Nem akarok semmit sem írni.
A hétvége úgy feltöltött negatív élményekkel, hogy semmi kedvem sincs viccelődni.
És a mai nap sem sokat lendített a dolgon: már most látszik, hogy egész héten szopni fogok, mint egy betépett négerkurva.(1)

Ráadásul kereshetek ingyenes szolgáltatót, mert hirtelen eltűnt a teljes Világökörség: mind a tartalom elveszett, mind a DNS rekord, pedig februárban befizettem az éves díjat. Eh…, felnyomom valami ingyenwebre, oszt jól lesz.

Jellemző adalék, hogy Milleneumi Földalatti Vasútvonalat hallgatok…

Nincs végtelen kegyelem,
meghalt számunkra minden,
kisfiú vagyok a végét akarom,
kaparom az óriási lyukat a falon.

Finom.(2)

(1) Ez nálam az az állapot, amikor hullára dolgozom magam, miközben az ügyfél annyiszor törli belém a lábát ahányszor kedve támad, a hátam mögött meg diszkréten csattog a korbács.

(2) Azért ezt még ideírom:

Halk szonettként borult
Az éjszaka sátra a tájra
Állok és a tó közepéről a hold sugarán
Tör elő hozzám az éjjeli kép:
Kis kenujukban lágyan ringva
Rendőrök ülnek és adnak hálát
Lányos az arcuk, boldog a napjuk,
S halkan így fuvoláznak:
Onga, Onga, ne evezz most kérlek,
Huj, huj, huj, huj, lá-lá-lá.