Gomba kipukkant

Megígértem Nejnek, hogy a nyáron annyira felhozom országúti bringában, hogy a végére simán meg tudja csinálni a nagy Gomba kört.

Ilyen szempontból hátrányos környéken élünk. Ha nem akarok a városban kerékpározni – és nem nagyon akarok – akkor az Alföld felé nyitott a tér. Arrafelé viszont nem nagyon vannak szintek. (Meg borozók, borvidékek sem. A francba.) Hosszú évek után találtam egy olyan kört, ezt a Gomba kört, amelyik már majdnem olyan, mintha hegyvidéken lennénk. Nem, nem az óriási szintek miatt – az egész kör 500-550 méter – hanem amiatt, hogy az emelkedők elég combosak: meredekek, küzdősek.

Aztán a koronavírus ezt is felrúgta. A cseh bringatúrát őszre terveztük. (Amikor Gomba elméletileg már meg lett volna.) Ehelyett egyből nekirohantunk augusztusban a dél-cseh hegyvidéknek. Le a kalappal a csajok előtt, végigcsinálták.

Csütörtökön érkeztünk haza, szombat helyett. Benne maradt egy bringatúra a lábainkban.
– Mit szólnátok hozzá, ha kipipálnánk ezt a szerencsétlen Gombát is? – kérdeztem.
– Legyen.

Ebbe most egy másik virnyák szólt bele. Már az utolsó cseh napon is éreztem, hogy valami nem stimmel, a hazaút is kalandos volt, de pénteken, itthon teljesen leterített valami fosós vírus. 12 napig kizárólag pirítós kenyéren és Normaflore-on éltem, de ez is úgy felfújt, mintha léggömb lenne ott belül, a sav folyamatosan fent volt a torkomban, az éjszakáimról meg inkább nem beszélek.

Na mindegy, vártunk egy hetet. Aztán azt mondtam, hogy ugyan még nem vagyok jól, eléggé le is gyengültem a diéta miatt, de kapja be az Univerzum, nem gubbaszthatok egész nap a gép mellett. Menjünk.

Háát… vicces volt. Én ismertem az utat, én mentem elől. Az üldöző boly viszont centikre mögöttem, a lihegésük perzselte a tarkómat. – Jól van, jól van – morogtam – majd jönnek az emelkedők és lesz ez máshogy is.
Nem lett.
Még a legkeményebb, a gombai emelkedő után is ott tobzódtak mögöttem.

Monor. A gmaps alkalmazásban kinéztem egy kocsmát. (Mert amikor egyedül járok, nem szoktam megállni, Nej viszont követeli a maga sörét.) Beértünk a városkába, meg is találtuk a kerthelyiséget és… cukrászda. Őrület. Volt egy málnás tortánk, mindenféle országtortája (egyik sem nyert), fagyik. Ha én ezt a klubban elmesélem. (Nem fogom.)

Régesrégi emlék. Fiam középsulijába mentem a Cházár utcába, szülői értekezletre. Korábban értem oda, elmentem körbesétálni egy háztömböt. Cukrászda. Miért ne? Bementem, kértem valami kókuszos Raffaello tortát. A felénél jártam, amikor megállt a villa a számban. Hát hülye vagyok én? Tortát eszek, amikor sört is ihatnék? Ott is hagytam a tortát és átsétáltam a nem túl messze lévő kocsmába. Még ott is csak néztem értetlenül magam elé.

Aztán innentől elég unalmas volt az út. Unalmas és kellemetlen. Tűző napon hosszú, nyílegyenes szakaszok és akárhogyan is fordultunk, mindig szembe fújt a szél. (Tipikus Alföld.)

Már csak tíz kilométer volt hátra a kilencvenből, amikor az emésztésem megszólalt, hogy hé, én is itt vagyok! Egész addig elvolt. Innentől viszont kinlódtam. A gyomorsav feljött a garatomig, ahogy vettem a nagy levegőket, a savpermet ment le a tüdőbe, fájt, mint a nyavalya, de hát levegőt meg venni kell. Majdnem folyamatosan köhögtem. A hangom elment Alaszkába. Intettem is a többieknek, hogy innen hazatalálnak, menjenek előre. Erre úgy elhúztak, mint a rakéta.

Hogy tisztán lássunk. Ez egy nagyon fárasztó 90 kilométeres túra utolsó 10 kilométere volt. Kánikulai tűző napon. Szembeszélben. Úgy gondoltam, hogy egy elfogadható 24-25 km/h tempóban vezetem a túrát. Amikor elengedtem a csajokat, simán kilőttek egy olyan 28 km/h tempóval. Én meg csak néztem bambán.
Felnőttek a kicsinyek.

Innen már túl sok nem volt. Kiderült, hogy mégsem tudják az utat, bevártak. Én viszont méterről méterre egyre jobban haldokoltam. (Nem volt szabad erősen levegőt vennem. Azaz valami egészen béna tempót kellett tartanom.)

De ekkor már percekre voltunk otthonról. Hűvös nappali, ventillátor, sör. Pillanatok alatt bedobtunk fejenként három sört, ettünk rá valamit, majd mágnesként rántott be mindenkit az ágy.

Erős nap volt.

De a csajok nem győzték húzni a szájukat. Én egész nyáron azt hajtogattam minden bringatúrán, hogy igen, ez se rossz, meg az se, de majd Gomba, ott ki fogjátok köpni a tüdőtöket. Felépítettem Gomba szellemi energiáját. Erre úgy gázoltak át rajta, hogy gyakorlatilag észre sem vették.

Jó lesz ez.

3 Comments

  1. Marz András (Marzio)

    2020. August 28. Friday at 09:15

    Felsőfarkasdnál még mindig olyan minősíthetetlen az út?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑