Month: October 2006

Beavató túra








Jó három hét múlva elhúzunk egy hétre Szlovákiába túrázni. Megunva az állandó időjárás-előrejelzés böngészgetést, úgy döntöttünk, függetlenítjük magunkat a természeti erőktől: beruháztunk négy pár vízhatlan túrabakancsba és négy szellőzős esőkabátba.
A józan ész azt diktálja, hogy ne élesben avassuk fel a bakancsokat, ezért szombatra egy sétát terveztünk be a Budai-hegyekben.

Persze előtte még a város jelezte, hogy attól, mert mi most otthagyjuk, mint kutya a Szaharát, azért ő még létezik. Leszálltunk a kék metróról a Deák-téren, hogy majd jól átszállunk a pirosra – amikor beugrott, hogy ma ugyan nem, mert ma csak citrommetrópótló van. Sikerült ki is fognunk egy átkozottul zsúfolt példányt. A zsúfoltságról nem kis mértékben az a jó általános iskolányi eleven gyerek tehetett, akik ideális gáz módjára kitöltötték a rendelkezésükre álló teret.
Elértünk a Kossuth-térig… ahol személyesen volt szerencsénk találkozni Genius Loci nénivel. Akciónyugdíjasra vette a figurát, nála volt a harci kerekeskocsija. Először csak annyit hallottunk, hogy valaki irgalmatlanul rikácsol a buszon. Aztán ki is lehetett venni, mit ordibál. Pontosan nem tudom idézni, valami olyasmi volt a lényege a mondandójának, hogy “mocskos fasiszta zsidók, nekem ne pofázzatok”… Mindezt az értetlenül pislogó alsós általános iskolásoknak címezte. Aztán leverekedte magát a buszról, de még lent is sokáig rázta az öklét és rikácsolt a fentmaradóknak. Az egész busz döbbenten nézte a jelenetet, ezért pár másodpercbe is beletelt, mire kitört a röhögés. Valaki mellettem megjegyezte, hogy biztos a helynek van valami varázslatos csakrája.

Aztán a fogaskerekűn hasonlóan nagy tömeg volt, de végül csak feljutottunk a Széchenyi-hegyre. Mondanom sem kell, hogy Barna mindegyik vasútállomásra bement jópofizni a szolgálatban lévő vasutasokhoz. Gondolom, próbálta felszökkenteni a népszerűségi indexét olyan beszólásokkal, hogy ‘én most elmegyek kirándulni, de szar lehet nektek, hogy itt szoptok’. Az legalábbis gyanús, hogy sehol sem maradt sokáig.

A bakancsbetörés a kölyköknél sikeres volt, nálam nem annyira. A vége felé már ötven méterenként álltam meg újrafűzni, de sehogy sem akart jó lenni. Átkozottul nyomta a lábamat, a lejtőkön lefelé rendszeresen elzsibbadt a lábfejem… hazafelé már csillagokat láttam. Nem tudom, mi lesz ebből a szlovákoknál. Pont én, aki megfogadtam, hogy akár egyedül is végigmegyek a kiszemelt útvonalon, ha a többiek kidőlnek mellőlem… szóval pont én kerülök olyan helyzetbe, hogy már indulás előtt lebénítom a lábam. Lehet, hogy vissza fogok térni az edzőcipőre.

Mindenesetre ebédeltünk egy jót a Szépjuhászné melletti restiben. Megint meg kellett állapítanom, hogy a ‘ruháznám-e vagy etetném-e?’ klasszikus kérdéspárból én a halk ‘inkább belepisilnék a konnektorba, ha lehet’ opciót választanám. A magam részéről örültem, hogy az ételt meg tudtam enni, a kölykök meg még desszertet is rendeltek utána.

Hazafelé külön utakon jártunk, Barna meglátogatta egy osztálytársát, mi Dórával még elmentünk igazolványtartót venni, majd hazautaztunk. Addigra már annyira kikészítette a bakancs a lábamat, hogy még csak nem is a söröm képe lebegett lelki szemeim előtt hazafelé menet, hanem a cipőtlen zoknim látványa. Ehhez képest döbbenten bámultunk mindketten a zsebemből előhúzott _pincekulcsra_. Basszus. Ezzel ugyan ki nem nyitjuk a lakásajtót. Nej Veszprémben évfolyamtalálkozón, Barna a város másik végében szocializálódik, mi meg itt pislogunk szaporán a lakáskulcs helyett zsebrevágott pincekulcsra. Pislogtunk is még jó negyven percig, mire Barna előkeveredett.

Utoljára gyerekkorban éltem át ilyen csúfságot, hogy lépcsőn ülve kulcsra kellett várnom. Viszont akkor sokszor.
A legdurvábbat el is mesélem.
A hatodik emeleten laktunk. Odaértem az ajtó elé és bosszúsan tapasztaltam, hogy megint nem találom a kulcsomat, szüleim meg még egy jó óra múlva érnek csak haza. Egy ideig üldögéltem a lépcsőn, majd lesétáltam a ház elé. Rugdostam egy ideig a kavicsokat, majd feltűnt, hogy az épület előtti tuják ágai tele vannak tüskés zöld termésekkel. Szedtem belőlük egy maréknyit, hátha jó lesz valamire.
Utána visszamentem a lépcsőházba. Tébláboltam, kimentem a porolóerkélyre, gyönyörködni egy kicsit a várban – aztán véletlenül észrevettem, hogy a tujabogyóval lehet rajzolni a falra. Pont az egyik szomszéd ajtaja előtt álltam, így elkezdtem húzni az ajtajától kiindulva egy vonalat. Szép hosszú vonal volt, szándékomtól az sem térített el, hogy elértem a lépcsőházig. Mentem lefelé a lépcsőn és húztam tovább a vonalat. Az ötödik emeletnél fogytak el a bogyók. Gyorsan leszaladtam, szedtem még egy marékkal. Ez a kiesés a ritmusból viszont pont elég volt ahhoz, hogy ne húzzam tovább a vonalat. Inkább elgondolkodtam, hogy mit is lehetne most ezzel a remekbeszabott vonallal kezdeni. Aztán a felső végére rajzoltam egy nyílhegyet, az alsó végére meg nagy ló betűkkel odaírtam, hogy “Itt lakik Balogh János, 6 emelet 32-es ajtó”. Marhára elégedett voltam magammal, nemcsak esztétikailag éreztem úgy, hogy nagyot alkottam, hanem hasznos információt is sikerült közölnöm az arrajárókkal.
Visszaültem a lépcsőkre. Nem kellett sokat várnom, meg is jelent maga Balogh János. Köszöntünk egymásnak. Jóban voltunk… akkor még. Odaért az ajtójához, meglátta a zöld nyilat. Közeldugta a fejét, próbálta megfejteni mi az. Aztán elindult lefelé a lépcsőházban, meredten figyelve a csíkot. Nem sokkal később egy dühödt ordítás hallatszott fel az ötödikről, majd gyors trappolás zaja. Amikor felért, látszott rajta, hogy először meg akarta kérdezni, nem tudom-e, hogy ki volt ez… majd meglátta arcomon az átszellemült mosolyt és mindent megértett. Hirtelen nem is tudott mást kinyögni, csak annyit, hogy “De legalább pontos”. Majd bement a lakásába.
Mondanom sem kell, egyből híztam pár kilót. Az egész jelenetet köszönetnyilvánításnak vettem.
Nem is értettem, mit ordítoznak velem szüleim, amikor hazaértek.
Pedig ordítoztak. Meg én is vissza. Hogy miért hagytak ennyi ideig kulcs nélkül? Hogy miért baj az, ha az ember gyereke jót akar? És tök jó ez a zöld csík a fehér falon.
Csodálom, hogy akkor nem lettem elverve. Nem a rajzolásért – hanem az utána levágott veszekedésért. Azért, hogy még én voltam jobban felháborodva.
De végül rendeződött a helyzet, hétvégén apám nagyanyám segítségével újrameszelte az ötödik/hatodik emeleteket, meg a lépcsőházat… engem pedig a biztonság kedvéért kellő távolságba szállítottak a renoválási munkálatoktól.

ps: Most, hogy leírtam a sztorit, most jutott eszembe, hogy egyszer már említettem ezt az esetet a blogban. Kitörölni már nem fogom… de a régi olvasóktól elnézést kérek, hogy untatom őket, az újaknak meg jó szórakozást.

Hogyan rendezzük be RSS olvasónkat?

Először is utazzunk el egy hétre valahová. Ha hazaértünk, nyissuk meg az RSS olvasót. Jó eséllyel több száz új írás fog ránkvigyorogni a képernyőről.
A legfontosabb: don’t panic. A második legfontosabb: figyeljük magunkat. Kövessük nyomon, hogyan dolgozzuk fel ezt a masszát.
Egész biztosan lesznek olyan blogok, melyeket előreveszünk. És egész biztosan lesz egy olyan választóvonal, amikor azt mondjuk, mostantól már jöhetnek sorban az egyébként ABC sorrendbe rendezett feedek. Itt álljunk meg egy pillanatra és az eddig átnézett feedeket pakoljuk át egy külön folderbe, ők lesznek a kedvencek. Adjunk nekik egy órás frissítést.
Haladjunk tovább, immáron betűrendes sorrendben. Észre fogjuk venni magunkon, hogy lesznek feed-ek, melyeket átugrunk. Jó kis feedek ezek, csak most éppen rengeteg mindent kellene elolvasnunk és ezek nem olyan fontosak. Amikor a sor végére értünk, mazsolázzuk ki a kihagyott feedeket és azok is kerüljenek át egy folderbe, mondjuk a ‘ha éppen ráérek’ nevűbe. Ide nyugodtan állíthatunk 24 órás frissítést.
Az eredeti folderben marad a köztes derékhad. Erre állíthatunk ízlés szerinti frissítést, szerintem a 4 óra nagyjából jó.
Természetesen nem illeszthetők ebbe a felosztásba az ún news feed-ek. Ezeket nem azért olvassuk, mert szeretjük olvasni, hanem azért, hogy legyen valami halvány képünk a körülöttünk zajló eseményekről. A news folderen a frissítési frekvencia egyéni habitus kérdése: aki szereti egyből tudni a frankót, állítson 10 perces frissítést, aki ragaszkodik a papíralapú szokásaihoz, az állítson 24 órásat.
Nem beszéltem még a szakmai feedekről. Ezek természetesen megint külön folderben vannak. Elméletileg ezekre ugyanúgy lehetne alkalmazni a fenti négyes csoportosítást, de egyrészt annyian azért nincsenek, másrészt meg a túl sok folder már nem segíti az áttekinthetőséget. Itt jönnek be a képbe a zácslócskák. Az RSS olvasómban különböző színű flag-eket rakhatok ez egyes bejegyzésekhez és ez a szakmai cikkeknél nagyon praktikus. Nyilván mindenki ki tud dolgozni megfelelőt magának… nálam a következő jött be:

  • lila: mindenképpen elolvasandó, amint lesz rá időm,
  • zöld: hoppá, erről eszembe jutott valami, amiről cikket lehetne írni,
  • sárga: archiválandó, mert olyan infók vannak benne, melyekre bármikor szükségem lehet,
  • kék: todo, azaz az írással kapcsolatban valamit majd csinálnom kell. (Pl. biztonsági frissítés, webcast értesítés).

Gyakorlatilag nagyon ritka, hogy egy szakmai cikket elsőre teljes odafigyeléssel olvasnék végig. Inkább átfutom, aztán ha úgy látom, hogy érdemes az alaposabb áttanulmányozásra, akkor megkapja a lila flag-et. Átolvasás után az írás kaphat sárga flag-et (learchiváljuk), kaphat zöld flag-et (ekkor a megírandó cikk vázlatát megjegyzés formájában rögzíteni is tudom a bejegyzés mellé) – illetve az esetek nagy részében olvasás után egyszerűen törlöm a flag-et.

No, ennyi. Természetesen ehhez megfelelő RSS olvasó is kell, a webfelületűek helyből elhasalnak pl. a flag/annotáció kihíváson. (Nálam az Omea Reader jött be, mindezt tudja, ingyenes is – igaz, tetű lassú és van néhány kellemetlen tulajdonsága. De egyelőre marad, már nagyon hozzászoktam.)

Hogyan látja mindezt egy szociálpszichológus?

Fülöp Márta, aki egyébként a versengés pszichológiáját is kutatja, “torokátvágós” csatáról beszél, így jellemzi a két politikai vezető küzdelmét.
– Mindkét fél nagyon kemény ellenfél, keményen támad és védekezik. A versengésben alkalmazott eszközök már rég túllépték a fair verseny szabályait. Ezt mutatja a kutatások során kapott eredmény, mely szerint az összehasonlított országok között a magyarok látnak leginkább “kikészítendő” ellenséget és nem legyőzendő ellenfelet a riválisukban. A két vezető csatája nagymértékben kiéleződött, nagy tétekben játszanak, és nem adják föl. Küzdelmük immár pusztító, teljesen destruktív párharccá vált. Bárki bármit is lép, a másik fél azt eleve rossznak tartja, a saját torzító lencséjén keresztül ítéli meg – mondja Fülöp Márta, aki szerint ez a típusú küzdelem a többség számára inkább már ijesztő.
…
Mindezt felerősítette az ’56-os forradalom évfordulója is. A forradalom hősies küzdelme sokakat vonzhat, sokan szeretnének hősök lenni, de a mai magyar társadalom demokratikus berendezkedése következtében nem igazán lehet az “elnyomó” ellen küzdeni a “szabadságért”. A hős szerepét felvevő és azzal azonosuló tömeg, a szerep nevében pusztító csoport eszközeinek megítélése a mai magyar társadalomban nem lehet ugyanaz, mint 1956-ban, itt nem a demokrácia érdekében, hanem annak ellenében történtek a dolgok – mondja Fülöp Márta.
– link –

A megoldás

Én teljesen hülye vagyok – hiszen van megoldás, nem is bonyolult. Évek óta folyik ebben az országban a kormánykerékért folytatott eszetlen civakodás. Hiába tudjuk, hogy ez nem vezet jóra, ha közben egyik fél sem hajlandó egy jottányit sem engedni. Már hogyan is engednének: itt már régóta a ‘minden vagy semmi’ a tét.

Igen jó hírem van: létezik elfogadható megoldás. Ha a csehek és szlovákok el tudtak válni egymástól; ha a kibékíthetetlen Észak és Dél-Korea ketté tudott válni, akkor ez a lelkiekben már régóta kettészakadt ország miért ne válhatna fizikailag is ketté?
A két nagy párt vezetője húzzon sorsot: az egyik megkapja a Dunántúlt, a másik a maradékot. Budapestet értelemszerűen elfelezzük.
A határvonalat felássuk, tankcsapdákat, aknamezőket telepítünk. Ez ugyan lehetetlenné teszi ez értelmes kommunikációt, de ez már évek óta úgyís reménytelenül megszűnt. Igaz, lesz egy kis logisztikai probléma, mire mindenki megtalálja új helyét, lakását az új országban, de mi ez a kis kényelmetlenség a boldog jövőhöz képest. Az eddig civakodó és emiatt előre haladni képtelen ország két, önmagában tökéletesen harmonikus fél országként rakétaként fog előre száguldani. A hajtóerő nem kis mértékben a két ország közötti rivalizáció lesz. És mint tudjuk, a katonai fejlesztések is élénkítik a gazdaságot.

Nem is értem, eddig miért nem merült fel egy ilyen indítvány.
A Kossuth téren ennél jóval vadabb ötleteket is megtapsoltak már az utóbbi napokban.

This is my auto

Meghallgattam Gazi legújabb kompozícióját. Szomorú vagyok.

Pedig megszokhattam volna. Eddigi életem során hányszor, de hányszor kellett vállrándítás nélkül kidobnom egykor fontosnak hitt dolgokat… embereket.

[Update]
Azért csak benyomtam a winampba a Waszlavik összest. Így, a 16. házassági évfordulónkon úgy is hajlamos az ember az emlékezésre.
Eszembe is jutott az eset, amikor annyira hosszúra nyúlott a legénybúcsú, hogy gyakorlatilag aznapos ittasan utaztam le Nejem családjához, ahol már nagyban készültek az eseményre. Indulás előtt bedobtam egy Gazi kazettát a zsebembe, végletekig elszánva magam, hogy ezt a zsenit feltétlenül megismertetem apóssal, aki alapvetően egy tök jó fazon. Végül is, tényleg az, de szikár parasztember lévén valószínűleg nemes egyszerűséggel vasvillára nyársalva ebrudalt volna ki a házból már a második számnál. Szerencsére Nej gyors akciója elejét vette a jelenetnek.
Aztán amikor 94-ben sógornőmmel és öcsémmel négyesben Olaszországban csavarogtunk, és már mindenki hulla volt, különösen én, a sofőr – végül azzal sikerült becsempésznem egy Waszlavik kazettát a magnóba, hogy csak ez tud engem ébrentartani. Öcsém valószínűleg azóta sem tudja megbocsátani nekem ezt az akusztikus merényletet.
És még számtalan emlék. Hallgattam begőzölt bulikon. Hallgattam programozás közben. Hallgattam Trabantban, Ladában. Hallgattam unalmas vasárnapi délutánokon, mint gyerekekkel játszó családapa. Hallgattam, amikor az ablak előtt hangoskodó alakokat akartam elűzni. (Igaz, ilyenkor egy kicsit hangosabban.) Szóval hallgattam. Ez az, ami egy kicsit nehezebb lesz mostantól.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders Norén — Up ↑