Ukta
2020.07.23; csütörtök

Az eddigi legjobb éjszaka. A lengyelek hamar kidőltek és a csecsemőt is lefagyaszthatták valahol.

Összepakoltunk, fizettünk. Indultunk.

Imhol a főszereplők. Látható, mennyire más a két kajak rocker íve. (Ez ugye az az ív, ahogy a kajak kezdődik.)

Elég fárasztó a kezdés. Egy hatalmas, hosszú tó. Tavaly ráadásul erős szembeszelet fogtak ki az atléták. Idén a szél kifejezetten viharos, de féloldalasan hátulról fúj. Ez ugyan csavargatja a kajakot, de visz is előre. Nem olyan rossz ez.

A tó végén megint elfogyott az út.

Átemelés. Szerencsére kicsi volt a táv, nem kellett előcibálni a kiskocsit, átvittük kézben. Vidám, hogy a gát feletti hídon túraösvény vezet és éppen arra is andalgott ábrándos szemekkel egy legény és egy leány. Miközben én a közeli bokorban gúvadt szemmel… a természetet tanulmányoztam.

Közeledtünk Krutyn felé. Ez a település, habár nem valami nagy, de mégis a környék evezős központjává nőtte ki magát. Az induló kempingben a Mazuri tóvidék térképe mellett lehetett külön Krutynia térképet is vásárolni, mely ezt a kábé 40 kilométeres szakaszt ábrázolta. Azt a szakaszt, ahol a szervezett tömeges kajakozás vette át az uralmat. Én ennyi polietilént még nem láttam egy helyen. Krutyntól Iznotáig megszállták a terepet a különböző vizitúrás társaságok. (A teljesség igénye nélkül: AS-Tour, Kajaki.) A rendszer úgy néz ki, hogy Krutynból indulva nagyjából 8-10 kilométerenként van egy nagy kiszállóhely, feltöltve kábé 10-20 kajakkal. Cégenként. Egyszemélyes, kétszemélyes, háromszemélyes kajakokkal. A delikvens befizet. Vízre teszik. Aztán valamelyik lentebbi pontnál meg kiszedik. A kajakokat és a kuncsaftokat 9 személyes kisbuszokkal, 8-9 kajakos utánfutókkal viszik vissza a starthelyre. Evezni nem kötelező, 2-3 km/h sebességgel visz önmagában is a víz. Találkoztunk egy szmóker csapattal, még az evezőket se nagyon lógatták bele a vízbe, viszont vastag füstfelhőbe burkolózva csorogtak lefelé. Ők voltak a jámborabbak. Sokkal rosszabbak voltak azok, akik megpróbáltak evezni. Csak éppen nem tudtak. Ezeket neveztük Shrödinger kajakoknak. Amíg mellé nem értél, nem tudtad, merre fog oldalra fordulni. Ha szerencséd volt, akkor az ellenkező oldalra.

Ja, és piszok sokan voltak. Akadtak olyan szakaszok, ahol a kajakoktól nem lehetett látni a vízet.
A lengyelek Otthon Maradtak.

De előre szaladtam. Még csak éppen megérkeztünk Krutynba, mely hely az eddigiekhez képest világváros. Tömérdek kocsma, hangulatos teraszok, meleg étel, hideg sör, zuhanyzási lehetőség.

Le is ültünk, mint az iszap. A szagom már megvolt hozzá..
Jó volt a pizza, jó volt a sör.

Aztán utána dodzsemezés. Erről már írtam korábban. Megjegyzem, nem kicsit kiélezett a szituáció: a víznek erős a sodrása, előfordul nem is kevés víz alatti akadály, elfekvő fatörzsek, fatuskók, kövek, az evezősök 90%-a életében most látott először kajakot és nemhogy kettes kajakban, de egyes kajakban sem tud evezni, aztán van egy csomó álló farkú kamasz, aki most akarja megmutatni a nősténynek, hogy mekkora spíler… és mindebből rengeteg van. Mi viszont kábé háromszor gyorsabban haladunk, de ha nem csinálnánk semmit, a sodrás akkor is gyorsabban vinne minket, mint ezeket a bödönöket. Ha nagyon bénáznak, nem tudunk megállni, mert a sodrás rájuk visz, szóval ilyenkor kénytelenek vagyunk keresztülcsörtetni a réseken, persze senki nem számít ilyesmire és csak néznek ijedten.
Kifejezetten idegesítő. Ja, és innentől végig ez volt. Hiszen a túránk végállomása Iznota, mely egyben a tömegkajakoztatás végállomása is. Igaz, ahogy távolodtunk Krutyntól, úgy lett egyre szellősebb a mezőny.

Armageddon. Krutyn után nem sokkal, miután áthámoztuk magunkat egy nagyobb csoporton, átemelés. De mekkora! Már ahhoz többtízméteres sor állt, hogy meg tudják közelíteni a partot. Ott kint meg teljes káosz. Húzták, vonták, toszogatták azokat a böszme nagy kajakokat. Volt aki egyszerűen csak vonszolta a földön. Bérelt kajak, belefér. Persze, hogy ez volt a leghosszabb átemelés, jó száz méterre volt a túloldali beszálló. Szerencsére kiszúrtuk, hogy az öböl másik partján is van egy eldugott kiszállóhely, melyet a tömeg nem vett észre. Egy kicsit hosszabb az út, de mi úgyis kiskocsival operálunk, annak meg mindegy.
Végül jó egy óra alatt harcoltuk át magunkat. És ez most nem csak vicces szóvirág, tényleg küzdenünk kellett a polietilén tömegben.
Megint a Maradj Otthon mozgalom.

Kifejezetten üdítő volt, amikor lementünk a főútról és a Dus tónál megnéztük a wojnowói templomot. Ez egy nagyon öreg ortodox templomka a vízparton. Hangulatos.
Persze előtte Nejjel ittunk egy sört a templom melletti étteremben.
Szilvia közben megnézte a templomot.
– Kell maszk? – kérdezte Nej.
– Kell.
– Ajjaj.
– Húzd fel a pólódat az orrodig, az is elég.
– Lehet fényképezni? – érdeklődtem.
– Nem tudom. Én csak a gopróval mertem, zsebből.

Ezek után odabent nem volt senki. Akár az oltárt is elhozhattam volna.

Visszamentünk a főcsapásra. Egy helyen még megálltunk egy sörre, meg egy tócsnira, utána pedig irány a szállás.

Nem sokkal előtte összefutottunk a lengyel haverunkkal. A kutyással. (Ha jobban megnézed a fenti képet, megtalálod a kajakban a kutyát.) Barátságosan üdvözöltük egymást. Az a dög – mármint a kutya – a kajakban meg sem mert mukkanni. Túl sok időnk nem volt beszélgetni, mert megérkeztünk a szálláshelyünkre.
Ukta falucska, rendezett kemping. Tusoló, WC, a faluban bolt. Nem full luxus, de megteszi.

A part melletti tűzrakó helynél fiatalok. Kit az alkohol lebegtetett, kit a fű. Az egyik kiscsaj oda is jött hozzánk ismerkedni. Nem tartottunk tőlük, látszott, hogy estére elfekszenek.

Nej elment sörért. Én meg nekiálltam sátrat állítani. Már elindultam helyet keresni, amikor a fejemre csaptam. Hoppá! Négy évvel ezelőtt ilyenkor ért a legdrágább csapás. Amikor megérkeztünk az utolsó nomád szálláshelyre, szétpakoltunk és elindultam sátrat állítani. Közben meg a semmiből lecsapott egy brutális, tízperces felhőszakadás, szarrá áztatva a nyitott zsákban heverő dslr kamerámat és objektívemet.
– Na, ilyen esélyt nem adok még egyszer – morogtam és az összes zsákot masszívan lezártam.

Feljebb sétáltam a domboldalon. Találtam lapos sátorhelyet. Raktam össze a sátrat. Aztán reccs. Bambán néztem magam elé. Eltört az egyik alumínium sátorrúd.
Na, ez már komoly bazdmeg. Ehhez képest még a naptej is hátulgombolós kisfiú volt. Sátor nélkül bivakolni, vizes fűben, 9 fokban… kemény. A szél erős, az eső lába folyamatosan a levegőben lóg. Oké, holnap már ott lesz a kocsi, de a mai estét még meg kell oldanunk.

Összegyűlt a kupaktanács. Közben Nej is visszatért, így legalább sörünk volt.
– Ez igen. Ez már majdnem a régi formád – dícsért meg Attila.
– Várjál. Az igazi akkor lesz, ha most hirtelen leszakad egy nagy zuhé.
– Igaz. De ne mondd ilyen hangosan.
– Mindegy. Az is elég, ha csak rágondolok.
– Oké. Szedjük szét darabokra a rudat. A töröttet tegyük ki a végére. Talán az a letört öt centi nem fog nagyon hiányozni – javasolta Attila.
– De hogyan dugjuk össze?
– A végéből szedjük ki a pöcköt. Azzal.
Összedugtuk. A végét meg – pöcök nélkül, mert azt ugye elhasználtuk – áterőszakoltuk a lyukon. És hoppá… megállt a belső sátor.

– Akkor ezzel készen is lennénk – jegyezte meg MacGyver Attila.
– Készen – bólintottam.
– Aztán este semmi hancúr!
– Hallod – fordultam Nejhez – Ma lassan csináljuk.

Mindenki ment a dolgára. Én meg a helyére fordítottam a belső sátort.
Újabb reccsenés. Eltört egy másik rúddarab.
Csak néztem szemrehányóan az égre. Tényleg nem unjátok? Tényleg nincs jobb dolgotok?

Megint kupaktanács.
– Látod, itt tört el – mutattam Attilának – Ahol a pöcökkel toldottunk. A pöcök nagyon rövid, a feszítés ereje kis helyen jelenik meg, azt meg nem bírta el a rúd.
– Látom. Ki kellene szedni a törött rúdból a toldót.
– Igen, de azt már néztük az előbb. Bele van ragasztva.
– Hát, ja.
– Várjál! Eszembe jutott valami!

Indulás előtt, fogalmam sincs, milyen megfontolásból, de bedobtam az egyik zsákba Nej gyerekkori svájci bicskáját. Hátha van rajta valami célszerszám. Elővettem. És igen, sikerült a törött darabból kifeszegettem a toldót.
– Na, mit szólsz? – mutattam Attilának büszkén.
Majd beledugtam a javítandó rúdba, elfordítottam… és a toldó eltűnt a csőben.
– Aha – kommentálta Attila.
Indiántánc. de sikerült végül kiráznom, kipiszkálnom, kirángatnom a toldót a csőből. Majd óvatosan összetoldottam a rossz rúdelemet egy jóval.
– Eddig nem rossz. Rögzítsük.
Na, az nem ment. Egyszerűen nem tudtuk sehogyan sem átdugni a lyukon.
– Várjál. Rakjunk bele egy fadarabot! – javasolta Attila.
– Hülye vagy? Az előbb az alumíniumot törte ketté a feszítő erő. A fa semmit nem fog tartani.
– Rosszul látod. Az alumíniumot kitörte a rövid pöcök. A faág viszont hosszú lesz. És a lényeg, hogy a lyukban a nyíróerőnek kell ellent tartania, abban meg jó a fa.

És lőn. Megint állt a sátor.

Óvatosan a helyére fordítottam. Még mindig állt. Rádobtam a külső sátrat. Cövekek. A sátor még mindig állt. Kiegyenesedtem. Csípőre tettem a kezemet. Gyönyörködve néztem.

Ekkor szakadt le az ég. Egy gyors zápor.

Csakhogy a sátor barkácsolása miatt az összes vízhatlan zsákot kinyitottam. Hiszen az egyikben ez volt, a másikban az. És ezek mind nyitva tátogtak. A felhőszakadásban.
– Kurvaélet, kurvaélet! – mantráztam, miközben rohantam le a partra – Ilyen nincs!
Szerencsére időben érkeztem, mindent lezártam. Meg a korábbiakból tanulva, az értékesebb cuccok a vízhatlan zsákon belül is külön vízhatlan zsákokban, vízhatlan dobozokban laknak.

Azért gondolj bele, milyen lehet ilyen karmával túrázgatni. Mindenre ötször jobban oda kell figyelnem, mint mások teszik. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ha bárhol, csak egy icipicit is hibázok, akkor azon a lyukon keresztül bejön a balhé és a létező legdrágább, legfájdalmasabb károkat okozza. Egy ilyen túrán meg sokezer apró faszságra kell folyamatosan koncentrálni.

A zápor, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Számvetés. Áll a sátor. Jó. Nem ázott el semmink. Jó. Van sörünk. Nagyon jó.
Egyedül egy szopás maradt meg. Eddig kibírtam az egy szem száraz zokni, egy szem vizes zokni kombinációval. Csakhogy sátorállítás előtt átöltöztem száraz ruhába (muszáj volt, napközben gyakorlatilag jégkockává fagytam a hidegben és az éles szélben), így a zuhé után választhattam: vagy a száraz zokniban mászkálok a vizes fűben és attól leszek megint vizes, vagy felhúzom a vizes szandált, de akkor meg ugyanott vagyok. Azaz mindkét esetben az történik, hogy a lábam még fel sem tudott melegedni, de már újra lefagy.

Egy biztos: fogyott a vodka rendesen.

Aztán ráültem a kajakom végére és nyugodtra ettem magamat.

A hülye, szeszélyes időjárásnak volt előnye is. Elképesztő színek, elképesztő jelenségek voltak.
Ilyenek.
(Megjegyzem, az alábbi képekbe minimálisan nyúltam bele. A színek _tényleg_ ilyenek voltak.)

Ez pedig egy óriási szivárvány. Mert a nap laposan sütött, az eső meg magasról esett.

Ilyenek voltak a felhők.


A hattyúk meg ilyenek. Mit is mondanak, mi van a szivárvány tövében? Ne mondd, hogy kincs. Itt inkább cucli volt. Nem kicsi.

Üldögéltünk. Gyönyörködtünk a látványban.
Amikor gyanús hangokat hallottam hátulról. A sátrunk környékéről.
Néhány beszpídezett aprókölyök torreádorosdit játszott. Az egyik lengetett egy pólót, a többi meg előrehajolva, bika módra rohamozta. Kölykök. Játszanak.
Csak éppen két méterre a sátrunktól. Melyet jelenleg az imádkozás tart egyben. Bármelyik elbotlik egy madzagban és a sátornak annyi. Márpedig annyira önfeledten viháncoltak, hogy egyik sem nézett a lába elé.
Utálom az ilyesmit, de végül felálltam, odasétáltam hozzájuk és mindegyiket elküldtem a kurva anyjába. Igen, muszáj voltam ezt az ominózus nyomatékosító jelzőt használni, mert ezt ők is értik. És felfogják, hogy a bácsi tényleg dühös.
Abbahagyták. Én meg álltam a sátrunk végénél, karbatett kezekkel és igyekeztem csúnyán nézni. Nem mentek arrébb. Majd elkezdtek újra rohangálni. Ugyanott. Elindultam feléjük. Azzal a feltett szándékkal, hogy kiosztok néhány maflást.
Mindezt közvetlenül a szülők mellett. Azok ugyanis a közeli kioszkban ittak, elég vadul. És leszarták, mit csinálnak a kölykök. Én meg voltam olyan állapotban, hogy szükség esetén a szülőket is megverem.
Valamit megérezhettek a kölykök, mert elhúztak. Nem, nem azt csinálták, hogy arrébb mennek és ott játszanak. Nem. ha itt nem lehet játszani, akkor máshol már nem érdemes.

Várjál, mutatom.

Ez a sátrunk. Mögötte a kioszk. Balra tőle egy fa. A kölykök pedig kizárólag a sátor és a fa közötti három méteres placcon voltak hajlandók ugrálni. Amikor jobbra focipálya méretű üres pázsit volt.

Visszasétáltam a kajakokhoz. Nézegettük a tájat.
Az uktai házakban fűtöttek, komótosan gomolygott a füst a kéményekből. Július végén. Persze nekem megint az jutott eszembe, hogy ha ránkdől a sátor, akkor nagyon nagy szarban leszünk ebben a hidegben.

Ja, a Garmin óra nem szinkronizál a mobiltelcsivel. Mert valami idióta architect úgy tervezte meg a rendszert, hogy az óra csak akkor szinkronizál a mobilon futó applikációval, ha eléri a szervert is. Az meg most úgy látszik, ledőlt.

Üldögéltünk.

– Nézd, de szép bolyhos a farka! – jegyezte meg Nej.
– Melyik hapsinak?
– Hülye. A gyerekhattyúról beszélek.

Végül elfáradtunk. Elmentünk aludni. A fiatalok, ahogy vártuk, elhajoltak a tűzrakó hely mellett. Az idősebbek viszont csak most indultak be igazán a kioszkban. Meg a kölyköket sem fektették le, akik önkívületben tomboltak. Naná, megint a sátrunk mellett. A biztosítékot végül az verte ki, de nagyon, amikor valamelyik apuka is csatlakozott hozzájuk és nekiállt levegőbe hajigálni a kölyköket. Igen, a sátrunk mellett. Sötétben. Kiordítottam, hogy takarodjatok már a büdös kurva anyátokba. A finom célzás hatott, az apuka észhez tért és arrébb vitte a gyereksereget.
Innentől ugyan már lehetett volna aludni, de kíváncsi vagyok, ki tud aludni olyankor, amikor potenciális fenyegetésként ott lóg felette, hogy vagy egy részeg, vagy önfeledten rohangáló aprókölykök borítják rá a sátrat.
Meglepő módon mégis sikerült elaludnom. Fárasztó nap volt: az evezés fizikailag volt erős, az este meg pszichésen.

Relive animációból most kettő lesz. (Félrenyomtam az átemelésnél.)
Krutyn
Ukta

Illetve az útvonal a Straván: