Month: March 2006

Megkímélni?

Barna a közelmúltban környékezett meg, hogy a továbbiakban nem szeretne matek szakkörre járni. A gyerek bizonyítottan nem hülye, de valamiért nem fűlik a foga a komolyabb matekhoz. Lehet, hogy nem érdekli, de valószínűbb, hogy nem tudja tartani velük a tempót.
Szomorúan kicsit, de beletörődtem, hogy nem lesz egy matekversenyes típus.
Viszont ezzel kapcsolatban elgondolkodtam egy dilemmán. Mi a jobb: óvni ameddig lehet a gyereket a kudarctól vagy hagyni, hagy szaladjon bele a pofonokba, minél korábban? Hiszen fontos dolog a kudarcélmény megszerzése is – mégpedig nem baj, ha ezt minél hamarabb kapja meg az emberfia, mert akkor hamarabb megtanulja lekezelni is… hamarabb lesz képes beépíteni egyéniségébe a frusztrációtűrést. Másfelől meg önbizalma jelenleg dagadó vitorlaként röpíti előre… ki merhetem-e fogni egy időre belőle a szelet?

Nehéz kérdés… és nem is hiszem, hogy lehetne rá egyértelmű választ adni. A szülői féltés az első mellett teszi le voksát, de az életre nevelési szándék a másodikat favorizálja. Az optimum meg úgyis a kettő között lesz. Ami más szavakkal azt jelenti, bízni kell a sorsban, hogy kegyes lesz a gyerekhez. Na meg bízni a gyerekben.

Emlékszem, bennem pl. nem nagyon bíztak a középiskola végén. Erős négyes kategóriájú versenyző voltam az osztályban – ami nem volt rossz, ezzel az első négyben mindig benne voltam. Viszont a vitt pontjaim nem voltak túl fényesek: olyan 8.66 pont között voltam valahol. (Az én időmben még 20 pontos rendszer volt, a felét lehetett vinni, a másik felét meg felvételin lehetett megszerezni.) Akkoriban engem a műanyagok érdekeltek mindenek felett. Polimervegyészet szak egyedül a Műszakin volt. Ide a minimum ponthatár 18.5 pont köré volt belőve, azaz gyakorlatilag hibátlan felvételit kellett volna csinálnom a bejutáshoz.
Én azért belevágtam volna. A jegyeim tényleg nem voltak valami fényesek, de az iskolai matekversenyekről rendre továbbjutottam a megyei döntőkbe, a fizika versenyeken is elég jól szerepeltem, kémiai technológiából meg volt egy országos ötödik helyezésem (az első hármat vették fel felvételi nélkül) – szóval egyáltalán nem voltam beszarva. Az osztályfőnököm viszont féltett a kudarctól. Behívatta a szüleimet egy hosszú elbeszélgetésre és meg is győzte őket arról, hogy túl nagy kockázatot vállalnánk. (Pontosan már nem emlékszem a részletekre, de úgy rémlik, mintha valamiért a BME nem számított volna szakiránynak, így a sikertelen felvételi után már nem próbálkozhattam volna Veszprémben.)
Végül a többség győzött. Jelentkeztem Veszprémbe… és csináltam egy hibátlan felvételit. Verhettem falba a fejemet a 18.66-os pontszámommal.

Terry Pratchett az idő nadrágjának nevezi az ilyen szituációkat. Bemész egy lyukon és valamelyiken kijössz. Rajtad áll, melyiken jössz ki – de onnantól az lesz az életed, nem mehetsz vissza.

Ebben a valóságban az történt, hogy harmadévesen lediplomáztam (vegyész üzemmérnök), negyedévesen elegem lett a vegyészetből, megpróbáltam átslisszanni a JATE-ra programozónak, de a szülők már nem tudtak támogatni, én pedig fél év alatt nem találtam olyan munkahelyet, mely bevállalta volna a képzésemet. (Erről rengeteg tudnék írni, eszméletlen durva félév volt. Szerintem fogok is.)
Így maradt megint Veszprém, de sikerült pont elkapnom azt a rendszermérnöki képzést, ahol kibernetika címszó alatt már egész korrekt számítógépes képzést is kaptunk, a rendszerelmélet és gondolkodástudomány mellett. (Végzésünk utáni évben alakult meg oktatóink egy csoportjából az Informatika Intézet.)
És persze Veszprémben ismertem meg egy csomó embert, tettem szert majdnem örök életre szóló barátságokra és ott jöttünk össze Nejjel is. Alapvetően elégedett vagyok az akkori évekkel (hihetetlen laza, jó hangulatú, kis egyetem volt még akkoriban, össz-vissz 600 diákkal) és tulajdonképpen elégedett vagyok a sorsommal is.

Miközben a másik nadrágszárban simán benne volt az a lehetőség, hogy egy nagy, személytelen egyetemen eltöltött öt év után ma a TVK-ban dugdoshatnám egymásba az izomereket.

Aranyos

Idézet egy ma esti webcastról:

Question: Are there any other webcasts that focus on Active Directory?
Answer: There are tons. I would Reccomend Micheal Murphy’s Active Directory Series as a great resource or Chris Henley’s Migrating to Active Directory and of course Kevin Remde’s Administration series. Links to these can be found here. http://www.microsoft.com/events/AdvSearch.mspx?EventsAndWebcastsControlName=As1%3AAdvSrc&As1%3AAdvSrc%3AAudienceID=0&As1%3AAdvSrc%3AProductID=2e759425-9c39-421a-b53c-3f78ca563707&As1%3AAdvSrc%3AEventType=OnDemandWebcast&As1%3AAdvSrc%3ACountryRegionID=en%7CUS%7CUnited+States&StateProvinceID=0&As1%3AAdvSrc%3ATimeframeID=-1&As1%3AAdvSrc%3ASearchFilter=%C2%A0+Go+%C2%A0

Aztán igyekezzenek gyorsan leírni, mert az ablak azonnal frissül.

Megjegyzés: tessék bátran jobbra húzni az alsó csúszkát. A link tovább folytatódik, jóval túl az elviselhetőség határán.

Könyvs

Fogalmam sincs, mások hogyan csinálják, de én azokkal a könyvekkel sem tudok megbírkozni, melyek a cégbe érkeznek be, átlag 2 hónap / darab sebességgel. Nem jutok el még a könyvespolcomig sem, mert ahogy van egy kis időm, mindig találok az interneten valami érdekes olvasnivalót. És ezek is csak gyűlnek, olvasásra várva. (Ócska poén, de még arra sincs időm, hogy a ‘Getting Things Done’-t elolvassam.)
Emiatt valószínűleg nem is fogok írni arról, hogy milyen szakkönyveket rendeltem meg innen vagy onnan… nem látom értelmét.

Bezzeg a karikatúraalbumokkal rögtön más a helyzet. Azok otthon vannak és egyébként is részei a kikapcsolódásnak.
Szóval inkább arról beszélek, hogy újabb két példánnyal gyarapodott a gyűjteményem.
Mindkét rajzoló a kedvenceim közé tartozik, pedig meglehetősen eltérő stílust képviselnek. Wiley Miller például az intellektuális, végtelenül cinikus humort űzi, félelmetesen jól megrajzolt munkákkal. Nem annyira ismert, de Wiley erősen kísérletező művész: az ő nevéhez fűződik az igazi színezési technikák bevezetése a magazinokban megjelent karikatúráknál, ő kísérletezett ki teljesen szokatlan, de nagyon kifejező perspektívákat az egyes jeleneteknél (szinte felülről ábrázolt, megnyúlt fejű emberek) – illetve ő találta ki a függőleges – de bonyolultan strukturált – karikatúracsíkot, mivel rájött, hogy a vasárnapi mellékletekhez inkább ez a térkihasználás illik. Szóval egy gondolkodó, bátran újító emberről van szó – és ezt sorozatának neve is jelzi. A ‘Non Sequitur’ szabad fordításban ugyanis azt jelenti, hogy ‘különálló’. Azaz egy olyan sorozatról van szó, melyben az egyes részek nem kötődnek a többiekhez, nem nagyon vannak visszatérő szereplők – átlagemberek alkotják a szereplőgárdát. Mindamellett a kiszámíthatatlanság annyira áthatja Wiley munkásságát, hogy igazából az előző meghatározás sem igaz. Ahogy ő írta, időnként hagyja, hogy kialakuljon egy karakter – de amint kezdené átvenni az uralmat a sorozat felett, akkor ejti. (Felsorolásképpen néhány figura: Homer; Északi Pierre; Eddie kapitány; nagy kedvencem, Obviousman(1); és a legutóbbi, akinek végül csak sikerült mindenkit kiszorítania: Danae. Persze ez nem véletlen, hiszen Wiley a saját kislányáról mintázta a figurát.)
Nos, Wiley munkásságát eddig csak a neten kísértem, de most megjelent egy olyan könyve, melyre egyértelműen le kellett csapnom: hétvégi rajzait gyűjtötte össze egy albumba és bőségesen kommentálta is, hogy melyiknél milyen újdonságokat vezetett be – és egyáltalán, milyen okok vezettek ahhoz, hogy változtasson. Eddig csak átfutottam, de nagyon jónak tűnik. (Habár a nyelvezete miatt – elveimmel ellenkezve – valószínűleg elő kell vakarnom a szótárt.)
A másik rajzoló pont Wiley ellentéte; már ami a humor forrását jelenti. Rajzolni ugyanis Jim Unger is kítűnően rajzol – de ő elsősorban a helyzetkomikumra épít. Szerencsétlen figurák keverednek eltúlzottan szerencsétlen szituációkba… az ember egyszerre vigyorog a helyzeten és a karakteren.
Neki eddig nyolc albuma jelent meg, ebből vadásztam le most a negyediket.
Ami külön figyelemreméltó, hogy Jim mennyire kevés vonallal, mennyire spontánul készíti ezeket a rajzokat. Elképesztő. Mindig azt mondtam, nem szégyen a jobbtól tanulni, Jim technikáját igyekszem is lekoppintani. (Habár pont a lendületes vonalvezetés az, melyet nem lehet ellesni – csak kifejleszteni.)

(1) Ebben a sorozatban hangzik el a következő mondat:

Help Obviousman in his quest to wake up America…
…be cynical.

Névnap

Mivel délutánra vártunk egy lakás után érdeklődőt, én itthon maradtam. A többiek mentek el bevásárolni.
Vettek is nekem egy nagy Esterházy tortát.
Pontosabban, egy olyan tortát, melyet nyolcfelé vágtunk és mindenkinek jutott két szelet.
Emellett aki ott volt, mind vett magának valami finomat: kókuszbonbont, kókusztekercset, mindenféle csokikat. Én, mivel nem voltam ott – meg egyébként is, már jutott nekem egy torta – nem kaptam semmi mást.
Csak amikor nézegettem a hűtőt és nyúltam egyik doboztól a másik zacskóig és minden valaki másé volt, akkor realizáltam, hogy az a hülye helyzet állt elő, hogy a saját névnapomom én kaptam a legkevesebb édességet.

Pedig időben megjött a meleg.

Revolverrel a bankba

A címet egy haveromtól kölcsönöztem.
Arról van szó, ahogy házat vásároltunk, 1990-ben. Nej még egyetemista volt és hiába volt áldott állapotban, az államigazgatás szempontjából nem számított embernek. Az én bruttóm pályakezdőként 7500 HUF volt. Nem is gondolkodtam komolyan még csak lakásvásárláson sem. De Nej erősködött: számoljuk már össze, milyen lehetőségeink vannak.
Nos, ezek voltak:
– Nej ifjúsági takarékbetétkönyve, 60e körül
– Esküvői bevétel (szevasz nászút) 80e
– 150e első lakáshoz jutási támogatás
– 200e vissza nem térítendő támogatás + 400e kiemelt törlesztési támogatású kölcsön, ha bevállalunk két gyereket (szocpol)
– olyan 300e kiemelt törlesztési támogatású kölcsön az ifjúsági betétre.
(A kiemelt törlesztési támogatású hitel ezt jelentette, hogy az akkoriban normálisnak számító 32%-os kamat egy részét az állam vállalta át: az első 3 évben a kamat 66%-át, a második két évben az 50%-át, az utolsó öt évben a 33%-át ők fizették. Vagy valami ilyesmi.)
Panellakást a város legócskább lakótelepén is 1,4m körül lehetett kapni. Nem hangzott túl jól, de olyan rosszul sem. Én sokkal durvábbra számítottam. Elkezdtük bújni az apróhirdetéseket.
Végül egy októberi napon szántuk el magunkat, hogy nyakunkba vesszük a várost, felkeressük az összes kinézett lakást és ingatlanközvetítőt. Jó móka volt, mert pont azon a napon döntöttek úgy a taxisok, hogy megbénítják a város forgalmát. Mondjuk Veszprém nem egy olyan nagy város, de mire mindezt gyalog bejártuk, estére ugattak rendesen a kutyák. Szerettük akkor a taxisokat. (Meg gondolom a bolti eladók is: a sokat látott nép hosszú sorban állt kenyérért az összes boltban.)

Aztán az egyik közvetítőnél megtudtuk, hogy már csak ebben az évben érvényes az, hogy vidéken, üresen álló lakásra is adják az első lakáshoz jutási támogatást meg a szocpolt. Ez nagyon jó hír volt, mert innentől kezdve lehetett nézegetni vidéki lepusztult házakat is. Igaz, baromi gyorsan.
Volt egy ház Szentkirályszabadján, 1.4m-ért. Jól hangzott. Kimentünk. Nos, van, amire mi is azt mondtuk, hogy azért ez már a mi ízlésünknek is túlontúl lepusztult ház.
Volt egy Veszprémben is. A vár alatt volt, gyönyörű helyen, de az állapota… Én akkoriban a felbomlóban lévő IKV-ban dolgoztam, elhívtam egy építész ismerőst, hogy nézze meg.
Megnézte.
– Na, mit szólsz? Mennyibe fájna a felújítás? – kérdeztem rá ravaszul.
– Sokba.
– Mi lenne a legdrágább tétel?
– A dinamit.

Végül találtunk egy nagyon jót. Két szint, szintenként 80 m2. Plusz beépíthető tetőtér. A telek nem volt valami nagy, de nem állt szándékunkban futball rangadókat rendezni rajta. Egyedül az volt húzós, hogy messze volt Veszprémtől: az eladó szerint 25 km volt a táv. (Persze. Jó volt az harmincnak is.) De minden nem jöhetett össze. Az ár még jó volt: 1.5m. Igaz, később kiderült, hogy könnyűszerkezetes volt a drága, de ki törődött akkoriban ilyen részletekkel. (Vásárlás után még segítettem is elszállítatni az eladónak a szemetet a tetőtérből. Aztán később derült ki, hogy amit felrakodtunk, az volt a tetőtér.)

Na, mindegy, ez kellett. De az eladót nem lehetett elérni. Kibuszoztunk, körbejártuk, visszajöttünk. Aztán ugyanezt megtettük később egy haver kocsijával is, de semmi. Végül sikerült a közvetítőnek lebeszélnie egy tuti időpontot, valami péntek délutánra.

Megnéztük. Továbbra is tetszett. De azért nem tudtuk nem észrevenni, hogy az eladóék benne laktak.
– Nem lesz gond, hogy ez nem egy üresen álló ház?
– Már miért ne állna üresen? Ha nem vagyunk itthon, teljesen kong.
Ja. Tényleg. Az önkormányzatnál is így gondolták később, mert egyből kiadták az igazolást.

– Oké. Tetszik. Hogyan tovább? – csaptam a lovak közé.
– Le kellene foglalózni. Mondjuk 100e forinttal.
– Jó. Mikor?
– Most.
– Izé, mintha nem értettem volna jól. Mikor is?
– Most. Nézze, egy csomó rossz tapasztalatunk van, nem akarunk megint ráfaragni. Ha kell a ház, akkor most kérjük a foglalót.
Péntek délután. Nejjel busszal mentünk ki.
– Mégis hogyan gondolják?
– Nekünk van kocsink. Ha fizetik a benzint, oda megyünk, ahová mondják.
Kocsival betéptünk Ajkára, az utcai fülkéből felhívtam a szüleimet.
– Össze tudtok szedni 4 óra alatt 100e forintot? Foglalónak.
– Már hogyan tudnánk? Hülyéskedsz?
– Köszi, ti vagytok a világ legrendesebb szülei. Estére Egerben leszünk. Kell a vendégszoba is.
Megcsinálták. Mondtam, hogy a világ legrendesebb szülei. Igaz, hogy eladósodtak a teljes rokonságnál, de megcsinálták.

Miután lefoglalóztuk, akkor szólt a közvetítő embere, hogy ja, elfelejtette, ha szocpolt intézünk, akkor jön még a szocpol rablási illeték, 8%. Basszus. Így rögtön 1.62m lett a vége.

Kínunkban nekiálltunk keverni az ifjúsági betéttel. Ráraktuk Szoboszlón az esküvői pénzt, Ajkán már az egészet nézték és úgy, mintha ez a sok pénz már öt éve rajta lett volna – így megkaptuk a maximális 400e hitelt. Szép akció volt.

Végül ezt számoltuk ki:
– Nej ifjúsági takarékbetétkönyve, 60e körül
– Esküvői bevétel 80e
– 150e első lakáshoz jutási támogatás
– 200e gyerekvállalási prémium
– 400e kiemelt tt kölcsön gyerekre
– 400e kiemelt tt kölcsön az ifjúságira
– 200e általános kamatozású kölcsön
– 100-100 a szülőktől
A törlesztőrészlet alig lett több, mint a havi bruttó fizetésem.

Mint mondtam, vidéki lakás esetén a szocpol, illetve az első lakáshoz jutás 1990 végén megszűnt.
Mi november végén találtuk meg ezt a házat. Volt durván három hetünk mindent lezavarni. Az ingatlanközvetítős hapi nem is igen bízott benne, de belevágtunk. (Ugye önmagában a kölcsönigénylés sem volt kispálya, ráadásul a pénzek különböző OTP-kben voltak, márpedig az a ‘bank’ nem a belső utalási sebességeiről volt híres. Már akkor sem.)

– Hogyan fogom ezt ennyi idő alatt elintézni? – kérdeztem a közvetítőt.
– Mittudomén. Vigyen virágot – vont vállat.

Hmm. Nem vagyok egy virágvásárlós fajta, de egy próbát megért az ötlet.
Ajka, buszpályaudvar, egy csokor virág. OTP, jó egy kilométer.
Csinos fiatal hölgy. Köszöntem, félszeg kisfiús mosollyal a kezébe nyomtam a virágot. Egyből mosolyogni kezdett.
– Miben segíthetek?
– Kölcsönt szeretnénk felvenni.
Odaadtam neki a cetlit, amelyiken kirészleteztem az elképzelésemet.
Átnézte, csóválta a fejét.
– Hány kezes kell ehhez? – kérdeztem meg óvatosan.
– Kezes? Inkább tettestárs.
– Ööö, de mennyi?
– Hányan laknak a faluban?
– Nem kicsi.
– Szükség is lesz rá.
Végül öt adóstársban egyeztünk ki. Plusz mi ketten – tehát a kölcsönt végül 7 embernek adták ki.
Igenám, de baj van – jött vissza az ügyintéző. A szoboszlói OTP-ből nem érkezett még meg az ifjúsági betét. Anélkül meg nem lehet beadni az igényt, mert nem látják biztosítottnak, hogy bent van a pénz. Érthető nem: az ajkai OTP nem bízott meg abban, hogy a hajdúszoboszlói OTP-ben bent van az a pénz, amelyről a szoboszlói OTP egyébként nyilatkozott.
– Akkor most mit tudok csinálni?
– Keresse meg az ifjúságis kolléganőt.
Basszus. Csak egy virágcsokrot hoztam. Futás vissza a buszpályaudvarhoz, aztán az OTP-be. Távgyaloglási rekord két kilométeren, de még visszaértem úgy, hogy pont én kerültem sorra.
Itt is fiatal csajszi volt, a virágtól ő is mosolyogni kezdett. Vagy a darthvaderes artikulálásomtól. Nem tudom.
Elsírtam neki a bánatomat, elkomorodott. Aztán elvonult valahová varázsolni és nem tudom, hogyan csinálta, de jó egy óra alatt elintézte, hogy úgy tekintsék, mintha az átutalás alatt lévő pénz tényleg megérkezett volna. Be lehetett adni hivatalosan is a kölcsönigénylést. December 18-án. Két nappal az utolsó munkanap előtt.

Az már csak hab volt a tortán, amikor az egész pereputtyot elutaztattuk Ajkára, aláírni a januárban megadott hitel összes papírját. Csak néztek a városban, mi ez a felvonulás.

Nos, nem sokkal később elmeséltem haveri körben is, hogyan történt ez a nagy vásárlás.
– Azt mondod, hogy bementél egyedül az OTP-be, 7500 forintos bruttó fizetést igazoló papírral, és egymillió forint kölcsönt igényeltél? – kérdezte nyomatékosan a haverom.
– Azt.
– Basszus, Pepe, ennyi erővel revolverrel is mehettél volna – hitetlenkedett.

Jobban belegondolva, tényleg.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑