Day: June 2, 2005

Csoportdinamika, ismét

Az egyik lakótárs ma megint nem köszönt vissza és végiggondoltam, hogy hogyan fajult idáig a helyzet.
Sok évvel ezelőtt kölcsönkért tőlem egy pumpát. Nálunk mindenkinek van biciklije, kempingezünk is – nem tudsz olyan pumpát mondani, amelyet ne tudnék 2 percen belül összerakni. Neki nagy teljesítményű kellett, odaadtam hát a kétdugattyús taposóst.
Rá 1 hónappal mentünk kempingezni a Balatonhoz. Szolíd morvaanyázások közepette felkínlódtuk a sátrat a kölykökkel. Venném elő az egyetlen magunkkal vitt pumpát, hát hiányzik belőle az egyik csap – emiatt viszont képtelenség használni, mert hiába taposnám, nem mozog a dugattyú. Jó ötperces magánszámot adtam elő, ahol a lakótárs minden volt, csak rendes ember nem. Ritkán veszítem el a fejem, de ha igen, akkor aztán nagyon.
A következőket kellett feltüdőznünk: két nagy matrac és két kisebb, alváshoz; két gumimatrac vizi csatákhoz; egy életnagyságú delfin a lánynak; egy gumicsónak kettőjüknek; és töméntelen karúszó, úszógumi, strandlabda. A kempingben még a szomszédok is levegőért kapkodtak, akkora vákumot produkáltunk hirtelen. Nekem még este is kocsányon lógott az erőlködéstől véreres szemem.
Letelt a nyaralás, hazajöttünk. Az egy hét pont elég volt ahhoz, hogy lehiggadjak és ne dugjam fel a pumpát a hapinak.
De a gyerek nem adta meg magát ilyen könnyen. Kint játszottak az udvaron, amikor arra járt a lakótárs – a srác meg beszólt neki valami olyasmit, hogy ‘mi van, köcsög, elbasztad a pumpánkat?’. Szó szót követett és Barna – érvként használva – elsorolta, hogy miket mondtam én a kempingben. (Jó memóriája van, szó se róla.)
Innentől kezdve erős mosolyszünet van. Én ugyan köszöngetek, de háromból kétszer ha jön vissza valami morgás.

Ennyi a történet. Most próbáljunk meg elgondolkodni, hogy mi is történt.
Tény, hogy dühös voltam. Nem is csak amiatt, hogy tüdőznünk kellett, hanem főleg a sunyiság miatt: ha úgy adja vissza, hogy bocs, elveszett ez a pöcök, akkor azt mondom, hogy semmi baj, elmegyek OBI, veszek vas, legyártom. De visszaadni szarul, bízva abban, hogy nem nézem át, hogy működőképes-e, az bizony szemét dolog.
De az ember – én különösen – kooperáló állat. Tehát miután lehiggadtam, végiggondoltam, hogy megéri-e ez az eset azt, hogy nekimenjek a hapinak és szerezzek magamnak örök életre egy ellenséget a 11 lakásos társasházban? Figyelembe véve olyasmiket is, hogy ha esetleg be akarnám építeni a tetőteret, akkor az összes lakótárs beleegyezésére lenne szükségem. Nyilván nem. Ha meg arra is gondolok, hogy az sem kizárt, hogy a fickó esetleg ártatlan és a csap azután esett ki, hogy végzett és összecsomagolta (lényegtelen, hogy nála vagy nálam)… nos, adódik, hogy a helyes taktika nem nagyon barátkozni vele, de nem is ölre menni.
Minderről a taktikázásról a gyerek mit sem tudott. Ő még nem ért bele abba a korba, hogy akár csak meg is forduljon fejében a kooperáció lehetősége. Gondolta, szerez nálam némi jó pontot és már támadott is.
Csakhogy így már nem volt lehetőségem békésen elintézni az ügyet. A gyerek őszinte rohama következtében lelepleződött az én kooperatív sunyiságom is.
Egyértelmű, hogy a gyerek tehet mindenről.

Ajándék zene

Biciklizős napokon nem szoktam reggelizni – kell a francnak búvárkaja -, csak egy pohár zöld teát dobok össze, és amíg kortyolgatom, benyomom a rádiót.
Ez nagyon kockázatos lépés, mert ami zenét ez alatt a 10 perc alatt hallok, az fog motoszkálni a fejemben az elkövetkező másfél órában, amíg tekerem a pedált.
Vannak jó napok, vannak durvák, de ma határozottan kegyetlen volt hozzám a sors: valami Sramli Kings hapi nótázta el, hogy hogyan húzza-vonja a fűrészét.