Month: October 2006

Csak úgy eszembe jutott.
Úgy tudom, Budapest közterületein tilos a koldulás. De ha teszem azt 4-5 koldus összefog, lefoglalnak egy teret mondjuk egy fél évre majd közlik, hogy ők itt most tkp. demonstrálnak, miközben ücsörögnek a kalapjuk mellett… akkor azt már lehet?

“Abban a mértékben, ahogyan az emberek szolgai alázattal feladták egyéni önérzetüket, megnövekedett szakmai önérzetük. Koromban az emberek nagy többsége mukkanás nélkül tűrte el, hogy az Állam, a Hivatal, az Intézmény rendszeresen megfossza őket egyéniségük Istentől elrendelt előjogaitól. Eltűrték, hogy egy civilizáció lélektelen, komisz és merev rendtartása megparancsolja nekik, hogyan lakjanak, öltözködjenek, szórakozzanak és élvezzenek, igen, még azt is előírták e korban számukra, hogyan és mikor lépdeljenek az utcán. Eltűrték, hogy parancsszóra gondolkozzanak és beszéljenek. Eltűrték, hogy egy mesterségesen felduzzadt hatalmi érdekkör, melyet Pártnak, Hivatalnak vagy Elvnek neveztek, beavatkozzék magánéletük minden vonatkozásába, nyesse és alakítsa jellemüket és gondolkozásukat. Mindezt szó nélkül, ellentmondás nélkül tűrték el. Az egyént mindenki idomíthatta; némán engedelmeskedett. De ugyanez a szelídített, idomított, egyénisége minden emberi előjogától megfosztott ember hörögni kezdett, ha valaki bírálni merte a szakmát, melyhez tartozott. A rézművesről nyugodtan mondhattál bármilyen véleményt, tunyán és pislogó türelemmel viselte el; de ha a Rézművesek Szakmájáról mertél beszélni, rögtön kiabálni és tiltakozni kezdettek, mind, a világ összes rézművesei. Hasonló volt a helyzet a hivatalnokokkal, írókkal, orvosokkal. Egy fogorvos némán eltűrte, hogy négyszemközt ostobának nevezzed, de azonnal fellebezett a Fogorvosok Világegyesületéhez, ha valaki nyílvánosan bizonyítani merte, hogy a fogorvosok nem a legtökéletesebb, feddhetetlen emberek a földön. Az egyén mindent zsebretett, a szakma fogát vicsorította.”
Márai Sándor: Füveskönyv. (A szakmai önérzetről)

Tudom, egyszer már hivatkoztam erre a töredékre. Most azért került megint elő, mert elgondolkodtam, vajon manapság igaz-e? Mennyire nyílna ki a bicska a zsebemben, ha valahol azt olvasnám, hogy a rendszergazdák pornómániás szemüveges szerencsétlenek? Van-e olyan szakma, melynek képviselője ne legyintene unottan, ha valaki a szakmáját ócsárolja?

Úgy érzem, ma már nem állnak meg annyira Márai szavai. Az emberek nem érzékenyek annyira a szakmájukra. Meg úgy általában nem annyira érzékenyek. Pedig általánosítások vannak, bőven.

Például, ha elgondolkodom, hogyan is fog kinézni az a jelenet, amikor lányom szemérmetes pírral az orcáján hazaállít egy krapekkel, hogy immáron ő lesz a jövendőbelije.
– Jó napot kívánok – biccentek felé.
– Jó napot kívánok – válaszol majd udvariasan.
– Hát, akkor menjünk beljebb, üljünk le. Mivel kínálhatom meg?
– Nem is tudom…
– Ásványvíz, kávé, sör illetve nagyon kellemes vörösbor van a hűtőben.
– Köszönöm, a kávé az teljesen jó lesz.
Amíg várjuk, hogy feleségem behozza a kávét, szórakozottan megkérdezem:
– És egyébként mivel tetszik foglalkozni?
– Szakmám szerint autószerelő lennék, de jelenleg újságíróként dolgozom. A jövőben tervezem, hogy átnyergelek a politikusi pályára.
Én pedig ordítok egy nagyot, az orrát kétszer körbetekerem a nyakán majd hirtelen megrántom, hogy a pörgés kilendítse az emeleti ablakon. Ugyanis véleményem szerint ez az a három szakma, ahol egyenesen szakmai követelmény az erkölcsi érzék hiánya.

Nyilván vannak egyéb szakmák is, melyek szintén sokat elárulnak az illetőről. Például, ha valaki azt mondja, hogy ő postás/rendőr/vasutas, akkor arra azt mondom, hogy jól van fiam, hülye vagy, de attól még lehetsz jó ember. Ha azt mondja, hogy BKV ellenőr, akkor legfeljebb annyit mondok a lánynak, hogy next.

Szóval vannak helyzetek, amikor tényleg van átfedés az ember habitusa és a szakmája között. De a nagy többségnél nem.
És komoly baj az, ha az ember mégis úgy érzi, hogy igen.
Ahogy Márai is leírta.

Tegnapelőtt olyat tettem, melyet már régóta meg kellett volna: elhívtam egy Wekerle-telepre szakosodott ingatlankereskedőt, hogy becsülje fel a lakás értékét. Lassan egy éve próbáljuk elnyomni és röhej, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy az ár miatt nincs vevő vagy az ingatlanpiac esett vissza az országos hiszti miatt.
A hölgy eljött, körbejárta a lakást és mondott egy összeget. Tól-ig összeg volt, az alsó határa pont egy millával az alatt, ahol jelenleg hirdetjük – pedig már most is eléggé lementünk az árral az eredeti elképzeléshez képest.
– Miért ilyen nyomott ez az ár? – kérdeztem – Hiszen a lakás jó, az épület és a környék szintén.
– Nem tudom – ismerte be – Volt már ügyfelem ebből a házból és az érdeklődök mindannyian elijedtek, amikor idejöttünk. Tudom, a ház nem romos, rendben van. A környék a Wekerle, az is rendben van… és az Önök lakása is jó. De mégis. Van a háznak valami kisugárzása, mely elijeszti az embereket.

Mondhatni remek. Pedig valószínűleg igaza van, hiszen a legjellemzőbb forgatókönyv úgy néz ki, hogy a hírdetésre érdeklődővel időt egyeztetünk, megadom a címet, hallani, hogy ugat a kutya, tehát van idegen a környéken – aztán mégsem csenget be az illető. De mit kezdjek egy ilyen megfoghatatlan érvvel?

És a legfurcsább, hogy ha elmegyünk, már most tudom, hogy hiányozni fog a környék.
Csak egy apró ecsetvonás a közelmúltból.

A buszmegállóból sétáltam haza, amikor megláttam a házunktól nem messze egy idősebb nőt, amint a járdaszegélyen üldögélt.
– Fiatalember, jöjjön már ide – intett felém.
– Tessék, itt vagyok.
– Maga szerint milyen színű az a ház? – mutatott a szemben lévő házra.
Na most én szoktam festegetni, kifejezetten büszke vagyok a színérzékemre – de erre a házra hirtelen nem tudtam mit mondani. Olyan telt sötét narancssárga volt, mely tulajdonképpen már átmenetet képezett a medvebarnába.
– Talán narancssárga? – kockáztattam meg.
– Lehet, bizony lehet – bólogatott – Magának hogy tetszik?
– Vad egy kicsit, de ha valamivel tovább nézem, akkor egész jó. Miért?
– Tudja, az az én házam. Nemrég festettem ki és most nem tudom, jól döntöttem-e, hogy ezt a színt választottam.
– Persze, hogy jól. Meg fogja szeretni.
– Lehet, lehet – bólogatott ismét.
Ezzel továbbmentem. Vigyorogva. Szeretem a bátor embereket.