Első nap, szombat
Nem nyüszít, élvez!

Miután a fél Internetet felmásoltam egy tenyérgépre, pénteken rászántam magamat, hogy lefeküdjek. Igaz a 133 kötet elég sok időt vett igénybe, de ilyen alkalmakkor bőven elég a 3 órás alvás. Nej ugyan morgott egy kicsit, hogy szerinte kevés lesz, de felhívtam a figyelmét, hogy itt az ideje a mentális sebességváltásnak: munkahely, büdös Pest elfelejtve, lazítani megyünk, jókedv, kacagás, szórakozás. Jelszó: nem nyüszít, élvez!
Hajnal ötkor indultunk, útközben nem sok minden történt, azonkívül, hogy a család, ahogy elhelyezkedett a kocsiban, széthorkolta a kárpitot. Brno és Prága között kénytelen voltam beiktatni egy extra pihenőt, mert már alig láttam el a kormányig. A család szószerint kifordult a kocsiból, majd tétova álmos hangon érdeklődtek, hogy megérkeztünk-e már? Ittam egy pohár brutális teát(1), Nej elszívott egy cigit és visszaszálltunk. Közöltem velük, hogy háromig számolok és mindenki elalszik. Nem várták meg.
Fél tizenegykor tettem le a gépet a Kongresszusi Központ garázsában. Csak ajánlani tudom mindenkinek: 350 Kcs/nap, őrzött mélygarázs, gyakorlatilag üres. A Vencel-tér két metróállomásra van. Nincs szenvedés a belvárosi forgalomban, nincs napi 1000-1500 Kcs parkolási díj – ha egyáltalán szerencséd van, és találsz helyet.
A szállással is teljesen elégedett voltam (kösz, GT!). A Ve Smeckách utcában laktunk, a kupikon és az éjszakai erotikus szórakozóhelyeken túl. Voltak nagy vigyorgások, de haladjunk sorjában. Gyakorlatilag egy teljes lakást kaptunk, szoba, konyha, étkező, vizesblokk. Emberrel csak becsekkoláskor és kijelentkezéskor találkoztunk. Ha családdal mászkálunk, akkor nem vagyok egy közösségi lény – nekem ennyi társas érintkezés pont megfelelt. Adtak ingyen térképeket; kicsik voltak ugyan, de a lényeget tartalmazták.
Kellően előkészítettem a terepet, tudta mindenki, hogy leginkább zabálni és sétálni fogunk, aztán egy kis dombra lecsücsülni – sört inni. Ennek megfelelően becéloztuk a Jindrisská utcát, pontosabban a Jindrisské Vézé-t. Meghatározó találkozások történtek itt: a lányok belezúgtak a hermelinbe, a knédlibe és a párolt káposztába; Nej és Barna meg a csapolt barna Kozelbe. Adtunk az érzésnek.
Utána sétáltunk egy nagyot: Óváros-tér, Josefov negyed, metronóm a dombtetőn, nagy félkörrel vissza az Óváros-térre. Ekkorra már mindenki kellően szomjas volt, és a terror nyomására hajlottam arra, hogy leüljünk az öreg téren. Legutóbbi emlékeim szerint 50 Kcs. körül volt itt a sör… hát, nem. Valami 95-ért mérték korsóját. Közöltem mindenkivel, hogy tessék beszívni a hely atmoszféráját és elraktározni – aztán elmegyünk sört inni máshová.
Elverekedtük magunkat a Károly-hídig, viszont itt már poroztak a vesék. Szerencsére eszembe jutott a Lavka Klub. Ezt egy korábbi ittlétemkor fedeztem fel, teljesen véletlenül. Nem egyszerű a bejutás, nem is túl olcsó hely, de nagyon hangulatos. Itt ittunk pilsenit 55 koronáért, a kölykök meg jégkockás félliteres bambit hatvanért. Szégyen gyalázat: ahhoz képest, hogy a sörgyártás mekkora művészet és mennyi güri, a lónyál kikeverése meg csak egyszerű borogatás: mégis van bőr a képükön drágábban adni. Ez egy igazságtalan világ.
Megint a séta rész jött: áthámoztuk magunkat a Károly-hídon, megpihentünk a Kampán, aztán a Legii-hídon visszasétáltunk és lecsűrtünk az U Flekuba. Mennyire szerencse kérdése az élmény: amikor bementünk, az udvaron a hosszú asztaloknál volt egy csomó kétszemélyes hely, meg egy ötszemélyes. Az előttünk lévő – angolul beszélő – pár pofátlanul ledobta magát az ötszemélyes helyre. Mi meg bezsúfolódtunk melléjük. Innentől kezdve ők szarul érezték magukat, cserébe mi is. A pincér sokáig meg volt győződve, hogy együtt vagyunk és egyikünk sem volt azon a szinten, hogy ékes bohém nyelven elmagyarázza neki a helyzetet. Nyomorogtunk, bámultuk egymás képét – nem is tudtunk beszélgetni. De ők sem. Aztán egyszerre lett elegünk a helyzetből és egyszerre is távoztunk. De a sör nagyon finom volt, bár a pincér egész érdekes algebrát használt: 60 Kcs volt a sör, 40 az üdítő. Elő is készítettem a kétszázast, de valahogy 215 lett a végösszeg. (Visszaemlékszem, amikor Oracle konferencia volt, az egész társaságot meghívta a multi az U Fleku-ba: korlátlan fogyasztást fizettek. Főnököm úgy bekacsázott, hogy utána napokig ki sem mozdult a szállásról. Én valami tízig számoltam a söröket és mindegyikhez elrágcsáltam valami bajor kolbász-szerűséget. A főétkezés után, persze. Nem is csoda, hogy úgy megroggyant az Oracle.)
Ekkortájt eredt el az eső. Nem zavartattuk magunkat, a következő programpont kolbász volt a Vencel-téren, teljesítettük. Csuromvizesen, de rendíthetetlenül. Aztán hová is mehetne az ember szakadó esőben? A legelső passzázsba, hogy fedett helyen elővegye a pdá-t és kikeresse a legközelebbi kocsmát. Ez a Pinkász volt. Rittyentettek elé egy fedett szabadtéri részt, így csak a szélső asztalok áztak el, tehát elméletileg le is tudtunk volna ülni – de nem nagyon volt hely, viszont az egyik asztalnál éppen intenzív lelki élet folyt, fogyasztás helyett. Bepróbálkoztunk a belső helyiségbe, ahol volt ugyan üres asztal, de a pincér közölte, hogy ez az étkezős rész, ha csak inni akarunk, akkor menjünk át az ivóba. Na, ott viszont megint nem volt hely. Nekem ennyi pont elég volt ebből a kocsmából, el is indultunk valahová, amikor véget ért a lelki élet a teraszon és felszabadult az asztal. Visszasprinteltünk. Kértünk valami barna sört, de a csajszi némi gondolkodás után közölte, hogy nincs. A mellettünk lévő asztalon még volt. Rendeltünk pilsenit, bambit és a biztonság kedvéért egy hermelint, nehogy azt mondják, hogy csak inni ültünk le. Igen, jól olvastad: 1 hermelint, négy villával. És milyen jól tettük: 95 Kcs-t számoltak fel érte. Viszont finom volt.
Ekkor még elmentünk boltba – megvenni a reggeli 10 fokos fogmosóvízet (ugye, Pivo?:) -, majd visszamásztunk a szállásra. Szószerint. Ugyanis van itt egy dolog, amelyről nem sok szó esik Prágával kapcsolatban, pedig meghatározó érzés. Az emberi testnek a középső harmadára gondolok.
A kis család estére szembesült azzal, hogy nem lehet büntetlenül egész nap nyers hagymás hermelint, köménymagos párolt káposztát zabálni és mindezt sörrel locsolni. Pedig én megtettem fínom célzásaimat, utazás előtt sztorizgattam korábbi élményeimből: amikor Pankrácon laktunk és öt óránként összekaptuk magunkat, hazametróztunk, mindenki bezárkózott a szobájába, intenzív hang- és fényjelenségek kiséretében könnyített magán, majd tekertünk vissza a városba folytatni az élménygyűjtést.
Nos, itt is igen gyors visszavonulás történt. Barna kézben cipelte vissza a hasát és panaszkodott is, hogy milyen világ az, hogy sehol sem lehet. Nekem ugyan van egy elméletem, de úgy döntöttem, hogy nem ez a megfelelő idő elővezetni. (Definitíve: nagyváros az, ahol simán lehet az utcán pukizni: a forgalom zaja elnyomja a hangot, a benzingőz meg a szagot.)
No, mindegy, hazaértünk és a klotyi megismerte, mi is az a dirac delta.
Estére mindenki kimerülten lepilledt és összes szónoki erőfeszítéseim ellenére sem tudtam felrázni őket, hogy nézzük meg az éjszakai Prágát is. Így tíz óra körül egyedül vágtam neki a városnak, mint utólag kiderült, térkép nélkül. Érdekes este volt. Besétáltam az Óváros-térig – ahol hatalmas tömeg fogadott. A kivetítőről jutott eszembe, hogy tényleg, indulás előtt hallottam, hogy a csehek lenyomták USÁ-t jégkorongban és a legjobb négy közé jutottak az A csoportos világbajnokságon. Ez Magyarországon csak egy háromsoros kishír volt – itt viszont feje tetejére állt a világ. A svédek elleni gyors halálos győzelem rendesen felkorbácsolta a hangulatot, melyet hivatásos szpíkerek is gerjesztettek – és valószínűleg a sörnek is volt némi szerepe. Végül a csehek győztek és beindult a fieszta. A Nemzeti Múzeum teraszáról fürtökben lógtak az emberek. A Vencel-téren minden kocsit megállítottak és csak akkor engedték tovább, ha az illető eldudálta a do-toho-t. Mindezt éjfélkor. Félelmetes volt. Aztán amikor mentem haza, akkor vigyorogtam nagyokat: néhány nagyon lelkes fiatal úgy érezte, hogy ez a hatalmas győzelem mindenképpen feljogosítja őket, hogy ‘Czechin, Czechin!” felkiáltások mellett megrohamozzák a kupikat. A kidobóemberek – foszforeszkáló mellényben – persze tették a dolgukat. Külön érdekesség volt, hogy a rohamozók között akadtak kapucnis négerek is – nekik különösen jól állt a ‘Czechin, Czechin!’ csatakiáltás.
De elkalandoztam. Amikor az Óváros-térre értem, messze volt még a meccs vége. Egy ideig nézelődtem, majd lesétáltam a Károly-hídig: éjszaka nekem az a kedvenc helyem. Be is jött, ott volt kedvenc fenoménom, a gitáros ember.
A gitáros ember, az egy kisebb csoda. Felsőbb foka a váratlan gitáros ember – ilyenhez ritkán van szerencséje az embernek. Nekem egyszer volt, a velencei-tavi EFOTT-on. Egy majdnem barátnővel bolyongtunk a hajnalodó éjszakában, a harcosok már legnagyobbrészt kardjukba dőltek, csak egy kocsmánál volt még némi élet. Csendes beszélgetés volt, többé-kevésbbé ismertük is egymást (a világ kicsi, különösen hazánkban) és egyszercsak előkerült egy gitár, meg egy herfli, mert mindenki tudta, hogy Ottó és Gömbi értenek ezekhez az instrumentekhez. A váratlanságot az jelentette, hogy odaült hozzánk a tulaj is, egy ideig hallgatta a zenét, majd berohant a buzukijáért és a kongáért. Görög volt ugyanis a szerencsétlen. Amit utána ezek ott, a hajnali tóparton összeimprovizáltak, az nem kis élmény volt.
Izé, megint elkalandoztam. Szoktam, különösen, ha a hűtőm tele van barna Kozellel.
Tehát gyönyörű volt a Károly-híd, a panoráma hozta szokásos formáját és ott ült egy kapucnis figura, aki lelkesen nyomta a hippivilág dalait, egy-két grunge beütéssel. Felültem a korlátra és nem gondoltam semmire. Csodálatos élmény volt: csak beengedtem magamba a zenét és a látványt. Aztán sikerült az egyik dalt valami baromi falsul előadnia, ez visszarángatott a földre. Elindultam hazafelé, de a Városházánál úgy döntöttem, hogy rövidítek. Nem lett volna baj, ha a fejben tárolt térképem nem zárt volna be 45 fokot a valóságossal – így jutottam ki éjszaka a pályaudvarra. Hát…, vannak itt is gyanús elemek, szó se róla. De nem történt semmi és ennek az eltévedésnek köszönhettem, hogy megcsíptem a vencel-téri őrjöngést.
Otthon még ittam egy sört és elgondoltam, hogy milyen csalódott lesz a család, ha elmesélem ezt az éjszakát: ennyira jól ritkán jönnek össze a dolgok. De reggel vagy én nem adtam elő jól, vagy őket nem érdekelte a dolog, mindenesetre elsikkadt a téma.

2. nap, vasárnap
Ugatnak a kutyák

Van egy ilyen angol szólás: One’s dogs are barking. Azt az állapotot fejezik ki vele, amikor valakinek annyira elfáradt a lába, hogy az már fáj (szakirodalom). Nos, a második nap ilyen volt; pedig reggel megkegyelmeztem a családnak: kitaláltam, hogy a 22-es villanyossal menjünk fel az IP Pavlovától a Strahov kolostorig. Megnéztük a miniatűrök múzeumát, de a barátok sörfőzdéjét nem. Hiába kérdezed, nem tudok rá értelmes magyarázatot találni. Valószínűleg pillanatnyi rövidzárlat lehetett. Innen lesétáltunk a Loretanska utcán… és igen, a feltétel nélküli kedvencem jött: bezörrentünk a Fekete Ökörbe és volt hely és az univerzum eresztékei daloltak és a világ gyönyörű volt. Ettünk egy hermelint és ittunk egy barna Kozelt. Ez most lehet, hogy nem sokat mond, de Barnának általában nem igazán jött be a hermelin – itt viszont megragadta a hely szelleme és ő is becsapott egyet, emellett engedélyt kapott egy pohár Kozelre is. Mert engem is megragadott a hely szelleme. Ez olyan sarka a világnak, melyet a Magasságos jókedvében teremtett. Az első kör után lányom még hermelint, fiam még sört kért volna, nejem meg mindkettőt.
Jó az, amikor hasonlóan gondolkodunk.
Aztán visszatértünk a való világba és a harmadik ukrán fronthoz hasonlóan végigharcoltuk magunkat a váron. Tömeg; ordítozó, bunkó magyarok. Ennyi maradt meg az egészből. Meg a játékmúzeum. Gondoltam, benézünk az Arany utcácskába is, de nagyot koppantam: fizetős lett. Ebben nem is a pénz a durva, hanem a kilométeres sor, amely a pénztár előtt kígyózott. (Valószínűleg Prágába költözött az az idióta, aki a Halászbástyát is elrendezte pár évre.) Elmeséltem a többieknek, miről maradtak le és becéloztuk a Macskát a vár alatt.
Itt megint velünk volt az erő: a leghátsó teremben volt egy hapi, aki egyedül ült az asztalánál – és amikor meglátottt négyünket, átült egy másik asztalnál ülő társasághoz, hogy legyen helyünk. A sör finom volt, a kaja szintén. Ha a pincér nem vágott volna át olyan durván, még tovább is dícsérném ezt a helyet. (A saccolthoz képest jóval többet fizettünk. Nem vagyok egy veszekedős típus, különösen ismeretlen nyelven nem, ezért kifizettem, de elraktam a számlát és a szálláson átnéztem. Nemes egyszerűséggel hozzádobtak egy százkoronás tételt. Kenyeret nem ettünk, zene nem volt… terítő??)
Naná, hogy itt is ugattak a kutyák, tehát metróval mentünk haza. Barnának annyira megtetszett a piros/fehér mitisinszkij metrókocsi, hogy előrefurakodott, hogy a megállóban le tudja majd fényképezni a szerelvényt.
Nejjel egymásra néztünk:
– Hát, nem lehet a családban mindenki normális – vontam meg a vállam.
– De legalább egy akadhatna – morogta vissza.
A szálláson csendes pihenőt tartottunk, mert eltökéltem, hogy a mai éjszakát már nem hagyják ki. Este nyolckor neki is indultunk a hermelinvadászatnak. A séta egy meglepődéssel kezdődött: fociban az elődöntő és a döntő között szoktak pihenni egy napot a csapatok; a jelek szerint jégkorongban ez nem divat, ugyanis tele volt a város a döntő jeleivel. Te jó ég, mi lesz itt, ha megnyerik?
Egyelőre becéloztuk az Arestet és szigorúan gyalog. Ennek köszönhetjük, hogy megtaláltuk Prága valószínűleg egyetlen nyilvános, nem kocsmához kötődő klotyiját. (Majdnem a Moldva parton, a Narodni utcában.) Bekísértem Barnát, így gazdagodtam egy újabb nyelvi fordulattal: “Poplatek free’. (Minden egyéb 7 koronába került.)
Az Arest kellemes meglepetés volt: nem az a vastagtölgyfa-asztalos évszázados kocsma, de hangulatos. A kaja/sör finom, az árak is kellemesek. A földszinten volt a konyha, az ivóban a tévé és a pincében az étterem. Ebből kifolyólag a pincérnek – ha nem akart lemaradni a meccs fontosabb pillanatairól -, futva kellett közlekednie a lépcsőn. Így is történt. Időnként, ha sok volt a cucc, egy nő is jött vele. Mindketten futottak. Kissé szokatlan volt, de az őrület nem ment a minőség rovására.
Utána felsétáltunk a Károly-hídhoz, keresztül a teljesen kihalt Kampán, és persze a hídon megint ott volt a kapucnis gitáros ember. Betámasztottam embereimet a megfelelő irányba, a megfelelő korláthoz; a hangulat begyűjtése már fakultatív volt. Innen az Óváros-téren keresztül terveztük elérni a Köztársaság-teret… tulajdonképpen meg is csináltuk, csak pont akkor lett vége a döntőnek, amikor át akartunk vágni az öreg téren – és a tömeg jó része úgy döntött, hogy hozzánk szegődik. Útközben és a Vencel-téren pedig természetesen kitört az őrület: méghozzá az előbbi naphoz képest sokkal brutálisabban. Autók száguldoztak tetejükön ülő emberekkel… más autókból a cseh zászlót lengették, de olyan sebesség mellett, hogy kizárt, hogy kontrollálni tudta volna a hapi. A kedvencem az a mókus volt, aki a kuka tetején ugrált haverjaival együtt, kezében a Mustek metróállomást jelölő táblával. Gondolom, véletlenül akadhatott bele a keze. Aztán egy idő után úgy döntött, hogy bedugja a pólója alá. A tábla egyáltalán nem volt kicsi, de a hapi kellően makacs volt – a végeredmény igen szórakoztató lett.
Mindenesetre furcsa játéka volt a sorsnak: sikerült a családdal együtt is átélni az előző esti fékevesztett ünneplést – sőt, sokkal erősebbet. És még azt sem tudtuk, ki nyerte a döntőt. (Az Óváros-téren határozottan temetői hangulat volt. A Vencel-téren meg fieszta. Melyik volt az igazi?)
Az utcánkban az egyik szórakozóhelyen újítottak: a kirakat nem volt besötétítve és a lenge öltözetű táncosnő közvetlenül a kirakat melletti színpadon ficergett – éppen arra a bizonyos rúdra tekergette fel magát.
– Ejha! – csúszott ki a számon.
– Nem láttam semmit! Nem láttam semmit! – tiltakozott egyből Barna.
– Mit nem láttál? Mit nem láttál? – förmedtem rá vigyorogva.
Aztán ennyiben maradtunk. Zuhany, sör, alvás.

3. nap, hétfő
Gumilabda száguldás

Korán reggel összepakoltunk, egy utolsó reggeli a Vencel-téren, egy utolsó birkózás a jegykiadó automatával és már ki is szabadítottuk a kocsit. Hülye fejjel bepakoltam hátulra a fényképezőgépet, mondván, hogy ez egy unalmas út, nem lesz rá szükség. Hihetetlenül súlyos tévedés volt.
Már az első városszéli benzinkútnál éreztem, hogy valami furcsa mintázat jelent meg a környező világban: a kútnál előttünk egy agyonspoilerezett Porsche tankolt, oldalán arany számokkal. Aztán beállt mellénk egy hatalmas Bentley, ugyanúgy számokkal. Kihajtáskor pedig egy platós Lamborghini(!) terepjáró villantott el mellettem, szintén számokkal. Na most, tudtommal nem szoktak ralikat rendezni autósztrádán, forgalom mellett. Meg hogy néz már ki, ez a három gép egy kategóriában? Egy régi filmélmény villant be: ágyúgolyó futam. De Európában…?
Mindegy, túl sokat nem foglalkoztam vele, ráálltam a szokásos 160-as utazósebességre. Ez forgalomtól függően a 150-190 intervallumot jelenti és most volt forgalom rendesen. Nej nem is bírt elaludni, ott taposta maga előtt a virtuális fékpedált. Én szeretem ezt a tempót, itt már ritkán villognak le faszkalapok. Ehhez képest a bizarr álom folytatódott. Éppen egy bonyolult előzési manőverbe keveredtem 180 körül, amikor hirtelen mindenki kihúzott a külső sávba és megláttam a tükörben két olyan autót, melyek egymásra pakolva sem érték volna el a kilincsemet. Persze, kitakarodtam én is és amikor elhúztak mellettem olyan 250-300 körüli sebességgel, elmeditáltam azon, mennyi az esélye, hogy egyszerre látok egy Lamborghini Diablot és egy Lotus Espritet. Szerencsére nem bonyolódtam bele túlságosan a számolásokba, mert Brno-ig elhúzott mellettem vagy tucatnyi Ferrari (köztük a Prágában lefényképézett 355-ös is), egy rahedli Porsche, néhány Aston Martin és vagy öt Lamborghini Diablo/Murcielago. Még hosszan sorolhatnám, mi minden villant el mellettem: Dodge, Nissan, Lexus, BMW és néhány veterán autó – bár ezek a roncsok csak olyan 200-250 között mentek. Bevallom őszintén, bennem is felhorgadt a férfivirtus, egy kicsit oda is léptem és vagy 4-5 aranysorszámos gépet lealáztam, köztük egy jó húsz méter hosszú Hummer limuzint. Nej diszkréten sikoltozott.
Itthon egyből szétnéztem a neten, mert nem értettem ezt az egészet – ugyanis még az M1-en is láttunk Ferrari-kat.
Kérem, itt a magyarázat:
2005 Gumball 3000 starting grid
2005 Gumball 3000 pics
Nem is jártam messze az ágyúgolyóval. Az őrült futam (NUTS) állítólag Londontól Monaco-ig tart. És ezek mind elhúztak mellettünk…

[Upgrade]

A Gumball 3000 Rally 1999-ben indult útjára, amikor egy brit vállalkozó, Maximillian Cooper ihletet merítve a Cannonball Run (Ágyúgolyó futam) című filmből, kitalált egy Európát átszelő autóversenyt barátai szórakoztatására. A versenyzők között voltak bankárok, vállalkozók, éjszakai mulatók tulajdonosai, akikhez később hollywoodi hírességek, modellek és divattervezők is csatlakoztak. A résztvevők csak nagyon drága, különleges autókkal indulhatnak a ralin, és nevezési díjat is kell fizetniük, ami értesüléseink szerint ötezer font (közel kétmillió forint). A versenyzők hat napon át napi hatszáz mérföldet tesznek meg, mindenfajta rendőri vagy kormányzati jóváhagyás nélkül versenyeznek a közutakon, és mindig bulival zárják az estéket.
Az idei Gumball Rally május 14-én indult Londonból. A brit fővárosban a világhírű Forma 1-es autóversenyző, Jenson Button adta meg a “kezdő lökést” a 3000 mérföldes ralinak. Az első állomás Prága volt, majd Bécs és Budapest. Kedden Dubrovnikba indultak a versenyzők, útjuk innen Szicíliába és Rómába vezet, hogy aztán Firenze és Monaco után május 20-án, pénteken finisbe érjenek a Monte Carló-i Kaszinó téren.
Cikk a Velveten
Gumball3000 honlap

Azért hamar megtudtam, hogy már hazai pályán vagyunk. Győr környékén hullafáradt voltam, de vagy 40 kilométeren keresztül nem volt még csak egy parkoló sem. Ehelyett nézhettem a figyelmeztetéseket, hogy ‘A fáradtság veszélyes útitárs’. Még jó, hogy ilyen recés volt a felfestés, mert az fel-felriasztott, ha ráhajtottam.
Pesten még elmentem tankolni. Amíg a bankkártyával szórakoztak, gondoltam, megnézem tkp. ki is nyerte a hokivb-t. Levettem egy sportújságot, az első oldal semmi mással sem foglalkozott, csak azzal, hogy egy fasz sportvezető a Fradinál mit hordott össze a többi fasz Fradi sportvezetőről.
Édes Istenem, hazaértünk.
Mi volt még? Ja, persze, bementünk a brnoi Tescoba. Csak a szokásos dolgok: barna Kozel, hermelin, kornspitz. Ennyi elég is a jóból.

Megjegyzés:
A jobb szélső oszlopba csak néhány kép linkjét raktam ki. Az összes képet az írás elején/végén lévő linkeken lehet elérni.

(1) Brutális tea: Joep megvette élete első termoszát… és megbukott, a ‘hogyan csináljunk egy liter erős teát’ feladaton. Ugyanis előző éjszaka lábosban melegített egy liter vizet, beleszórt 4 evőkanál gunpowder zöld teát, 3 perc áztatás után leszűrte és elrakta. Pusztán azt felejtette el, hogy a teafűnek van egy olyan aprószemű frakciója, mely átmegy a teaszűrőn – és ez bizony egész éjszaka ázott a lében. Joep a mosonmagyaróvári pihenőben kóstolta meg először művét és a szemtanúk szerint nem volt őszinte a mosolya. Sőt, egyáltalán nem is volt mosolya.