Month: October 2006

Középiskolában zseniális vegyipari technológia tanárom volt. Nem csak az anyagot tanította meg, hanem olyan általános alapelveket is beültetett a gondolkodásunkba, melyek nagyon sok helyzetben segítettek megtalálni a helyes szemléletmódot.
Egyik órán ugyanannak az anyagnak kétféle előállítási módját is átvettük.
– Tanár úr, melyik módszer a jobb? – kérdezte valamelyikünk.
– Ha az egyik egyértelműen jobb lenne, akkor most csak azt tanulnánk – csapott le rögtön az öreg.
Maximálisan igaza volt. Bizonyos szempontokból az egyik eljárás volt jobb, más szempontokból a másik.

Ez a rövid, kétmondatos társalgás mégis hozzáadott egy fontos dolgot a gondolkodásunkhoz: nincs olyan, hogy ‘egyértelműen jobb’.
Konkrétan egy akkori példa. Franciaországban van egy olyan olajkút, ahol a bányászott kőolaj 40%-a(!) kén. Az olajiparban sehol máshol nem használnak olyan eljárásokat, mint amilyeneket itt. Ugyanazt a végterméket megcélozva, ezeknek a technológiáknak semmilyen esélyük nem lenne a világ bármelyik más finomítói technológiájával szemben egy átlagos olajkútnál. De van olyan speciális helyzet, amikor mégis ők a nyerők.

Akkor végülis mi a helyes válasz a ‘melyik a jobb’ kérdésre?
Kizárólag az ‘attól függ’.

Többek között ez vagyok én. Nagyon fontos szerepkör egy cég életében.

Képzeld el, hogy egy level1 mérnök elakad a napi feladatában. Úgy érzi, megpróbált mindent a saját ismeretei szerint, nem jutott előre – ideje egy level2 szakértőhöz fordulnia. Nem vacakol, meg is teszi. (Elvégre időre oldunk meg problémákat.)
A szakértő természetesen szakért. Megvizsgálja a problémát, foglalkozik az esettel, utánaolvas, esetleg mozgósítja szakmabéli kapcsolatait… egészen addig rángatja fogaival a problémát, amíg az meg nem adja magát.
De nagyon rossz stratéga az, aki minden esettel ugyanígy foglalkozik. Előbb-utóbb a level1 mérnök leszokik a saját fejével való gondolkodásról. Beleszorul a rutinmunkába, bármi, ami abból kilóg, rögtön eszkalálásra fogja késztetni.
A szakértőnek időnként mérlegelnie kell: el kell tudnia dönteni, hogy az adott probléma megoldható-e a mérnök tudáskörén belül, pontosabban annak minimális tágításán belül? Ha igen, akkor nemes egyszerűséggel vissza kell dobnia néha az ilyen problémát, hogy ‘bocs fiúk, nem tudom’.
Első körben a mérnök bepánikol: hogyan oldja meg ő, ha a szakértő sem tudja? Másfelől meg a problémát meg kell oldani, hiszen nemsokára jön az ügyfél a nagy konyhakéssel…
Nagyon hasznos pánik ez, olyan energiákat szabadít fel az emberben, melyekre nem is gondolt korábban. Megpróbál kifordulni magából – hiszen legtöbbször az ilyen megoldás nem szokványos gondolkodást igényel. Ha sikerül úrrá lennie a problémán, akkor azzal az illető sokat nyert: sikerélményt, önbizalmat és nem utolsósorban szakmai sémák újszerű elrendezését a fejében. Ha valamiért mégsem jön össze a megoldás – általában a mérnökök meglehetősen leterheltek a rutinmunkákkal – akkor sincs tragédia, az utolsó pillanatban még előállhat a szakértő a jó megoldással.

No, szóval erről van szó.
Nej éppen most volt egyetemi évfolyamtalálkozón, illetve középiskolai osztálytalálkozón. Mesélte, hogy nem is egy olyan emberrel találkozott, aki húsz éve ugyanott dolgozik, ugyanazt csinálja.
– Szegény – csúszott ki a számon. És komolyan is gondoltam. Ha az ember soha nincs rákényszerítve, hogy átlépje az árnyékát, hogy lehetetlen feladatot oldjon meg szűk határidőn belül, hogy olyan területen alkosson valami hatalmasat, melyről jelenleg halványlila fogalma sincs… akkor az az ember megáll a szellemi fejlődésben.
Nem ugorja meg azokat a szellemi szinteket, melyek összetettebb személyiséggé teszik.