Úrkút

Nem is tudom, tegnap mi szállt meg. Lehet, hogy egyszerűen csak kíváncsi voltam. Mindenesetre beírtam a régi bakonyi szomszédom nevét a gugliba, hogy vajon mihez kezd vele a kereső.
Az eredmény engem is meglepett. Nemcsak hogy megtaláltam az Úrkúti Faluvédő Egyesület weblapját, de azon belül egy egész oldalt szenteltek Bélának és műveinek.

Ez mindenképpen döbbenetes.
Valahogy nekem ez a falu soha sem fonódott össze az öles léptekkel haladó technika fogalmával.

1996-ban költöztünk fel Pestre és 1997-ben sikerült eladni a házunkat. A gázt akkor kezdték bevezetni, a szenes kazán kiebrudalása már az új tulaj kellemes kötelessége maradt. A telefonvezeték szintén 97-ben érkezett meg a faluba – én már csak annyit tudtam használni, hogy közvetlen az adásvételi szerződés előtt kipróbáltam, él-e a vonal.

Hogy addig mi volt? Őrület. A faluban kizárólag a westel450 mobilhálózat jött be néhány helyen (pl. templomtorony), de a legtöbb helyen az sem – arról nem is beszélve, mekkora ormótlan mobilok voltak ezek. Maradt a köztéri tekerős segélytelefon, mint egyedüli kommunikációs eszköz. Hihetetlen, mekkora élmény volt ezen keresztül kapcsolódni a nagyvilág kommunikációs csatornáihoz. Egyáltalán nem volt mindegy, mennyit tekertem az áramfejlesztőjén és milyen lendülettel: ha keveset, akkor nem ért el az áram Ajkáig. Ha sokat, akkor az áram nemcsak hogy elért Ajkáig, de a telefonoskisasszonyt is úgy fültövön baszta, mint Szabó Rozáliát a villám. Ezek után elképzelhető, mennyit kellett udvarolni neki, hogy hajlandó legyen azt a nyomorult banándugót bedugni a megfelelő lukba. A számlát meg másnap kellett befizetnem a postán.

Internet? Ne kacagtass. Keményebb teleken, amikor a kenyér is csak katonai segédlettel ért el a faluba, imádtam otthon maradni. A munkahelynek esélye sem volt, hogy utolérjen. Úriasan beüzentem a tekerősön (R beszélgetés, ugye), hogy most egy ideig itthon dolgozom.(Akkor még főleg fejlesztő voltam, azt tudtam otthon is nyomni.)

Rövid zsákutcában laktunk, ennek ellenére nem csak Béla volt ott érdekes fazon. Kettővel feljebb lakott egy szolíd öregúr. Mint később megtudtam, valamikor mérnök volt a bányában. Egyik délután átjött, hogy négyszemközt szeretne velem beszélgetni. Lesétáltunk a dolgozószobába.

    (Te jó ég, dolgozószoba… a földszinten volt egy 24m2-es dolgozószobám, mellette egy 12 m2-es hálószoba, klotyi… legtöbbször fel sem kellett mennem az emeletre, ahol a gyerekszoba, nappali és egy böszme amerikai konyha volt).

No, szóval leültünk és a hapi azt mondta, hogy mivel iskolázott ember hírem van, elővezetné a tudományos elméletét.
– Képzeljük el, hogy a tér tele van általunk nem érzékelhető apró testekkel, melyek mindenhol egyforma valószínűséggel és egyenletes sebességgel vannak jelen – kezdte el.
– Jó. Nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért éternek – mosolyodtam el.
– Hiába gúnyolódik, fiatalember. Az éterelmélet igenis működőképes – kapta fel az orrát.
– Hosszú napunk lesz – gondoltam – de legalább betekinthetünk a falusi elvadult zsenik gondolkodásába.
És lőn. Megtudtam, hogy az a kísérlet, amellyel bebizonyították az éterelmélet használhatatlanságát, elhibázott volt. Nagyon gyorsan megkaptam azt is, hogy Einstein egy kókler volt és a gravitáció sem úgy működik, ahogy elképzeljük. Pont ennek a bizonyításában kért az öregsegítséget tőlem.
– Fiatalember, képzelje el, hogy van két gömb. Ezeket minden irányból egyforma valószínűséggel találják el az egyforma erősségű impulzusok – feltéve, hogy elég messze vannak egymástól. De ha közel kerülnek egymáshoz, akkor beárnyékolják egymást – és mindkettőnél egy olyan impulzuseredő alakul ki, mely egymás felé taszítja a gömböket. Önnek van számítógépe; semmibe sem kerülne lemodelleznie a folyamatot. És akkor akár publikálhatnánk is közösen.
– Meg a harapós ló – gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam, hogy baromi kevés időm van… amennyiben találok valamennyit, akkor igérem, nekiesek a problémának. Nem szoktam segget csinálni a számból, pár hét múlva el is kezdtem foglalkozni a modellel, de igen hamar kiderült, hogy nincs semmi értelme. Az egész egy mechanikai képtelenség.
Egyik éjszaka megint átjött a bácsika, hogy hogyan haladok a modelljével. Nem akartam se megbántani, se veszekedni vele, végül azt mondtam, hogy ez a számítógép (386-os AT) sajnos kevés ehhez a szimulációhoz. De ismerek az egyetemen egy embert, akit érdekelnek az ilyesmi problémák – mondhatni, aki hasonlóan elborult, mint te -, keresse meg. És megadtam Árva docens nevét.
Véleményem szerint, ez még így is csak enyhe bosszú volt.

A másik érdekes beszélgetés-sorozatom a falusi esperessel volt. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy Dórát kereszteltessük meg. (Én sunyiban keresztelődtem meg anno; anyámék a templom mellett laktak és egyik délelőtt rohantak át velem.)
Oké, elsétáltam a paphoz, hogy vezesse elő a verzióját, mit kell csinálnom. Jött a falmelléki szöveggel, hogy el kell mennem tanfolyamra meg szentségek meg gyónás meg egy csomó minden. Mondtam neki, hogy nem vagyok teljesen műveletlen vallási területen, biztos, hogy be kell üljek hozzá vasárnapi iskolába? Na, ekkor leültünk, átbeszélni a világ nagy dolgait. Ő betámadott a tízparancsolattal meg a dogmákkal – én meg a szabad akarattal, annak korlátozásával, Karl Rahnerrel és persze akkori kedvencemmel, Teilhard de Chardinnel. Rögtön az elején sikerült megzakkantanom:
– Maga szerint mi a paráználkodás? – kérdezte.
– Ha olyat teszek, ami a másiknak kellemetlen.
– Akkor ha megcsalja a feleségét, az paráználkodás?
– Csak ha zavarja őt.
– Ööö… ezt majd legyen kedves, gyónja meg.
Végül úgy váltunk el, hogy botorság lenne ezt a beszélgetést nem folytatni, így két hét múlva én fogom vendégül látni. El is jött és gyűrtük tovább egymást. Előljáróban közölte, hogy filozófiából nem olyan jó, mert az iskolában mindig elaludt rajta. Mondtam neki, hogy én meg a miséken szoktam. Végül az történt, amire számítani lehetett: ő ragaszkodott ahhoz, hogy tiszta szívemből tegyek erőszakot a meglehetősen szabadelvű gondolkodásomon; én meg azt mondtam neki erre,hogy akkor a gyerek majd felnőtt korában eldönti, hogy meg akar-e keresztelkedni.
Végül eszembe jutott egy kérdés, melyet már rég felakartam tenni egy illetékesnek. (És tényleg nekem jutott eszembe, akkor még nem volt Internet, ahol emberek összegyűjtik az ilyen ökörségeket.)
Szóval betámadtam:
– Esperes úr, elárulná, miért van villámhárító a templomján? El se merem képzelni, hogy Önnek védekeznie kellene a Mindenhatóval szemben -mondtam és irgalmatlan kajánul kezdtem vigyorogni.
– Szó sincs ilyesmiről – válaszolt komolyan – Magyarországon törvény írja elő, hogy bizonyos magasságú épületeken _kötelező_ a villámhárító. Márpedig a világi törvényeket mi is betartjuk.
Ezzel be is fejeztük az összejöveteleinket. De utána akárhányszor futottunk össze, majd kiesett a kocsiból, úgy integetett.

Nehogy azt higyje bárki, hogy csak ilyen emelkedett légkörű szellemi kalandokban volt részem a faluban. Mivel pont egy derékszögű kanyarban laktunk, így két szembeszomszédunk is volt. Az egyik volt a bányaigazgató, ők nem sok vizet zavartak. A másik családot viszont elég hamar sikerült, legalábbis, összezavarni. Valószínűleg a mai napig meg lehetnek győződve, hogy pedofil vagyok.
Imhol a sztori:
Nyaranta sokszor megcsináltuk, hogy Nej a két gyerekkel lement pár hétre a szülőkhöz, én pedig ezalatt olyan munkákat pörgettem meg, melyeket gyerek mellett nem lehetett elvégezni. Nej ilyenkor rendszerint főzött 30 liter kelkáposztafőzeléket; ezenkívül nekem már csak sörre volt szükségem.
Egyik ilyen nap az udvaron kapirgáltam, amikor bejött egy kis srác meg egy kislány. Utcabeliek voltak mindketten, Dóra szokott is velük játszani az utcán. Kérdezték, hogy itthon van-e, meg hogy be szeretnének jönni. Ugyan mondtam nekik, hogy nincs itthon senki, de akkor is be akartak jönni. Mivel odakint épp akkoriban tetőzött a hőség, bementem én is megpihenni. A két gyereket bevezettem a gyerekszobába, én meg átmentem a nappaliba sör mellett tévét nézni. Nem sokkal később átjöttek, hogy vegyem már le nekik a ‘Gazdálkodj okosan’-t. Levettem.
Mindenki elvolt rendben a szobájában. Egyszercsak hallom, hogy egy csomó ember óbégat az utcában, elég kétségbeesetten. Kimentem a teraszra, megvártam, amíg az egyik óbégató a közelbe ért, majd megkérdeztem, miért ordítoznak. Hát, hogy eltűnt két gyerek és a szülők kétségbe vannak esve. Ja, mondtam, ne essenek kétségbe, nálam vannak. Be is szóltam, hogy kölykök, húzás haza. Kicsit gyanús volt, hogy egyiknek ki volt tömve a pólója, a másik meg egy szatyrot próbált rejtegetni. Nyilván megnéztem, miről is van szó: a kis buták a játékpénzre azt hitték, hogy igazi és szorgalmasan belapátolták az egész készletet. Rájuk vigyorogtam, visszakértem a ‘pénzt’ és kivezettem őket az utcára, ahol akkor már szép számban álltak az emberek.
Aztán visszafelé végiggondoltam, hogy ezek miket mondhatnak most otthon: egyedül voltam a házban; bent voltak nálam, ahol halomban állt a pénz és meg is engedtem nekik, hogy azzal játszanak. Vajon mire gondolhatnak a szülők? A csattanós választ hamarosan meg is kaptam: mindkét ház felől hangos ordibálást, néhány csattanást majd erős gyereksírást sodort felém a szél.
A szülőkkel meg megfagyott a viszonyom.

A felső szomszédról, egy volt tanítónőről még nem beszéltem. Túl sokat nem is tudok, nem voltunk igazán jó viszonyban. Neki volt igaza, azt kell, hogy mondjam, én voltam a bunkó.
Volt egy hatalmas nagy hársfa az előkertünkben. Gyönyörű volt, illatos. A gond az volt, hogy a bogarak is annyira szerették, hogy ihaj. Egyébként sem volt túl nagy az előudvar, de azt szőnyegként lepték el a bodobácsok – olyan mennyiségben, hogy a házfalat is betakarták, sőt a falrepedésekben is nyüzsögtek. Viszont erre nézett a terasz, ide tudtuk volna egyedül kicsapni a gyerekeket – de ennyi bogár közé?
Ettől persze még maradhatott volna a fa, de Béláék is nagyon erősködtek ellene -ugyanis az udvaruk jelentős részét betakarta a lombkoronája. Végül addig agitáltak, hogy kivágattam. Jórészt eltüzeltük – mondtam már, hogy akkoriban iszonyú csórók voltunk? -, néhány rönköt meg odaadtam farigcsálni a népművészet mesterének.
Később tudtam meg, hogy ez mekkora törést okozott a felső szomszédomnak. A telket az előző tulajdonos tőle vette meg. A hársfát valamikor a férje ültette – és miután a férj meghalt, a fa jelentette neki a férj emlékét.
Nos, ezt elgombáztam. És az ilyen történetekben az a borzasztó, hogy esély sincs rá, hogy az ember egyenesbe tegye később a dolgot. Maximum megírni lehet, de az emlék attól még nyomasztó marad.

This entry was posted in Sztori.

4 thoughts on “Úrkút

  1. Pingback: MiVanVelem - Karikatúra, IT, hétköznapok » Must read and understand

  2. Pingback: MiVanVelem - Azok a szürke hétköznapok » Kalandféreg

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *