I wanna be sedated

Just put me in a wheelchair, get me to the show
Hurry hurry hurry, before I go loco
I can’t control my fingers, I can't control my toes
Oh no oh oh oh oh
Ba-ba-baba, baba-ba-baba, I wanna be sedated
Ba-ba-baba, baba-ba-baba, I wanna be sedated
Ba-ba-baba, baba-ba-baba, I wanna be sedated
Ba-ba-baba, baba-ba-baba, I wanna be sedated

Tegnap ezt a Ramones nótát dúdoltam magamban egész nap.
Igen, Egerben voltunk, a családi fészekben.
Nagyanyámhoz nem túlságosan kegyes a Teremtő. Szervezete akár a vas, nem fog rajta az idő. 90 évesen még akkor érezte rosszul magát, ha nem dolgozhatott valamit. Az agya viszont meszesedik – és az utóbbi időkben rohamosan. Májusban voltunk náluk utoljára és most megdöbbentő volt a változás: az öregcsaj gyakorlatilag teljesen meggárgyult. Fogalma sincs, kik között él és milyen időben. Az még csak hagyján, hogy sorra derülnek ki magánéletének eddig eltitkolt történetei, de úgy néz ki, hogy egész életének visszafojtott sírásai is most törnek ki rajta. (Tudni kell, hogy hihetetlenül kemény és szívós asszony volt. Művezető korában férfiak rettegtek tőle – soha nem voltak gátlásai, ha fizikai erőszakot kellett alkalmaznia. Ereje is megvolt hozzá.)
Mindenesetre nagy teher ez a szüleimnek. Apám két hete nem alszik, mert nagyanyám általában éjszaka indul neki bolyongani a lakásban. Nem részletezem, miket csinál.

Én voltam a kedvenc unokája. Az első négy évben együtt laktunk és anyámnak hamar vissza kellett mennie dolgoznia – így az öreglány lassan megszokott és megszeretett. Fenyegetéseket kaptam ugyan tőle, de verni sosem vert. Szemben az utcakölykökkel. Gyerekkorban elég volt csak annyit mondanom, ha valaki kötekedett az utcán, hogy “vigyázz, mert rád uszítom a nagyanyámat”.

Tegnap sikerült kifognom pár tiszta percét. Artikulálni már nem tudott, de erősen figyelve lehetett érteni, mit akart mondani: félt az elmebaj sötétségétől; de tudta, hogy ez lesz a vége, mert az anyja is ugyanígy bolondult meg 90 felett.

Holnap fogják bevitetni profi ápolókkal az elmegyógyintézetbe. Már megvan a beutaló. Tervek szerint belövik a számára megfelelő gyógyszeradagolást, hogy boldog tudatlanságban várhassa, mikor telik le rendelt ideje. Jelen elképzelések szerint az adag kikisérletezése után visszakerül a családhoz.

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy életének legkeményebb időszaka a felnőttéválás, az önálló egzisztencia megteremtése. Lófaszt. Amikor azt hiszed, meg tudsz pihenni, akkor kell szembenézned azzal, hogy szüleidnek lassan eljön az ideje; és ha nem vagytok szerencsések, akkor ez a szenvedés hosszú évekig is eltarthat.

Utána pedig már neked jön el az időd.

Hülye álom 2

Az MCP Magazin egyik hirdetésén fel szokott tűnni egy exchange adminisztrátor. Egy magabiztosan mosolygó nő.
Éjjel azt álmodtam, hogy ezzel a nővel szerelmeskedem.
– Nyisd meg az adatbázisaidat, te ribanc!
– Nem tehetem… ezek kizárólagos használatúak…
– Lazíts, bébi… állítsd le előtte a szolgáltatásaidat.
Lieber Herr Freud: ez már kóros?

Ludas továbbra is

Olvasgatom folyamatosan a régi Ludas Matyikat; most 1988-nál járok.
Egy mellbevágó részlet Trunkó Barnabás moszkvai naplójából:

Odahaza megveszem a vodkát a Közértben 170 forintért, itt 20 rubelt adnak érte.Figyelemmel a rubel-dollár árfolyamra, ez a 20 rubel egyenlő 33dollárral. Így én 5 forintból csinálok egy dollárt… Külkereskedők, figyelem!!

Egyébként érdekes olvasmány. Bújtatottan már megjelenik, hogy az oroszok esetleg hazamehetnének. De a pucér férfiaknak még szemérmesen nem látszik a fütyijük.

Matek óra

Egy évvel ezelőtt úgy terveztük, hogy lecseréljük ezt a szutyok autót, veszünk helyette egy újat. Osztottunk, szoroztuk: ezt beszámítják, ahhoz kölcsön kell, mennyi is, hány évre… kijött, hogy 4 évig olyan 40e forintot kellene fizetnünk. Majdnem belevágtunk, de ekkor kidolgoztam egy alternatív stratégiát.
Tegyük félre bankba ezt a pénzt. Kötögessük le havonta. Éves szinten összejön olyan 510e forint. Fizessük ebből a szutyok autó szervízköltségeit – a maradékot pedig nyaraljuk el.
Bridzsben ezt úgy hívják, hogy jó tempóban játszani a felvételt.
A gyerekek 12/14 évesek. Most vannak abban az időszakban, hogy már emlékezni fognak az együtt töltött nyaralásokra ellenben még szívesen jönnek velünk. A közös élményeket most kell begyűjtenünk. Négy év múlva lehet, hogy már a haverokkal mennek héderezni.
Igaz, a kocsi. Azért ha jól szervizelt, akkor sok baj nem lehet vele -hacsak nem vagyunk olyan balszerencsések, hogy pont a nyaralás előtt, neadjisten közben pusztul meg.

Nézzük, mi van, ha az új kocsira szavazunk? Négy év múlva lesz egy négyéves autónk. És lesz mögöttünk négy olyan év, melyekben évi egy nagy nyaralás, vagy két kis nyaralás fért bele, természetesen zsíroskenyér stílusban.

Ezzel szemben most majd lesz egy 18 éves roncsunk, melyet valószínűleg be kell majd rúgni az árokba.
De nézzük pl. az idei nyarat: annak ellenére, hogy a kocsi bedobott apait-anyait, közel 300e forintunk maradt nyaralásra. Magunk között vagyunk, bevallhatom, hogy soha nem fordultunk még rá úgy a nyárra,hogy fix, elkölthető összegek álltak volna rendelkezésünkre, pláne ilyen kényelmes összegek. Eddig mindig úgy voltunk, hogy volt valamennyi pénz, aztán lepadlóztuk a hitelkártyákat, majd decemberre az év végi jutalmakból visszamásztunk nullára. És persze a nyaralásokon fogtuk a pénzt, ahogy csak tudtuk.
Nem hiszem, hogy nehéz lenne a választás.

Csak azt nem értem, hogy mások miért nem így csinálják?

Zavarbaejtő

Ma reggel két kerékpáros is rámköszönt a Mogyoródi úton. Aztán még egy a Rákosrendezőnél.
Segítsetek, mert nem akarok bunkó lenni. Ez valami újfajta szokás, hogy a bringások köszöngetnek egymásnak? (Elég régóta járok két keréken, és eddig nem tapasztaltam ilyet.) Vagy ma lenne a KEK (Kerékpárosok Egymásnak Köszönnek) napja?
Vagy ez máris a külvárosi maffia és így akarnak megjelölni?

Látens defekt

Van ilyen. Teljesen hasonló a látens ellenőrhöz.
Egyetemistaként a következő stratégiát alkalmaztam a tömegközlekedésben: jegyet,bérletet nem váltottam; de ellenőr elől sem futottam. Egyszerűen kiszámoltam, hogy évi 3-4 büntetés mellett még megéri nem venni jegyet – és ennél nem is volt soha több. (Hja, kérem, mire jó a “Valószínűségszámítás és Statisztika” tantárgy.)
Itt figyeltem fel a látens ellenőrre. Üldögél a pasi/libus a széken, meredten bámulja a panorámát. A velem utazó személynek feltűnik, hogy nem lyukasztok jegyet és mivel nem vagyok egy hosszútávú beruházós típus (bérlet), elkezd poénkodni, hogy “nocsak, nocsak, potyázunk?”. Ekkor már nincs jó válasz: akár azt mondom, hogy “igen, na és?”, akár elkezdem elmagyarázni a szisztémát, tuti, hogy az addig békésen üldögélő pasi/libus kaján vigyorral elő fogja szedni a karszalagot. Na, ő a látens ellenőr.

A látens defekttel meg ma kötöttem szorosabb ismeretséget. Tekertem hazafelé, amikor feltűnt, hogy mintha puhább lenne a hátsó kerék. Nem nagyon, de azért bakkanókban már zavart. Becsűrtem az első benzinkúthoz. Ez egy rossz emlékű kút, itt tanultam meg korábban, hogy kompresszorral nem szabad külső nélküli belsőt felfújni, mert hatalmasat képes durranni. Akkor ment is a telefon Nejnek: “gyere babám, vigyél haza!”.
Most nem aggódtam, mert csak pumpálni kellett egy kicsit a gumiba, rutinfeladat. Elsőre nem ment bele semmi. Velem nem szórakozol, rányomtam jól a levegőcsövet. Erre csak annyit tudott válaszolni a kerék, hogy “pukk” – de ezzel a rövid válasszal is ő nyert. A szeleptű teljesen beesett, én meg pumpálhattam, ahogy akartam. Első tippem az volt, hogy beszakadhatott a szeleptű valahogy – ezt alátámasztotta, hogy kibontottam a szelep környékét és a belső épp volt.
Megint ment a telefon Nejnek, csakhogy most kiderült, hogy még mindig vidéken tárgyal, a kocsi persze nála. Mindketten sorba telefonáltuk a barátokat, rokonokat és üzletfeleket, de mindenkinek mozijegye volt. Nem volt más hátra, leszúrtam a ‘Save the whales’ táblát a fűbe a benzinkút mellett és vadkempingezni kezdtem – vártam, ki ér ide hamarabb: Nej, vagy a tévéhíradó.
Nej nyert, de azért az nem lehetett akármilyen szituáció, amikor bejelentette a tárgyalópartnereknek, hogy ‘my husband has got defect, I have to go’. Becsületére legyen mondva, nem váratott meg, jó egy óra múlva már ott volt.

Fél nyolc körül értünk ki a kerékpárjavító szakemberhez (Ah, Bycicle Repair Man!) Sokadik csengetésre mászott ki a bácsika. Elmondtam a bajomat, majd felvetettem, hogy esetleg meg-e lehetne-e most rögtön csinálni: nem nagy ügy, új belső kell bele és kész. És az öreg nekiállt. Szétkapta a kereket és alaposan szemügyre vette a külsőt, majd elégedetten kiszedett belőle egy fémszilánkot. Ennyit a meghibásodott szelepről. Mint kiderült, a szelepnek eleve olyan a technikai kialakítása, hogy gyk. képtelenség, hogy egy szeleptű beszakadjon. Itt az történt, hogybeleállt egy nagyon pici fémszilánk a külsőbe. Amíg nem irritáltam nagyon, addig úgy elvoltak. Aztán amikor nekiálltam jó keményre felfújni a belsőt, a fémszilánk egy ideig tűrte, aztán megadóan kilyukasztotta a gumit – a látens defekt aktivizálódott. Ha teljesen kikaptam volna a belsőt, akkor magam is megtalálhattam volna a lyukat.

Hát, így. De alapvetően nincs rossz kedvem: szeretem az ilyen lelkes bácsikákat. Beesik hozzá valaki este nyolc körül, hogy most, sürgősen kellene valamit megjavítani. És nem csak megjavítja, hanem “szar munkát nem adunk ki” felkiáltással húsz percig centírozza a kereket, mert valahol mintha ütne egy kicsit. Végül sokadszori szétszedés után kicserélte a felni belsejét védő műanyagot egy olyanra, amelyik nem mászik fel a felni oldalára – és rögtön sima lett a futás. Az már csak ráadás volt, hogy összerakás után befújta teflonnal a mozgó részeket, hogy könnyebben járjanak.
Öröm volt újra kézbevenni a bringát. Megkérdeztem, mennyivel tartozom. Azt mondta, egy ezressel. Na most csak az új belső, és az új felnivédő műanyag együttes ára nagyjából ide szórhatott – és akkor ott volt még a munka.
Végül adtam háromezret és még én éreztem magam zavarban.

(Remélem, nem szivárog ki, hogy én rontom el az Öreget – nem szeretném, ha holnaptól a külvárosi bringások halálra keresnének, hogy felnyomtam az árfolyamot.)

Csak úgy

Azért ezen a vacak múlt héten rajzolgattam is. Kiolvasztottam például egy régi csapatot a mélyhűtőből – igaz, éppen csak egy rajz erejéig.

A történetnek van előzménye is, de az most nem lényeges.

Ajánló

Minden kommentár nélkül egy oldalt ajánlok Olivér lapjáról:

A diktatúra diszkrét (hi)bája, avagy Mit kerestek a gombafejűek Erdélyben?

Elképesztő…

És ha már ajánlgatásról van szó; amikor leellenőriztem, hogy a Világökörséggel minden rendben van-e, benéztem Morten B. Helland oldalára és lefordultam a székről. Ezt a rajzot nagyon eltalálta az öreg heringzabáló.

(Ha valakinek nem esne le egyből, itt van egy kis segítség.)

Az égben lebegők csarnoka

Nagyon neki kellett már esnem a karikatura.lap.hu karbantartásának; az utóbbi hetekben már több hibajegyzéket kaptam, mint pénisznövelő szpemet.
Megtörtént: gyomláltam, dugványoztam.
Ez nem is lenne különösen érdekes, de az egyik link mögött megdöbbentő tartalomváltozást találtam. Az NCS (Nacional Cartoonists Society – Nemzeti Karikatúraszövetség, USA) tagsági oldalán (member page) a tagok jó 90%-ának elkészült a bemutatkozó lapja. És vannak néhányan…
Nem is vacakolok tovább itt ezzel a szöveggel, megyek vissza bálványimádni.

Devil inside

Van egy kifejezés, hogy “fájó gondolatok”. Tudjuk, persze, hogy ez költői kép. Egy gondolat maximum kellemetlen lehet, elszomorodhat tőle azember, de fizikailag nem tud fájni.
Nekem sikerült ezt is összehoznom.
Tudni kell, hogy nagyon ellenséges agyam van. Ahol tud, ellenem tevékenykedik. Nem, nem vagyok skizofrén; ez csak a normális test és lélek ellentét… nekem meg igen gonosz lelkem van.
Ma például egész nap kedvenc ételeim képeit vetítette elém: hagymás sült hús, akármilyen rántott étel, hagymás rostélyos, lecsós resztelt máj… soroljam? Két éve nem ettem egyiket sem, a krumplipapi meg nemigen tudta ellensúlyozni a hiányt. Pavlov óta tudjuk, hogy bizonyos dolgok látványa – akár tényleges, akár virtuális – beindít élettani folyamatokat. A kaják képe például a nyáladzást és a gyomorsavtermelést. Miközben az egész diétámnak az a célja, hogy minimumon tartsam a savszintet, hagy hegedjen már be az a fekély. Na, ezek a gondolatok tényleg fájtak. Kénytelen voltam a gondolat ellen gyógyszert használni, miközben agyam hihetetlen intenzitással pörgette az újabb és újabb képeket.

Ez valahol olyan játék, mint amikor az ember elhatározza, hogy nem gondol a rózsaszín elefántra. De ugye, amikor elhatározta, akkor már rágondolt…

Hasonló szemétség volt magamtól, amikor tavaly gyomortükrözésen voltam. Mielőtt ledugták volna a csövet a torkomon, figyelmeztettek, hogy vagy egyáltalán ne nyálazzak, de ha már kell, akkor semmiképpen se nyeljem le. Karikatúrákon szocializálódott agyam egyből elképzelte, hogy mekkora szenyó lenne az asszisztens, ha a háttérben elkezdene citromot nyalogatni. Csakhogy a nyálképződéshez tulajdonképpen elég volt csak elképzelni is a citromot… kis híján megfulladtam.

Hát, így élünk, valahogy, Pistukám.

Projekt kézbentartás

Olvasom a 2blog-on, hogy hogyan tartja karban a szerző az egymás mellett futó projektjeit. Outlookot használ és ez nem is olyan rossz választás.
Persze én könnyű helyzetben vagyok, nálunk van hivatalos szoftver erre a célra. Legalább öt. Párhuzamosan.
Hogy éppen melyiket kellene használom, az attól függ, hogy melyik ügyfélnél van munka.
Na, itt képzelj el egy context switchet. Márpedig nemritkán naponta kell.
Ez vezetett el engem ahhoz, hogy saját célra bevezessek egy hatodikat:ez az Outlook. Nagy ívben nem érdekel, hogy mi van a hivatalos programokban, én mindent adminisztrálok szépen magamnál, aztán időnként tartok egy olyan napot, amikor mindent szétmásolgatok a megfelelőhelyre.

Lényeg a szervezettség.

Félre

Csurkának van egy remek novellája. (Nemfújol: Csurka az átkosban igen jó író volt). Arról szól, hogy a főhős hosszú távollét után érkezik meg Magyarországra és már a repülőgépen eltervezi, milyen nagyszerű napja lesz Budapesten. Milyen régen látott helyeket fog felkeresni, milyen kajákat fog enni régi kedvenc éttermeiben, merre fog csavarogni és végül melyik régi barátnőjével fogja tölteni az estét.
De már a repülőtéren történik egy apró gikszer és azzal, hogy kizökkent a ritmusból, de mindenképpen tartani akarta magát az elképzeléséhez, sikerült minden eltervezett programot félrevinnie, méghozzá egyre halmozottabban – végül este már a kövér és büdös takarítónőt dugta meg.

Na, így vagyok én is ezzel a héttel. Először az időjárás bizonytalanított el. Sebaj, EFOTT helyett majd kerékpározok nagyokat. Ez ment is két napig, aztán a gyomrom intézte el, hogy ne nagyon akarjak sportolni. Egy nap pihenés után ma gondoltam úgy, hogy mégis lebiciklizek a Velencei-tóhoz, de mire összekészülődtem, beborult és olyan viharos szél fogadott az utcán, hogy dühösen visszatoltam a bringát a tárolóba.
Nem sokat dobott a kedvemen, hogy két napja nem tudok normális kaját rendelni. Tegnap egy “Levintől lopott sajtkrém, pirítóssal, friss zöldségekkel” fantázianevű csodát rendeltem. Kóstolás után derült ki, hogy rokfortalapú volt, amelytől én helyből hányok. Ha a fantázianév helyett esetleg megemlítették volna ezt az apróságot… Ettem helyette egy májkrémet, de megszívtam, mert megint beindult éjszaka a gyomrom. Ma tzatziki salátát rendeltem: joghurt, uborka, pirítóskenyér -kifejezetten ajánlott kaják. Az a kevés fokhagyma meg belefér. Megkóstoltam – és tettem is félre Nejnek. Az a vadbarom szakács agyonborsozta. Attól az egy kanálnyi kóstolótól még mindig ég a gyomrom.

Szóval eljutottam oda, hogy egészségi okokból nem merek kimozdulni itthonról, az elszalasztott hét miatt meg annyira vacak a kedvem, hogy nem akaródzik még rajzolgatni sem. Az lesz a vége, hogy nekiállok tanulni – így legalább előre tudom hozni a vizsgámat és nyerek augusztusban egy hétvégét, melyet együtt tölthetünk tóparti sátorban a családdal.

Otthon, szabadság alatt szakmai vizsgára tanulni – na, ez lett az én kövér és büdös takarítónőm.