Azt szokták mondani, hogy a pozícionálás a gyengeség jele. Az ilyen embernek szüksége van rá, hogy társaságban betegye magát egy pozícióba (bölcs/bohóc – mindegy), mert így rendelődik hozzá érték – így érzi magát értékesnek. Az erős ember erre nem szorul rá, mert tisztában van a saját abszolút értékével, és nem igényli, hogy a környezete biztosítson relativ értéket neki.
Igen ám, de hogyan lesz erős az ember? Hogyan alakul ki önmagában a pontos kép magáról, a valós értékeiről? Úgy, hogy előtte sokszor foglalt el olyan pozíciót emberek (reál/virtual – mindegy) között, melyek erősítették az énképét.
Tehát a pozícionálás csak a nem teljes kifejlettség jele – mindannyian eljátszuk valamikor, csak van, aki már nem igényli, túljutott rajta. És van, aki még öregkorában is bizonygatni akar.(1)
Klasszikus önerősítő eszközök a diplomák, papírok. Ez az egy szerepük van, de ez komoly. Emlékszem, mennyire értéktelennek tartottam először a diplomámat.
Papír. Nem én vagyok.
Aztán a nyáron stoppoltam a Balatonnál és Fűzfő mellett összehaverkodtam egy velem egykorú, szintén stoppos sráccal.
Te mi vagy? – kérdeztem.
Tanár – válaszolta.
Az se rossz – feleltem – én meg mérnök.
És csak este realizálódott, hogy ez a két lóbaszó suttyó, akik leginkább arra voltak képesek, hogy beverjenek közösen néhány sört, immár teljes jogú mérnökök, tanárok – és annak is tartják magukat. A társadalom hasznos tagjai. Urak.
Számomra ez nagy megrázkódtatás volt. Egy kicsit felnőttem.
(1) Jó vagyok én is: meg vagyok itt győződve, hogy én már túl vagyok rajta, már nincs olyan igényem, hogy társaságban jó fej legyek, hogy okosakat mondjak. Gondolom én… aztán a virtuálisban mégis belehelyezkedtem egy pozícióba: blogger lettem.
‘Nézd, ott megy a blogger’ – súgnak össze mögötte az utcán…
Recent Comments