok több miliméteres eltéréseket is produkáltak egymáshoz képest, a fatiplik vastagsága is erősen szórt, ráadásul több olyan rész is volt, ahol erőhatásnak kitett részeket egyszerűen ragasztani kellett, csavarozás helyett. Nem mondom, most már jó, stabil is… de mire idáig jutottam, elvesztettem néhány barna hajszálat. És egyébként sincs sok belőlük.

Este nyolc körül végeztem. Mivel napközben a nyomorult vízszerelő miatt nem mertünk elmenni itthonról, most indultunk el nagybevásárolni. Nyugodt állapotban sem szeretek túlságosan bevásárlóközpontba járni, fáradtan, frusztráltan meg aztán végképp nem. De legalább vettünk valami bort, mert már semmilyen sem volt itthon. Ez volt a nap egyetlen fénypontja. Mármint az, hogy hazaérkezés után az egyiknek egyből kicsavartam a nyakát és már alig lötyög valami az üveg alján. Meg üvölt a Kispál.