Jó félévvel ezelőtt Nej kapott egy üveg bort ajándékba a főnökétől. Én akkoriban még csak ábrándozhattam arról, hogy valamikor majd ihatok bort – ezért nem is nagyon néztem meg. Láttam rajta, hogy Rioja, rákerestem a neten a borászatra (Urbina), elég jókat mondtak róla, oké, eltesszük.
Ma volt olyan kedvem, hogy megbontom. Ahogy levágtam róla a gallért, megláttam, hogy csupa penész a dugó. B+. Ezt jól kifogtam. Kihúztam a dugót, megszagoltam az alját… dohos. A francba… sikerült kikapnom egy dugós bort. Még évődtem is Nejjel, hogy viheti vissza a főnökének. Aztán kíváncsiságból megnéztem az évjáratot és nyeltem egy nagyot. 1991. Gran Reserva.
Tudom, hogy az ilyen bort szellőztetni kell legalább egy fél órát, hogy megmutassa igaz valóját. De nem bírtam magammal, egy apró kortyot borítottam belőle. Mennyei volt. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.
És ez még csak jobb lesz.

Bizony, jobb. Hozza a klasszikus tempranillo ízvilágot, de sokkal olajosabb, bársonyosabb. Gyümölcsök ezerrel, egy kicsit sok alkohollal. Igen kellemes.

Az élet szép. Pontosan, szebb.