Ez a kép akár a mi házunk előtt is készülhetett volna.
De az ötlet nem rossz. Ha ugyanis egy kölyök szórakozásáról van szó, akkor ez elég jó módszer arra, hogy érzékeltessük vele, mekkora már a népharag – talán így rádöbben cselekedete súlyára.

Nem minden tapasztalat nélkül beszélek.
Olyan 11-12 éves lehettem az alábbi történet idején.
Egy tízemeletes lakásszövetkezeti társasház hatodik emeletén laktunk.
Egyik reggel nem vittem kulcsot, mert tudtam, hogy csak 4 körül érek haza, a szüleim meg általában már fél négykor otthon voltak. De aznap elcsalingáztak valamerre – így ki voltam zárva a lakásból. Mivel messzire nem akartam elmenni, hol a lépcsőházban lézengtem, hol a ház előtti játszótéren. Itt nőttek olyan tuják, melyeknek kis zöld tüskés terméseik voltak – szedtem belőlük egy marékkal, csak úgy. A következő fázisban, a lépcsőházban, kipróbáltam, lehet-e ezekkel a bogyókkal rajzolni a falra. Lehetett. Lementem egy szinttel lejjebb és húztam egy vastag vonalat a mi szintünkig. Ott nekiütköztem a szélső lakó csengőgombjának. Elgondolkodtam és beugrott az ötlet, hogy mi értelme lehetne ennek a vonalnak: rajzoltam a végére egy nyilat, majd lementem az ötödikre és odaírtam a vonal elejére, hogy ‘Itt lakik Balogh János’. Határozottan meg voltam elégedve a művemmel.

Rövid szemelvény következik a délutáni interjúkból:
Balogh János: – Hát, legalább korrekt volt az információ.
Id. Petrényi József: – Hogy az a…..!!
Gőz az apa füléből: – Pssssssssss….
Petrényi Jocika: – Az egészről a szüleim tehetnek! Miért késtek olyan sokat? Valamivel csak el kellett foglalnom magam!

És ezt teljesen komolyan is gondoltam. Meg egyébként sem volt olyan nagy ügy: apám szeretett ezermesterkedni és a következő vasárnapon kimeszelte az ominózus lépcsőházi szakaszt. A mész sem volt valami drága. Az egész szóra sem érdemes.

Szerintem szüleim akkor nevelési hibát követtek el: nem érzékeltették kellően, mekkora volt a népharag.