Adj, hogy kapjál

Tudom, hogy tudományosan nem lehet igazolni.(1) De tapasztalataim szerint akkor is működik.
Jó tíz nappal ezelőtt kerekeztem hazafelé, amikor egy rokon lélekbe botlottam: éppen egy tüskebokrot rugdalt dühösen, leeresztett kerekű bicaját félrelökve. Szerencsére volt nálam mindenből bőven, kapott ragasztót, foltot, smirglipapírt. Aztán nekiálltunk vitatkozni:
– Kifizetem!
– Menj a francba.
– De akkor is.
– Ne hülyéskedj már. Az ember egyszer ad, később kap. Így egyenlítődik ki.
Furcsa nézés.
– Nem vetted még észre, hogy milyen kevesen segítenek?
Erre már csak a vállamat tudtam megvonni. Az én világnézetem az, hogy segítek és örülök, ha segítenek.

Ma volt alkalmam örülni.
Már munkábamenet kínlódtam egy csomót, mert a hátsó kerék nyolcasa lassan kilencessé alakult, többször már csak úgy tudtam továbbmenni, hogy hátára dobtam a bringát és hosszas egyensúlyozással állítottam be a kerék futását.
Hazafelé már ez a módszer sem működött, hiába precízkedtem, elég volt egy bakkanó és a kerék már megint hozzáért vagy a villához, vagy a fékhez.
Éppen a fejem vakartam a fejreállított gépezet mellett, amikor megállt egy srác, ránézett majd gyors diagnózis után előkapott egy küllőkulcsot(2) és annyira kiegyenesítette a kereket, hogy haza tudjak menni vele.
Valahogy megnyugtatott ez az egyensúly – olyan, mint régen volt az autóstopp. Felvettek, később pedig én vettem fel embereket. Kaptam, hogy adjak.

Más tészta, hogy mégsem érkeztem haza simán. A Rákosrendezőnél elrázódott helyéről a kerék és amikor visszaállítottam, rosszul húztam meg a gyorszárat és hátratört a hüvelykujjam. Visszarántottam a helyére, de… még szerencse, hogy a bringa tkp. készen volt, így fél kézzel még megpróbáltam hazalavírozni. Csak arra kellett figyelnem, hogy kerüljem a gödröket.
Nem sikerült. A sportcsarnoktól nem messze úgy jött velem szemben a járdán egy három fős biciklis család – papa, mama, gyerek, egymás mellett -, hogy elfelejtettek maguk elé nézni. Jobb híján belementem a gödörbe, a hátsó kerék persze oldalra ugrott. Mit mondjak, az utolsó nyolc kilométer igen érdekes volt, félkézzel, folyamatosan behúzott fékkel.
Ennek a családnak is tudtam volna valamit adni. Őszintén és önzetlenül.

(1) Dehogyisnem. Pratkanis és Aronson bácsi (Rábeszélőgép) szépen kimutatták, hogy akiket apró szívességekkel, filléres kacatokkal beetetnek a cégek, később jóval hajlamosabbak lesznek értékes cuccokat vásárolni tőlük.
De ez egy másik történet.

(2) Szegénységi bizonyítvány. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyesmi. Eddig, ha laza volt a küllő, kikaptam a kereket, kiszedtem a belsőt, letekertem a védőgumit és belülről húztam meg a csavarokat.
Balfék.

2 Comments

  1. “úgy jött velem szemben a járdán egy három fős biciklis család – papa, mama, gyerek, egymás mellett -, hogy elfelejtettek maguk elé nézni. Jobb híján belementem a gödörbe”

    Tényleg ez volt az egyetlen megoldás? Csengő, duda, üvöltözés nem segített?

  2. Ja. Enyhe ívű sarok volt és amikor nyilvánvaló lett, hogy nem vettek észre, már késő lett volna jelezni nekik.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑