Jó három hét múlva elhúzunk egy hétre Szlovákiába túrázni. Megunva az állandó időjárás-előrejelzés böngészgetést, úgy döntöttünk, függetlenítjük magunkat a természeti erőktől: beruháztunk négy pár vízhatlan túrabakancsba és négy szellőzős esőkabátba.
A józan ész azt diktálja, hogy ne élesben avassuk fel a bakancsokat, ezért szombatra egy sétát terveztünk be a Budai-hegyekben.
Persze előtte még a város jelezte, hogy attól, mert mi most otthagyjuk, mint kutya a Szaharát, azért ő még létezik. Leszálltunk a kék metróról a Deák-téren, hogy majd jól átszállunk a pirosra – amikor beugrott, hogy ma ugyan nem, mert ma csak citrommetrópótló van. Sikerült ki is fognunk egy átkozottul zsúfolt példányt. A zsúfoltságról nem kis mértékben az a jó általános iskolányi eleven gyerek tehetett, akik ideális gáz módjára kitöltötték a rendelkezésükre álló teret.
Elértünk a Kossuth-térig… ahol személyesen volt szerencsénk találkozni Genius Loci nénivel. Akciónyugdíjasra vette a figurát, nála volt a harci kerekeskocsija. Először csak annyit hallottunk, hogy valaki irgalmatlanul rikácsol a buszon. Aztán ki is lehetett venni, mit ordibál. Pontosan nem tudom idézni, valami olyasmi volt a lényege a mondandójának, hogy “mocskos fasiszta zsidók, nekem ne pofázzatok”… Mindezt az értetlenül pislogó alsós általános iskolásoknak címezte. Aztán leverekedte magát a buszról, de még lent is sokáig rázta az öklét és rikácsolt a fentmaradóknak. Az egész busz döbbenten nézte a jelenetet, ezért pár másodpercbe is beletelt, mire kitört a röhögés. Valaki mellettem megjegyezte, hogy biztos a helynek van valami varázslatos csakrája.
Aztán a fogaskerekűn hasonlóan nagy tömeg volt, de végül csak feljutottunk a Széchenyi-hegyre. Mondanom sem kell, hogy Barna mindegyik vasútállomásra bement jópofizni a szolgálatban lévő vasutasokhoz. Gondolom, próbálta felszökkenteni a népszerűségi indexét olyan beszólásokkal, hogy ‘én most elmegyek kirándulni, de szar lehet nektek, hogy itt szoptok’. Az legalábbis gyanús, hogy sehol sem maradt sokáig.
A bakancsbetörés a kölyköknél sikeres volt, nálam nem annyira. A vége felé már ötven méterenként álltam meg újrafűzni, de sehogy sem akart jó lenni. Átkozottul nyomta a lábamat, a lejtőkön lefelé rendszeresen elzsibbadt a lábfejem… hazafelé már csillagokat láttam. Nem tudom, mi lesz ebből a szlovákoknál. Pont én, aki megfogadtam, hogy akár egyedül is végigmegyek a kiszemelt útvonalon, ha a többiek kidőlnek mellőlem… szóval pont én kerülök olyan helyzetbe, hogy már indulás előtt lebénítom a lábam. Lehet, hogy vissza fogok térni az edzőcipőre.
Mindenesetre ebédeltünk egy jót a Szépjuhászné melletti restiben. Megint meg kellett állapítanom, hogy a ‘ruháznám-e vagy etetném-e?’ klasszikus kérdéspárból én a halk ‘inkább belepisilnék a konnektorba, ha lehet’ opciót választanám. A magam részéről örültem, hogy az ételt meg tudtam enni, a kölykök meg még desszertet is rendeltek utána.
Hazafelé külön utakon jártunk, Barna meglátogatta egy osztálytársát, mi Dórával még elmentünk igazolványtartót venni, majd hazautaztunk. Addigra már annyira kikészítette a bakancs a lábamat, hogy még csak nem is a söröm képe lebegett lelki szemeim előtt hazafelé menet, hanem a cipőtlen zoknim látványa. Ehhez képest döbbenten bámultunk mindketten a zsebemből előhúzott _pincekulcsra_. Basszus. Ezzel ugyan ki nem nyitjuk a lakásajtót. Nej Veszprémben évfolyamtalálkozón, Barna a város másik végében szocializálódik, mi meg itt pislogunk szaporán a lakáskulcs helyett zsebrevágott pincekulcsra. Pislogtunk is még jó negyven percig, mire Barna előkeveredett.
Utoljára gyerekkorban éltem át ilyen csúfságot, hogy lépcsőn ülve kulcsra kellett várnom. Viszont akkor sokszor.
A legdurvábbat el is mesélem.
A hatodik emeleten laktunk. Odaértem az ajtó elé és bosszúsan tapasztaltam, hogy megint nem találom a kulcsomat, szüleim meg még egy jó óra múlva érnek csak haza. Egy ideig üldögéltem a lépcsőn, majd lesétáltam a ház elé. Rugdostam egy ideig a kavicsokat, majd feltűnt, hogy az épület előtti tuják ágai tele vannak tüskés zöld termésekkel. Szedtem belőlük egy maréknyit, hátha jó lesz valamire.
Utána visszamentem a lépcsőházba. Tébláboltam, kimentem a porolóerkélyre, gyönyörködni egy kicsit a várban – aztán véletlenül észrevettem, hogy a tujabogyóval lehet rajzolni a falra. Pont az egyik szomszéd ajtaja előtt álltam, így elkezdtem húzni az ajtajától kiindulva egy vonalat. Szép hosszú vonal volt, szándékomtól az sem térített el, hogy elértem a lépcsőházig. Mentem lefelé a lépcsőn és húztam tovább a vonalat. Az ötödik emeletnél fogytak el a bogyók. Gyorsan leszaladtam, szedtem még egy marékkal. Ez a kiesés a ritmusból viszont pont elég volt ahhoz, hogy ne húzzam tovább a vonalat. Inkább elgondolkodtam, hogy mit is lehetne most ezzel a remekbeszabott vonallal kezdeni. Aztán a felső végére rajzoltam egy nyílhegyet, az alsó végére meg nagy ló betűkkel odaírtam, hogy “Itt lakik Balogh János, 6 emelet 32-es ajtó”. Marhára elégedett voltam magammal, nemcsak esztétikailag éreztem úgy, hogy nagyot alkottam, hanem hasznos információt is sikerült közölnöm az arrajárókkal.
Visszaültem a lépcsőkre. Nem kellett sokat várnom, meg is jelent maga Balogh János. Köszöntünk egymásnak. Jóban voltunk… akkor még. Odaért az ajtójához, meglátta a zöld nyilat. Közeldugta a fejét, próbálta megfejteni mi az. Aztán elindult lefelé a lépcsőházban, meredten figyelve a csíkot. Nem sokkal később egy dühödt ordítás hallatszott fel az ötödikről, majd gyors trappolás zaja. Amikor felért, látszott rajta, hogy először meg akarta kérdezni, nem tudom-e, hogy ki volt ez… majd meglátta arcomon az átszellemült mosolyt és mindent megértett. Hirtelen nem is tudott mást kinyögni, csak annyit, hogy “De legalább pontos”. Majd bement a lakásába.
Mondanom sem kell, egyből híztam pár kilót. Az egész jelenetet köszönetnyilvánításnak vettem.
Nem is értettem, mit ordítoznak velem szüleim, amikor hazaértek.
Pedig ordítoztak. Meg én is vissza. Hogy miért hagytak ennyi ideig kulcs nélkül? Hogy miért baj az, ha az ember gyereke jót akar? És tök jó ez a zöld csík a fehér falon.
Csodálom, hogy akkor nem lettem elverve. Nem a rajzolásért – hanem az utána levágott veszekedésért. Azért, hogy még én voltam jobban felháborodva.
De végül rendeződött a helyzet, hétvégén apám nagyanyám segítségével újrameszelte az ötödik/hatodik emeleteket, meg a lépcsőházat… engem pedig a biztonság kedvéért kellő távolságba szállítottak a renoválási munkálatoktól.
ps: Most, hogy leírtam a sztorit, most jutott eszembe, hogy egyszer már említettem ezt az esetet a blogban. Kitörölni már nem fogom… de a régi olvasóktól elnézést kérek, hogy untatom őket, az újaknak meg jó szórakozást.
Recent Comments